Hella

Keiko, mondd, hogy ajándékba kaptad, és ajándékot nem illik vissza-továbbadni

*neki így lett hörcsöge, szülinapi ajándékba "kapta" - lefizette osztálytársat, hogy hozza el neki XD*

Az egy jó dátum Gwen <3 (bár te ezt már tudod )

Azt hiszem jobban megviselt a költözés, az iskola váltás, a barátok hiánya, a sok új benyomás, a megfelelni akarás, és még sorolhatnám mi minden, mint gondoltam. Egyre gyakrabban gyújtok rá, és ez már engem is kezd zavarni, de késztetésem van rá... Szóval órák, és házi írás után kijöttem már megint az erdőmellé csavarogni, hogy elszívjak egy szálat. A gond csak az, hogy ez az utolsó. Hosszú percekig szemezek dobozzal és mérlegelek. Meg kéne tartanom rossz időkre? Vagy elszívni és bízni benne, hogy nem csak a dobozból volt az utolsó, hanem nekem is? Mert ugye, nem igen lesz alkalmam venni a közeljövőben. Nagy dilemma. És ennek hála haladok, épp csak fel-fel pillantva, nem igazán nézve merre.
Annyira sürgetett ez a hülye vágy, még a taláromat sem vettem le, pedig máskor az az első. Így azt most oldom ki, és vetem a vállamra, mert nincs hideg, és a szürke ing meg a fekete farmer tökéletesen megfelel, ha besötétedik, abban is beleolvadok majd a környezetbe.
Menet közben leszek figyelmes egy furcsa hangra. Először halk, de aztán hangosabb lesz, és persze a hang irányába lépkedek. Hamarosan fel is tűnik egy guggoló alak, majd egy szőke hajzuhatag. Idegesen túrok a hajamba, miközben zsebre vágom a mostanáig szorongatott cigis dobozt.
- Öhm... Helló... Valami baj van? - lépek közelebb és szólítom meg bizonytalanul a leányzót, aztán ha felpillant már arra is rájövök, hogy ez bizony egy levitás lányka, a klubhelyiségben már láttam többször, bár nem igazán tudom kicsoda. Leguggolok mellé, úgy nézek rá, majd szét. Hmm. Nem tudom hol vagyunk. Vicces. Bár még én is új vagyok errefelé, és úgy látszik nem jártam még mindenhol, mint azt korábban hittem, vagy csak azért van, mert nem az útra figyeltem.
Amint válaszol, felállok, és a kezemet is nyújtom neki, ha szüksége van rá felhúzom. Némi gondolkodás után pedig ha a lány sem ellenkezik megindulok az általam helyesnek vélt irányba, így lehet, hogy hamarosan a vadőrlakhoz lyukadunk ki, mely előtt a padon, minden bizonnyal, maga a vadőr fogyasztja a vacsoráját.
- Jó estét, és jó étvágyat! - köszönök vidáman, és fűzöm még hozzá a jókívánságaimat, és az órám pont ez a pillanatot választja rá, hogy csipogni kezdjen, jelezve, nekem sem ártana enni - Oh, hogy a fene vinne el! - bökök rá a pálcámmal, hogy elhallgasson. 10 perc múlva majd emlékeztet megint, de talán nem is lesz rá szükség. Finom az illata annak, amit a bácsi eszik...

