A lány engedelmesen leült mellém és szinte már akaratlanul is követte a példámat a belégzésnél, illetve a helyezkedésnél is. Halványan elmosolyodtam, majd őt néztem, ahogy beszívja a levegőt. Kicsit megráztam a fejemet, miután pár pillanatig figyeltem.
- Ilyenkor képzeld azt, hogy a bensődben a lélegzéssel feltöltesz egy lufit. Ide, a hasadba szívd le a levegőt - veregettem meg a saját oldalamat kicsit, miközben mélyet lélegeztem. - Lassan szívd be, aztán tartsd bent pár másodpercig... és aztán lassan fújd ki!
Én személy szerint elég sokat gyakoroltam már, így a relaxációk során. Még az egyik lány tanította nekem ezt az egészet, Pesten. Egészen kedveltem a csajszit, csak neki férje volt, nekem meg munkám, így jobbnak láttuk, ha nem erőltetjük a dolgokat. Manapság is nagyon jóban vagyunk, néha beszélünk levélben, de azt hiszem, hogy ez minden, ami köztünk valaha is lesz.
- Ilyenkor hagyd, hogy a gondolataid kiürüljenek a fejedből. Ne erőlködj azon, hogy ne gondolj semmire, csak hagyd, hogy a gondolatok átáramoljanak a fejeden. Tudom, először nehéz. Idővel majd belejössz - vontam meg a vállamat, kinyitva a szemem és ránézve. Ezután ismét lehunytam és két vagy három percig meg sem szólaltam. Hagytam, hogy minden gondolat csak átcsordogáljon a fejemen, mint egy patak.
- Nem csak a színészkedésben segíthet, hogy lecsillapítsd a saját érzéseid és a karakteredre koncentrálj, de a depresszió, levertség, idegesség ellen is jó. Érdemes rászánni minden nap pár percet, idővel sokkal könnyebb lesz majd - néztem végül a lányra, sokatmondó pillantással.

- Jó, ez botor kérdés volt... mikor is ment nálunk? - kérdeztem szórakozottan magamhoz képest. Belegondolva, mi sosem voltunk rendes család, ahol a nagy átlag szerint minden rendben van. Talán azért, mert egy aranyvérű színész voltam, talán azért, mert sok port kavartam, vagy szimplán azért, mert másként - fogod a kezem, mint a többiek -, éltük az életünket.
Mikor Veszna közölte, hogy árt az aggodalom a szépségemnek, elnagyolt, elegáns mozdulattal az ajkamhoz érintettem a szalvétám pár alkalommal, majd az ölembe helyeztem azt és már-már kecses mozdulattal emeltem fel a kezem, kinyújtott középső ujjal. Futó gesztus volt csupán, s utána vissza is tértem a korábbi, érzéseket nem tükröző arckifejezésemhez.
Igazi apás pillanatok egyikének lehettünk tanúi, mikor Franci kipukkasztotta a sütit, s én elégedetten bólintva vettem el azt a felém nyújtott kis darabot, meg sem próbálkozva az elrágásával. Még nem kívánom megmerényelni a fogaimat, köszönöm szépen! Alapvetően ez a süti nekem túlságosan édes és szirupos volt, talán ezért nem is rendeltem ilyet magamnak.
A leírt, eltúlzott szituáció hallatán csak rosszalló fejrázást adtam válasz gyanánt, majd a teámba kortyoltam lassan. Az árulkodó köcs... khm, porcelán persze heves csilingelésbe kezdett a kezem remegése okán. Talán még mindig kicsit melegebb volt a tea a kelleténél, de oda se neki, nem csilingelhetek örökké!
- Jaj, nem dehogy... ennyire nem komoly a helyzet, csak valaki.... belebotlott a zenekari árokba. Arcátlan ficsúr volt. De, nem, nem vagyok eltiltva, egész egyszerűen... szünetet kell tartanom, azt hiszem - köszörültem meg a torkom és a remegő kezem visszatettem inkább a térdemre.
A csere javaslatára csak legyintettem, hogy egyáltalán nem jó ötlet, majd halványan rámosolyogtam, ami hatalmas erőfeszítésbe került. De én megtettem!
- Előbb jössz rá arra a tizenegy módszerre, mint én arra, hogy mászok ki ebből.
Hangozzék bármily poénosan is, attól még igazat mondtam. Közben terelni próbáltam a témát, Franci pedig vette a lapot, de hagyta, hadd legyen nekem gyereknap. Mert ugye nagy ritkán ez is megeshet. A jutalomra csak mély levegőt vettem, lassan kifújtam, miközben rezzenéstelen arccal figyeltem a szőkeséget.
- Mire gondoltál? - kérdeztem enyhén felvonva az egyik szemöldököm, majd ismét megkavartam a teámat. - Vagy kérdezzem azt, mennyire?

A mai határozottan nagy nap volt. Mármint valakinek, egész biztosan nem nekem, de valahol, valaki egészen biztosan izgult és pörgött és élete nagy pillanatára készült. Én csupán odáig jutottam, hogy reggel lelöktem magamról az adott - fogalmam sincs, mi a neve - hölgy karját, összeszedtem a cuccaim és eltűntem a lakásból, még mielőtt felébredt volna. Szép start, nem tudom, hogy egy kézfogás vagy két durranós pofon tenne jobbat most.
Szóval sikeresen kitántorogtam kissé még ködös gondolattal az utcára, hogy aztán hazakeveredve lemossam magamról az éjszaka emlékét. Alig fél órával azután, hogy a kulcsom zörrent a zárban, már a hajammal igyekeztem valamit kezdeni a tükör előtt. Az ihlet teljes hiánya jellemezte a módszerem, szóval csak lenyaltam, majd elvégeztem az öltözetemen a végső simításokat. Igazából nem sok dolgom volt.
Rá kellett volna vennem magam, hogy bekopogjak Alexhoz, amiből csupán annyi valósult meg, hogy elsétáltam a házuk előtt, majd azzal a lendülettel mentem is tovább. Nem néztem hová megyek, csak hagytam, hogy a lábam vigyen.
Tíz perccel később azért csak megtorpantam, hogy a cigarettatárcám után keresgéljek. Végül csak ledermedtem a mozdulat közben és mély levegőt vettem, majd lassan ki is fújtam. A sors ma nem fogta a pártomat, egész egyszerűen nem akarta hagyni, hogy tovább toljam az elkerülhetetlent. Az előkészítő igazgatója bandukolt tőlem nem messze, láthatóan elgondolkozva.
Mire észbe kaphattam volna, már egy lépéssel lemaradva baktattam utána, hogy aztán a vállára tegyem a kezem, halvány mosollyal az ajkamon.
- Találd ki ki vagyok! - igyekeztem elfojtani a vigyorrá szélesedő mosolyt, de egyszerűen nem ment, szóval csak az ajkamba haraptam, hogy aztán a karját szorongatva húzzam valami kevésbé nénik által figyelt terület felé.
- Gyere, beszélnünk kell! - Na tessék, csak eljutottam idáig is. Az esetleges tiltakozásával nem különösebben törődtem, most éppen éreztem elé erőt, nem várom meg, míg megint inamba száll a bátorság.

