egy különleges vonaton, úton Pécs feléA január napjai nem túl változatosak, s ha nem vigyázunk, előbb-utóbb mi is megfertőződünk: ugyanis a szürkeség velejéig mérgez, előbb-utóbb pedig rányomja bélyegét a közérzetünkre. Ezzel én is teljesen így voltam, néhány órával ezelőtt talán még egy atombombával se tudtak volna kirobbantani az ágyamból, de ha egy elhatározás megszületik, akkor nem lehet mit tenni, cselekedni kell és véghezvinni.
Nyújtózkodtam egy párat, majd fogtam, elővettem a hatalmas utazómat és összepakoltam. Szándékomban állt ellátogatni egy barátnőmhöz, aki elég messze lakik a Bagolykő Mágustanodától, egész Pécsig kell utaznom, hogy újra láthassam őt. Ez azonban nem akadály a számomra, szeretem a kihívásokat és azokat a vonatutakat, amikor az ember saját magára hagyva, kövér legördülő esőcseppeket bámulva, bambulhat ki egy párás mozdonyablakon. Az igazat megvallva, olykor még hajlamos vagyok arra is, hogy nyissak mások felé és új embereket ismerjek meg, ha úgy vélem, hogy az az ismeretlen idegen nem közveszélyes és egyik pillanatról a másikra nem fog megbolondulni mellettem. Habár erre is volt már példa, a legutóbbi alkalommal például, sikerült egy olyan idősebb férfival összefutnom, aki megszállottan bámulta a körmeimet és érdeklődött felőlük, hogy mitől ilyen szépek és mivel ápolom őket. Aladár mondjuk akkor pont nem volt mellettem, de most, ezen a januári reggelen olyan nyüszítésbe kezdett, amikor látta, hogy elhagyni készülök a szobámat, hogy nem tehettem mást, fogtam és magammal hoztam őt is. Nekem aztán nem kell, hogy a szobatársaim már megint éjjel-nappal arról panaszkodjanak, hogy Aladár szétrágta a jegyzeteiket és nem fognak tudni miből tanulni a vizsgaidőszakban. Inkább megelőztem a bajt. Aladár egyelőre jól viselkedik, szépen üldögél mellettem, de ki tudja,nyugalomban töltött óráink, lehet, meg vannak számlálva?
itt egész szépen megmaradt 