Eszméletlen jó az aláírásod *-*

Eltévedt. Bólintok, ez gyakori a lányoknál, nem lep meg. Igyekszem egy biztató mosolyt küldeni felé, és még véletlenül sem árulom el, hogy valójában én sem tudom, hogy hol vagyunk. Azzal biztos csak még jobban megijeszteném. Egyébként is, hamar rátalálok egy ismerős ösvényre, bár nyilván nem a leggyorsabb módja a visszajutásnak, a vadőrlaktól mégiscsak úgy gondolom biztonságos úton juthatunk fel a kastélyba.
Szerencse vagy nem, a vadőr épp a háza előtt vacsorázik. Engem jól neveltek, valahogy természetes, hogy nem egy szó nélkül haladjunk el mellette, így köszönök s mivel eszik ehhez is jó kívánságaimat fejezem ki. Bár láthatóan már majdnem befejezte, de nem gondolom, hogy ez baj lenne.
A továbbhaladásban az órám csipogása gátol meg, és nem éppen szépen fejezem ki magam. Talán ezért is érkezik a kérdés, és egy pillanatig elbizonytalanodom. Elvégre mit gondolhatnak, hogy egy síró lánnyal sétálgatok?
Az ismerős-ismeretlen lány, - milyen neveletlen vagyok! Még a nevét sem kérdeztem meg - válaszol. Teljesen egyszerűen érthetően.
- Én csak... kijöttem sétálni - hazudni nem szép dolog, de általában nem is szoktam. Ha mégis akkor is jobban, mint most... - és megfeledkeztem a vacsoráról. Az órám az étkezéseket jelzi, napi ötször.
Egészítem ki és beharapom a számat, aztán a korábbiaktól kissé eltérően és egyáltalán nem illedelmesen megkérdezem.
- A Bácsi mit evett? Nagyon jó az illata... - szippantok nagyot a levegőbe és azt hiszem, nem csak az órám jelzi, hogy ennem kéne, hanem ez is. Ahogy az illat az agyamhoz tör utat. Egyszerűen összefut tőle a számban a nyál. Egész biztos nem olyasmi, amit a kastélyban adnak, és igen, éhes vagyok. Eddig nem tűnt fel, mert a cigire koncentráltam, de most igenis érzem. És ennék. Nagyon. Ráadásul a gyomrom is megkordul. Szuper...

Nem tudom pontosan, miért jöttem a nyugati szárny második emeletére. Azt viszont tudom, hogy valahol erre van az eridon. A pontos helyet sajnos nem sikerült kiderítenem és sem Ashleyt sem Gwent nem mertem megkérdezni, pedig mindkettőjüket én vittem be a Levitába... Azért is lehet kapni fogok, bár egyelőre nem hiszem, hogy bárki tudomást szerzett volna róla, ha meg mégis, akkor jól titkolja. Szóval szerintem teljesen fair lenne megkérdezni, de eddig nem tettem, és most nem is tudom. Jobb ötlet híján benyitok minden ajtón, mert nem emlékszem pontosan Ashleyvel hova menekültünk be, na meg nem is volt lehetőségem jobban szétnézni itt a környéken.
Egy nagyobb szobánál azonban elakadok. Izgalmas és hívogató tele portrékkal, kényelmesnek látszó bútorokkal. Belépek és nem foglalkozom semmivel sem, csak nézelődöm. Egy-egy festmény előtt megállok, ha az illetőnek olyan kedve van elbeszélgetek vele, aztán ahogy haladok a kandalló előtti szőnyegnél megtorpanok. Beharapom a számat, aztán széles mosolyra húzom. Nagyon tetszik ez a szőnyeg! Bár nincs tél, attól még hangulatos lehet rajta feküdni. Gyorsan össze is szedek néhány párnát, amit korábban láttam szanaszét, ledobálom őket a szőnyegre, aztán felemelem a bal lábam, lehúzom róla a tornacipőt, és eldobom valamerre, majd megismétlem ugyanezt a jobbal is, azonban ez a cipellő nem úgy koppan mint az előző. Sokkal inkább mintha nyekkenne, én meg meglepetten nézek körbe, hogy mióta ad ki ilyesmi hangot a cipőm. Csakhogy ahogy a dobás irányába lépkedek rájövök, hogy bizony, nem a cipőm nyekkent, hanem egy manó.
- Basszus! Jól vagy? Nagyon megütött a cipőm? Nem láttalak, én... - nem tudom mit szokás ilyenkor, de lehajolok, és vizsgálni kezdem a manót, viszont elég nehéz megállapítani, hogy mekkora kárt tettem benne, mert elég sok rajta a sérülés - Mi... mi történt veled?
Kérdezem aggódva, miközben leülök vele szemben. Még így is magasabb vagyok, de így biztos tudok neki segíteni.

