Tamás

- Hihetetlen a bátyád - mormogja az orra alatt Laney-nek címezve a bosszankodást. Nem tudna a két lurkó nélkül élni, de néha azt kívánja, az apjuknak jutna ki minden olyan tevékenység, ami idegeskedéssel jár. Két nehéz természetből lett egy még nehezebb Sammy formájában. A lánnyal könnyebb dolga van, ő mintha megkapta volna a testvére empátiáját és nyugalmát is...már amikor úgy gondolja, nyugis időszaka van.
Járkál a folyosókon, szól a nővéreknek, hogy ha látnának egy hatévest itt szaladgálni, akkor tudják, kihez kell visszavinni, de egyelőre nem leli a kóbor gyereket.
Benéz minden kórterembe, megnézi az asztalok alatt, de sehol nincs. Már azt sem tudja, melyik folyosón járt és melyiken nem, végső kétségbeesésében pedig az egyetlen folyosón ácsorgó férfihoz sétál.
- Elnézést - a háta mögül szólítja meg, ő pedig remélhetőleg észreveszi a mellkasát súroló nőt, karján a lányával. - Elnézést, én csak... Nem látott valahol egy kisfiút egyedül sétálgatni? Hat éves, nagyjából ekkora - jobbjával a saját derekáig mutat -, barna hajú, barna szemű...
Máskor eszébe sem jutna csak úgy odamenni egy idegenhez, főleg nem akkor, amikor látja, hogy épp dolga van. Különös helyzet ez, azt kívánja, bár ne is kellene ezzel zaklatnia másokat. Az mondjuk pont nem érdekli, ezek az emberek mit gondolnak róla, egyedül a fia épségéért aggódik. Végülis...a férfi annyira mégsem idegen, mert ahogy jobban megnézi, rájön, a faluban már látta többször is. Határozottan, de mit is? Virágot, vagy lufit osztott?

Tamás

Sammy az óvodában is szeret bújócskát játszani, illetve felfedezni a nagyvilágot. Két ilyen szülővel ez egyébként egyáltalán nem csoda, Annelie ugyanezt játszotta gyerekként. Önállósodott és nekiindult, amerre épp a kíváncsisága vitte. Az ő édesanyja azonban profibb volt ebben, az ispotályban soha nem hagyta el egy gyerekét sem.
A megkérdezett férfi nem tud több információval szolgálni, mint az eddig megkérdezettek, ezért Annie kezd kételkedni abban, hogy a fiának nincs láthatatlanná váló képessége. Felsóhajt, már megköszönné és menne tovább, amikor az ismerős idegen felajánlja a segítségét.
- Erre igazán semmi szükség, de köszönöm - lágyan elmosolyodik, Laney pedig nyöszörögve az anyja nyakába dugja az arcát. Ő is kezd fáradni, ezért jobb lenne minél előbb megtalálni a testvérét. - Önnek is megvan a maga dolga, ahogy látom - bök a fejével a kórterem ajtaja felé. Úgy emlékszik arra az időre, amikor Laney született, ő pedig mindenhol bekötözve feküdt az intenzíven, mintha csak tegnap lett volna. Azóta sokkal óvatosabban főzőcskéz a laborjában, főleg, mióta egyedül maradt a gyerekekkel. A kislány fejlődése helyrejött, szerencsére, és arra az eseményre már csak a nő arcán látható heg emlékezteti őt.

