Bogárkám
érkezés; meeting; satöbbi És harmadnapra feltámadott.. Valahogy úgy. Talán mégsem. Ködös, túl ködös, hogy mi vitt rá arra, hogy röviddel a visszatérés után, ilyenre vetemedjek. Sőt, azt sem értem, hogy miért hoztam magammal ilyesféle göncöket. Ja, hogy nem én voltam?
Anyaaa..De ők már csak ilyenek, gondolnak mindenre, arra, hogy jól nézzek ki, hogy fel tudjak öltözni – amit amúgy is tudok, de hát ha ki kell nézni valahogy, akkor lehessen, blabla. Lényegtelen már, itt van, és kész. Velem együtt, természetesen, és, miután fél szemmel rápillantottam a cetlire, ami hirdette, hogy mi készül ma este, csak a vállamat megvonva döntöttem, hogy elmegyek. Kellenek az arcok, szigorúan új arcok, no meg egy-két régi, akik rég nem hallottak felőlem. Nem részletezném mi lelt akkor, amikor csomagoltam, és eltűntem, sem azt, hogy miért jöttem vissza. Itt vagyok, ez a fontos, nem? Majd meglátjuk kinek, mely arcnak fog feltűnni a jelenlétem. Hogy melyikre számítok? A semmire, vagy a mindenre? A téteket megtehetik az asztalnál.
Szóval készülődés, egy férfi esetében, ez nem nagy ügy. Nálam sem. Csak egy kis öltöny, meg vacakolás – káromkodással fűszerezve, és kész a megkötött nyakkendő. Frizuraigazítás, ami most már hivatalosan is rövid marad, mert valamiért egyből kitépném, ha hosszabbra nő. Változtam, és elhagytam régi felem egy részét, igen sokat, de valljuk be; ez kellett nekem. Egy kis friss, hazai levegő, egy kis anya vasárnapi főztje, egy kis pátyolgatás, és kész is a felturbózott, új fél. Ezen felemmel indultam végül el, majdnem papucsban persze, mert a feledékeny, szétszórt eszem nem cserélhető, de ezt orvosolva haladtam végül igencsak kényelmes tempóval a Nagyterem felé. Párom, nos az nem volt, lévén, hogy öt perc alatt döntöttem, meg minden, de improvizálok majd valamit, valakit magam mellé. Bizonyára lesznek párja vesztett, vagy fel nem kért, reménykedő lányok, akiknek pont opcionális leszek a jelenlétemmel. Hát nem csodás az optimizmus? Dehogynem.
Nagyterem. Azt hiszem, erre nem számítottam. Ahogy közeledtem, úgy éledt a tömeg, úgy tolongtak az emberek, lökdösték is egymást kissé, keresték a másikat, vagy épp csak halálra izgulták magukat. Furán éreztem magam, amint nyomultam befele, halál nyugodt képpel, és megálltam, hogy szétnézzek. Nem siettem semmit el, magamhoz ragadtam egy puncsot, óvatosan szorongattam a pohár szélét, mert ha ez a fehér zakómra ömlik, durcás leszek, és megindultam a tömegben. Kerestem. Olyasvalakit kerestem aki egyedül volt.. éééés balra, öt óránál állt. Feltűnő volt, hiszen a ruha színe igencsak kitűnt a tömegből, élénk volt, csillogott, meg a többi, no meg, körülötte nemigen tolongtak még sokan egyedül, párosával állva örvendeztek. Nem is telt sokba a keresés, és ezen magam is meglepődtem. Feltörő bátorsággal lépdeltem immár felé, először ugyan vissza kicsit, még egy puncsért, mert ezt így illik, majd megint a kis rózsaszín felé, szlalomoztam a sok táncoló, táncra váró, és/vagy pihenő-ácsorgó-szenvedő egyének között. Öles léptekkel értem végül mellé, állapodtam le közvetlen a jobb oldalán, köhintettem egy aprót, de azért hallhatót, és felé nyújtottam a puncsos poharat, amibe még nem ittam bele.
- Egy italt, hölgyem? – mosolyogtam rá, remélve, hogy nem hoztam rá a szívrohamot, és, hogy nem állít ide fél percen belül valaki, hogy
Bocs, késtem, de már itt vagyok. Na az szép lenne, nem vagyok túlélő típus, újabban – néha -, hamar feladok dolgokat. Ezt pedig, igencsak feladnám.
- Leo vagyok. – mutatkoztam be, mintha mellékes infó lenne, és a saját puncsomba kortyolva, elcsendesedtem, szót hagytam neki. Esély, hogy elfogadja a puncsot, és mulatunk, vagy elküld messzire, és ácsorog tovább, várakozva, vagy szimplán csak nézelődve. Rajta áll, melyik érvényesül.
>>SUIT UP!<<
imádom *-*
