Dorián
Még most is csak tettem-vettem, alig figyeltem oda, mit is csinálok, a könyvem sem tudott lekötni hosszabban, pedig igazán nem érhetné olyan vád, hogy unalmas lenne, legalábbis a kritikák szerint könyvjelzőtlen darab, vagyis nincs szükség hozzá könyvjelzőre, mert úgysem fogod abbahagyni, míg a végére nem érsz. Nekem mégis sikerült, annyira megkavarta a napomat a nyitás után nem sokkal érkező bagoly. Jobban mondva a levél, amit hozott.
Szegény madár nagyon megviseltnek tűnt, mintha a világ másik feléről érkezett volna, és közben két jégviharba, egy hurrikánba, és egy cunamiba keveredett volna. Minden tolla össze-vissza állt, tekintetét kapkodta jobbra-balra, és alaposan összecsipkedte a kezem, mire lefejtettem a lábára kötözött viharvert borítékot. Habár korábban csak egyszer kaptam tőle levelet, mégis azonnal megismertem a kézírást: Lorié volt. Nyomban el is feledkeztem minden tennivalómról, hiszen nagyon rég nem hallottam felőle, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és hiába kerestem a faluban. Még néhány házba is becsöngettem, megérdeklődni, nem-e tudják, hol lakik, és egy ilyen apró falu esetében azért elvárható, hogy a lakók ismerjék egymást, tudják, ki hol lakik. De most a levél magyarázattal szolgált arra, miért is nem találtam őt meg a faluban. Eleve rossz volt a feltételezésem, hogy ott él. Diák volt.
A felismerés annyira megdöbbentett, hogy újra és újra el kellett olvassam azt a részt, melyben azt írta, hogy nem fog tudni visszatérni a tanulmányai befejezése előtt. Ami pedig elég nyilvánvalóan azt jelenti, hogy tanulmányai vannak itt, és ha itt, hát hol máshol, mint a Bagolykőben? Hogy lehettem ilyen bamba, hogy sosem gondoltam rá, hogy ő is diák?
Ám nem is igazán ez számított most, hanem az, hogy elment, sok időre, és nem tudott elbúcsúzni. De legalább hallok felőle, jól van, és minden rendben! Ez számított igazán. És vele örültem, hisz nem akármilyen lehetőséget kapott. Keserédes öröm volt, hiszen most jó ideig nem láthatom, de akkor is. Azonnal megírtam a választ, észre sem vettem, hogy közben beszállingóztak páran, de aztán a madár idegi és fizikai állapotát elnézve úgy döntöttem, még nem küldöm vissza, mert biztosan nem élné túl.
Így hát egész nap az asztalomon gubbasztott, és mindenkit megcsípett, aki a közelbe jött. Egy idő után ezért inkább én mentem körbe a könyvtárban, megérdeklődni, hogy kinek mit segíthetek, de később visszaültem az asztalhoz, hogy kicsit haladjak a dolgaimmal.
Aztán határozott lépteket hallok, méghozzá közeledni, így aztán kíváncsian pillantok fel, ki az, aki még nem tudja, hogy veszedelmes bagoly vész van ma a könyvtárosi asztalnál. Egy férfi az, akiről biztosan elmondható, hogy nem diák, de a tanári karból sem ismerős. Köszön, és azonnal be is mutatkozik, míg én továbbra is csak pislogok ki a fejemből. A szemét figyelem. Valami azonnal megragadja a tekintetem benne. Valami különös.
- Levél..? - kérdezem kissé zavartan, mert még mindig Lori levele körül keringnek gondolataim. Aztán meglátom a kezében, hogy miről is van szó, eljut a tudatomig, hogy igazgató, és az, hogy Bogolyfalvi kirendeltség, majd a neve is. Füzy Dorián. Hát persze! Akit ugyancsak Doriánnak hívnak, mint a bátyámat! Ettől az információtól aztán összeáll a teljes kép, és végre sikerül észbe kapnom.
- Jajj, persze! Bocsánat! Én Tild-- mármint, Gryllus Matilda vagyok, örvendek - fogom meg ügyetlenül az ujjait, majd inkább gyorsan visszahuppanok a helyemre, melyről felpattantam.
- Nincs szükség a levélre, értesített az igazgató úr - mosolygok rá, és ijedten összerezzenek, mikor a bagoly megtámadja a férfi levelet tartó kezét, és belecsíp. - Hess! Nem szabad! Jajj, bocsánat! Kicsit kikészült szegény pára.. - Megpróbálom megfogni a madarat, és kicsit arrébb terelni, ahol legfeljebb a papírjaimat szaggathatja szét a csőrével, és nem mások kezét.
- Miben segíthetek?
De jó a hajad 
*nyakába ugrik*
Vigyél magaddal tükröt és csodáld meg a klassz új frizud, ha el akarna romlani a kedved 
