Épp csak közelgett a kedvenc évszakom, de már tűkön ültem. Vártam, hogy minden a lelkemmel megegyező színbe boruljon. Szeretem a világot, ahogy van, ám a legszebb mégiscsak hófehéren, jegyeztem meg magamban, miközben hasonló izgatottsággal készülődtem. Nemsokára mennem kellett Alízhoz a társalgóba, akinek kártyavetési lehetőségére mondtam a közel múltban egy lelkes igent. Előtte fogalmam sem volt, megéri -e élni vele, idővel viszont rá kellett jönnöm: változtam. Valahol megerősödtem, valahol pedig fenekestül felfordult az életem, pedig másokon nem láttam sok változást. Ezt inkább magamon belül érzékeltem, de esküszöm, hatalmas!
Valósággal beleremegtem a gondolatba, ahogy kék felsőmhöz, és szürke csőfarmeromhoz felkaptam a Navinés talárt, majd egy kis tükörben utoljára végignéztem az arcomon. Azt vettem észre, hogy kissé tartok az egésztől. Nem egészen tudom, mit várjak a helyzettől. nem tudom, mi jelent majd olyan támpontot, amire biztosan támaszkodhatok. Őszinte leszek magamhoz: a kérdések se fogalmazódtak még meg bennem. De tudom, mennem kell. Ott tudni fogom, mi lesz a helyes darab, amire a lapok választ adhatnak. Addig viszont marad ez a mérhetetlen izgalom, keveredve a félelemmel, és uhh.... elkések!!
Ijedten pattantam fel helyemről. Elraktam a kis faburkolatú tükröcskét, majd sietősen a Társalgóba eredtem, aminek ajtófélfájánál bekukucskálva rögtön észrevettem Alíz türelmetlen ábrázatát. Ajkaimba harapva lassan besétáltam, bocsánatkérő pillantások közepette. Ezután az órára pillantottam: két percet késtem, ha nem többet. De az idő számomra is idő...
- Ne haragudj! - kértem elnézést, ezúton hangosan, amint közelebb értem hozzá. Végül helyet foglaltam mellette. Megcsapott valami fura a kisugárzásában. Azonban, hogy mit is éreztem, képtelen lettem volna megfogalmazni. Nem voltam én tisztán érző, csak valaki, akinek nagy az empátiája a társai felé.
- Sokat vártál rám? - kérdeztem a feszült helyzetet enyhítő, majd tekintetem az asztalkán tornyosuló kártyapaklira siklott.