Egy gyerek sokba kerül.....megfizethetelenek vagyunk

Gálffy Erik


Nem gondoltam rá, hogy ma este bárkit is meg fogok büntetni. Nem vagyok az a fajta, aki ezt élvezi. Csak szimplán figyelmeztetni szoktam a diákokat, hogy most már jó lenne, ha nem császkálnának mindenfelé. Ilyenkor általában fülét-farkát behúzva sunnyognak el. Éppen ezért is lepett meg annyira, amit hallottam a sráctól, aki az erkélyen szemlélődött.
- Mit mondtál? - kérdezetem vissza meglepődve. Volt egy öccsém, szóval nem annyira volt hihetetlen a pimaszság, amit hallottam, de továbbra is meg kellett őriznem a látszatot, mintha olyan kemény lennék.
Amikor a fiú meggyújtotta a cigit, két lépéssel leküzdöttem a köztük lévő távolságot, és kikapva a szájából felébe törtem azt. - Én egy prefektus vagyok. És most kérem az öngyújtót is - nyújtottam a tenyerem, hogy tegye bele. Nem érdekelt volna, hogy később meggyújtja-e a cigit, ha nem előttem teszi. Így viszont átlépett egy határt.
- Mi a neved? - kérdeztem meg, ugyanis tudnom kellett, ha kiszabok neki valami büntetést, ami úgy tűnt, hogy lassan elkerülhetetlenné válik, ha továbbra is így viselkedik.

Gálffy Erik

Egyáltalán nem tetszett a fiú pimasz viselkedése. Vagyis, ha pontos akartam lenni, akkor mint prefektus, nem preferálhattam. Mert a tisztséggel felelősség is jár. Nekem pedig úgy kellett eljárnom, hogy ezeket a szabályokat betartom.
A káromkodását és azt, hogy gyönyörűmnek nevezett már fel sem vettem. Egészen biztos voltam már benne, hogy egy rellonossal van dolgom, és hogy mestertanonc. Persze utóbbi tényben kevésbé lehettem biztos, hiszen az öcsém is volt olyan langalétra, mint az előttem tornyosuló srác.
Az öngyújtó ezüstösen csillant, én meg odakaptam, hogy elvegyem. Erre persze valami egészen mást tervezett a delikvens. De neeem, ebből nem kap. A szememet az égnek emeltem, és nagyot sóhajtottam.
- Tudod mit, nekem ez az egész nem kéne. Csak menj a pincébe, foglald be az ágyad, és felejtsük el ezt az egész találkozót - ajánlotta. Ez volt az utolsó estéje, mint prefektus, mint itteni diák. Ráadásul ez a srác is csak az idejét húzta, amihez semmi kedve nem volt jelen állás szerint.
- Tánya - mondta meg azért, mert ha a fiú nem is tette meg ezt neki, azért úgy gondolta, hogy ő miért ne tehetné. Hiszen nemsokára úgy is elhúz innen az egyetemre.
- Kiszedheted a gyújtód, nem veszem el - intett, aztán odasétált a párkányhoz, és elnézett inkább a távolba. Reményei szerint a fiú fogja magát, és ahogy ő hátat fordít, már le is lép.

Gálffy Erik

Felhorkantam a fiú válaszára. Hát persze, hogy nem megy el. Rellonos, mit is várhatnék tőle. Meg kellett volna már tanulnom ezt az öcsém által, de mostanság túl kevés időt töltünk együtt, és elszoktam tőle. De majd az egyetemen minden olyan lesz, mint a bagolykő előtt. Legalábbis többnyire.
Lesújtó pillantást vetek rá, amikor felteszi nekem a kérdést. - Most komolyan? - kérdeztem hitetlenkedve. Legalább elmehetett volna a kastély túlfelére, hiszen ez az én saram lesz, ha lebukunk. Nekem kellene őt megbüntetnem, és közölnöm vele, hogy ezt így nem szabad.
- Én nem vagyok jókislány - háborodom fel. - Csak...megvannak a saját szabályaim - vontam vállat. Hiszen alapjáraton elég szabad szelleműnek tartottam magam, még akkor is, ha nem próbálok ki mindent, ami az utamba esik. Bár biztos voltam benne, hogyha nem ez lenne a felállás, ami, még ki is próbálom.
- Hmm...lássuk csak. Ez az utolsó estém prefektusként, és a személy, akit nincs kedvem megbüntetni, azért is az orrom alá dörgöli a szabályszegését - jelentettem ki, aztán még hozzá tettem. - És van barátom - Habár Kirillel mostanság nem mennek olyan simán a dolgok, attól még nem fogom őt megcsalni. Pláne nem egy olyan fiúval, akinek a nevét sem tudom. Apropó, nem is mondta meg.
- És te? Először is, hogy hívnak? - kérdeztem meg. Mert tulajdonképpen megtehettem volna, hogy otthagyom, és elmegyek aludni, de jól esett a beszélgetés. Még akkor is, ha közben füstölt mint egy kémény.

