Anna
Valamikor a megérkezésem után 1- 2 nappal...

Fogalmam sincs, hogy mi merre van. Legalábbis még nincs. Persze, jártam már néhány helyen, tudom, hol van a szobám, tudom, hol tudok ebédelni meg reggelizni, vacsizni. Tudom, hogy merre találom a bejáratot és ilyen alap dolgok, de ennyi a jelenlegi tudomásom. Mi ilyenkor a teendőm? Felfedezés!
Csak egyet gondolok, és egy pillanat alatt eldöntöm, hogy akkor most körbenézek. Felöltözöm, kicsit melegebb, de nem téli szerelésbe, és máris belekezdek a túrámba. Folyosók folyosók hátán, és három négy kanyar után már azt sem tudom, merre járok. Csak annyit hallok, hogy valaki vigyázzon. Odaszaladok a sarokra és elbújok az oszlop mögött, onnan nézem, hogy mi történt. Valaki elesett. Most menjek vagy ne menjek?
Úgy döntök némi habozás után, hogy megyek. A portrék sorra köszönnek, és már a számban érzem azt a bűzt, ami az alkoholra jellemző, annyira részegek. Furcsa egy történet, de igaz.
Erre viszont megpróbálok nem figyelni, és odasietek a lányhoz. Nem néz ki ő sem idősnek, szóval biztos, hogy kb. velem egy idős vagy egy - két évvel idősebb.
- Nagyon megütötted magad?
Érek oda mellé, és nyújtom felé a kezem, és még le is guggolok, így el tudja dönteni, hogy elfogadja- e a jobb karom vagy sem. De addig viszont nem akarok semmit lépni. Nem vagyok én olyan. Inkább csak sodródom az árral, nem szokásom nagyon kezdeményezni.

Anna

Fellélegezve veszem tudomásul, hogy nincs semmi gond, legalábbis egyelőre úgy tűnik, hogy fizikailag kutya baja. Csak mosolygok és integetek, fedezve ezzel zavaromat, mert tökre nem értem, miért kéne nevetni.
- Igazából inkább elszörnyedtem, hogy majdnem összetörted magad. De egyébként sem szokásom rihögcsélni - röhögcsélni mások balszerencséjén.
Vágom hozzá a megfelelő fintort, megrázom egy kicsit a fejem, aztán utána megint mosolyogni kezdek. Az ilyenkor jobban segíthet, mintha sírni kezdenék vagy aggodalmaskodni.
A felkérésre megnézem a ruhadarabot, csak nehogy valaki erre járjon, mert furcsa képet láthat maga előtt....
- Igen, egy kicsit foltos, deeee, annyira nem vészes, mint khm. amennyire elsőre tűnik.
Ez inkább diplomatikus hozzáállás volt, mint a teljes igazság, de nem kell a pánik. Megtörtént, le kell majd cserélni, és kész, a manók pedig...
- Ne aggódj miatta, a manók biztosan ki tudják neked szedni belőle azt a fránya foltot. Nagyon értenek hozzá. Én alig vagyok itt pár napja, de hidd el, máris tapasztaltam.
Vigyorgok, mint a tejbe tök, megint inkább csak kedvességből és biztatásból, mert az eset nem is történt meg velem. De hát a jó szándékú lódítás nem hazugság, és megbocsájtható bűn.
Kezdem magam egyre jobban érezni, talán mert nem az első szavamat kell a lány felé intéznem, akit - mint most elárulta - Annának hívnak, hanem azért is, mert a levegő telített az alkoholgőztől. Fujj. Azt hittem, meg tudok róla feledkezni, de lehet, hogy tévedtem.
- Én pedig Dóra vagyok. Jelenleg kissé pityókás Dóra, mert már csak a szagtól is be tudnék rúgni. Undorító szag van.
Fintorodom el megint, de most a hányingertől, aztán megszédülök, és muszáj leülnöm. Fogalmam sincs, miért, de valahogy a fejembe szállt ez a büdös. Alapból sem szeretem az alkoholtartalmú italokat, se a szagukat, na jó, van kivétel, de a bor kifejezetten nem tartozik közéjük, szóval jelenleg nincs lényege annak, hogy van-e kivétel, vagy nincs.
Fogom magam, és Anna tócsája mellé csúszok le a fal mentén, és azért arra még tudok figyelni, hogy ne belehuppanjon a seggem.

Anna

A manók zsenik. De minek tálaljam még többször ezt az infót, amikor már egyszer elmondtam. Nem vagyok az ismétlések embere, kivéve, ha valami érdekesről van szó, például a tanulásról vagy a gyakorlásról vagy a zenéről vagy a rajzról, esetleg majdnem mindenről. Ezért nem is reagálok erre, hanem inkább magammal törődöm, mert nem vagyok a legjobb állapotban, nagyon nem. A fal töve kényelmesnek tűnik és nem is csak tűnik, hanem tényleg az is, azonban az indok, ami miatt ezt megtapasztalom korán sem ennyire kellemes.
- Nem vagyok a legjobban, megfájdult a fejem ettől a borszagtól. Nem bírom az alkoholt, a szagát meg aztán még annyira sem.
Megrázom a fejem, de rá kell jönnöm, hogy ez hiba volt, így csak megtámasztom a két kezemmel és egy "Aúúú" kíséretében összeszorítom a szemem meg az arcom is. A tudatomig csak most jut el, hogy vízzel is kínáltak, de mire válaszolnék, már késő, ott van előttem a jéghideg megkönnyebbülés, amit kortyonként döntök magamba.
- Köszönöm.
Mosolyodom el, és tényleg hálás vagyok Annának, hogy segít. A pohár kb. félig van, a fejem kezd tisztulni és rádöbbenek, hogy nekem most sétálni kell. Ha nem is sokat, legalább annyit, hogy ablakot nyissak.
Lerakom a poharat, feltápászkodom, majd odavánszorgok az ablakhoz, amit aztán kissé gyengén és lassan tárok ki, hogy bejöhessen a hűvös, de nem hideg októberi levegő.
Szívok két mély lélegzetet, aztán odafordulok az előbb még temetőhelyemre, de most kivételesen nem cél nélkül.
- Mit szólnál, ha inkább kimennénk? A levegő sokkal többet segítene, mint a hideg víz, bár elismerem, hogy az is tökéletes megoldás volt.
Kinti helyszínként értem akár csak a bejárati ajtó előtti részt vagy egy erkélyt, nem kell nagy dolgokra gondolni, de ettől a levegőtől, ami itt van, még mindig kába vagyok. Az viszont nem csak rajtam múlik már, hogy továbbállunk, vagy sem.