Oké. Ezt elrontottam, de nagyon. Rögtön egyértelmű lesz, amikor manó nem tud felállni, mert visszazuttyan, meg a fejét is tapogatja, és ott bizony nő egy szép nagy dudor. Nagyot nyelek. Mennyi kell ahhoz, hogy az ember megöljön egy házimanót? A cipőm biztos kevés hozzá, de ki hinné el, hogy a többi nem én voltam, na meg egyébként is? Aztán végig gondolom rendesen, és rájövök, hogy a manóknak van varázsereje és meg tudják magukat gyógyítani, ha éppen úgy alakul. Bár a manó velem szemben nem úgy néz ki, mint aki ezzel foglalkozna.
Megfogom a kezét, és lehúzom a fejéről, hogy jobban lássam a púpot, amit okoztam. Így elég közel kerülök hozzá, és ha el akarna dőlni, akkor majd megtartom, egyelőre viszont hallgatom, mit fecseg. Nem tudom eldönteni, hogy miattam beszél ennyi zagyvaságot, vagy alapból dilis, így inkább beszélek hozzá és kérdezgetem.
- Ne haragudj, nem vettelek észre. Ha látlak nem dobálom el a cipőimet. Hogy hívnak? Meg tudod mondani milyen nap van? - próbálok a nagy golyó szemekbe nézni, és ha kell, még lejjebb hajolok, hogy egy magasságban legyünk, aztán mivel elég furcsán fest, még megkérdezem - hogy érzed magad?
Közben meg lázasan töröm a fejem, hogy vajon mennyire szabad elengednem magam varázslatok terén. Hiszen egy ideje tudom már, hogy gyógyítással akarok foglalkozni, olvastam is sokat a gyógyító bűbájokról, a púp eltüntetés-csillapítás viszont nem volt köztük. Valahogy nem ez volt az első, aminek utánanéztem, és most kezdem bánni. Az jut eszembe, hogy anya otthon ilyenkor kanállal vagy késsel nyomta meg a fejünket. Közelebb húzok egy párnát, és a manó mellé teszem, hogyha úgy érzi, le tudjon dőlni.
- Egy pillanat, tudom mit kell csinálni! - mondom neki, majd felpattanok, és a szekrényhez megyek, hogy abba keressek egy megfelelő evőeszközt. Viszonylag hamar találok egy kanalat azzal sietek vissza, aztán pislantok a manóra.
- Tudod ez mire való? - érdeklődöm megint, bár nem túl pontosan, mert engem az érdekelne ismeri-e az "orvoslásnak" ezt a módját. De igazából mindegy is mit mond, ha nem tiltakozik hevesen, akkor a púpra teszem a kanalat.
- Ez lehet picit fájni fog, de utána jobb lesz - mondom biztatóan, aztán picit hozzányomom a fejéhez a hideg evőeszközt, bízva a sikerben.

