[Olivér]
Olivér hangosan nevetni kezd, ami a kastélyfalakról visszapattanva olyan, mintha szikrázna valami. Furcsa érzés ezt hallgatni, de határozottan tetszik a lánynak, miközben sétál vele tovább, és azt fontolgatja: ezt a nevetést ő váltotta ki. Kihúzza magát, elvégre ez nagy dolog, egy ilyen nagy fiút megnevettetni, ráadásul szándékosan sikerült neki, szóval nagyon büszke magára.
A fecsegő dámák most is fecsegnek, ami kicsit zavarja, mert közben a lábait is gyorsan kell kapkodnia, és így nehezebb beszélgetni: loholva, ekkora hangszennyezésben. Azért figyel Olivérre, és próbálja összeadni-kivonni magában, hogy akkor most végül is kedveli-e a rellonos nagyfiút, vagy sem. Undok is, meg kedves is, és ez összezavaró ám, sokkal könnyebb lenne egy fekete-fehér világban élni, bár minden bizonnyal sokkal unalmasabb is. Felfelé nézve rá hallgatja a magyarázatot arra, hogy miért nem zavarja Olivért, hogy összeboronálják vele. Nagyot sóhajt értőn a végén -megsértődhetne, de minek? Nem tetszik neki a fiú, nem akar tőle semmit sem, és különben is... nem igazán az a fajta. Kipillant az egyik nagy ablakon a csillagos égboltra, miközben megfogalmazódik benne az az érzés, amiért már jó ideje próbálja elérni, hogy nagynak tekintsék (a Kornélos dolgok mellett, persze):
-Milyen jó érzés lehet, ha nem gúnyolnak ki lépten-nyomon! Úgy bemenni egy tanterembe, hogy nem dobálnak meg galacsinokkal, és úgy sétálni valakivel, hogy nem röhögnek ki.-
Először nem tűnik fel neki, hogy mindezt hangosan kiejtette a száján, aztán meg már nem bánja. Nem szokott ő nyavalyogni az élete miatt, nagyon szereti ugyanis, a családja tökéletes, szereti önmagát is, lehetne sokkal rosszabb helyzetben, na. Mégis azt gondolja, hogy a folytonos rémálmoknak nem lehet örülni, hogy a vizsgadrukk alatt leadott kilókkal szerzett vékonyság már-már beteges, és lehetne jobb. Mindig lehetne jobb, de annak is örül, ami van, jelen esetben a mellette lépdelő rellonosnak.
Megtorpan a rövid kis emelkedő folyosónál, ami a portrébejárathoz vezet, és szembe fordul Olivérrel.
-Köszönöm szépen, hogy elkísértél!-
Bátran előrelép, és lábujjhegyre pipiskedve, a vállát fogva egy puszit nyom a fiú arcára hálája jeléül, már ha el nem húzódik, amit azért titkon remél, hiszen nem akar ő rosszat, és az nagyon megalázó lenne.
-Jó éjszakát!-
Köszön még el, aztán megfordul, és felszalad a lépcsőkön, hogy a végén a jelszót elsuttogva beléphessen a főnixtorony védelmébe.
Úgyhogy egyelőre marad, ami van. 
Te nem számoltál azzal, hogy megpróbállak átverni, mert metamorf vagyok, én meg nem számoltam azzal, hogy ha minden kötél szakad, úgyis megérzed rajtam, mert vérfarkas vagy. Egálban vagyunk. 