Anna

Megértem, hogy miért szeretne Anna előbb a szobájába menni, aztán valamerre másfelé. Az a piros folt nem valami szép a hátsó felén, na meg gondolhatnánk róla mást is, mint az igazat. Addig legalább van időm letámolyogni, míg gyorsan megfordul, így szépen lassan evickélek le a lépcsőkön, amik ráadásul nem egyszer mozogni kezdenek alattam, szóval elképzelhető, hogy még ő fog rám várni.
Az megnyugtató érzés, és jobb, hogy már nem szagolom az olcsó bor szagát, így mire leérek, csupán enyhén szédülök, az arcom pedig falfehér, de fel a fejjel!
Az időészékem pedig nem olyan rossz, mivel együtt érünk oda Annával a bejárathoz. Én kissé komótosan, ő meg valamivel gyorsabban, de aztán remélem, hogy egymáshoz igazodunk, mikor kilépünk a még kellemesen langyos időbe, hogy kitisztíttassuk a fejünket.
Emlékszem rá, hogy valamerre láttam fentről egy szökőkút féleséget, amit most szívesen meglátogatnék, szóval körbe fogok sétálni, hogy megkeressem, és egy picit megismerjem azt a helyet is.
- Köszönöm, hogy kijöttél velem. Bár már akkor jobb volt a közérzetem, amikor arról a folyosóról kitettem a lábam, de a levegő mérföldekkel nagyobb segítség.
Ez valami olyasmit akart jelenteni, hogy nem is kellett volna kijönni, de a friss levegő többet segít, mint bármelyik másik kastélyon belüli hely. Ha pedig a figyelmem más is tereli, nem csak a szellő, az a főnyeremény...

Anna

Levegőt, levegőt, levegőt....
Ezt mantrázom egy ideje, és be is válik, mert amíg nem nyílik ki a kapu, nem kéne taccsolni. Kilépünk, és eztán sem taccsolok ki, szóval nagyon pro vagyok. Még vigyorogni is kedvem támad, mikor felsejlik valahol a közeli emlékeim között a naci.
- Mintha meglőttek volna a hátsódon.
Kontrázok rá Annára, miközben már vidáman ugrándozom mellette. Látom ám én, hogy valamit szorongat, de nem vagyok illemtudtalan, igen direkt hozok létre új szavakat... Szóval ismerem az általános illemtant, így nem kezdem rögtön faggatni.
Egy kanyar, meg még egy ellentétes, és már meg is látom, amit kerestem. Áhááá, ez az.
- Nem gondoltam volna,....
Kezdem én is a mondatom, de befejezni már nem fogom, előbb végighallgatom, amit nekem szánnak, majd utána elég, ha elmondom én is. De aztán nem teszem, mert csak nagy szemekkel, olyan meghökkenten reagálok a hallottakra.
- Pontosan ugyanez jutott eszembe.
Nézek rá, pont akkor, amikor farkas nagyságúra tárja az ajkait, hogy az a csokis valami fura sütemény nemsokára a gyomrában landoljon.
- Jó étvágyat!
Kívánom a jókívánságaimat, mire belenyomja a másikat a kezembe. Gyorsan kibontom, mert érdekel, hogy csak megtréfálni akar-e, vagy amolyan tényleg jó szándékból kapom, és be kell látnom, miután kiemelem az első darabot, hogy az pontosan ugyanolyan, mint amit az előbb nyelt le Anna.
- Óóó. Köszönöm szépen.
Reagálok a tettére, és én is belekóstolok. Óvatosan, nem úgy, mint az előbb ő, csak pici kis majszolással. Különben is nemsokára itt a kajaidő. Ez természetesen fél másodperc alatt kimegy a fejemből, és egyszer csak azt veszem észre, hogy olyan csokis leszek, mintha abban fürödtem volna meg.
Végignézek magamon, aztán nevetni kezdek szánalmas kinézetemen, és a mai tettem egyik utolsója, hogy észreveszem, Anna sem teljesen mázmentes.
- Csokis a szád sarka. Meg az egész arcod majdnem.
Jó, enyhe túlzás van a dologban, de a lényegen nem változtat, főképp akkor nem, ha...
- Zöldül, és lilul a csoki az arcodon, és mindeneden!
Kiáltok fel, az arcába mutatva, majdnem kiszúrva szegény szemét, de hát ilyen vagyok, mikor pánikolok. Vajon az enyém is olyan lesz? Át fogok valamivé változni? Nem kellett volna megennem. Biztos meg fogok halni!
És még ehhez hasonlók járnak a fejemben, de csak annyit tudok kinyögni, hogy:
- Mondd, hogy nem dobom fel a talpam!
Kiáltom pánikolva, semmint leszúrva, mert most se időm, se energiám, se tudatom nincs őt hibáztatni. Meg egyébként sem tenném, mivel ugyanúgy járt.

Anna

Az élet csupa móka, és kacagás. Addig mindenképpen, amíg nem kezd bezöldülni a csoki, ami a bőrünkre megy. Anna máza zöld színűre vált, mire én előkapom a kis tükröm, és magamra nézek. Az enyém hányás színt kezd magára ölteni. És nem bizsereg, hanem  kelések kezdenek megjelenni alatta. Ójaj, ez nem tréfa.
- Valaki tuti, hogy szórakozott a konyhán.
Kiáltom pánikszerűen, de ez is fájni kezd, mert ugye  csoki már a számban van. Gyorsan bekapom a maradékot, kellemetlen érzéssel, fájdalommal megrágom, és lenyelem. A könnyem kicsordul tőle, és várok.
Nagy nehezen a szökőkúthoz bandukolok, lerogyok a szélére, és veszek a kezembe néhány korty hűs vizet.
Lassan kortyolom, és megkönnyebbülök, hogy nem fáj annyira a torkom. De sajnos minden más, amire rákerült a csoki igen. Ijedten fordulok Anna felé, már majdnem vörös szemekkel.
- Menjünk fel a gyengélkedőre. Vagy hívjuk le a bácsit, hogy segítsen. Nincs jó érzésem.
Most már mindenem fáj, nem csak ott, ahol az édesség ért, és lassan már mozogni sem lesz erőm, nemhogy felvonszolni magam a gyengélkedőre. Egyéb viszont nem fenyeget, szóval ez egy kicsit lenyugtat. De ennyi, semmi több.

Ati, és a többiek...



Ma van a bál, és én még sehol sem vagyok a készülődéssel. Anyuék hoztak nekem múltkor ruhát, hogy hátha kedvem támad lemenni majd, merthogy én kijelentettem, hogy nem megyek. Egyedül nincs értelme, meg nem is az én stílusom a bálozás. Legutoljára is akkor táncoltam, mikor ráléptem az oktató lábára. Mert anyu akkor is erőltette a táncot. De hát én nem olyan vagyok, na...
Ebből kiindulva kicsit félve öltözöm fel, és készülök el. Nem is tudom, hogy egyáltalán jó-e az a ruha, amit hoztak, hogy itt mi a szokás, bár a háztársaim nagy része még az enyémnél is flancosabb darabokat viselnek.
Nagy levegőt veszek, leveszem a vállfáról a sötétbézs színű darabot, eligazítom, majd a végén felkötöm az ekrü masnit. Most már csak a cipő van hátra, amit nagyon sok szentségelés után sikerül felkötnöm.
Miután megvagyok, indulok is lefelé, de óvatosan, mielőtt még felborulnék, és a gyengélkedőn kötnék ki.
Miután sikeresen leérek a nagyteremhez, már javában megy a "buli", én viszont szeretnék elvegyülni, így ismerős arcokat keresek. Sétálok, sétálok... Egy kis dombra viszont nem csücsülök le, helyette megszaporázom a lépteim, hogy az ismerős társaság felé vegyem az irányt. Ott van Anna is, akivel majdnem ott hagytuk a fogunkat az udvaron. A többiek meg javarészt háztársak, szóval nincs mitől félnem. Megigazítom a hajam, és végigsimítok a ruhámon, aztán még pár lépés, és...
Gyönyörű esést mutatok be, pont, miután a HVH-nk eltávozik az asztaltól. Az asztal előtt hasalok el, köszönhetően a szandálomnak, amit aztán mérgesen inkább ledobnék a lábamról, de az már hogy nézne ki?
Nagy nehezen feltápászkodom, megkapaszkodom az asztal lapjában, és úgy húzom fel magam, míg ki nem egyenesedem. Vagyis közel egyenes állapotba kerülök, mert mindenem fáj. Még szerencse, hogy a ruhám tart.
Kissé fájdalmas arccal, és majdnem sírós hanggal tudok megszólalni.
- Sziasztok. Csatlakozhatok hozzátok?
Csak állok az asztal mellett, mint egy kuka, de addig nem akarok leülni, míg nem engedik. Az illetlenség.