Büntetőmunka... Na olyanon sem voltam még, pedig lehet megérdemelném, de amíg nem kapnak el, hogy tilosban vagyok... Vállalni kéne a tetteimet. Lehet nem is vagyok jó levitás. Bár ez most mindegy. Az órám érdekesebb. Nyilván mert meg van bűvölve, és csak akkor csipog, ha nem ennék időben, ha eszem, akkor természetesen nem figyelmeztet. Válaszolok is szépen a kérdésre, de persze a válaszaim újabb kérdéseket szülnek, és már nem csak a vadőr néz rám kíváncsian, hanem a mellettem ácsorgó lány is. Mosolyra húzom a számat. Részben, mert amikor erre válaszolok, akkor szoktak jönni a sajnálkozások, és ezekre semmi szükségem. Másrészt mert valahol jól esik, amikor így érdeklődnek irántam az emberek.
- Nem mindegy, hogy mikor, mit, mennyit eszem. Cukorbeteg vagyok, és állandóan szinten kell tartani a vércukorszintem. Bár fent a kastélyban kapok egy bájitalt, ami elvileg rendben tart, de azért nem bízom a véletlenre a dolgot.
Magyarázom jókedvűen, aztán az illatok, meg a gyomrom korgása egyértelművé teszi, hogy nem csak az említett okok miatt kéne ennem, bár az órám ezért csipogott és nem más miatt. Az orrom pedig nem csal, a válasz alapján már azt is értem, miért futott össze a számban a nyál. A magyar nagymamám isteni lencsefőzeléket készít, s bár az nem lencseleves, mégiscsak lencse. Szeretem a lencsét.
- Biztosan nagyon finom - felelem még mindig nagyon udvariasan, bár legszívesebben azt kérdezném, hogy és nem akarna-e adni egy keveset, mondjuk csak tesztelés céljából, egy tányérral. Fejben gyors számolást végzek, ha csak magában eszem... bár nem tudom, mit tesz bele esetleg még pluszba, de elvileg ez vacsorának beleférne. A gyomrom újra megkordul, ezúttal hangosabban is, én meg elhúzom a számat, mert ez már tényleg kellemetlen. Vetek egy reménykedő pillantást a vadőrre, aztán kicsúszik belőlem a kérdés.
- Meg szabad kóstolni? - a lányra is ránézek, hogy kérjen ő is, mert egyedül annyira gáz. Bár nem hiszem, hogy a pillantásom ennyire kifejező lenne, főleg hogy nem is ismerjük egymást csak látásból. De hátha ő is éhes. Reménykedni szabad.

Nekem még most is korán van n_n de már késésben vagyok, szóval szép napot off

Legalább a nevét tudja, ez haladás. De a napok már problémásak. Igaz abban sem vagyok biztos, hogy a manók alapból tudják az ilyesmiket. Ettől függetlenül aggaszt a dolog. Még ha nevet is, az, hogy ennyi zagyvaságot hord össze nem jó jel. Elég alaposan eltalálhattam. Egyre nagyobb a bűntudatom miatta. Jobb ötlet híján keresem meg a kanalat, és térek vissza hozzá.
- Arra is kiváló, de én gyógyítani szoktam vele - nézek rá komolyan, és remélem nem veszi zokon a következő néhány másodpercet. Biztos nem kellemes, amit csinálok, meg is ugrik, viszont amikor újra megszólal, a hangja tisztábban csendül s a szemeiben sincs már nyoma annak a kótyagosságnak, amit korábban láttam bennünk. Sóhajtok egyet, és csókot nyomok a kanálra. Csodaszer! Megmentettem vele egy manót a kergeségtől. Persze aztán kapcsolok, hogy mennyire hülyén festhetek. A kanalat gyorsan a hátam mögé dugom, s kissé zavartan pislogok a manóra, ahogy válaszolok neki a feltett kérdésére.
- A nyugati szárny, második emeletén... azt nem tudom pontosan, hogy mi ennek a helyiségnek a neve, de nagyon kellemes - kezdek bele, aztán megköszörülöm a torkom - khm... izé... elnézést kérek. Az én hibám, hogy nem tudod. Azt hittem egyedül vagyok, és elhajítottam a cipőmet, ami téged talált el...
Bűnbánóan pislogok a tornacsukám felé, és beharapom a számat, aztán bár térdelek, megdöntöm magam - koreai szokás, az elmúlt években belém ivódott.
- Ne haragudj! - kérem, aztán épp csak megemelem a fejem, hogy lássam a reakciót. Ha elnézi nekem ezt a kis baklövést, akkor folytatom. - Bíborka a neved, ugye? Mi az utolsó emléked?
Érdeklődöm, mert tudni szeretném, mekkora kárt okoztam. Azért remélem nem vészes. Bár nem hiszem, hogy emiatt kirúgnának, de egész biztos nem fognak megdicsérni, ha kiderül, hogy az egyik manót munkaképtelenné tettem.

