A Francia Lencsilány Úton Párizsba...
(Franciaország)Láttam a lányon, hogy valami eszméletlen nagy fájdalom gyötri lelkét, de nem tudtam elképzelni akkora szomorúságot az amúgy vidám hölgyeményben, hogy még fizikai úton is ki kell adnia magából a feszültséget.
-Kösz, nem vagyok éhes!-köptem ki egy cetlit. Bambiszem összeszedte a papírdarabokat, majd felvilágosított, hogy nincs egy jó hangja.
-Hát, az én húgom pont kegyetlen őszinte, a nővérem meg dicsérni szokott. Azért hiszek csak neki, mert ő aztán tud énekelni...-gondoltam vissza arra az esküvőre, ahol a nővérkém fellépett. Átjárt a melegség, de visszapottyantam a képzeletem édes kis nosztalgiájából.
-Látom, szöges ellentétek vagyunk.-mondtam az épp megforduló Leoine-nak. Fekete, hátul lógó sapka, Avril Lavigne arcképével ellátott, az én méretemnél körülbelül három mérettel nagyobb koncertpóló, a tintafoltal ellátott, bordós színű, szűk nadrág, és a sötétbarna bakancs totál elütöttek a lány kedvelt színvilágától. Hát hiába, régi Emo mivoltom csak a ruhatáramban maradt meg, habár nálunk az egész gyerekgárda elég feltűnő ruhatárat tudhat magának. Amikor közöltem utastársammal, hogy nincs szállásom, kis szünet múlva elkapta a röhögés, és vele együtt engem is.
-Hiába, a szerencsétlenségből nekem jutott bőven.-csap bele Leonie tenyerébe.
-De megoldom! Várjunk, van nálam egy mágikus sátorféle!-kaptam a fejemhez. El is felejtettem, hogy már hetekkel az utazás előtt megvettem, hogy megkíméljem mugli felmenőimet a sok költekezéstől.
-Játszunk valamit! Tudsz Unozni?-szedtem is ki a kártyákat a tatyómból. A lehetőségre, hogy lesz egy útitársam, legalább felkészültem. Nem is hiába!