Woodarn
Ma semmi sem ronthatja el a kedvem. Még csak most érkeztem és már is elkezdődött az iskolaév és a tanítás. Ez másoknak nem túl jó hír viszont nekem és jó pár elsősnek igen. Ugyanis ha sikerrel zárom az évet akkor már nem elsős leszek hanem másodikos és az mégis csak jobb mint elsősnek és mindenkinél kisebbnek lenni. Egyszóval csodás napom van,ez az életemben nincs sok ami ilyen felhőtlenül jó. Most talán még beleférne egy beszélgetés is. Ezért is kanyarodom a társalgó felé. Ott a szóbeszéd szerint szoktak lenni. Így hát félig reménykedve,félig eltökélten nyitom ki az ajtót. Szerencsére meg is pillantok egy könyve temetkező embert. Természetesen oda is megyek,persze számítva a kínos dolgokra.
-Heló! Jade vagyok,leülhetek melléd?
Szólítom meg a szokásos flegmatikus,de azért még sem bántó sajátos ismerkedő hangnememben. A szíves fogadtatásra nem várok. A kérdés pedig hogy zavarok-e fölösleges lenne. Évszázadokon át minden ismerkedés ezzel a kérdő mondattal kezdődik. Már azért fölösleges mert biztosan megzavarom abban amit éppen csinál. Jelenleg,de más helyzetekben is ez engem abszolút nem zavar. Ahogy a jövőmet nézem sosem fog. A tulajdonságaim ezen része is csak az én korántsem átlagos figurámat erősítik s erre én büszke vagyok. Arra is hogy mások véleménye nem zavar. Nem lepne meg ha ő is kifogásolná a piros fehér kockás ingem és a tépett,jobb napokat is látott farmerem. Akar akkor mondjon bármit,de visszaszólok úgy hogy sírva fakad. Ez nem nagymenőzés ez én vagyok akármit mondanak.