Azt hiszem, hogy nem meglepő, az esetleges önvédelmi funkció valahogy elmaradt a részéről. Vagy azért, mert az életösztöne egyszerűen annyira fejlett, mint egy csigának Franciaországban, vagy azért mert megismert. Én ez utóbbiban reménykedtem, bár lássuk be, azért elég durva lenne.
- Nem höh, hanem tessék, te tuskó! - A kezem finoman súrolta a tarkóját, inkább volt legyintés, semmint tasli, mint ahogy azt eredetileg terveztem. Én voltam kettőnk közül a fiatalabb és mégis én voltam már anno is az, aki minden hülyeségbe belerángatta. Néha szó szerint. Most sem volt ez másképp, noha volt bennem félsz, aziránt, mit fog ehhez az egészhez szólni.
Ő persze egyből azt hitte, ismét valami nincs rendben, kész, jöhet velem ásni, mire csak megráztam a fejem rosszallóan, enyhe mosollyal, immár elengedve a kezét. Hála az istennek, az aggodalmasabb szülők ilyen időben még nem hozták ki a kölköket játszani, tehát most csak ketten voltunk.
- Egyikük sem, maradj magadnak! Nem azért nem láttál, mert éppen előre kitervelt gyilkosságot követtem el, egész egyszerűen kellett egy kis idő, míg kifújtam magam, pihentem. Tudod, szabadság - ez a szó iszonyatosan esetlenül hangzott az ajkaim közül, olyan sután. Mintha nekem az, hogy nem dolgozhatok, megkönnyebbülés lenne! Viccnek is rettenetes.
Persze vetettem rá egy gyilkos pillantást, mikor rosszat szólt a ruházatomra, de mit volt mit tenni? A kedvenc fekete öltönyömet sikerült a nőnek összepezsgőznie, az ing meg csupa rúzsfolt volt. Még ilyet!
- Nem, nem készülök börtönbe, teljesen jól érzem magam idekint. Igazgatónak lenni úgyis szar - horkantam fel, miközben elhelyezkedtem az egyik strapabíróbb hintán. Amúgy szinte fölösleges volt, túl hosszú a lábam hozzá, de legalább így húzhattam kicsit az időt. A jobb kezem a láncra kulcsoltam, a fejem is kicsit nekidöntve, miközben felpillantottam a legjobbamra.
- Azt hiszem, illene megmagyaráznom a dolgokat, igaz? - kérdeztem, miközben éreztem, hogy ellágyultak a vonásaim kissé.  

Azt hiszem, sikerült vele megértetnem a lényegét, mert arra a pár percre ő maga is csöndben maradt és nem kérdezgetett, hogy hogyan, mit és meddig tovább. Azért ezt értékeltem, mert mikor anno Pesten tanítottam pár hónapig az újoncokat, az egyik lány mániája volt, hogy be nem állt a szája.
- Igen, ezt egy ideje én is megtapasztaltam. Az egyik diákomtól tanultam én is. Mindig lehet az embernek újat mutatni - jelentettem ki, miközben kicsit ellazítottam az izmai és ismét hátradőltem, hogy aztán a lányra pillantsak. Nem is tudja, hogy jóformán neki is kezdett, persze, az emberek rögtön olyan kunsztokat akarnak tudni, mint az, hogyan válts tíz másodperc alatt mosolygásból sírásba, valódi könnyekkel.
- Attól függ, melyik részére gondolsz. A színészet összetett folyamat, egyelőre azt sem tudom, melyik része az, ami érdekel. Sok dolgot tanítanak, mint a beszédtechnika, a mozgás, a légzés... Szóval mit is akarunk éppen mi elkezdeni? - érdeklődtem végül a szemöldökömet elegánsan felvonva, miközben a felsőtestemmel félig a lány felé fordultam.

Persze a beszólásra és a művészies meghajlásra csak a szememet forgattam. Nem tette volna zsebre, ha további reakciókat is produkálok az adott szituációban. Azért az a meghajlás figyelemre méltó volt, ha másban nem is volt annyira profi, ez elég jól ment neki.
Nem csak én érzékeltem úgy, hogy ez a szó rémesen hangzik, ahogy kiejtettem, egyenesen a lelkemre lett kötve, hogy többet ne mondjam, mire egyetértő bólogatásba kezdtem, összepréselve az ajkaimat.
- Hidd el, nekem sem tetszett, elég volt belőle! Fúj. Öblögetnem kéne... - grimaszoltam, szó szerint ízlelgetve látványosan, hogy mit hagyott maga után. Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogyan ő elkezdett egyre több és több indokot a helyzet mögé látni. Egy pillanatra mintha aggodalom is felvillant volna az arcán, én pedig halványan elmosolyodtam és megráztam a fejemet, mielőtt még túlgondolja és olyasmin kattogna, ami nem valós.
- Jól vagyok, nem omlott össze a szervezetem, ha erre gondolsz... Nem dohányzom egy ideje - néztem zavartan a földre, majd vissza rá. Voltak esték, mikor a szokásosnál is elvontabb kedvemben különböző hangokon adtam elő neki ezt-azt és elég emlékezetesre sikeredett, hiszen a cigi egy-két hangszínt elég rendesen legyilkolt. Főleg azt ami viszonylag magas, de mégis lágy és dorombolós volt, legutóbb elkezdtem károgni, meg berekedni közben. Szóval most minden előzmény nélkül, afféle bizonyításként bedobtam, hogy "Nincs más út és vágy, szeretnem kell őt." A színházban pár embernek szabályosan leesett az álla. Na, igen, kicsit kevesebb bagó, egy szakember közbenjárása és eléggé össze tudja pakolni magát az ember.
Miután megkaptam, hogy mit tehetnék odébb tűrtem egy hajtincsem, aztán csábító vigyort öltve biccentettem oldalra a fejem.
- Csak szeretnéd, Alex, csak szeretnéd...
Voltak dolgok, amikben nagyon is különböztünk és ez volt az egyik. Ő szerette a felelősséget és a munkát, ami az igazgatósággal járt, én pedig a színpadon, a rivaldafényben, ujjongások közepette, minden nap más bőrében éreztem jól magam. Nem is kellett, hogy egyformák legyünk, így is jobban megértett, mint bárki, akit ismerek. Mindeközben letelepedtem, ő pedig megerősítette az állításom: ideje beszélnünk. Halványan elmosolyodtam az elméleten, majd megráztam a fejem ismét.
- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Szóval annyi az egész, hogy... kicsit összekuszálódtak bennem a dolgok, feje tetejére állt úgy nagyjából minden, aminek nem kellett volna. Megijedtem a saját érzelmeimtől és kellett egy kis idő, hogy... rendezzem őket. Szólhattam volna, de nem tudtam, hogy mondjam, hogy megértsd. Pedig igazán megtehettem volna, nem kellett volna csak úgy eltűnnöm... Sajnálom. - Ha eddig nem is esett le neki, mennyire komoly az eset, akkor most bizony, az utolsó szó hallatán összeállhatott a kép. Soha nem kértem tőle bocsánatot ok nélkül, pláne nem ennyire kétségbeesett arccal. Hogy mondjam el...?  