Ati, többiek

Nagyon fájok, és még mindig muszáj támaszkodnom, de szépen lassan talán elmúlik majd ez az iszonyat.
- Igen, leülnék, talán jól esne.
Felelem Attilának, aki a jelek szerint majd kiugrik a bőréből. Nekem ez valahogy olyan izé, de nem szólok semmit, nem vagyok hangulatromboló. Kivéve, amikor igen, de ez most nem egy ilyen helyzet. Helyet foglalok, ahol találok, és szépen lassan leheveredem, majd az asztalra teszem a két alkarom, erre egy picit rátámaszkodok, és a jobb kézfejem felemelve integetek mindenkinek, jelezve, hogy áá, igen, köszönöm, hogy leülhetek, stb. meg blablabla.
Még ki sem fújom a levegőt, az megint beszorul a tüdőmbe. Tánc. Valaki táncot emleget. Na nem, tuti nem fogok. A legutóbb is péppé tapostam valaki lábát, most nem fogom ezt eljátszani.
A fejemet is rázom, kissé rémült is vagyok, és még a kezemmel is mutatom, hogy köszönöm, nem kérek ebből a fajta mozgásból. Ha pedig még ez sem lenne elég....
- Köszi, de nem szeretném senkinek semmilyen testrészét szétmaszítani, így inkább itt maradnék. Meg egy kicsit magamhoz kell térjek. A terem is gyönyörű, az én torkom viszont száraz.
Utalok arra, hogy előbb talán innom kéne, meg pihenni, legalább addig, míg a lábam megnyugszik. Na táncolni mondjuk utána sem fogok menni, de legalább a reményt meghagyom nekik.

Lyra

Azt hiszem nagyon nagy hiba volt lejönni a bálba. Épp próbálom magam elrendezni, mármint a lábamat dörzsölgetem, majd elkezdem a nyakláncomat dobálgatni, mert kissé túlságosan lelóg a nyakamból. Nem hiába, hiszen nem erre találták ki.
Lyra közeledik felém, így felegyenesedem, és kissé megtámaszkodok az asztalban. Szerencsére mondjuk nem is kell nagyon tettetnem, hogy jól vagyok, de azért na. Az viszont, hogy mi történt eddig?
- Semmi izgalmas. Megpróbáltam lehűteni, és rendbe tenni  a bokám, kisebb sikerrel. De legalább már nem sajog, és talán még rá is tudnék állni. De te hogyhogy visszajöttél? Olyan lelkesen mentél a többiekkel táncolni.
Nem is csinálok semmi mást, csak majd megrázom a fejem, hogy tényleg nincs semmiegyéb gond, meg már az előbb kifejtettem, amennyire csak tudtam.
Most viszont megéheztem, így veszek egy darab süteményt az asztalunkról, valami muffinféle lehet. Az íze viszont mennyei. Be is csukom a szemem, aztán hirtelen pattan fel, mikor az adott gerlepárról mesél.
- Mi van? Kik?
Nézek körbe eszeveszetten, de nem tudom, hogy hirtelen kikre gondol. Vagyis de. Nem sokkal később mégis észreveszem, mert a szemünk előtt történik a dolog, csak nem a közelünkben, hanem kicsit távolabb. Én csak vállat vonok, és visszafordítom a figyelmem a sütire, miközben válaszolok Lyra-nak.
- Legalább nekik jól telik az este. Te nem párral jöttél? Mintha ezt mondtad volna nem is olyan nagyon régen, mindössze pár napja. Bár igazából nem is nekem, csak hát épp mellettetek mentem el, és meghallottam.
Szégyellem magam, mert nem szép dolog hallgatózni, de én eskü, nem ezt tettem, csak meghallottam. Ezt pedig már a lány is tudja, így remélem, hogy nem fog rám nagyon megharagudni.
Ahogy körbenézek, elég vegyes hangulatot látok. Próbálok ismerőst keresni még, de hát ez nem olyan könnyű. Több százan járunk ide, és alig ismerek egyelőre pár embert. Valaki éppen kirohan a bálból, valakik összeragadtak, valakik táncolnak, és vannak, akik csak tömik a fejüket, mint most mi is.
- Nem tudod, lesz valami izgi még a bálon? Ugye nekem a tánc kiesett, na meg egyébként is, mert a két bal láb nem fogalom arra, ami nekem van. Ezek valami extra nagy bal lábak.
Kérdezem mindezt azért, hogy akkor most mi is lesz, mert ha nincs egyéb program, inkább majd felmegyek a szobámba, és akár ebben a ruhában, de ott leszek, talán pont Lyra-val. Annyi program van még, ami szóba jöhet, hogy belefájdul a fejem, így inkább még nem gondolkodom ezen.

Milan

Fogalmam sem volt, hogy hogy kezdjek neki a keresésnek. Egyszer csak az ölembe pottyan egy kis dobozka, a következőben pedig azt se tudom, hol van, aki a kezembe nyomta. Mivel nem igen volt rajta semmi mütyűr, ami megtartsa, így azóta anyáékkal csináltattam rá egy kis kallantyút, amivel használhatom csatnak, medálnak, vagy akár a karkötőm díszeként is. Jelenleg a második variációt részesítem előnyben, de láthatatlanul, hiszen a magas nyakú garbó pulcsim bőven eltakarja.
Most a könyvesboltban várok, ami a faluban van, mert egy pár nappal ezelőtt sikerült elérnem őt. Annyit tudok róla, hogy rellonos, meg hogy Felagund prof-fal közös a vezetékneve, bár azt nem tudom, hogy rokonok-e. Nagyon sok embert megkerestem, és mindezt csak azért, hogy magyarázatot kapjak erre, mert senki nem ad idegennek semmit indok, ok nélkül, főként nem jót...
Mindegy is, mert lassan egy óra van, a megbeszélt idő, így én is kezdek felhagyni a könyvek nézegetésével, és inkább csak álcázásként folytatom azt a műveletet, amit olvasásnak, érdeklődésnek hívnak, hogy időben észrevegyem azt a fiút, akinek a keresztneve még mindig rejtély számomra.