Odanézzenek, több a levitás, mint a rellonos :O Csak nem megdöntötték a rellonos uralmat?

Maróti Fanni - 2017.12.23. 11:15


:o De jól néz kiiii *-* Nagyon tetszik

Húha emberek, megkora kihaltság van itt :O Mi van veletek? Jött egy járvány és kiírtotta a diákságot?

Hajrá, mi támogatjuk ^^

Hozd azt az öngyújtót, most végre segítségünkre lehet. Elérkezett a vész

Jajajaja, hogy elűzzük a gonosz, rontó szellemeket, és az emberek újra visszajöjjenek

Meg jöhet a szentelt víz is  

Fél órácskára lelépek, ti meg máris visszatértek?? Netán kerültök engem?

Boldog Karácsonyt *_*

Whaaaat? :O

Ciripp-ciripp  

Gondoltam jól jön egy kis hang a nagy nagy csöndbe

Sajnos... Vissza kéne hozni régi pompáját *-*

Addig jó, amíg csak ciripelek

Ugyaan! A jó emberek soha nem fogynak el. Maximum eltévednek  

csendben itt hagyja ezt az édes kis porgit

igen, lehet neki nevet adni

ez az új patrónusod felfejlesztett változata  

miért? Olyan bugyuta? XD

így van, a tiéd ameddig el nem kóborol mellőled, mivel nincsen füle, nem igazán hallja meg, ha éppen magadhoz hívod XD

Sweet home Budanekeresd

Meredten bámultam a papírokra a kezemben. Délután kettő óra körül járhatott az idő, a család többi tagja pihenőre tért az ebéd után. A nap kint sütött, de a lelkemben valami egész sötét volt.
Újra végigfutottam szememmel a sorokat, melyeket immáron negyedszer olvastam végig, s mintha anyám kézírásával írt szavak ráégtek volna már az elmémre, szinte kívülről tudtam. Vékony ujjaimban megremegett a lap, ahogy hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a szorongás, a szomorúság, depresszió, vagy éppen a düh az, amit leginkább érzek.
Édesanyám könnyed léptei voltak hallhatóak, dudorászása egyre közelebbről jött, míg nem... elhallgatott. Felnéztem rá, kezében egy cserép volt, benne kankalingyökérrel.
- Mikor akartatok róla szólni? - kérdeztem, hangom ridegsége még engem is meglepett. Hirtelen döbbenete elmúltával testtartása is megváltozott. Olyan pozíciót vett fel, amit már jól ismertem. Azt a tipikus, lenéző, én mindent jobban tudok pózt. Mintha nekem nem is lenne közöm hozzá.
- Úgy beszéltük meg, hogy majd amikor biztos lesz, hogy átveszik. Nem akartunk addig felzaklatni titeket - ment oda az ablakhoz, és a párkányra helyezte a növényt.
- Nem küldhetitek el!- szögeztem le, hangon erősen csengett, talán még soha ilyen határozott nem volt. - Szüksége van ránk. A családja vagyunk.
- Ó, Istenem. Azt sem tudod, hogy miről beszélsz! - Szavai mint pofonütés, olyan érzést keltettek. - Hisz itt sem vagy. Boldogan éled az életed anélkül, hogy egy hónapig felénk néznél. Aztán itt töltesz két napot, és máris meg akarod mondani mit tegyek?
- Talán több időt töltenék itt, ha nem küldtetek volna el. Vagy ha beavatnátok abba, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen - hangon egyre hangosabbá vált, ahogy mindinkább idegesebb lettem. De persze ő sem volt rest.
- Ugyan, ne áltasd magad. Boldogan mentél el innen, már évek óta csak kértél minket. Ráadásul fogadni mernék, hogy nem is szívesen látogatsz meg minket. Nem bírod a felelősséget, és még kevésbé azt, ha valaki szenved körülötted. De ne felejtsd drága lányom, hogy én ugyanúgy szenvedek, mint a nagyapád. - Nem tetszett a lekezelő hangsúlya, ahogy sohasem. De most igaza volt. Nem szerettem volna kihagyni a lehetőséget, hogy iskolában tanuljak.
- Most már itt vagyok. Megcsinálom az egyetemet levelezőin. Besegítek, és akkor ne....
- Az ég áldjon meg, értsd már meg. Nagyapa egyre rosszabbul van. Nincs mit rajta segíteni! - kiáltotta el magát anya a szavamba vágva, majd kezét a szájához kapta, mintha megbánta volna kitörését.

