Rothman bácsi
és a mérhetetlen szomorúságom
Szélsőséges. Igen, ez a tökéletes jellemző rám, de mit lehet tenni, ha a hangulatom és lelkiállapotom úgy ingadozik, akár a hőmérő higanyszála. Talán sokan elmenekülnek mellőlem, tökéletes példa erre Rothman bácsi is, aki épp nagy hévvel ráz le magáról, de biztos vagyok benne, hogy Merlin küld majd olyanokat is, akik huzamosabb ideig is kibírják majd mellettem. Hisz értékes vagyok, akárcsak a többi mágikus lény, akik olyanok, mint a szivárvány színei. Én pedig mitagadás, rendkívül megkedveltem ezeket az árnyalatokat, különösképp Rothmanét, bár ő jelen állás szerint mit sem érzékel ebből. Szomorú volt, de el kellett fogadnom a tényt, ez a beszélgetés eddig tartott.
- Hát jól van - feleltem neki, szemeim szinte bepárásodtak, nehéz volt elfogadni azt a felismerést, hogy sok vagyok mások számára, valamint a segítségkérésem is csukott fülekre talált.
- Azért remélem, majd máskor is összefutunk - suttogtam csak úgy magam elé, még a lábaimat is keresztbe tettem, mintha ezzel megakadályozhatnám Rothman távozását. De miért lett ennyire fontos a számomra? Miért akarom azt, hogy ne menjem el a közelemből? Igazából nem tudom megindokolni. Talán olyan, mintha az apukám lenne, mert valahogy ő is így néz ki, illetve hasonlókat gondol, mond és tesz, mint ez az auror. Ez az auror-aura pedig így valahogy annyira különlegessé és izgalmassá varázsolja a számomra, hogy lassan szabadulni se szeretnék nyomasztó jelenlététől. Ismét egy 360 fokos fordulatnak lehetünk a tanúi. De én olyan vagyok, mint egy körhinta, szóval nem is kell csodálkozni. Amilyen hamar beleszeretek egy emberbe, olyan hamar ki is ábrándulok. Tudjátok, minden csoda három napig tart. Talán ezzel is így leszek.
ma milyen bölcs vagyok 
de mit lehet tenni? 