Persze egyből rákérdezett, hogy van-e nálam cigi, mire halvány mosollyal mutattam fel a tárcát, ami már vagy ezer meg egy éves volt és abszurd módon mindig magammal vittem, néha akkor is, ha üres volt.
- Tudom, ilyen vagy, folyton hülyeségeken aggódsz. Rossz pénz nem vész el, maximum átalakul... Ja nem, várj, ez két külön mondás... ahj, mindegy - legyintettem ingerülten, hogy aztán felnevessek kicsit. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy nem állok teljes mértékben a helyzet magaslatán.
Azért csak sikerült mosolyt csalnom Alex arcára és ez - még ha tagadni próbálnám is - örömmel töltött el. De tudtam, hogy ez a téma még nincs lezárva, ahogyan azt is, hogy a neheze még hátra van. Ő megismételte azt az egy szót, én pedig az ajkamat belülről harapdálva bólintottam aprót. Nem akartam újra kimondani.
- Álmodozz csak, ellőttem a féléves keretet, nyújts be kérvényt bagolypostán, ha annyira izgat a dolog... - forgattam a szememet, majd rásandítottam, ahogy lecsüccsent a szomszédos hintába, ami neki is abszurd módon kicsi volt. Most nem könnyítette meg a helyzetem, mégis hogyan lehet ilyet karnyújtásnyi távolságban közölni?
A kijelentése hallatán összerándult az arcom és egy pillanatig azon is gondolkoztam, hogy nem, nem kéne semmit mondanom neki... aztán pedig csendesen beláttam, hogy teljes mértékben igaza van, hiszen sok ideig én is azt hittem, hogy nem érzek semmit. Talán könnyebb is lenne úgy.
- Nem kell magyarázkodj, tudom, hogy értetted. Sokáig én is azt hittem, nincsenek, de ez most eléggé szétcsapott... mármint... emlékszel, milyen voltam... Amelie után, ugye? - Még mindig mély levegőt kellett vennem, hogy hangosan is ki tudjam mondani a nevét. Talán egy másik életben, ahol nem veszem a szüleim intését semmibe, most is együtt élnénk és nem járnám a világot, elveszett lélekként.
Aztán Alex összekócolta a hajam és jött az a bizonyos mondat. Amint kiejtette a száján, felszisszentem, majd fel is ugrottam a hintáról, hogy némi távolságot teremtsek kettőnk között.
- Kitűnő érzéked van hozzá, hogy belenyúlj a dolgok közepébe, mondtam már? - kérdeztem és még én is éreztem azt a bizonyos sebzett élt a hangomban, miközben a mászókának támaszkodtam, háttal neki, az ujjperceim elfehéredtek, ahogyan szorítottam a vasat. Végül kihúztam magam, a karom magam mellé ejtve és lazán a mászókának támaszkodtam, Alexra bámulva.
- Erről akartam beszélni veled. Ráhibáztál. Nem tudom, hogy mióta vagy... vagy hogyan. És leginkább azt nem, hogy lehetek ekkora barom! De igen, Alex. Szeretlek - Az utolsó szónál egészen megremegett a hangom, a pillantásom pedig másfelé kaptam, miközben a cigarettatárcám után kutattam. Nem tudtam, ezek után mit is kéne mondanom, vagy kéne-e bármit egyáltalán. Nagyot nyeltem, majd félve, de felpillantottam rá. Egyszerre könnyebbültem meg és omlottam össze a nyomás alatt. Végül inkább ledobtam magam és a kezembe temettem az arcomat.

Talán nem erre a reakcióra számított, de máskor, egy másik világban, ahol nem vagyok ennyire elcseszett, nem is történt volna ez. Csak elnevettem volna magam a kijelentésén, majd vállba bokszolom és folyik tovább a csevej a normál medrében. Megállapította ő is, hogy jól megy neki ez az egész belenyúlós dolog, mire bólintottam egyet-kettőt.
Felé fordultam, majd elmondtam végre. Úgy nagyjából mindent, amit tudnia kell. Így is sokkal több volt, mint amit szerettem  vagy kellett volna mondanom jó barát lévén. Ő megtorpant, én nem mozdultam, ha valaki arra járt volna, akár azt is hihette, megállt az idő.
Hogy leültem, vagy összecsuklottam, csupán nézőpont kérdése, de inkább az utóbbi volt, a törődés és az óvatosság teljes hiányát tekintve. Annyi biztos, hogy nem tudtam válaszolni neki, mikor rákérdezett, csupán felpillantottam rá, de azt hiszem, eléggé ismert már ahhoz, hogy tudja a választ.
A térdemet felhúzva karoltam át, miközben a homlokom nekidöntöttem és igyekeztem mély levegőket venni, hogy lenyugodjak, de azt hiszem, ezzel már elkéstem.
- Nem zártam ki mindenkit, csak azt, aki számít. És igen, önző vagyok, de tudtad te ezt eddig is. Beszéltem róla, csak nem olyannal, akit érint a dolog. Könnyebb volt így, hidd el, ami másnak nehezebb, nekem könnyebb - mondtam halkan, de nem pillantottam fel rá, azután sem, hogy mellém ült. Pontosan tudtam, hogy el kellett volna meséljem korábban, mi a gond, hogy legalább részben elmondhattam volna. Egész egyszerűen csak képtelen lettem volt rá.
Végül nagyjából felegyenesedtem, de még mindig a térdemet karolva néztem a felém nyújtott cigarettára, majd nemet intettem a fejemmel. Átvettem, majd elnyomva a zsebembe dobtam. Mégiscsak egy játszótéren vagyunk, nem hagyhattam itt egy cigit a földre dobva.
Ő lejjebb csúszott, a válla az enyémhez ért, mire összerándultam, majd jelentőségteljesen rápillantva csúsztam odébb. Nem akartam, hogy hozzám érjen, egyszerűen nem azt a pillanatot éltem meg.
- Legalább egy dolgot jól tudsz - biccentettem lassan, miközben őt figyeltem, amint a semmibe bámul. Kettőnk közül nekem ment ez jobban, de ez az egy pillanat elég volt, hogy helyretegyem magamban a dolgokat. A kérdésére felvont a szemöldököm, majd megvontam lazán a vállamat, még mindig kifejezéstelen arccal.
- Az utóbbi hat éjszakát hét nővel töltöttem, nem evidens a kérdésed. Életünk? Alex, én csupán egy tényt közöltem, mert nem lett volna fair veled szemben, ha úgy löklek el magamtól, hogy azt sem tudod, miért tettem. Egy szóval sem mondtam, hogy bármit is várok tőled - közöltem már-már fagyosan, majd felkeltem és leporoltam magam, hogy aztán a hajam is nagyjából a helyére simítsam. Még futólag hátrapillantottam majd leszegtem a fejem az állkapcsom összeszorítva. - Azt hiszem ideje mennem.