Ricsi
egy késő estén

Nagyon nagy mázlistának érzi magát, amikor karácsony másnapján azt mondja neki az anyja, hagyja nála estére a gyerekeket, ő pedig menjen el a barátaival szórakozni. Elég volt már a ricsajból, az ajándékokból és kedveskedésből. Annak ellenére, hogy nincsenek barátai, már legalább egy órája a csárdában ül és az egyik hátsó asztalnál ülve olvas, miközben rumot kortyol. Alapvetően szereti a gyerekeit, főleg mikor boldogok, karácsonykor pedig nyilván azok. Na de ami ezzel a boldogsággal jár, az már túlzás Annelie számára. Neki egy csendes vacsora az otthonukban sokkal jobban tetszett volna, mint egy nagy összeröffenés a cirkusz minden tagjával, tizenöt gyerekkel és olyan rokonokkal, akikről azt sem tudta, hogy léteznek.
Fejét néha felemeli és megnézi az érkezőket. A tekintete ekkor akad meg a férfin, aki olyan ismerős, mégis idegennek tűnik. Pár perc gondolkodás után felismeri, valami arra készteti, hogy odamenjen hozzá. Magára kanyarítja fekete talárját, majd a pulthoz megy kikérni még két pohár rumot.
Köszönés és kérdezés nélkül húzza ki magának a férfi asztalánál árválkodó széket. Lerakja előbb hátsóját, aztán az asztalra a két italt.
- Rég láttalak - ajkai félmosolyra húzónak miközben megemeli a poharat és belekortyol az italba.

Ricsi

Semmit nem változott. Valamiért ezen nincs meglepődve, pedig tíz és az tíz év. Mennyi minden történt azóta, hogy utoljára találkoztak és elbúcsúztak. Egy fél élet lepörgött már, mégis pont olyan örömmel öleli vissza a férfit, mint akkoriban. Egyformán furcsák voltak a bolond világ számára, és talán ezért találták meg könnyen a hangot.
- Én is szívem, én is - még el is mosolyodik és alaposan megpuszilgatja a férfit, ami rá nem igazán jellemző. Visszaül az asztalhoz, tekintetét Ricsire függeszti.
- Én végig itt voltam. Bestiáriumot nyitottam - büszkén mondja ki, hisz a szemben ülő még emlékezhet rá, mennyire szerette már akkor is a bestiáknak mondott lényeket. Sokkal jobban, mint az embereket. Az életének többi részéről most nem akar említést tenni, ennyit bőven elég tudnia.
- De te mit keresel itt fent? Valami nincs rendben a tóval, egyre többször kerülnek hozzám a lakói közül - egyszerre ráncolja a homlokát és ingatja a fejét. Érezhető, hogy valami nincs rendben, de amíg Ricsi nem bukkant fel, eszébe sem jutott, hogy esetleg vele, vagy neki adódtak problémái.
Megemeli poharát és várja, hogy a férfi is így tegyen. Végtére is, az estének most arról kellene szólnia, hogy két barát újra egymásra talált.
- Ránk, meg a tízévenkénti találkozásokra - mondja a köszöntőt.

Ricsi

- Még meggondolom - kacsint a férfira. Persze csak viccel, olyan könnyű Ricsivel szót értenie. Bármikor tudnának szórakozni és komoly témákról is beszélni. Pont, mint most, amikor annak ellenére, hogy tíz éve nem találkoztak, mintha csak tegnap lett volna.
Érzi azért, hogy ingatag talajra lépett ezzel a témával, de hát kíváncsi rá, mi az oka mindennek. A vízben élő élőlények egyébként is sokkal nagyobb fejtörést okoznak, mint szárazföldi társaik, nem lenne rossz, ha legalább a sellők királya tudna adni némi támpontot.
- Legalább három kákalagot csapdából szabadítottunk ki, egyiküknek mély vágás volt a lábán. Egy kelpinek szintén, mintha megégett volna - miközben beszámol róla, a csuklóját fogja át ujjaival, mutatva, hol volt a sérülés. - Plusz egy kappa azóta is bent van a bestiáriumban - ingatja a fejét szomorúan, nem érti, mi történhetett.
Ahogy Ricsi tovább mesél, úgy viszont kezdi érteni, mi lehetett a kiindulópont, mindennek az okozója. Hitetlenkedve vonja fel szemöldökét, s belekortyol italába.
- Nincs rá megoldás? - halkabbra fogja hangját. - Van itt hol laknod? Ugye nem jársz faházról faházra? - rengeteg kérdése van, amit most egyszerre feltenne a férfinak.