Milan

Éppen helyezek vissza egy könyvet, aminek a címe valami mugli találmány, nem is tudom, hogy mi az, rögtön el is felejtem, mikor hangosan kinyílik az ajtó. Csak felnézek, és máris kicsit megkönnyebbülök, hogy nem lettem átvágva, a következő pillanatban viszont úgy viselkedek, mint amikor a nyúl behúzza fülét- farkát. Őt vártam, de már fogalmam sincs, miért kerestem, és ezt nem tudom másképp kifejezni. A hangom cérnavékony, és ijedt, de nem általános nekem az ilyen stílus, senkitől sem.
- Nem tudom. Elfelejtettem.
Vallom be őszintén, de azt már nem, hogy ő ennek az oka. Elég, ha én tudom...
A kezemet magam elé veszem, és nekiállom tördelni, mert e közben mindig eszembe jut valami okosság. Kivéve, ha az mégis nagy baromság lesz.
- Levente hátrament.
Mondom még mindig cincogva, miközben odanézek a pulthoz, mert ő már nincs ott. Valószínűleg a raktárban van, hogyha van ennek a helynek olyanja. De mindegy is.
- Viszont ha valamit keresel, akkor lehet, tudok segíteni, mert most néztem át a címeket, miközben vártalak.
A kígyó megharapja a saját farkát. Hát így érzem most magam, mert bár el akartam terelni arról a figyelmemet, hogy fogalmam sincs, miért hívtam, végül nem sikerül. Csak ne szidjon meg nagyon. Én pici vagyok, ő meg nagy, és most már kezdek tőle tartani, hogy valami tárgy formájában kerülök ki innen. Ezért is nem merek többet mondani, csak hallgatok, és megpróbálok nem elrontani többet.

Milan

- Aha. El.
Bólintok neki, még mindig ugyanazzal a hangszínnel. Magasan, és cincogva. Csak állok kukán, mígnem picit megnyugszom. Veszek is egy nagy levegőt, majd nekiállok megint gondolkodni. Amikor felém lép, én nem mozdulok semerre, de ez csak azért van így, mert a lábaim még nem engedelmeskednének.
Megpróbál segíteni, hogy miért is akartam vele összefutni. Egy picit én is visszagondolok, és már be is ugrik.
- De mégis emlékszem.
Fejtem ki egy mondattal, most már viszonylag felszabadultan, és én is egy lépéssel közelebb lépek felé.
Az ajkam beharapom egy picit, nem tudom, hogy álljak neki, és inkább egyelőre a könyvekről fogunk társalogni. Nézzük csak. Bűbájtan, meg SVK. Hümmögök egy sort, derekamra teszem a kezem, és elindulok egy sor felé.
- Gyere!
Intek a fejemmel is, és két sorral arrébbig terelem magunkat. Megnézek pár címet, meg az ujjammal is keresgélek, csak mert úgy precízebb, és jobb, majd lekapok egy kötetet.
- Áhá! Ezt kerestem. Én mondjuk csak elsős vagyok, de imádom a bűbájtant. Utóbbiért nem igen vagyok oda, így abban nem segíthetek, de ezzel talán.
Odanyújtom felé a könyvet, egy széles mosoly kíséretében, és máris nekiállok róla csevegni.
- Bár nem mondtad, hogy mi is érdekli benne, de ez ínyenc falat. Két részből áll. Első felében van néhány összehasonlítás, és részletesebb leírás, amivel jobban meg lehet érteni a tudományt, és a pálcát is. Én nagyon szeretem, otthon nekem is megvan. A második felében pedig van néhány különleges bűbáj is.
Nem hagyom abba a sok- sok beszédet, de hát ilyen vagyok. Főleg azért, mert már tényleg felszabadultam. Remélem, hogy így legalább meghálálhatom...
- Óóó, jut eszembe, talán így valamelyest megköszönhetem a khm..
Lehajtom a fejem, mert közben tiszta piros lesz, és nem is tudok mit mondani, vagy mit nem mondani. Remélem, nem nekem kell folytatni a beszélgetést, vagy csak valamit, mert akkor nem fogunk semerre sem haladni. Hát igen. Beszéd, és szégyenlősség. Nem a legjobb kombináció.

Milan

Ha könyvekről van szó, akkor mindig jól jövök. Főként, ha bármiféle bűbájtanos dologról van szó, avagy átváltoztatástanról. Mindkettőt szeretem, és mindkettőbe beleásom magam, aminek most itt van az eredménye. Tudok segíteni. Mikor odaadom a fiúnak a könyvet, ő meg megköszöni, meg ilyenek, csak lehajtom a pirosló orcámat...
- Igazán nincs mit. Remélem, ő is értékelni fogja.
Teljesen 100%-ban őszinte a mondatom, azt nem szeretném kommentálni sem, hogy átérzem, milyen pálca nélkül boldogulni. Nem könnyű, és ezt kénytelen vagyok magam is belátni. De ezt sem vagyok hajlandó elárulni.
Helyette inkább lassan kezdek rátérni a "lényegre", hiszen mégiscsak egy zölddel van dolgom, akik általában nem a türelmükről híresek. Ennek viszont meg is van az eredménye, ami után kénytelen vagyok bevallani, hogy...
- Nem is vagy akkora sárkány, mint amilyennek tűnsz.
És ez vehető szó szerint is, meg átvitt értelemben is, döntse el, mit akar belőle kiszűrni.
Megint fel merek nézni, annak ellenére, hogy az arcom még mindig pirosacska, a fentiek tükrében talán még érthető is, aztán elkezdek ám gondolkodni is, mert én olyan vagyok, és végre befejezem a nem régen elkezdett mondatomat is, most már plusz pír nélkül, bátrabban.
- Szóval köszönöm szépen...
Ekkor valami szöget üt a fejemben...
- Hogy is hívnak?
Nekiállok vakarni a fejem, és keresztbe tenni a kezem, hozzá meg az "elfelejtettem" arcomat mutatom, elég vicces látvány lehet, de egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogy tudnék bármit is megköszöni, vagy kérdezni tőle, ha még a nevét sem tudom. Na mindegy. Addig viszont, míg nem tudom, hogy is hívják, felesleges lenne bármit is tennem, köszönhetően a nevelésemnek, meg anyának, aki megtanította a helyes viselkedést.