A megállapítására csak biccentettem egyet, hogy hát igen, ez is egy módja annak, hogy megbeszéld a dolgaid. Nem tettem volna, ha Luca nem mászik bele a kicsi, sérülékeny lelkem közepébe. Ezt persze nem ecseteltem neki, miért is kellett volna? Ő lejjebb csúszott, a válla az enyémhez ért, én pedig ebben a pillanatban képtelen voltam rá, hogy ott maradjak és mondjuk mint egy értelmes ember: a vállára hajtsam a fejemet. Sérülékenynek éreztem magam és kiszolgáltatottnak, ez pedig megrémített, nem éltem meg jól.
Alig hogy befejeztem a mondandómat, éreztem azt a bizonyos rántást, ami kibillentett az egyensúlyomból és maga felé fordított, aztán csattant a pofon, amire felszisszentem, de nem szólaltam meg, nem kaptam oda, pedig azt hiszem, felszakadt a bőröm. Átkozott járomcsont... Csak bámultam Tomra, rezzenéstelenül, mert tudtam, hogy az a bizonyos pofon most teljesen jogos volt.
Még a fejemet is leüvöltötte, és igazából nem is az bántott, hogy kiakadt, inkább az, hogy megint sikerült megbántsam?
- Ez az előnye a szívtelenségnek, Alex. Nem érint meg, ha nem marad senkid. De az, hogy a te érdekeidet tartom szem előtt, rohadtul nem az én szegénységi bizonyítványom - közöltem, megrángatva az öltönyöm, hogy nagyjából helyre álljon, majd a földet bámultam pár pillanatig, hogy aztán letöröljem a vért az arcomról. A vörösségre bámultam a kezem élén, majd felkaptam a fejem és utána siettem. Igen, ha normális lennék, most hagynám elmenni, mert feldúlt és dühös rám és talán meg is bántottam. De ki állítja, hogy én normális vagyok?
- Alex, várj! Ne menj így el! - Akár akarta, akár nem, bevágtam elé és őt figyelve hátráltam. Legfeljebb majd hanyatt esek és kiröhöghet. - Az isten szerelmére, te is tudod, hogy nem úgy értettem! Ha annyira bántani akarnálak, nem így tenném. Egész egyszerűen csak... csak nem akarlak elveszíteni, érted?
Az ajkamba haraptam és megtöröltem az arcom, ezúttal nem a vér miatt. Sűrűn pislogva néztem az arcára, majd megtorpanva el róla és mély levegőt vettem.
- Csak... inkább maradok a barátod, egy életen át, így, defektesen is, semmint hogy egy ostoba érzelem miatt elveszítselek... Én. Én Sajnálom. - Ez volt minden amit nyújthattam neki, ez volt, minden amim van. Ennyi voltam.

Közölte, hogy nem játszhatok Istent, amire máskor egészen frappáns választ adnék, miszerint a kinézetem és a képességeim adottak hozzá, igenis megtehetem. Most viszont csöndben maradtam és biccentettem aprót, hogy aztán lesunyjam a fejem és hagyjam, hogy minden gondját-baját rám zúdítsa.
Megkaptam, hogy nincs jogom helyette dönteni, mire felpillantottam rá, felvont szemöldökkel, ismételten letörölve az arcomról a vért, némi könny társaságában és igyekeztem játszani a bátrat. Azonban Alex csak mondta és mondta feltartóztathatatlanul, elsorolta a harminc év sérelmeit.  
- Komolyan azt hiszed, hogy én egy szót is szóltam? Felnőtt ember vagy, nem fogok beleszólni, hogy mit és miért teszel, Alex - tártam szét a karom most már tanácstalanul. Megfordult a fejemben, hogy valójában talán nem is volt olyan jó ötlet utána jönnöm, de már mindegy volt, mégsem vághattam hátraarcot és hagyhattam ott. Pontosabban, megtehettem volna, de nem akartam ismét a lelkébe gázolni, mert ugye kettőnk közül ebben én vagyok a király. Még ha koronázatlan is.
Persze láttam rajta, hogy vannak dolgok, amiket nem fogok tudni megoldani egy egyszerű bocsánatkéréssel, de ennél többet nem tudtam nyújtani neki, s talán épp ezért ez egyelőre nyitott seb marad. Mit tehettem volna? Kússzak elé térden állva, összekulcsolt kézzel, tiporjam sárba a méltóságom megmaradt cafatjait is?
- Jézusom nem! És mégis szerinted az nekem miért lenne jó? Mit kell neked ezen emészteni? Mármint... Hagyjuk, ebből csak rosszul jöhetnék ki... - legyintettem le és egy pillanatra úgy tettem, mintha az orrnyergem masszíroznám. Jellemző volt rám, az idegességtől néha rám tört az a fránya migrén, ez a kis mozdulat pedig most éppen kapóra jött. Nem vagyok kisfiú, hogy sírdogáljak, csak azért, mert éppen valami lelki gondom támadt.
Megint felhozta a nősülési kérdést, mire kitört belőlem a nevetés és megcsóváltam a fejemet. Rettenetesen szánalmasan éreztem magamat, de olyan szinten hogy már muszáj volt nevetnem. Végül az újabb kis monológja hallgattatott el, amiben közölte, hogy attól tart, hogy egyedül marad. Figyelmes barát módjára végighallgattam, majd mellé állva, az öltönyöm ujját kicsit feljebb húzva lekentem neki egy taslit a tarkójára, ezúttal úgy, hogy azért érezze is.
- Igazán felfoghatnád már, hogy tőlem legfeljebb akkor szabadulsz meg, ha beadom a kulcsot. Amúgy is, milyen kifejezés ez? "Beadja a kulcsot"... Szóval, attól nem kell tartanod, hogy egyedül maradsz. Franci is felnőtt. Csak te vagy nekem... - mosolyodtam el halványan, miközben a zakómat a vállára terítettem, hogy meg ne fázzon nekem. Legfeljebb megüt, hogy miért mászok a magánszférájába. Egy pofon vagy kettő? Mit számít az nekem? Előhalásztam a zsebemből azt az egy darab zsepit, ami még volt nálam, majd a mutató- és a középső ujjam közt tartva átnyújtottam neki.
- Nehogy sírj, Alex... Ha megnősülsz legfeljebb majd titokban találkozgatsz velem - nevettem el magam kicsit, majd megráztam a fejemet.

