Húha....milyen szerelmi vallomásra jövök én be... ha zavarok, akkor mondjátok hogy menjek  

Kinézet

Bál. Ez az egyik legcsodálatosabb dolog az életben. Sosem vettem ilyenen részt, és most eszem ágában sem volt kihagyni. A délelőtt folyamán Bogolyfalván végigjártam az összes butikot hogy megtaláljam a tökéletes ruhát, ami persze illett a követelményekhez. Egy tűzpiros ruha mellett döntöttem, bár senki nem volt ott hogy biztosítson afelől, hogy igazán jól áll.
A vásárlás annyira lefárasztott, hogy aztán délután ledőltem egy kicsit aludni. Biztos voltam benne, hogy még az előtt felkelek, hogy készülődnöm kellett, de ez nem így volt. Kapkodva vettem fel a selyemanyagot magamra, miközben ide-oda rohangáltam a szobában sminkért, fésűért és ezekhez hasonló tárgyakért. Az arcfesték felvitele még félórát igényelt tőlem, mert nem szoktam hozzá, hogy felteszem, azt sem tudtam hogy kéne nekiállni. Na jó, és nem teljesen igaz. De akkor is minimum hússzor le kellett szedne a felét mert elkentem vagy valami hasonló. Aztán jött a hajam, amit egy újabb akadályként értelmeztem, de végül sikerült elkészülnöm, és amikor belenéztem a tükörbe, elégedetten néztem meg magam. Felhúztam fekete magassarkúm, és már indultam is a terem felé. Jó sokat késtem, de úgy éreztem megéri, és reméltem, hogy ezzel a partnerem is így van.
Sajnos fogalmam sem volt hogy néz ki a fiú, viszont a terem előtt egyetlen egyedül ácsorgó fiút vettem csak észre, ezért egy nagy mosoly kíséretében mentem oda hozzá magabiztosan, és megérintettem a karját, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
- Szia! Zoli vagy ugye? - kérdeztem rá a biztonság kedvéért. Sha nem lehet tudni.

Múltkor is bevettünk egy elsős a túrázók közé  

- Eridonos vagyok - mosolyogtam rá az újdonsült barátnőmre. Legalábbis nagyon reméltem, hogy annak tartja magát. Elég kínos szituációk alakulhatnak ki az ilyen esetekben. Az egyik teljesen ráakaszkodik a másikra, míg az csak le szeretné rázni, vagy akár a kétszínűsködés is felütheti fejét. Valahogy egyik lehetőség sem tetszett. Inkább mondják a szemembe, ha nem tetszik nekik valami rajtam. Lehet hogy visszavágok és nem hagyom magam, de még ez is jobb mint az utóbbiak.
Szinte biztos vagyok benne, hogy a lányt valamelyik utunk során ismertük meg. Lehet hogy nem emlékszik rám onnan, és én sem tisztán, de mivel anyu az egyik leghíresebb főzetkészítő és eladó, így biztos voltam benne. Szinte.
Kissé undorodva néztem, ahogy bekapja és jól megrágcsálja a húst és lenyeli. A nagyteremben történő étkezések során már hellyel-közzel sikerült megszoknom a mellettem ülők húsimádatát, de amikor kettesben étkeztem valakivel, még mindig grimaszba fordul az arcom. Inkább az én szép növénnyi eredetű ételemre szegeztem a pillantásomat. Egyedül a kérdés volt az, ami kiszakíthatott a merengésemből.
- A suli? Jó. Sőt király. Tudod régóta szerettem volna már iskolába járni. Nem azt mondom, hogy nem imádtam az apukámmal tanulni, de így társaságban mindig sokkal jobbak a dolgok. - mosolyogtam rá. Fogalmam sem volt róla, hogy most milyen témát hozzak fel. Valami viccet mondjak? De annak itt valahogy semmi keresnivalója nem volt.
- Te milyen viszonyban vagy a szüleiddel? - na jah. Ezazz Tánya. Feltetted életed eddigi legrémesebb kérdését. Ha így haladsz soha nem lesznek barátaid.

Éjkerti Csermely - 2016.08.10. 19:32


Hülye Patak!