Milan

"Igazán nem tesz semmit a dolog."
Mondanám, de helyette beszél a megint kipiruló pofikám, és a kézlegyintésem, szóval inkább csendben maradok. Kis idő múlva pedig már elő is jön belőlem, hogy mit is akartam mondani, ami jó, hiszen annál kevesebb időre "erőszakolom" magamra szegény fiút. Bár ahogy halad az óra nagymutatója, kezdem úgy érezni, hogy nem is kell annyira, hiszen magától feloldódik kicsit.
Én is ezt teszem, bár a következő pillanatban picit meg is bánom. Én nem úgy gondoltam, hogy annak szánom, hogy nem is akkora sárkány. De itt valami nem stimmel.
- Én nem tudom, ki az apád.
Rázom meg picit a fejem, és csukom be megint a szám, mert kezd egyre érdekesebb lenni a dolog. Még egy ember, akit valószínűleg másnak hiszek, mint aki. Nem először fordulna elő...
Bár, ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy mégiscsak van rokoni szál közte, meg... Na mindegy, most nem ez a lényeg. Megköszönni jöttem azt, amit, szóval kijönnek ám belőlem azok a szavak is. Nehezen, de kibírom mindenféle jelenet nélkül, már ami a saját kellemetlen helyzetemről szól, és utat engedek neki is. Bár sejtem, hogy mit fog mondani, azért adok egy esélyt, mielőtt letorkollom, bár utólag be kell látnom, hogy igazam volt, amire megint csak mosolyogni tudok. A válaszkérdésem pedig kész is van.
- És honnan tudod, hogy nálam jó kezekben van?
Elvégre nem is ismer, és én sem őt. Ennek ellenére még mindig vidámabban megköszönöm a kis ékszert, vagyis megköszönném, ha nem lenne egy csöppnyi akadálya. A fejem tényleg viccesen nézhet ki, bár én nem annak szántam. Ezt is csak abból szűröm le, ahogy ő viselkedik.
Aztán szöget üt a fejemben valami. Vagyis több minden is.
- Nem is vagy egyáltalán sárkány. Még akkor sem, ha a szigorú bácsi az apud. Amúgy meg...., te figyi!
Jut eszembe valami, bár kicsit későn, de azért mégis. Pluszban így még a családi háttérről sem kell dumcsizni, ami inkább nekem kényelmetlen. Neki kétlem.
- Honnan tudod az én nevem? Még nem is mondtam.
Tényleg nem értem a dolgot, de hát biztos valakitől meghallotta, vagy valami. Na de akkor most mégis sárkány, csak én nem látom? Fura egy emberke, de egyben vicces is. Bár megszeppenek a következő meghíváson, azért torokköszörülés után sikerül kinyökögnöm pár szót.
- Lehet, de nem büntetésként akartad adni, ugye? Mert én nem ismerlek, csak most tudtam meg a neved. Amikor a bálról elrohantál, csak a kezembe nyomtad a dobozkát, bemutatkozás nélkül. Nekem pedig csak annyit sikerült kinyomozni, hogy... hát...
Nem is tudom, folytassam-e, avagy sem. Azért bántó nem akarok lenni.
- ... szóval csak a vezetékneved tudtam meg, a keresztnevedről nem tudtam. De a cukrászdába mehetünk. Imádom a sütiket, legyen sós, vagy cukros, vagy kicsi, vagy nagy. Csak habos ne legyen. Azt nem szeretem.
Nevetem el magam egy picit, mert ekkora fura alak is csak én lehetek. Hangulathullámzás, meg ilyesmi...
- Mit szólnál, ha a következő hétvégén ugranánk le? Utána segítenem kell már Holden bácsinak is, mert megígértem, és hamarosan vizsgák vannak. Arra is kéne tanulni majd.
Tökéletesen vágom a fát. Magam alatt legalábbis, így hozzám méltó módon a kezemmel a homlokomra csapok, ott hagyom a tenyerem, így csóválom picit a buksim, és magamban szidom magamat, hogy már megint hogy lehetek ilyen hangulatromboló. A tanulás csak nekem szórakozás, másnak nem biztos.
Szépen lassan emelem el a kezem, és megpróbálok még valamit menteni.
- Mivel ekkora egoista vagyok, azt hiszem, hogy a nap kiválasztását rád bízom, és őszintén mondom, hogy bármikor lehet, szóval az ezelőtti mondatom felejtsd is el.
Gyenge mentés tőlem, de hát én még pici vagyok a nagyon sok komolysághoz, és az ilyenekhez. Ez még új, hogy vannak ismerőseim, meg barátkozom, és hasonlók, de majd talán lassan belejövök...

Anna, Mesélő

Beköszöntött a tél, végre itt is. Már rengeteget hallottam ebben az évben anyától, hogy náluk annyi hó, meg ennyi, meg különben is. Alig vártam, hogy itt legyen, és mivel most teljesült a kívánságom, meg is nézem így a falut, meg körbesétálok mindenhol.
Meleg bakancs, fekete vastag szövetkabát, hozzá sapka, sál, és még kesztyű is, akármennyire hihetetlen tőlem. Bebugyolálva magam indulok le a toronyból, le a lépcsőkön, át a bejárati csarnokon, egészen a kapuig, ahol gyorsan kiszökkenek. Talán lehet, talán nem, de most nem is érdekel.
Lassú sétával leérek a faluba, a Fő Utczára, elhaladok a sok bolt, és otthon mellett, mígnem megpillantom álmaim helyét, egy játszóteret. Mikor a kapujába érek, nem leszek egyedül, mert amíg nem láttam ide valaki szintén bejött.
Kicsit megtorpanok, de aztán bemegyek. Nem tudom, ki az, de majd most megtudom.
Ugrándozva közelítem meg, és egy mellette lévő havas hintára ülök le, anélkül, hogy leporolnám. Kabátom érintkezik vele, és nem telik bele pár másodpercre, le "izgem- mozgom" a havat róla. Sokkal bulibb így, mintha lesöpörtem volna.
Valami azonban nem hagyott nyugodni...
- Miért lógatok az orrod?
A hanglejtésem a mondat vége felé emelkedik meg, így olyan hatást kelthet, mintha két éves volnék. Pedig nem annyi vagyok. Már betöltöttem a 15- t is.
A kérdésem után megfogom a hintám két fogódzóját, és én is meglököm magam egy kicsit, aztán besegítek a testemmel is, hogy aztán szálljak, mintha csak nyár lenne, és jóval fiatalabb lennék.
Bár nyikorog, most jó hallani ezt a hangot. A természet, és ez a hely is pihenni szeretne, de én nem hagyom. Vagyis mi nem hagyjuk, csak a másik, nem tudom, hogy ki ő, na szóval ő enyhébben feszeget a fémet, mint én...

Anna és a Mesélő
/fogalmam sincs, miért hittem, hogy nem én jövök?! bocsánat a késésért/