Éppen hogy csak a vállára akartam volna teríteni a zakómat, mielőtt még megfázik itt nekem és ápolgathatom a nátháját, mikor eléggé váratlanul átkarolt. Más esetben talán eltoltam volna nagy erőlködések árán és közöltem volna vele, hogy lesz szíves nem elhalmozni a túláradó szeretetével a nyilvánosság előtt. Most azonban nem ez a helyzet állt fent, hagytam, hogy öleljen, miközben kis habozás után viszonoztam a gesztust, az arcom kissé neki billentve.
- Kösz, darlin', igazán nagyra becsülöm a gesztust... - jegyeztem meg, majd miután elengedett, odébb pöccintettem egy hajtincset a homlokomból és felöltöttem a legsármosabb mosolyomat. Igen, olyanom is van, még ha a társaságában annyira nem is kamatoztattam a használatát. - Tudod, hogy csak egy szavadba kerül és leszek a Valentinod.
Csak hogy még elbűvölőbb legyek, egy kacsintást is társítottam az iménti mondatomhoz. Aki ismert, úgyis tudta, hogy a legaljább csajozós szövegeim egyik kissé kicsavart verzióját hallhatta az imént, de annyira magas labda volt, hogy nem lehetett kihagyni.
A vérzős megjegyzésre csak megrándítottam magamat, annyiszor ütöttek már meg, hogy nagy csodának számít, hogy az orrom még nem egy rohadt szerpentinre emlékeztet.
- Vigyázzál ám, még a végén a faluban szárnyra kél valami ízes pletyka - nevettem fel kicsit, finoman vállba lökve, de aztán hagytam, hogy belém karoljon. Ha a pletykák miatt aggódnék, már nyakig ülnék a trutyiban, hiszen volt szerencsém egy párhoz. Onnét kezdve, hogy egy 19 éves színészleányzónak készülő tanítványommal kavartam - csupán hat alkalom volt-,  azon át, hogy megcsalom Nadint - jelentősen több valóságalappal rendelkező infó -, egészen addig, hogy nem csak a nőkhöz vonzódom - elmehetnek a francba - volt már minden. Igazán nem tudnak már meglepni.
- Jó, nem bánom, majd összedobok valamit, szerintem Franci ma későn ért haza... ő sem bánná. Az arcomról meg csak kattanj le, egy: az a minimum, hogy rendbe hozod, kettő: így is találnék bőven olyat, akit megkaphatnék, emiatt nem igazán ildomos aggódnod. Amúgy is, én itt teszem neked a szépet, te meg nem értékelsz! Pf! - Persze, túlaffektált hangon adtam elő az egészet, látványos karmozdulatokkal, hogy érezhetően túldramatizáljam a helyzetet. A kérdésre felé kaptam a pillantásom, majd mindent tudó pillantás után haraptam az ajkamba.
- Hmmmm, mármint Róla? Még szép hogy. - doromboltam szinte, de aztán elnevettem magamat és megráztam a fejemet rosszallóan. - Harminc év után nem igen tudsz előttem titokban tartani semmit, hiába szeretnéd. Nem vagyok hülye.
Mindezek ellenére nem voltam sem féltékeny, sem megbántott. Ha boldog vele, hát egészségére, ki amire fogékony. Attól még velem csinál hülyét magából a falu közepén és nekem ez így tökéletes is.

//Köszöntem, My dear   //

A keserű gyerekkorra kétkedő arccal vontam össze a szemöldökeim, de végül kénytelen voltam kissé elmosolyodni, hogy aztán leintsem. Oda se neki, az ember nem vehet mindig mindent Halálosan komolyan. Pedig nekem ez igazán pazarul menne, mondhatni én lennék benne a császár.
- Persze, úgyis olyan sok dologban szenvedtél hiányt, oh, förtelmes emlékképek! - dramatizáltam túl a helyzetet szándékosan, miközben a kezem ismét a térdemre helyeztem, letéve róla, hogy csörömpölés nélkül megigyam a teámat. Egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak bizonyult.
Ő pedig ezt úgy látta orvosolhatónak, hogy felmutatott egy doboznyi tömény nikotint, egy öngyújtó kíséretében, én pedig más irányba kaptam a pillantásomat, mintha azzal megoldhatnék bármit is. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, hogy aztán a cigarettát teljes mértékben ignorálva a lányom arcára pillantsak.
- Ha még csak tizenhat lennél, most piszkosul leszidnálak, amiért dohány van nálad - jegyeztem, majd a kezem nyújtottam, hogy na ide vele, mielőtt felborzolódnának a kedélyek. Végül csak zsebre vágtam, de attól még nem terveztem a csomag kibontását, csak nem akartam abban a tudatban kilépni az ajtón, hogy Vesznánál van.
Csak biccentettem egy aprót, majd az erszényt, amiben úgy 20 galleon pihent az asztalra helyeztem egy könnyed mozdulattal. Mindig volt hat-hét ilyen pakk összekészítve a szekrényemben, arra az esetre, ha közli, hogy kéne neki egy kis zsebpénz. Jó apaság ismérvei.
- Mindig az vagyok, csak jól tudom álcázni, hisz ez a szakmám - néztem rá nagy komolyan, hiszen ez igaz is volt, de aztán fél oldalas mosolyt mellékeltem, nehogy nekem itt a lelkére vegye a dolgokat. Nem hiányzott, hogy a sarkamban loholjon az aggodalmaival kergetve.
Franci közben elkezdte a helyzetemet analizálni, amit persze érdeklődő arccal végighallgattam. Kicsit elcsúszott az elemzés de igazából a nagy része helytálló volt. Azt viszont nem akartam tudni, hogy kire jutott ezek alapján az infók után.
- Nem is rossz, kedves Sherlock, ha a féltékenységtől eltekintünk, minden helytálló. Legjobb tudomásom szerint nem történt semmi, ami miatt féltékenynek kéne lennem. De a többi teljesen egybe vág - legyintettem nagylelkűen, majd intettem a pincérnőnek, hogy azért közben ha lehet fizetnék, ne később kelljen ezzel foglalkoznom. Semmi kedvem nem volt ismét interakcióba lépni a nővel. Ameddig ő mindent összesített a pult mögött, addig is én hatalmas lelki nyugalommal és remegő villával rohamoztam meg a vörös süteményt. Egy darabig nem is igen kívántam beszélgetésbe elegyedni ismét a szőkével, meg a maga rémisztő elemzéseivel.
- Túl sok időt töltesz Zójával, szólni fogok neki, hogy semmi pszichomókusság a közeledben - ráztam meg rosszallóan a fejemet és a sütemények elfogytáig már csupán olyan témákról voltam hajlandó társalgásba bonyolódni, amelyek nem érintették a kicsi, fekete szívem gondjainak tavát.

// Köszönöm, csillagom ^^ //

Nem tudom, mennyi időt töltöttem mostanság a faluban. Mármint, tényleg sejtelmem sincs róla. Hol itt voltam, hol nem, amennyit lehetett, segítettem az iginek ügyeket intézni a színházban, plakáttervezésben osztottam az észt és még csak a szemem se rebbent erre. Borzalmas volt a sajtóanyagokért felelős emberünk, a plakátok olyanok voltak, mint egy kisiskolás első próbálkozásai és idegrohamot kaptam tőlük. Ez van, mikor a gárda  multifunkcióssá változik.
Végre sikerült letudnom az Elisabeth hat előadását Pesten, így hát most már megtehettem, hogy ismét visszavágatom a hajam és ez meglehetősen megnyugtató érzés volt. Kezdett helyre állni a régi rend.
Az ember nagy nyugodtan evezne hazafele a munkából, csendesen és veszélyes ábrázattal, mint valami pitbull, mikor elkapják és elrángatják a játszótér felé. Őszintén valljam be? Legyen. Nem rajongtam most ezért a programért, semmi kedvem nem volt beszélni, legfőképp érzésekről nem. A Nyerjünk időt! így is meglehetősen kimerítette az érzelmi színskálámat, ami bizony fakulóban volt. Talán ezért is találkoztam egyre többször Czettnerék Lucájával, legalábbis a kezdetekben. Most meg már elhívtam néha kutyázni, ha volt ideje, vagy cukrászdába. Ilyesmik. Nem tudom, miért. Megesik az ilyesmi.
Mély sóhajjal ráztam meg a fejem kicsit, hogy aztán Alexra nézzek, mélyen a zsebembe túrva, hogy előkotorjam a cigitárcám.
- Na, nem mondod? Azt hittem, meditáltál... - horkantam fel, hogy aztán a zippom felpattintva gyújtsam meg a cigit. Vannak társalgások, amikhez a nikotin szükséges, ez pedig egy ilyen volt. - Figyelek...

Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy nem voltam vicces, de nem is szándékoztam annak lenni, csupán enyhíteni a légkört. Már amennyire az tőlem lehetséges... Nem szokásom különösebben. Amúgy sem zrikálnám emiatt Alexot, elég sok idő neki feldolgozni úgy... mindent.
Persze, egyértelmű volt, hogy megint begyakorolt valamit, amit aztán próbál felidézni, talán még papírra is vetette otthon. Jellemző lenne rá. Pont olyan spontán volt érzelmileg, mint egy osztrák császár. Szóval igyekeztem figyelni és nem kétségbe vonni.
- Ühüm... Hát, igen, elég szemét - bólintottam pár aprót, majd kifejezéstelen arccal elhallgattam. Nem akartam közbe szólni, kíváncsi voltam, hogy mit is hoz majd ki ebből az egészből. Nem teljesen tudtam hová tenni, hogy mit jön nekem itt ezzel a sajnálatos nő dologgal. Én nem mondtam neki egy szóval sem, hogy ne tegye. Szóval ismét mélyet szívtam a cigarettámból, pár pillanatig lent tartottam, hogy aztán lassan kifújjam.
- Hm. Érdekes - azt hiszen, ennyi reakcióra futotta a részemről, így hirtelen. Alex, aki megrögzötten kapcsolat-mániás volt egész életében, nem akarna senkivel összetartozni. Elég alaposan felborult az angol világképe, ezt pedig nem tudtam mire vélni így hirtelen. Szóval csak ismét elhallgattam, hogy aztán kivárjam, hogy a kis mondókája végére érjen.
A cigaretta apró parazsát bámultam pár pillanatig, miközben a kezem a hintám láncára fontam és tűnődve várakoztam. Nem is tudtam, mit mondhatnék, mi lenne erre a helyes válasz.
- Nem lennék benne teljesen biztos. Csak mert Hedda lelépett, még nem kell rögtön pánikolni - jegyeztem meg halkan, ismét rá szegezve a pillantásomat.

- Mi mást mondhatnék? Nem jellemző rád az efféle kijelentés - közöltem teljesen kifejezéstelen ábrázatot magamra öltve. Persze, érthető, hogy összekavarodott és nem tudja, merre tovább, meddig és hány lépés... Na, ez viszont nem jelenti azt, hogy rögtön meg kell változtatnia a nézeteit és szembe kell mennie önmagával. Sosem kedveltem az ilyesféle történéseket.
A nőkről levezetett kis előadása alatt én a távolba bámultam és mélyeket szívtam a csikkig égett cigarettámból, halkan hümmögve, mintha ez segítene bármin is. Igazából nem segített, de nem zavartattam magamat. Az elmémben elhelyezett tiszta fehér falra kezdtem felvezetni, hogyan is gondolja a dolgokat, de egy idő után érthetetlen csomóvá változott az egész, én pedig feladtam, hogy megértsem.
- Nem tudom, Alex, ennek se füle se farka. Ki áll az utadba? Élvezd ki a nők társaságát, hiszen az sosem árt, sőt, egészen kellemes tud lenni néha - vontam meg a vállamat előkelően, majd a mozdulat zenitjén egyszerűen visszaejtettem és hallottam a kis kattanást, amivel az ízületeim a helyükre csúsztak. Fúj. Az emberi szervezet, mondjon bárki bármit, meglehetősen undorító.
Azonban Alex még közel sem járt a végén, én pedig egyre jobban belekavarodtam a mondandójába. Hiába lettek az érzelmeim fejlettebbek, jobban kezelhetőek, sőt, léteztek, anélkül, hogy ki akartam volna tépni a szívem a mellkasomból, ezt még mindig nem tudtam a helyén kezelni. Az utolsó mondatával egyszerűen mindent összekavart és ismét cselekedett a testem helyettem, mielőtt bármit tehettem volna. Már három lépéssel előrébb, szemben állva vele figyeltem őt ebből a tisztes távolságból, miközben a remegő kezemet zsebre vágtam.
- Alex... ezt... túlgondoltad. Nem akarlak megbántani, de szerintem túlságosan is belemélyedtél a szálak összekötésébe és igen rossz helyen kötöttél ki... Én. Most nekem. Szóval... azt hiszem nekem most szükségem van egy kis időre - mondtam halkan, hogy aztán a cigicsikket a hamutartómba tegyem, lepattintsam a tetejét, majd kifelé induljak a játszótérről hosszú léptekkel. Nem érdekelt, ha ismét megüt.

//Köszönöm//

A reggel meglehetősen naposan és zajosan indult el a maga kis ingatag módján. Iszonyatos fejfájással kepesztettem ki az ágyamból, majd a szervezetembe szállítottam egy hatalmas adag koffeint, az utcát bámulva, ahol az átlagosnál nagyobb forgalom pattogott jobbra-balra. Táskákkal, jegyzetekkel, vagy éppen kosarakkal igyekezett a népség, mintha az élete múlna rajta, én pedig csak igyekeztem pontosan a bögrébe fújni. Azt hiszem, hogy ezt inkább aznaposságnak kéne nevezni, szóval miután elszívtam a szokásos kátrányrudat a kávé mellé és háromszor is a bögrébe hamuztam, feladtam és huzóra megittam. Majd mintha mi sem történt volna, visszamásztam a szobámba és mély álomba szenderültem.
Így is sikerült a fél napot átaludnom, kb délben tértem magamhoz újra és aztán rövid készülődés után nagy sóhajjal pillantottam ki az ablakon. A fekete ingem nem stimmel ezzel az idővel, cserélnem kellett egy fehérre. Aztán, mint akit nyúznak, elindultam arra a bizonyos piknikre. Mert hogy nem felejtettem ám el, egész egyszerűen nehezen vettem rá magam, hogy megmozduljak és emberek közé keveredjek. A nyári színházi szünet nagy átka. Képes vagyok teljes mértékben antiszociálissá válni miatta.
A zakómat a vállam fölött átlógatva cipeltem magammal, hogy aztán rövid sétával a tavacska - pocsolya - mellett kössek ki. A keresett személy kutatása nem túl hosszú időt vett igénybe, végül megbökdöstem Alex vállát, hogy jelezzem a jelenlétem.
- Halihó - köszörültem meg a torkomat, hogy aztán halkabbra vegyem a hangom. - Előre szólok, hogy csak, mint morális támogatás vagyok jelen.