Szijja!

Nekem ez magas mint az Eiffel torony teteje

Halacskaaaa! Kimosatták a hajam :c

Ha a vizsgákba nem nyúl bele a dolog szívesen elmegyek kísérőnek

Tetszik az ötlet, nagyon ^^

Milyen szép piros az off *.*

Befogadjuk magunknközé, ő már majdnem piros

Halihó emberek!

*visszainteget* Na most rázhatod Colos

Nézzenek oda, hirtelen két Tom Cruise-unk is lett *.*

Jajj de cuki vagy! Várj csak amíg elmegyünk a Balatonra

Ha Kirillt ráveszed... csak nézz bociszemekkel, majd segítek

Elvisszük az előkészítősöket kirándulni Látod Kolos semmiről nem tudsz, ha még a baglyaimra sem válaszolsz!

Velem? Miért lenne velem elfoglalva?  

Mi? Én nem! És nem néni!

Az, hogy Kirill fiú!!!!!

Tippeltél? Te csak ne tippelgess....

*beszáll mellé danszolni*

Boldog Éjfélt! *riszál közben*

Már megint késtél...mindig csak késel...

Igen! *nővéresen korholja*

Bocsánat, kicsi összesűrűsödtek a napjaim, holnap tudok írni, ha még nem késő

Előre is boldog éjfélt

/Sorry az álmodó már azt a 2 percet sem bírja ki/

*somolyogva bólogat, ugyanis még mindig nem sikerült hsz-t gyártania, és hevesen bólogat a felvetésre*

Gyülekező

Amikor jelentkeztem, hogy óvó néni legyek az előkészítőben, azt komolyan is gondoltam. Minden adandó alkalommal szinte elsőnek jelentkezem kísérőnek vagy felügyelőnek, vagy bárminek. Imádtam a gyerekeket, ezért sem volt kétséges a mostani kiránduláson való részvételem sem. Az iskola igazgatójával megbeszéltük, hogy én mint a kastély lakója lehozom a vasútállomásra azokat az elsősöket, akik olyan kalandvágyóak, hogy velünk tartanak.
Előző este mindegyikőjükhöz ellátogattam, hogy megnézzem minden rendben megy-e, nem kell-e nekik valami segítség, de többnyire maguktól boldogultak már. Végül is a szülők általában teljesen egyedül elküldik a gyereket, akiknek a társaik vagy maximum a tanárok tudnak segítséget nyújtani. De ebben az időszakban már megtanulnak saját maguk kicsit önállósodni. Pontosan ez a megfontolás vezetett ahhoz, hogy azt mondjam nekik, hogy nem szedem fel őket egyesével, nem teszek még egy ilyen szép kis túrát, hanem mindenki aki jönni akar, az háromnegyedre már a bejárat előtt legyen. A lelkükre kötöttem, hogy ha bizony nincsenek ott pontosan 45-re, akkor itt hagyjuk őket, és kimaradnak a buliból.
Én már tíz perccel a megbeszélt idő előtt ott lebzseltem egyetlen nagyobbacska táskával. A tágítóbűbájt pontosan ezért imádtam. Fel-alá sétálgattam, és persze mindegyik érkező kicsit mosolyogva fogadtam. Végül sikerült az elindulás, és a legmegbízhatóbb kis elsőst előre küldtem hogy vezessen, míg én hátulról figyeltem az összes gyereket, akik között volt aki magába fordulva csak az utat nézte, míg olyan is előfordult, aki megállás nélkül csak beszélt.
Kicsit megkönnyebbültem, amikor minden galiba nélkül megérkeztünk a vasútállomáshoz, és megpillantottam a kis előkészítősöket, amint egy csokibékát próbálnak elkapni. Egy kis féltékenységet is éreztem legbelül, ugyanis én kiskorom óta iskolába akartam járni, de nem engedtek és ebből a sok mókából kimaradtam.
Odasétáltam az igazgatóhoz. - Mi meglennénk - mosolyogtam elnézve a kisebb tumultust.

Szintén...végre

Reggelt

Boldog Éjfél utánt