Ugyan Fanni, majd gyakorlunk - Scarlett
#KAPPA

estét

Sweet home Budanekeresd

Az újabb kang forrására mind a ketten odakapták a fejüket. Én inkább voltam rémült, mint szomorú, míg anyán a düh jelei tajtékzottak továbbra is.
- Kolos, kérlek ne most! - kérte az anyánk, továbbra sem takargatva feldúltságát. De öcsi csak folytatta, és míg én ennek örültem, addig szülőnk gondterhelten nézett. Majd felém fordult, s szavait csak nekem intézte.
- Látod? Kellett ez neked? Megint nem gondolkodtál. Ha az életben egyszer is bíznál a döntéseimben, akkor most nem alakult volna ki ez - mutatott a kis hármasunkra.
Nem hittem a fülemnek. Azt mindig is tudtam, hogy mindig, mindenért én vagyok a hibás. De hogy ennyire? Mert általában Kolos és anya egy oldalon álltak, de most nem. Épp ezért kellett volna belátnia, hogy akkor valószínűleg nekünk van igazunk.
- Hogyan bíznék meg, ha egyszer ilyen dolgokat teszel? - kérdeztem rá, majd a felém tornyosuló Kolos felé fordultam. Megmakacsoltam magam, már nem tudtak megállítani. Odanyújtottam felé a megtalált papírokat. - Tessék öcsi, itt van minden! - tettem hozzá, hogy értse, most azt várom el, hogy elolvassa azokat az iratokat, de anya gyorsabb volt. Kikapta a kezemből.
- Ebből elég volt. Nem kell, hogy ő is tudjon mindenről. Ez az ügy amúgy sem vita témája - jelentette ki.
- Joga van tudni róla! - kiabáltam. Nem érdekelt, hogy ki hallja, és ki nem. A falubeliek már nem láttak sokat, a családom pedig már hozzá szokhatott. Amúgy sem ez volt a lényeg.
Megragadtam Kolos vállait, és magam felé fordítottam. Mélyen a szemébe néztem, majd még mielőtt anya bármit tehetett volna, belekezdtem a rövid, tömör összefoglalóba. - Nagyapád az ELME-be akarják záratni, mert nem hisznek abban, hogy fel fog épülni. A papírok már a beiratkozási iratok, és az orvosi leletek is ott vannak, amit hozzá kell csatolni. Csak be kell vinniük, és vége. Nagyapa bent lesz tartva.