A kérdésem úgy hat a lányra, mint derült égből villámcsapás. A viccelődést szeretem, és most pont meg tud nevettetni az orros dologgal ő, akit nem tudom, kicsoda, de a hangja már ismerős. Amikor a nevemen szólít, akkor kicsit nézek, igen, biztos, hogy ismerem, de tényleg fogalmam sincs, ki ő.
- Ismerjük egymást?
Cincogom, mert egyszerre szégyellem magam és várom kíváncsian, hogy kivel is találkoztam. És ezen amíg nem válaszol nem tudok napirendre térni, ami pedig elég hosszadalmas folyamat lehet, ha rajtam múlik.
Hogy mit is keresek a játszótéren, csak egy vállvonást ér meg számomra, meg egy nagyon rövidke mondatot, de semmit többet.
- Jó időnek nézett ki, és hiányzott már a levegő.
Ha még nem tudnám meg a nevét a lánynak, hirtelen leesik. Ő volt, akinek hála majdnem feldobtuk mindketten a talpunkat, aztán még jót vihorásztunk a gyengélkedőn, míg a bácsi helyrehozott mindkettőnket. Nem fogom sosem elfelejteni, az biztos. Első nagyobb volumenű esemény az itteni életemben, amikor se szülők, se nagyszülők, rosszabb esetben pedig se a testvéreim.
- Már nem akarok meghalni, és a kedvem is egyre jobban javul az itt töltött időm alatt. Már vannak ismerőseim, és kezdek beilleszkedni is. Bár ettől még messze vagyok. És te lemondtál már a hirtelen, ellenőrizetlen kóstolásokról?
Vigyorodom el, mikor az egyébként kellemes hidegben felkerekedik a szél, hogy felkapva a hópelyheket keringőzzön velük. A hajam még szerencse, hogy össze van fogva, most biztos, hogy a számból kéne kiszedni minden egyes szálat.
Megigazítom a sálam, mert kezdek fázni, amikor is a szemem sarkából látom, hogy papírcetli repül ki a hinta egyik csövéből. Nem akarom megfogni, még csak nem is izgat a dolog, mert ismerem én ezeket a cserfes kis papírokat. Nem akarok még egyszer ráfázni sem, így csak magamban könyörgöm, hogy vigye el innen messzire azt a pergament, papírt, tudom is én, hogy mit.
Felkapja egy újabb szellő, meg még egy, ami az ölembe hullajtja. Becsukom a szemem, nem akarom látni, mi fog történni, aztán csak az egyiket hunyorogva mégiscsak meglesem, mi van rajta. Hiába, a kíváncsiságom győzedelmeskedik, vesztemre. Csak annyit látok, hogy álmok, meg teve, aztán máris olyan érzésem támad, mintha valaki a szemhéjamra akasztott volna egy kötelet és húzná lefelé. Az érzés, ami ekkor körbevesz, rémisztő. Az előbb még fáztam, most meg már melegem van. Elaludtam, és álmodom?
Lassan nyitom ki a szemem, mert túlságosan tisztán látom magam előtt a napot, aztán mikor ez be is bizonyosodik, egy nagy puszta, sivár, kopár homoktenger felett, akkor az első dolgom, hogy leveszem a kabátom és a téli kiegészítőim, amiket aztán a kabát ujjába teszek, a kabátot meg a karomra fektetem, hátha meg akar viccelni ez az izé.
Magam mellé pillantok, és jééé, tényleg Anna van mellettem, bár lehet, hogy ez csak a képzeletemben van így, a játszótéren viszont nem ő volt velem. Felé fordulok, a távol nem érdekel, a hangom pedig kissé megfáradt, kissé aggodalmas, meg kissé izgatott. Utóbbi csak egészen picit.
- Már megint életveszélybe kerültünk? Vagy most kivételesen megússzuk?
Nevetem el magam, de csak kényszeres "hisztis nevetés"- sel, és remélem, hogy nem olyan lesz ez az esemény, mint a múltkor, amikor majdnem távoztunk e földről.
Csak Annára figyelek, hátha neki van ötlete, hogy mi a fészkes fenét kellene most csinálnunk, mert nekem bevallom, most halvány lila gőzöm sincs.

Hanka, Márk, meg a többiek, akik később jönnek

kinézet

Kicsit későn kezdtem el készülődni, aminek hála későn is értem le a nagyterembe. Annak ellenére viszont, hogy késtem, teljes mértékben elégedett lehetek magammal, szóval no problem.
Ahogy beérek a feldíszített ruhában, elég kényelmetlenül érzem magam, hiszen a ruhám sárga, miközben a terem kékben pompázik, meg bronzban. Mellettem ismerős arcok, akiket amikor észreveszek, rögtön lesütöm a szemem, mert inkább hagyok, majd bent úgyis beszélgetünk. És bár beszélgettünk róla, hogy együtt jövünk le, meg miegymás, és jó buli lesz, én mégis most egyedül megyek be a nagyterembe, hogy leüljek egy hosszabb szabad részre az asztalunknál, ahova majd a többiek is csatlakozhatnak. Addig pedig mindenképpen tudok agyalni a következő éven, amit jajjj...
Most jut eszembe, hiszen évet zárunk. És végre másodikos leszek, nem elsős, és jön velem Hanka is, meg Zoli is, meg Shi, és még nagyon sokan mások is. Egy pillantást vetek az asztal tanári asztal felőli végére, és megpillantom az elsőseinket. Olyanok, mint annak idején én magam is, félénkek és bátortalanok, meg ahogy nézem, jelenleg ismerkednek.
Ezen kénytelen vagyok elmosolyogni, majd utána ezen is jár a fejem addig, míg majd valaki le nem ül mellém, majd szóra nem bír.

Anna, Mesélő

Annával csak egymásra nézünk, meg a sivatagban gyalogló férfire, aki egyre közelebb jön hozzánk. Nagyon remélem, hogy abban igaza van Annának, hogy nem vagyunk megint halálközeli állapotban, és azt is, hogy ő kézben tartja a dolgokat. Hirtelen a kis fejembe szökik az a pár sor, amit utoljára olvastam, mielőtt idekerültem, majd elkerekednek a szemeim, pont akkorra, mire az a mogorva fószer elér minket és máris gorombáskodik. De előtte még a kezembe nyomja az egyik teve kantárját, merthogy kettő állata is van. Kicsit jobban megfigyelem az állatokat, és szegények úgy tele vannak pakolva, mint a szamarak nálunk. Az egyik oldalát kicsit tüzetesebben megvizsgálom, hogy van-e valami, amit esetleg elcsórhatnék, de a sok durva anyagon és egy darab papíron kívül semmit nem látok, így nem is foglalkozom vele tovább. A szememet inkább a férfire emelem, és elgondolkodom rajta, hogy ő biztos tudja, hogy mit ezen a helyen, hiszen elég gyakorlott lehet már.
Rögtön utánzom a mozdulatait,  Annát is odarántom magam mellé, hogy valamennyire fedjen minket a szárazságtűrő állat árnyéka, ha nem érti, miért tettem, akkor a napra mutatok, nem szólok semmit, hiszen a torkom majd kiszárad, de hát a kastélyban ittam... Ami azt jelenti, hogy emögött vagy mágia áll vagy csak szimplán piszok nagy balszerencsénk van. Az agyam is kezdi feladni a létezésének reményét, de azt inkább attól, ahogy Ghaffar, merthogy így hívják, a mi dolgainkra rá nem kérdez. De Isten látja lelkemet, tőlem semmit sem kap. De héééjjj! Lehet, hogy tudom a megoldást.
- Tudod mit? Akkor máris jössz egy kis vízzel, ami mindkettőnknek elég, mert a tevéd kantárját egy ideje már fogom. Én segítettem neked, akkor most te segíts nekünk. A többiről utána beszélhetünk.
Válaszolok vissza, remélve, hogy Anna nem fog valami szögesen ellentétes dolgot kitalálni. Ha meg igen, majd elmegyünk és közösen megbeszéljük, Ghaffar hallótávolságán kívül.
Most viszont csak várom, hogy akkor mi is lesz Ghaffar válasza a kissé lehet, hogy pimasz és botor megjegyzésemre.

