Tanár úr, Jenny és Abi
- Ébredj fel Abigééééél! - bökdösöm meg a lányt, aki mintha nem lenne teljesen éber. Igaz, nem sokkal később én sem érzem magam annak, de sokkal inkább az idegesség miatt és nem a fáradtságtól. Én ugyanis kipihentem magam... Jenny azonban észreveszi rajtam, hogy ideges vagyok. Nem lep meg... Elvégre szokatlan lehet tőlem az ilyesmi. Én sem emlékszem, hogy valaha éreztem volna hasonlót.
- Tök nyugodt vagyok - hazudom, mert annak akarom magam érezni és ugye a pszichológia azt mondja, vagy legalábbis vannak elméletek, hogy ha ezt sokat mondogatom, akkor el is hiszem. Remélem.
Belépünk én pedig udvariasan előre engedem a lányokat, majd köszönök az igazgatónak is. Majdhogynem meghajlok, ahogy Koreában kéne tennem, de végül csak valami furcsa biccentés lesz belőle, ahogy félúton rájövök, hogy ez nem az a világ. Hiába... a nyári szünet, a sok idő otthon... Még egy ok az idegeskedésre, a végén még a szokásokat sem tudom.
Ami elhangzik az egyelőre nem új, ezeket én is elmondtam a lányoknak a vonaton, de azért figyelek, s amikor megindulunk, hogy körbenézzünk, akkor nem maradok le, hanem követem a kis csapatot. Közben pedig, a feszültségem is csökken és már a kérdéseket fogalmazom meg magamnak, amiket majd fel szeretnék tenni. Mert bizony van, amit meg akarok kérdezni, de mivel van rá esély, hogy elhangzik majd a válasz, megtartogatom őket későbbre. Addig viszont előveszek a táskámból egy jegyzetfüzetet és egy tollat és lefirkantok rá pár gondolatot, nehogy elfelejtsem őket.
Jenny pedig kérdez máris, így felkapom a fejem, hogy meghallgassam a kérdésére a választ. Ez engem is érdekelt volna, szóval jó, hogy máris kiderül valami új.
jobbat-jobbat!