Azt látom, hogy a vadőrt nem különösebben hozza lázba a dolog. De engem ez nem zavar. Nem azért mondtam, hogy megsajnáljanak, hanem mert kérdezték, és általában ha kevesebbet mondok azt nem értik. Főleg itt a varázslók világában nem, elvégre itt ez nagyon ritka betegségnek számít. A lány viszont annál érdeklődőbb, így neki válaszolok.
- Másfél éves koromban derült ki. Koraszülött voltam, arra fogják, bár annyival nem születtem korábban - megvonom a vállam. Igazából nem fontos. Sokkal fontosabb lenne, hogy lassan egyek valamit, de persze nem vagyok udvariatlan, és ha kérdeztek válaszolok, egyáltalán nem érint kellemetlenül a dolog, már megszoktam - Nem igazán tudom milyen akárhol, akármit és akármennyit enni, szóval nem.
Rámosolygok, hogy érezze nincs semmi baj a kérdésekkel. Általánosban gyakran kellett beszélnem a társaimnak erről, és volt is - például amikor új osztályba kerültem - egy ilyen beszélgetős óra, ahol a többiek kérdeztek. Ez is olyasmi, s mivel rám figyelnek, kifejezetten élvezem. A hasam korgását viszont már kevésbé. Hiába ha egyszer hozzá vagyok szokva, hogy meghatározott időpontokban eszem, akkor az éhség érzet is hamar utolér, amint kihagyok egy étkezést. S bár tudom, hogy nem illő, az éhség nagy úr, helyettem beszél. Szemtelen.
- Elnézést kérek - még meg is hajtom magam, de aztán meg kedvem lenne a bácsi nyakába ugrani, amikor azt mondja, tulajdonképpen van még, és beljebb invitál minket. Így már azt sem bánom, hogy a lány nem értette, hogy neki is éhezőt kéne játszani. Nem lehetek mindenkivel egy-hullámhosszon.
Utolsóként lépek be a házba, és nézek szét. Mosolyt csal az arcomra a berendezés, egyszerű, mégis otthonos, és határozottan rontja a vadőr morcos képét. Leülök és amikor elém kerül a tányér benne a levessel, szépen megköszönöm, majd nagyot szippantok, mert még mindig finom az illata.
- Köszönöm szépen! - mondom újra, aztán kezembe veszem a kanalat - Jó étvágyat! - pislantok a mellettem ülő lányra, aztán enni kezdek. A további dicséretek az arcomon látszódnak, és a háztársam fogalmazza meg őket. Tényleg nagyon finom, bár nem tudom a nagymamám csinált-e valaha hasonlót, de nem is számít. Serényen bólogatok, hogy kifejezzem egyetértésemet. Annak ellenére, hogy nem illik és nem is egészséges, viszonylag gyorsan eszem, hamar üres lesz a tányérom.
- Még egyszer köszönöm! Ez mennyei volt! Elkérhetem a receptet? - érdeklődöm immár sokkal jobb kedvűen, elvégre tele a hasam, és nem is kaptam büntetést az illetlen viselkedésem miatt.

Rámosolygok, ahogy a nevét mondja, aztán rögtön el is tűnik a mosoly az arcomról, mert hát komoly dologról van itt szó, főleg ha eltévedt.
- Persze. Mit kerestél? Hová tartasz? - érdeklődöm, mert ugye ez mindennek az alapja. Bár a könyveimet nem szívesen hagyom hátra, főleg most, hogy ilyen szépen összeszedtem és szétválogattam mindent, de azért bízom benne, hogy elég lesz néhány útbaigazító szó is, és nem kell kísérgetnem balra-jobbra. Egyébként is, nem vagyok én sem annyira ismerős a kastélyban, lehet nem is tudok neki segíteni. Viszont nem szeretném rögtön lelombozni, ezért ezt nem említem, majd legfeljebb csak ha olyat helyet mond, amiről még életemben nem hallottam. De azért az nem túl valószínű. Ennyire már nem vagyok új... Csak nem jártam még mindenhol.
- És honnan jöttél? Mármint, mielőtt eltévedtél?
Érdeklődöm tovább, sokszor az is segít, hogy megtaláljuk a helyes utat, ha visszagondolunk az eddigiekre. Nekem legalábbis be szokott válni ez a módszer, hogy Aprilnek mennyire segít majd, azt nem tudhatom, perceken belül kiderül.