Kisnagykékek ^^

Nem is tudom, mit csináljak most, hogy már ülök, szóval előrehajolok a kezemre, aztán az ujjaimmal dobolok a most megtámasztott államon. Egyelőre unatkozom, valamint, amíg nem csatlakozik hozzám valaki, biztos így is marad. Nem is kell sokáig várnom, leül mellém az egyik évfolyamtárs, akinek a nevét nem tudom. Csak rámosolygok, a kezem leengedem, így most már csak a könyököm van az asztalon, a kézfejeim lelógnak onnan.
Már szólásra nyitnám a számat, mikor odaér az asztalunkhoz az előbb még az ajtóban turbékoló pár, vagy nem pár, nem is tudom, nem az én ügyem, na szóval odaérnek, aztán le is csüccsenek, én meg csak figyelem a helyzetet, és nehéz nem nevetni rajtuk, meg a többi csetlő botló emberen. Márk kérdez tőlem, vagyis a mondatnak van eleje is, amit bevallok nőiesen, halvány lila gőzöm sincs, hogy micsoda, így csak reflexből válaszolok.
- Naná, hogy csak.
Jelentem ki bátran, aztán én is szedek magamnak egy adag párolt káposztát és mellé sült csirkecombot, csak mert épp ezt kívántam meg. Viszont a helyzetet nem találom a legalaposabbnak részemről, így azért visszakérdezek.
- Egyébként mit csinálok csak és úgy, ahogy mondtad?... Röviden és tömören... Mit is kérdeztél az imént, amire válaszoltam?
Nézek a fiúra a szomszédomon keresztül, aki épp valakivel beszélget, vagy már ott sincs, nem tudom, lehet, hogy csak odaképzelem alakját. Márkra és Hankára viszont annál határozottabban figyelek, hiszen ők kezdtek velem beszélgetni, ami jó, mert már legalább elvonják a figyelmem erről a cécóról, aminek örülnöm kéne, mert értünk van.

Márk, Hanka

A krumplipüré landolási helye elég viccesre sikeredett, de az még jobban nevettetett, ahogy Hanka utána nézett. Mármint Zoli hátának, amit viszont nem engedhettem, hiszen egy hölgyemény is volt a jobbján. Elővettem a pálcám, és Zoli hátának szegeztem, remélve, hogy nem fogja észrevenni.
- Suvickus!
Suttogtam arrafelé, és néztem, ahogy a csóva kirepül a pálcám végéből, és sikeresen eléri a célját, hogy megszabadítsa a talárt a pürétől. Akkor mosolyogva, elégedetten visszafordulok a szeleburdi pároshoz, de mintha nem is őket látnám.
- Olyanok vagytok, mint a rossz házasok, akik... ááá, hagyjuk.
Legyintek, és nekiállok szedni a kajából, hogy majd jóllakhassak. Márk kérdését közben elszalasztom, de rákérdezek, és megkapom a kielégítő választ. Azonban utána szinte rögtön elkalandozik a figyelmem, a következő pedig, amit hallok, az egy vádnak hangzó valami, hogy mit követtem el.
- Semmit.
Cincogom vékony, magas hangon, ami megint elárulhat, hogy az eszem nagyon nem itt jár. És, hogy ezt be is ismerjem, immáron szavakkal, megint utánakérdezek, hogy mi is a gondolataimból a valóság, meg mi az, amit csak beleképzelek.
- Mit kérdeztél az előbb? Csak annyit hallottam, hogy megvádoltál azzal, hogy mit követtem el. Ami remélem, hogy csak a fele annak, amit mondtál, és totál félreértem a dolgot.
Nézek rá, olyan aranyos ártatlan cica pofival, és remélem, hogy nem fog nagyon megharagudni rám azért, hogy a kettő kérdésből kettőt elsőre passzoltam.

A bálról kifeléjövet, egyenesen Médeához...

Ahogy kijövök, szinte sikítani tudnék, hogy ez az itteni ünnep sem múlik el perpatvar nélkül. Mérges vagyok azokra ott bent, bár tudom, hogy nem kéne. Először az ugrik be, hogy megkeresem Hankát, aztán inkább az ajtóból benézve úgy döntök, hogy mégsem teszem. Elindulok az ellenkező irányba, és megtorpanok. Valaki, aki egy csomó holmival van, egy helyben áll, és a levegőhöz beszél, legalábbis, ha a szemem nem káprázik, bár ez mostanában elég jellemző. Odasietek hozzá, mert messziről lerí róla, hogy hozzánk jön. Felé nyújtom a kezem, és már darálom is, egy levegővel...
- Szia, Dóri vagyok. És te meg, akárki is vagy, pont jókor érkeztél, mert a diribácsi épp most fejezte be mondókája első részét, ami még inkább évzárás jellegű volt. Ahogy mondjuk kinézel, látszik, hogy nem éppen alkalomhoz illetően öltöztél, de ezen könnyen segíthetünk, hogy aztán csatlakozhass az iskola aprajához és nagyjához.
Ezt mind egy nagy levegővel mondtam el, de amikor befejeztem, már járt is az agyam. Hümmögtem egy kört, majd eszembe jutott valami.
A manókért szólítottam, aztán ha megjelentek, megkértem őket, hogy vigyék el a lány dolgait a hálókörletbe, a helyére, hogy ő tudjon jönni a "bulira", majd megkértem őket, hogy amilyen diszkréten itt, vagy a közelben tudják, segítsenek neki felöltözni, az alkalomhoz méltóan. Én addig a nagyterem felé fordulok, így nem látom, hogy pontosan mi történik, vagy mi nem történik, hiszen a lány még dönthet úgy, hogy neki ez a segítség nem kell. De én akkor is beviszem, maximum egyszerű, utcai ruhában lesz jelen. Ezt viszont nem fogja kihagyni.
Jelzésre majd visszafordulok, ha készen van, vagy ha nincs, és máris megfogom a kezét, aminél fogva a nagyterem felé rángatom.

Nagytermi hszben folyt. köv.

Márk, Hanka, meg bárki, aki jelen lenne, pl. az ajtónál...

Már kezd elég kínosra fordulni számomra a szituáció. A két mellettem ülő körülbelül csak flegmázik egymással, amit nem tűrnék el sokáig én sem. Nem szólok bele, de mikor Hanka feláll, és bocsánatkérések közepette elvonul az egyik sarokba, nem tudom, mit csinálhatnék Márkkal. Kezdem igazán, valóban kényelmetlenül érezni magam a közelében, mert meg tudom érteni a lányt, hiszen valószínűleg nem puncsért ment el egy másik asztalhoz. Én is felállok, és mosolyogva fordulok azért a fiú felé.
- Nekem is megbocsájtanál egy percre? Elfelejtettem valamit, és le kéne rendeznem sürgősen.
Azzal felpattanok a helyemről, és már uzsgyi kifelé a nagyteremből, nehogy lebukjak.

......

Visszajőve Médeával, avagy mégsem?
Épp jókor mentem ki, vagyis jókor nem tartózkodtam a nagyteremben, mert alighogy elérem az ajtót, és kénytelen vagyok megállni. A füst óriási, és iszonyú bűz is társul hozzá. Legyezgetem az orrom elől a levegőt, miközben fújolok, majd pár pillanat múlva az a legfőbb dolgom, hogy talpon maradjak, mert valaki majdnem fellökött. Utánakiáltok egy "Hé!"-t, de ő már sehol sincs. Akkor az általam ráncigált lányra nézek, és tőle kérek tanácsot.
- Szerinted most mit csináljunk? Én ebbe a bűzbe biztos nem megyek be.
Nézek aztán rá, várakozó és reménykedő tekintettel, hogy mivel ő olyan nagy és biztos okos, és különben is, ezért tud valamit tenni értünk.