Sweet home Budanekeresd

Tudtam, hogy ez most nehéz lesz. Azt is, hogy Kolos ezt még kevésbé fogja jól fogadni, mint én. De tudnia kellett az igazat. Nem tehettem meg vele, hogy én se szólok. Milyen lenne, ha egyszer arra jönnénk haza, hogy nagyapa már nincs itt, és mi még csak nem is tudtuk, hogy elviszik. De a szavak, melyek elhagyták öcsém száját, kissé megrémítettek. Hátrahőköltem, szemem kitágult. Nem hihette, hogy hazudok neki, ez lehetetlen. Majd rájöttem, hogy ebben a mondatban nem valamiféle ellenszegülés fogalmazódik meg. Szimplán egy utolsó, kétségbeesett s mégis reménytelen fohász.
- Sajnálom, de nem hagyhattam. Tudnod kellett - szögeztem le, s szomorúan néztem öcsémre, kezemet végigsimítottam a karján, csak hogy tudja, én itt vagyok. Utolsó mentsvára anya lett, aki egy pillanatig szomorúan nézte a jelenetet, majd lerázta ezt magáról.
- Na jó, figyeljetek. Lehet, hogy ez most rosszul hangzik. De tudjuk mit csinálunk. Apátokkal már jó párszor átbeszéltük a dolgot. Az hiszitek, hogy ha lenne jobb megoldás, akkor nem azt választanánk? - kérdezte meg, és jelentőségteljesen pillantott előbb egyikünkre, majd másikunkra. Mostanra kicsit elhalkult a hangja, ahogy az enyém is, és mintha a velünk együtt a külvilág is meggyengült volna. A nap inkább sütött fakón, mint pezsdítő arany színben.
- És amúgy is, továbbra is el tudtok menni meglátogatni őt. Bármikor - próbálta valamivel feldobni a kezdvünket.
- De biztos van...valami - kezdtem, de erre komoran rám vetette barnáit.
- Tánya! - Ennyi elég is volt, és nem is szóltam. Éreztem hangjában a kimerültséget, és a szomorúságot. Kolosra pillantottam, féltem, hogy mit fogok látni. Nem akartam összetörni. Szerettem volna, hogy még egy kicsit abban a hitben legyen, hogy minden rendbe fog jönni, de tudtam, hogy nem áltathatom tovább.

Sweet home Budanekeresd

- Kolos! Ne mondj ilyet apádról! - rótta meg anyánk az öcsémet, az én ereimben meg konkrétan megfagyott a vér, ahogy hallgattam keserűségét. Én nem akartam, hogy ez történjen. Csak... nem is tudom mit gondoltam. Lehet talán mégis könnyebb lett volna, ha nem így tudja meg?
Mikor lerázta kezemet, az olyan érzés volt, mintha pofon csapott volna. Bezárt egy ajtót előttem, és nem tudtam rajta belépni, de ezt a tényt nehéz volt elfogadni, hiszen ilyen csak ritka alkalmakkor van. És akkor is, mindig látok egy kis rést, melyet tudom, hogy egy kis segítséggel, de egyre nagyobbá tudok tenni, mígnem teljesen át tudok lépni a küszöbön. Ez most mégis valahogy más volt.
Anyával együtt mind a ketten néztük a nagyit, aki megpróbálta megnyugtatni az öcsémet. Csitítgatta, mint egy kisgyereket, kezét a hátán simítgatta, mintha ezzel el tudná altatni, s feledtetni vele minden rosszat a világban.
Nem bírtam tovább. Ez a sok szomorúság...úgy éreztem, hogy megfojt. A lábam anélkül cselekedett, hogy én tudtam volna róla. Hosszúra nyújtott léptekkel kisiettem az ajtón, ki a természetbe. Gondolkodnom kellett, és az ott nem ment. Hátrahagytam mindent és mindenkit, kimentem az utcára, és behúzva az ajtót magam mögött rohanni kezdtem. Nem tudtam merre, nem is érdekelt. Csak el onnan. El a nyomasztó érzéstől, el a szomorúságtól, de legfőképpen távol az érzéstől, hogy ez miattam van. Két nap. Ennyit kellett volna kibírnom nyugton, de nem sikerült. Én mindig elrontom.
Eleredtek a könnyeim, és csak futottam tovább.

Kirill

Nagyon vártam, hogy végre gyakorlótanár lehessek, hiszen mindig is jól ment a kisebb lurkókkal is az előkészítőben. Ment ez egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy kihez osztották be. Nem tudtam hirtelen, hogy most vajon Kirill ilyen peches, hogy egy volt halálfaló után engem kapott, vagy éppen én. Mindenesetre Pénteket is magammal vittem, habár tudtam, hogy Kirill kutyája is ott lesz. Csak azért, hogy egy kicsit megnyugtassam magam. Úgy akartam a férfi elé állni, mint egy profi, akinek nincsen semmi gondja azzal, hogy kötelességből kell együtt dolgozniuk. Hátul kontyba összefogtam a hajam, hogy ez is erősítsen engem a határozott kiállásban.
Ismerős úton haladtam végig, a kertben Pénteknek megmondva, hogy maradjon ott. Aztán beléptem, és anélkül hogy tüzetesebben körülnéztem volna, egyenesen a dolgozóba mentem. Túl sok emlék, amik felkavarhatnak.
- Szép napot! Remélem nem várattam meg nagyon - indítottam a beszélgetést a lehető legtávolságtartóbban.

Tetszik ez a break stílus, engem is megtaníthatnál