A szívem hoztam el, csinálj vele
Amit akarsz. És nem tudok mást tenni
És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi
Én nem várom el tőle, hogy szeressen, viszont attól még fáj, és attól még sírok, mert ezt nem én irányítom. Pedig szívesen irányítanám, tényleg. Semmi baj. Úgy kapaszkodom ebbe a két szóba, mintha legalábbis helyrehozna mindent. És valószínűleg helyre is hozna, ha nem lennék ennyire makacs, és elengedném.
Ahogy azt sem várom el tőle, hogy mindig összekaparjon. Csak valahogy mikor vele vagyok, akkor mindig gyengébbé válok, és ezt nem tudok kezelni, és eltörök. Pedig én lennék vele másképp, csak ülve egymás mellett, és nem mondva semmit. Csak érezni a közelségét, a bőréből kiáradó hőhullámokat. Mert én mindig a biztonságot keresem, nem tárgyakban, nem helyekben, hanem emberekben. Bár lényegében mind a három ugyan olyan múlékony.
Újabb mély lélegzet. A levegő be, majd ki áramlik a tüdőmben, az izmaim dolgoznak. Hagyom, hogy egy kicsit megmozduljon, először a csempe szintjén, majd majd, hogy lassan felmelegítse a konyhát. Nem látványosan, nem fullasztóan, kellemetlenül. Éppen csak egy-két foknyit, amit alig lehet érzékelni. Utána vissza az irányításom alá.
Én tényleg akarok neki adni. Sokat, mindent, amire csak képes vagyok, de jelenleg fogalmam sincs, hogy magamon kívül mit. Pedig tudom, hogy nem vagyok elég, már beletörődtem. Az anyámnak sem voltam, és sokszor az az érzésem, hogy Balázsnak még mindig nem.
Ujjaim a tarkómra csúsznak, s ahogy kitapintják az elemi mágus jegyem, egy kicsit még jobban megnyugszom. Ebből is szeretnék adni neki. Megosztani vele.
A palacsintára elmosolyodom, lehunyom szemeim. Nem akarok még kiszállni az öléből, mert most annyira jó, és nem akarom, hogy vége legyen. Hümmögve bólintok, elveszek egyet, a végét felhajtom, hogy ne csöpögjön ki belőle az, ami benne van.
- Beszéljünk valami boldogabbról - miután elnyammogom az első falatot ismét felnézek rá. Tudom, hogy ez nem feltétlenül így működik, de most mehetne. Vagy ez megint túl sok?
Ahogy azt sem várom el tőle, hogy mindig összekaparjon. Csak valahogy mikor vele vagyok, akkor mindig gyengébbé válok, és ezt nem tudok kezelni, és eltörök. Pedig én lennék vele másképp, csak ülve egymás mellett, és nem mondva semmit. Csak érezni a közelségét, a bőréből kiáradó hőhullámokat. Mert én mindig a biztonságot keresem, nem tárgyakban, nem helyekben, hanem emberekben. Bár lényegében mind a három ugyan olyan múlékony.
Újabb mély lélegzet. A levegő be, majd ki áramlik a tüdőmben, az izmaim dolgoznak. Hagyom, hogy egy kicsit megmozduljon, először a csempe szintjén, majd majd, hogy lassan felmelegítse a konyhát. Nem látványosan, nem fullasztóan, kellemetlenül. Éppen csak egy-két foknyit, amit alig lehet érzékelni. Utána vissza az irányításom alá.
Én tényleg akarok neki adni. Sokat, mindent, amire csak képes vagyok, de jelenleg fogalmam sincs, hogy magamon kívül mit. Pedig tudom, hogy nem vagyok elég, már beletörődtem. Az anyámnak sem voltam, és sokszor az az érzésem, hogy Balázsnak még mindig nem.
Ujjaim a tarkómra csúsznak, s ahogy kitapintják az elemi mágus jegyem, egy kicsit még jobban megnyugszom. Ebből is szeretnék adni neki. Megosztani vele.
A palacsintára elmosolyodom, lehunyom szemeim. Nem akarok még kiszállni az öléből, mert most annyira jó, és nem akarom, hogy vége legyen. Hümmögve bólintok, elveszek egyet, a végét felhajtom, hogy ne csöpögjön ki belőle az, ami benne van.
- Beszéljünk valami boldogabbról - miután elnyammogom az első falatot ismét felnézek rá. Tudom, hogy ez nem feltétlenül így működik, de most mehetne. Vagy ez megint túl sok?