Médea, aztán Márk, meg Hanka, ha visszajön

A nagyterem előtti várakozás nem tart soká, mert lassan oszlani kezd a szag, és helyét átveszi valami jobb.
Ibolya? Kérdem magamtól, meg arccal, de csak a kifejezésével a lánytól, aki mellettem áll, és akit lehet, hogy megsértettem azzal, hogy előbbi kérdésére nem válaszoltam. Mikor azonban tényleg minden büdi szertefoszlik, megint megfogom a lány kezét, majd vigyorogva csóválom a fejem, hogy már első ránézésre látni lehetett, hogy hova tartozik.
- A mestertanoncok nincsenek külön tőlünk, és ülésrend sincs.
Rázom közben meg a fejem, miközben visszatévedek Márkhoz, aki még mindig ott csücsül, ahol az előbb hagytam.
- Ahoi pajtás. Remélem jobb kedved van és kevésbé csípős, mert hoztam egy új embert.
Azzal a lány felé fordulok, hogy foglaljon helyet ő is, valahol mellettünk, na meg azért, hogy bemutassam neki Márkot. Nagy levegőt veszek, és már vigyorogva megszólalnék, mikor bennem marad a szusz, és az arckifejezésem is megváltozik. Az eddigi visszalelkesültből elgondolkodó lesz, és ezt jelzi a mutatóujjam is, mely most a számnál matat, idegességemet jelképezve.
- Hát őőő... Hogy is hívnak?
Nézek rá kérdőn, ezek után pedig valószínűleg hagyom, hogy ő mutatkozhasson be a fiúnak, na meg nekem is.

Anna, Mesélő
(Bocsi, hogy nem viszem tovább, de egyrészt nem is akarom, másrészt nem szeretek sablon lenni)

Igazából remélem, hogy nem fog minket páros lábbal rugdosni a következő oázisig, amiért azt adtam neki válaszként amit, de szerencsére nem így történik. Kapunk pár korty vizet, ami tökéletes lesz egy ideig. Azonban ennyivel nem fogjuk megúszni, érzem előre, és nem kell csalódnom. Megint járni kezd az agyam, kissé feltűnésmentesebben, és megpillantom a kis papírt is, amit ezúttal körülbelül meglóbál előttünk. Csak a betűtípust látom, semmi egyebet, de a fantáziám meg sem mozdul.
- Mit szólnál ahhoz, hogyhaaaa.....
Ránézek Annára, hogy most rajta lesz a sor az alkudozáson, merthogy nekem semmim sincs, csak a kabátom, azt meg nem adom oda, otthon szükség lesz rá. Hacsak az egész kalamajka után vissza nem kapjuk mindezt. Ezt viszont nem vagyok hajlandó megkockáztatni.
- És ha azt mondom, hogy képesek leszünk nélküled boldogulni?
Fordulok a férfi felé, és megint csak remélem, hogy Annának lesz annyi telepátiája, hogy mellém álljon, és ne kezdje el pánikolni. Mást viszont nem teszek, mert nem tudom, ez milyen reakciót vált ki Ghaffarból. De nagyon remélem, hogy inkább megelégeli a dolgot, és segít, mintsem játszunk itt naphosszat.

Alina

A tanév legelső napján képes voltam máris szabályt szegni. Eldöntöttem, hogy ez a tanév más lesz, mint a tavalyi. Nem fogok annyira sem hajtani, sem kikészíteni magam, csak azokat fogom tanulni, amikre szükségem lesz, semmi mást. Nem akarom túlzásba vinni a tanulást, mert megint úgy járok, mint idén. Szinte nulla közösségi élet, nulla barátság. Inkább csak megismertem az embereket, és el voltam, de az idei év más lesz. És, hogy ezt bizonyítsam, rögtön megszegtem a házirendet. Még szerencse, hogy senki nem vett észre.
A kapuból még visszatekintek az ösvényre, sóhajtok egy nagyot és elmosolyodom, mennyire jó volt kirúgni ma a hámból. Néznék én az ürességre, de meghallok valami hangot, így nem mozdulok a helyemről. Helyette a kapuhoz megyek, szorosan a rácsok mellé, és kémlelni kezdem a sötétséget, hogy ki van ott, vagy mi van ott, vagy ki nincs ott, vagy mi nincs ott.
- Hahó! Ki van arra?
Kérdezem arrafelé nézve, inkább érdeklődő és izgatott hanggal semmint félősen és ijedősen.

Alina

/mindkettőt/

Nem kell sokáig várnom, mire felbukkan valaki a kapu egyelőre még másik oldalán, motyóval megrakodva. Vagy anélkül? Nem tudom, mert csak annyit hallok, hogy most jött, és hogy hogy hívják, meg azt is, hogy csodásnak találja a sulit. Hát erre nem tudok mást reagálni, mint mosolyogni, és megjegyzést tenni.
- Szépnek szép, látnád, mikor az egész bűzbombában fürdik. Merthogy a csínyek itt is megvannak, csak kicsit mágikusabbak, mint ott kint a falak mögött.
Nyugtatom meg, vagy épp keltek benne félelmet, nem tudom, de aztán kinyitom neki a kaput, hogy hadd jöjjön beljebb. Itt biztonságosabb és jobb. Ha belép, becsukom utána a nagy vaskapukat, persze nem puszta kézzel, majd bemutatkoznom is illene már.
- Egyébként én Dóri vagyok. Vagy Villő. Használd, amelyiket akarod, de ha mindkettőt használod, mármint egyszerre, azért harapok.
Vigyorgok rá, miután az arcom eddig dühös kifejezésű volt. Nyújtanám felé a kezem, de mivel elég sötét van hozzá, hogy ne találjam meg a kezét, inkább nem teszem. Helyette inkább előjön a segítőkész énem.
- Segítsek vinni a cuccaid? Bent már elég nagy zsivaj van, és ahogy nézem, vacsoraidő is. Szóval éppen jókor érkeztünk vissza.
Nézek fel az utolsó mondatomnál a kastély fényben úszó ablakaira, és egészen addig ezt fogom nézni, míg Alina el nem dönti hogy merre menjünk.

Alina

Hangos korgást hallok valahol Alina gyomra felől, amire az enyém ugyanezzel a kifejezéssel válaszol. Kénytelen vagyok nevetni rajta, bár a legviccesebb az az, hogy a faluba én degeszre zabáltam magam. De szó szerint.
Na mindegy. Hívom, menjünk vacsizni, mert ezek után aztán meg pláne ránk fér, mire szegény nekiáll aggodalmaskodni. Meghökkenve nézek rá, mert ezek szerint csak nekünk egyértelmű, akik itt vagyunk.
- Mindig annyi hely van, ahányan oda járunk, így tuti lesz helyed, kivéve ha egy pimasz rellonos elfoglalja azt.
Hogy miért pont ezt a házat mondtam, nem tudom, lehetett volna navinés, vagy eridonos is, de hát na, főként a zöldektől telik ki az ilyesmi. Egyébként meg...
- Mivel vacsoraidő van, biztos sokan lesznek, de azért azt is fontos tudni, hogy vannak, akik nem jönnek le kajálni, vagy éppen még tanulnak. Szóval nem kell félned, tuti lesz helyed. Velem együtt...
Zárom le a mondókámat, majd előveszem a pálcám, hogy egyikünk se szakadjon meg a cuccok súlya alól. Gyorsan elvégzek egy lebegtető bűbájt, mire a nehéz láda felemelkedik, és csak a többi kell magunkkal vinni. És hogy indulhatunk-e?
- Naná! Gyere, különben itt fogunk aludni is.
Azzal elindulunk a kastély felé, hogy aztán a nagyterembe felérve jól megrakhassuk a hasunkat, aztán meg elmenjünk lefeküdni...