Sokkal nehezebb pontosan a bögrébe fújni a levegőt, mint azt az átlagember gondolná. A privátok, akik nem nyulkáltatnak az érzelmeikbe csak azért, hogy egy szerepet profin eljátszhassanak. Az olyanok, akik normális családi életet élnek és nem tűnnek el néha hetekre, hónapokra. Azok, akik nem tudják, milyen az, halálra rémülni mások, de legfőképp a saját érzelmeidtől.
Szóval csak hogy kimozdítsam magamat ebből az érzelmi feketelevesből, felöltöztem és elindultam a pocsolyához, Alexhoz. Nem tudtam eldönteni, hányadán is álltunk, azt hiszem, minden maradt a régiben, már azon kívül, hogy volt egy közös gyerekünk. Szóval én sem igazán igyekeztem változtatni magamon. Megfelelt ez így.
A köszönésre azért csak sikerült egy mosoly árnyékát a vonásaimra pingálni. Letelepedtem a fűbe és onnan követtem szemmel, hogy Everett éppen mit is ügyködik.
- Jól hangzik, megtiszteltetés. Úgyis szétmegy a fejem. Melyik? - pillantottam körbe értetlenül, hogy most éppen kivel is akar nekem keríteni. Aztán kiszúrtam a távozó hölgyet és elégedetten hümmögve döntöttem a fejem előbb jobbra, majd balra. - Szép, kerek a világképe, az egyszer biztos.
Mostanság az efféle kapcsolataimból is kissé kevesebb volt, mert több időt töltöttem Lucával és Lilivel, nem igen akadt már lehetőségem arra, hogy csak fogjam a motyómat és eltűnjek, mint a kámfor. Pedig ugye ezek a kavarások akkor érdekesek igazán.
- Jaaa, ő az agaras... szép példány. A kutya is. Nem tudom, hogy van-e ilyen név, de az Angyalfürt után semmi nem lep meg. - a fejem ismét a tenyereim közé ejtve masszíroztam kicsit a halántékomat, hogy a fejfájás itt ragadt maradványait is eltüntessem. - Aha, legye mindkettő, jól hangzik. Mi van veled mostanság? Este jössz? Mesélek Lilinek. Kivételes esetek egyike.

Dimitri
Pécs, fényfesztivál

A dolgok mostanság közel sem álltak fényesen a környezetemben, éppen ezért nem is szívesen töltöttem időt otthon. Ha lehetett, szedtem a sátorfámat és az éjszakáimat Lucánál töltöttem, vagy akár még a színházban is, a lényeg az volt, hogy ne legyek otthon.
Az egyik munkatársam mesélt a pécsi rendezvényről, ami Zsolnay fényfesztivál néven futott a köztudatban. Eléggé új keltű esemény volt, épületekre vetített képekkel, kisebb színitársulatokkal, utcazenészekkel, artistákkal és valami egészen fura hajszobrásszal. Meg persze voltak különböző büfék is, ahol az ember bort kóstolhatott, vagy ehetett valami tipikusan fesztiválosat. Egyszóval, érdekesnek ígérkezett és hajlandó voltam miatta kihagyni a hétvégi kötelező punnyadást és méltóztattam elvonszolni a királyi hátsómat Pécs városába.
Máskor biztos, hogy magammal hoztam volna Francit vagy Lilit is, de most ez inkább kimaradt a szórásból, mert nyugalmat szerettem volna. Hogy tiszta fejjel gondoljak át mindent.
Már jól benne jártunk a szombat délutánban, éppen egy bambusztákolmányon artista-mutatványokkal szereplő csoportot figyeltem a téren, mikor a közelben ismerős arcra lettem figyelmes. Elég régen nem láttam, szóval nyomban félre is raktam az érdeklődést, ami az artistákhoz fűzött és pár társaságon átslisszolva bökdöstem meg az illető vállát.
- Dimitri?

Dimitri
Pécs, fényfesztivál

Szóval az volt a terv, hogy egyedül leszek önmagammal fejben, mert le kell tisztáznom, hogy mi is lesz a jövőben. Ezért jöttem egyedül, hogy kicsit legyen időm és terem is gondolkozni. Aztán ahogy ott ültem és figyeltem az előadókat, kénytelen voltam belátni, hogy ez így nem lesz jó és gyökeres változást kell beállítanom az Everett téren.
Ebbe a témába viszont már nem merültem mélyre, mert megláttam az ismerős alakot és szinte öntudatlanul keltem fel, hogy megszólítsam. Átvágtam pár kisebb csoporton, majd megbökdöstem a vállát. A mogorvasága nem hatott meg, mert amikor megfordult, rögtön megismert. Széles vigyor terült el az arcomon, és hagytam, hogy megöleljen, sőt, szinte hasonlóan csontropogtatóan viszonoztam azt.
- Na, mi van veled mostanság? - érdeklődtem rögtön, ami ugye tőlem elég meglepő, mert legtöbbször nem szoktak érdekelni az emberek és az ők dolgai. Na, de most mégiscsak Dimitriről volt szó, akit ezer éve nem láttam, de anno egész jól kijöttünk.
- Mi járatban erre? - kérdeztem felvont szemöldökkel, körbe pillantva, hogy vajon a társaságát hol hagyta. Mert hát ugye nekem még érthető, de ő miért van egyedül? - Te jó ég, nem sülsz meg?

Dimitri
Pécs, fényfesztivál

Szerintem nem meglepő a részemről, hogy elvesztettem az orosz élete fonalát, hiszen olykor még Thomas életéből is több hónapra eltűntem, pedig vele tényleg "öribarik voltunk" Ő meg most arra a kérdésre, hogy mi van vele, fogta magát és leintett. Erre egyből két emeletet emelkedett a szemöldököm, hiszen nem igen tudom elhinni, hogy az elmúlt évek során semmi ne történt volna.
- Jézusom. Tanár lettél? Mondd, jól érzed magad? - nevettem fel kissé kellemetlenkedve, de ismert, tudhatta, hogy nem azért teszem, mert kárörvendek, vagy bántani akarom. Csak magától jött a reflex.
Persze, ez nem jelentette azt, hogy indokolt az ittléte, de közben meg mégis. Mert ha itt tanít, csak kijön egy ilyen nívós rendezvényre!
Aztán bevallotta, hogy a diákjai elől bujkál, de ezt a nevetést már sikerült visszafojtanom.
- Ekkora a népszerűséged? Rajongótábor, ilyesmik? - kérdeztem kissé csipkelődve, de igazából nem lepett volna meg a dolog. Aztán jött a visszakérés, most pedig én voltam a soros, hogy legyintsek. Szinte mindig rejtőztem valaki elől, a mostani lenne különleges alkalom? - Csak a lányom,
meg Everették elől. Tudod, kettővel fölöttem járt a Roxfortban.
Nem mintha ez fontos lett volna, de ő kérdezte, hogy ki elől bújkálok, én pedig adtam rá egy személyleírást, ami alapján be tudta határolni.
Engem is rendesen kidobott a hőség, mert bár nem voltam annyira feketében, mint ő, én sem apróztam el az öltözést.
- Nem kéne innunk valamit? Valami nagyon hideget? - azzal kissé megcibáltam a pólóm, hogy valahogy álljon, meg esetleg egy kis levegő is jusson alá.