Boczim-Sárim
kinézet

- Oh, hát igazán köszönöm - válaszolok vidáman, bár ennél kaptam már sokkal kedvesebb megjegyzéseket is - Nem akartam rontani az összképet...
Ma kivételesen lazának érzem magam. Nem látom a dologban a kihívást. Nincs is benne. Ez az este arról szól, hogy jól érezzük magunkat és én ezt is fogom tenni. Jól érzem magam, és szórakozom, ameddig el nem zavarnak aludni. Egyébként is nevetséges a takarodó, még ha általában be is tartom.
Figyelem, ahogy belém karol, de látom, hogy máshol jár gondolatban. Ezek szerint neki fontos ez az esemény. Igazán kár. De persze nem tervezem elrontani az estéjét, pont ellenkezőleg, azt szeretném, hogy jó legyen, de ehhez ugye tudnom kell, mi is lesz a műsor. A válasz viszonylag rövid és tömör, én meg csak bólogatok, hogy jelezzem vettem és világos. Szóval csak várom, hogy bevonulhassunk, és kezdődjön a tánc.
- Ugyan már! Ez csak egy bál... - nézek rá kissé meglepetten, de vigyorogva, amikor a navinés-eridonos páros kínzásáról beszél. Érdekes egy elgondolás, de még ha el is rontják?! Kit érdekel? Én ettől még jó leszek. Egyáltalán nem kételkedem magamban, az viszont szíven üt, hogy Sára igen.
- Parancsolsz? - nézek rá kérdőn, és rögtön mozdulok is. Megfogom a kezét és a vállamra vezetem a másikat megfogom, majd a hátára teszem a kezem és készen állok tenni vele néhány tánclépést.
- Mit szeretnél, bécsit vagy inkább angol keringőt? - érdeklődöm vidáman, mélyen a szép zöld szemeibe nézve, és remélem, elhiszi, hogy néhány tánclépés nem fog ki rajtam.

Merlinre! Hogy kerültem Vietnámba? *ijedten felkapja fejét, aztán alszik tovább*

akkor ne olvasd

Akkor boldog éjfél után 20-at

Ha te mondod, biztos úgy van ^^

Van ilyen ^^ nekem barátnőm sincs

És most nem is lesz, mert megyek aludni.

[Ashley és a Titokzatos]

A zaj sosem jó jel, így természetes hogy futni kezdek. Találok is egy szimpatikus ajtót és Ashley is rábólint, hogy erre bizony mehetünk, így lenyomom a kilincset, hogy aztán majd bemenekülhessünk. Ekkor ér, életem eddigi legkellemetlenebb élménye: átsiklik rajtam egy szellem. A hideg érzés még hagyján lenne, de valami más is van a dologban, amitől egy pillanatra lemerevedek. Ijedten és sápadtan nézek Ashleyre, bár a sötétben ez nem biztos, hogy látszik. Aztán nagy nehezen összeszedem magam, és befelé indulnék, de a zajok, amik a helyiségből érkeznek megakasztanak.
Ashleyt is megállítom, nehogy tovább menjen. Inkább kiterelem a szobából, amilyen halkan csak tudom visszazárom az ajtót, aztán tovább indulok, remélve, hogy több akadályba már nem futunk bele. Hogy ezt elkerüljük egy nagyobb páncél mögé húzom be az eridonos lányt és óvatosan leteszem a takarót is, ami tele van pakolva, abban bízva, hogy a sötét folyosón nem leszünk feltűnőek. Le is guggolok, hogy még inkább elvesszek az árnyékban, és Ashleyt is lehúzom, aztán halkan kérdezem meg.
- Van valami ötleted, hogy most mi legyen? - igazság szerint, én abban sem vagyok biztos, hogy a kastélyon belül hol vagyok. Az még meg volt, hogy a nyugati szárny, de aztán futás közben nem figyeltem, csak arra, hogy minél távolabb legyünk a veszélytől.
Beszéd közben pedig a mellkasomat kezdem dörzsölni, azt hiszem, még mindig érzem az előbbi szellem nyomait magamban. Nem tudom mennyi ideig fog ez még tartani, de a jövőben egész biztos, hogy messzire kerülöm a szellemeket, mert ez nagyon-nagyon rossz volt.