Dimitri
Pécs, fényfesztivál

Ha valaki megkért volna rá - nagyon tiszteletteljesen és esetleg még hoz egy doboz bonbont is -, hogy tippeljem be, az egykori iskolatársaim mire vitték a mai napra az életben, sok dolog eszembe ötlött volna Dimitri kapcsán, de egyiknek sem volt fikarcnyi köze sem a tanári életpályához. De ugye a sors kegyetlen fintora, hogy sokszor olyan helyekre sodorja az embert, amire a legvadabb álmaiban sem gondolt volna. S ez ki is ült az egykori jóbarát arcára, ahogyan drámai sóhajjal jelentette be a tényt. Végső stádium.
- Igazán tehettél volna magadnak egy szívességet. Ha körbekérdeztél volna, talán előbb rájössz, micsoda gyötrelem is a véget nem érő rajongás. A remegés a legviccesebb az egészben. Hajj, rögtön megsajnállak, ha nem vigyázok, Dim! - az alsóajkam lebiggyesztve, grimaszolva bólogattam, még arra is vettem a fáradtságot, hogy együttérzőn megveregessem a vállát. Azok alapján, amilyen pletykák a Bagolykőről keringenek, inkább nem próbálom meg elképzelni, hogy azok az néhányan mit is takarhatnak az egyetemen. Valószínűleg a nagyanyjuk nem ezért tartja a képüket bekeretezve a kandallón.
Színt vallottam - feketét -, arról is, hogy kik elől is próbálok most a fesztiváli fergetegben elrejtőzni, miközben ő az artisták felé révedt. Számomra nem túl sok újdonságot tudtak nyújtani, hasonló művészekkel dolgoztam együtt a moszkvai fellépések során végig. Az pedig hónapokig tartott. Természetesen feltűnt a kérdő arckifejezés, most pedig rajtam volt a sor, hogy egy kézmozdulattal eltűrjem a loboncot az arcomból.
- Ez egy elég hosszú és bonyolult történet. Van benne ármány meg cselszövés... igazából nincs - nevettem el magam kissé kínosan, pár pillanatig a macskaköveket fixírozva a cipőm alatt, de aztán elengedtem ezt a próbálkozást. - Csak szívügyek, de abból a pocsékabb fajta.
Inkább terelve is egy kicsit a társalgást a lelki szennyesem mellől elfelé, felajánlottam neki, hogy igyunk valamit, ami hideg. Lehetőleg annyira, hogy a Titanic kapitánya szívrohamot kapna tőle. A napfény szinte égette Dimitrit, én pedig halk kuncogással indultam el, mint a Chesire cat Csodaországban, a légkondicionáltnak tűnő kávézó felé, amit idefelé jövet láttam. A séta alatt nem is igen beszéltem, csak hátra-hátra pillantottam rá, hogy megvan-e még. A meleg túl sok energiát igényelt. De aztán angyalok kórusának zengése közepette feltűnt az üvegajtó, amit én nagy gálánsan kitártam az orosz előtt.
- Fháradjon be! - a bal kezem a hátam mögé támasztva még egy kissé meg is hajoltam. Mint egy vérbeli komornyik.

Dimitri
Pécs, fényfesztivál

Jó Dimitri mindig is az a srác volt, aki kicsit olyan bohókás érzést kelt az emberben, szóval meg sem lepett a reakciója a fejvakargatással. Bár nem tudtam azonosulni a válaszával, mert mégis milyen pro érv lehet amellett, hogy az ember tanítani akar? Nekem ez valahogy sosem ment volna, mint élet-terv, hogy egyszer majd azzal keresem a pénzem, hogy átadom a tudásom másoknak. Helyette szórakoztatok, különböző jelmezekbe bújva és mindig más személyiséget öltve. Szinte biztos vagyok benne, hogy van olyan ember, aki számára pedig ez nem egy elképzelhető életforma.
- Hát nem tudom eldönteni. Azért nem túl biztató, szívesen látnám, miről adtad be magadnak, hogy az akkor is pro - közöltem enyhén csipkelődős hangnemben, de igyekeztem nem átesni a ló túloldalára, ami szerény személyemmel sajnos többször esik meg, mint ahogy azt óhajtanám.
Tessék, védtelen felületet hagytam a beszélgetésben és már jött is a szúrás: tudni akarta, hogy milyen szívügyek voltak, én meg az orrom ráncoltam kissé, hogy jelezzem, mennyire nincsen kedvemre az ilyesfajta téma, ne ezzel kezdje, ha imponálni szeretne. Még az az egészen sunyi mosoly is kiült az arcára, én meg tudtam, hogy ebből nincsen most kiút, mesélnem kell. De legalább egy egészen kis időt nyerhetek, mielőtt belekezdenék. Körbepillantottam, ismerős arc után kutatva, majd ismét kissé leszegtem a fejemet.
- Mesélek, csak ne itt, túl sok az ember - intettem az állammal röviden, hogy menjünk, keressünk inkább egy kevésbé forgalmas helyet, ahol ezt ki lehet vesézni anélkül, hogy egy esetleges firkász a nyomomban járna.
Nem volt különösebben nehéz megtalálni a kis kávézót, aminek a teraszán reggel még egész kellemes hőmérsékletben szívhattam el az első cigim, majd öblíthettem le a kávéval, akkor pletykáltak róla a pincérek, hogy lassan illene bekapcsolni a légkondit. És most beérve még nekem is lecsukódott a szemem egy pillanatra, ahogy az idő kellemesen hűsbe csapott.
- Azért ezt nem ártana megbeszélni velük is. Kérsz valamit? - kérdeztem, miközben egy hanyag mozdulattal felé löktem az itallapot az asztalon. Én már tudtam, hogy mit akarok rendelni.

Franci

Talán egy egészen kicsit több időt töltöttem távol otthonról, mint ahogyan azt eredetileg terveztem. De mentségemre legyen mondva, hogy írtam rendszeresen, szóval nem lehetett rám egy rossz szava sem az embereknek. Megint elkezdődtek a nyári nagy próbák, Lucával tréningeztünk rá, Pécsett jártam. Összességében csak egy kicsit jobban maga alá temetett a programjaim halmaza, mint ahogyan azt eredetileg terveztem volna.
- Olyan, mint mindig. Olyan munka szerű. Igazából nem volt benne semmi különleges, szövegkönyvet olvastam a vonaton - rántottam egyet a vállamon, jelezve, hogy tényleg semmi különösen érdekfeszítő nem volt az egészben. Lehetett volna izgalmas, ha próbálunk is ott, vagy esetleg nem egyedül utazom, de a vörös némber, aki folyamatosan beszélt hozzám, a többszörös kérésem ellenére is, nem volt túl érdekfeszítő. Szerintem a férje siket.
Kissé elmerengve húztam végig a mutatóujjamat a könyvek gerincén, felidézve a jelenetet a zálogházban is, ahol jártam, majd a régi ismerősömmel való találkát, akinek az a köteg pénz, amit átadtam, alighanem szerzett egy igen jó estét. Ezeknek a mai fiataloknak van ízlésük hozzá, hogyan is válasszanak eljegyzési gyűrűt.
Egy egészen kicsit fáziskésésben pillantottam fel Francira, még egy halk "hm?" is elhagyta a számat, mielőtt a fogaskerekek az agyamban elkezdtek volna kattogni, hogy igen, hozzám kezdett el beszélni.
- Öööö... ez mikor ötlött fel a szőke kobakodban? Persze, tetszik az ötlet, de nem hiszem, hogy neked akkora móka lenne megírni... - állapítottam meg, a kézmozdulat, amivel a könyvért nyúltam pedig elakadt valahol félúton. Csak tartottam a levegőben a kezem, aztán a torkom megköszörülve ejtettem vissza magam mellé, hogy aztán Franci felé forduljak. A tekintetem eléggé kérdő volt.

Dimitri
Pécs, fényfesztivál

Franci

Franci

Franci


//köszönöm//