Nagyon cukkancs Keiko

Bólintok a rétről jött, de hogy hová tartana, az még mindig nem világos, és nem is igazán derül ki. Figyelem, ahogy a talárját szorongatja, és nagyon igyekszem megnyugtatóan nézni. Gyorsan levonom magamban az alap következtetéseket. Nagyon új még, és nagyon egyedül érzi magát. Szegényke.
Aztán hirtelen kicsit felbátorodik, és most ő nyújtja előre a kezét. Először meglepődöm, aztán ahogy beszélni kezd, minden világos lesz. Mosolyra húzom a számat és megfogom a kezét, de nem megrázom, hanem lehajolok és csókot adok rá, mint a régi időkben.
- Szóra sem érdemes! - mondom miközben felegyenesedem és elengedem a kezét - Semmi baj! Az első napjain mindenki ideges, és nem igazán tudja hogy viselkedjen - mondom végül, aztán még kérdőn pislogok rá, mert tényleg nem mondta, hova szeretne menni, így kénytelen vagyok újra rákérdezni.
- Szóval... Merre szeretnél menni? Vagy még ácsorognál? - próbálom elviccelni, hátha oldottabb lesz tőle a hangulat, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban vicces. De legalább megpróbáltam...

Még mindig bűntudatom van. Nem akartam szegény manót ilyen helyzetbe hozni, már pedig, látom rajta, ahogy a nézelődik, hogy még mindig nem tudja pontosan mi a helyzet. Épp ezért igyekszem gyorsan elmondani mi is történt.
- Dehogynem! - fakadok ki, ahogy azt mondja nem kár érte. Hogy mondhat ilyet? Rendben tudom, hogy ő egy házi manó, akit rabszolgaként tart a varázslótársadalom - megjegyzem ez elég szégyenletes - de ettől még biztosan nagyon értékes személyiség.
- Értem. Látod? Nem is vagy buta. Velem ellentétben, te tudtad mi ez a hely - próbálok érvelni, remélem hisz nekem, és nem fog több balgaságot összehordani. Aztán inkább kérdezek, és amit mond, az igaz lehet, tekintve, hogy most is a kandallóhoz közel állunk, van is itt fa, amit rá lehet rakni. Megnyugtató. Kifújom a levegőt, legalább az agya rendben van. Ezek szerint nem ütöttem meg annyira.
- Jó, akkor ezt én itt megcsinálom, bocsánat kérés gyanánt - jelentem ki, és el is kezdem pakolni a fát a tűzre, de azért figyelem a manót is, sőt, megkérdezem.
- Ne lássuk el a többi sebedet?
Mert bizony, nekem feltűnt, hogy tele van ragtapasszal és nem hiszem, hogy ez valami hóbortja lenne. Bár még nem tanulok gyógyítást, azért az egyszerűbb sebek nem fognak ki rajtam, s a ragtapaszok mérete alapján nem is lesz gond, egyikkel sem. Nem lehetnek túl nagy sérülések.
- Ennyi fa elég a tűzre? - érdeklődöm még, mivel mostanáig pakoltam, viszont korábban sosem csináltam ilyet, s a kastélyt felgyújtani sem lenne éppen célszerű.

Lányok! Sosem fogom megérteni, mi ez a felhajtás az alakjuk körül, de ha ettől érzi jobban magát, akkor csinálja. Szerintem a sporttól amúgy is vékony maradna. Én pl. amikor rendszeresen kosaraztam többet ehettem. Vagyis, többet kellett ennem. Vicces volt, de egyáltalán nem rossz.
- Szerintem még pár kiló simán elférne rajtad... - állapítom meg, ahogy végigmérem. Nekem valahogy túl vékony, de hát ízlések és pofonok.
Szerencsém van, bár nem vagyok éppen illedelmes, ami ritka, a bácsi beenged, és ad nekünk enni. Mennyei! Már a gondolat is, hát még az étel. A lány is dicséri, én sem teszek másképp. Tényleg finom. Annyira, hogy a receptet is elkérem, hátha meg tudom főzni majd magamnak. Ha meg nem, akkor megkérem Wolgastot, hogy segítsen, ő igazi konyhatündérnek tűnt.
- Nem? Akkor miben? - érdeklődöm, mert meglep, hogy nem a recept a kulcs az ízéhez, na meg mert elszomorít ezzel. Talán valami varázslat? De akkor azt is nyugodtan elmondhatná...
Kikanalazom az utolsó cseppet is, a vadőr közben már az íróeszközt és a papírt keresi. Mosolyogva figyelem, annyira kedves, ahogy kutat, én már biztos varázsoltam volna, de nem akarok más dolgába bele kotnyeleskedni. Épp elég volt, hogy bekéredzkedtem, nem kéne tovább rontanom a helyzeten. Azonban egy üveg lepottyan, összetörik, a lakója pedig világgá indul. Háztársam seperni akar, és ez nekem már tényleg sok. Előhúzom a pálcámat, és nemes egyszerűséggel az összetört üvegre bökök.
- Reparo - mondom ki könnyedén, mire az üveg visszaáll, eredeti formájába. Lehajolok, felveszem, majd az asztalhoz lépkedek, hogy a ciripelő jószágot is visszatereljem az üvegbe. Ha nagyon szaladna, kimondok rá egy Locomotor mortis-t és úgy teszem vissza ideiglenes lakhelyére, majd ott ismét mozgásképessé teszem.
- Talea - látom el még az üveget egy cövekbűbájjal, hogy többet ne boruljon fel, aztán visszanyújtom a vadőrnek, majd érdeklődöm. - Tessék. Miért van ide bezárva a kisöreg?

Nagy L. Anita

Közelednek a vizsgák, és ezt nem csak én érzem, hanem azt hiszem mindenki más is. Egyre többször akadok tanuló diákcsoportokba és egyre nehezebb nyugodt helyet találni, hogy az ember tanulhasson egy kicsit.
Az utolsó reményem a könyvtár, mert Tildát ismerve, ő figyel a rendre és nem hagyja, hogy bárki is hangoskodjon. Most sem kell csalódnom, ahogy belépek síri csend fogad, csak egy-egy könyv lapjainak suhogása hallatszik, majd az egyik sarokból, ahogy a polcok közt haladok halk suttogás.
Mosolyra húzom a számat, megtaláltam a megfelelő helyet a rúnatan házim megírásához. Már csak a rúnaszótárt kell megkeresnem, meg pár másik könyvet, ami a témába vág, aztán kell egy asztal és tanulhatok is.
Szerencsére a rúnatanos könyvek mind egy helyen vannak, így könnyen ki tudom választani a nekem szükségeseket, és egy kisebb kupaccal felpakolva sietek a legközelebbi asztalig. Az asztaloknál elég sokan ülnek, ám az egyiknél egy ismerős Levitás arcot találok. Bár korábban nem beszélgettem a lánnyal, többször láttam a klubhelyiségbe, és ha jól sejtem elsős-másodikos lehet. Mellé lépek, leteszem a könyveimet, és halkan megszólítom.
- Szia! Nem baj, ha ideülök? - pislogok le rá, miközben megigazítom a taláromat. Délután van, és még nem jártam a klubhelyiségben, de amúgy is furán néznének rám, ha már levettem volna az egyenruhát. Így viszont tökéletesen látszik, hogy én is levitás vagyok. Mondjuk, kétlem, hogy ő ne látott volna korábban. Na mindegy. Ha rábólint, hogy ideüljek, akkor kihúzom a széket, és leülök, majd a jobb kezem köszönésre nyújtom.
- Amúgy Bálint vagyok! Te mit tanulsz? - érdeklődöm, még mindig halkan, talán nem küld el rögtön. Nem szeretném zavarni, de ki tudja, még segíthetünk is egymásnak.

egy kopaszra borotvált láma

Nem tudom a lámának mennyire jó ez :S de remélem túl élte a merényletet XD

Olyan amilyennek Keiko berakta a képét XD

XD ez egy nagyon találó megfogalmazás xD

Jó reggelt OFF