Egész egyszerű volt kimászni az asztal alól és szembe nézni a többiekkel. Mondjuk azt hiszem az rásegített egy kicsit, hogy nem önszántamból tettem, hanem Ákos megragadta a kezemet, és maga után húzott. Rám támaszkodott, igyekezte fent tartani a halálos beteg látszatát. Mindennek ellenére próbáltam kerülni a többiek tekintetét, és mintha mi se történt volna, átkaroltam a fiút és vezetni próbáltam.
-Ügyeskedem, ügyeskedem - súgtam vissza a fiúnak, már csak pár lépést volt a Javasasszonyig, ám a fiún éreztem, hogy súlya egyre inkább rám nehezedik majd pont a tanári asztal mellett egyszer csak összeesett. A Javasasszonnyal karöltve fogtuk meg Ákost, majd felvittük a gyengélkedőbe. Szerencsére nem volt odabent senki, ami meglepő ahhoz képest, hogy hányan vagyunk ebben a kastélyban, és ennyi ember között egy beteg sincs. Lefektettük a fiút az egyik ágyra, majd jött a kikérdezés. Próbáltam a legnagyobb nyugodtsággal, mintha teljesen természetes dolog lenne ami történt, elmondani mindent, majd a Javasasszony csak megforgatta a tekintetét, és elvonult. Én ez idő alatt a fiú ágya szélére ültem, kissé arrébb pakoltam a lábait, hogy rendesen el is férjek. Hihetetlen milyen gyors ez a nő, visszaért pár másodperc alatt, de csak egy darab tabletta és egy borogatás volt nála, így viszont már érthető volt, ezt még én is meg tudtam volna csinálni. Megköszöntem, majd távozott. Tekintetem a fekvő fiúra vándorolt, és most, hogy már egy kicsit fényesebb helyiségben voltunk jobban láthattam az arcát. Homlokát egy kisebb, de annál erősebben vöröslő folt díszítette, nem hiszem el, hogy hogy verhette ennyire be. Egy kis haragot éreztem, olyan lehettem mint egy anyatigris, miért tagadta, hogy valami baja van. Egy ekkora ütéstől még jó, hogy összeesik az ember.
- Te most komolyan elájultál? - kérdeztem, gyengéden megragadva a fiú karját, és egy aprót ráztam rajta, mivel már olyan régóta volt csukva a szeme, hogy kezdtem aggódni, a színészkedése kissé túl jól sikeredett, és itt ülhetek mellette egy hétig mire felébred. Miközben vártam, hogy kinyissa a szemeit, körbenéztem a teremben, és elemezgettem magamban a szobát. Kissé nyomasztónak találtam, bár szerintem mindenkiben ez van, ha kórházban van vagy orvoshoz kell mennie.

Beletelt egy kis időbe, de a fiú szépen lassan tért magához, mikor már nyitva volt a szeme, én is megnyugodhattam. Tényleg már kezdtem azt hinni, hogy minden nap ide kell majd járnom, ellenőrizni, hogy felébredt-e már. Nem szeretem a kórházakat, így ez a szoba is kissé kényelmetlen érzést nyújtott. Mikor Ákos szóra is bírta magát, elmosolyodtam.
- Még ilyenkor is milyen huncutul tudsz mosolyogni!- mondtam, kissé talán gunyorosan megjegyezve. Most elkezdhetném neki az "én megmondtam" monológomat, de van elég baja, plusz, semmi kedvem kioktatni őt, mert még a végén úgy elhajt, hogy utána már soha többet még csak rám se pillant. Tudok én idegesítő is lenni, hogyha kell. Kezemet a fiú karján felejtettem, amit gyorsan elkaptam, mikor ráeszméltem. Kicsit kijjebb csúsztam az ágyon, hogy a fiúnak még több helye legyen, de rosszul mozdultam, aminek köszönhetően le is csúsztam az ágyról, és fenékkel a földön landoltam.
- Aúú!- kiáltottam fel, miközben feltápászkodtam a földről, a derekamat fogva. Ez azt hiszem nem a mi napunk, bár én mindig ilyen szerencsétlen voltam, így Ákos épp tanúja lehetett egy tipikus Dália pillanatnak. Felsóhajtottam, majd kissé zavarban néztem rá a fiúra.
- Lehet nekem is be kellene feküdnöm- állapítottam meg, majd halkan felnevettem, és most már inkább a szomszédos ágyon foglaltam helyet. A fiú ágya melletti kis komódra szállt a tekintetem. 3 szál sárga rózsa volt egy átlátszó vázában, egy gyertya, illetve tabletták. Az egyik virágért nyúltam, megszagoltam, majd visszatettem a helyére. Már rég itt állhatnak, mivel az illatuk már nem voltak olyan erősek mint kellene. Ákos feje nem nézett ki valami biztatóan, bár biztos voltam benne, hogy azért túléli.
- Talán, de tényleg csak talán- mondtam, ismét kissé gúnyosan, ebbe már talán beleépítve egy apróbb kis "szidást". Legalább beismerte, hogy elszámolta azt az ütést.

- Igen, azt kezdem észrevenni- mondtam, és próbáltam én is egy huncutabb mosolyt az arcomra erőltetni, ami igencsak próbára tett mivel sose volt még rá szükségem ezelőtt. Nem tudom, hogy hogyan sikerült, lehet, hogy úgy néztem ki, mint akinek arcgörcse van, de legalább megpróbáltam. Különös, hogy Ákos mintha átnevelnem engem. Mondjuk pont abban a korban vagyok, amikor a még azt se tudom, hogy ki vagyok és hova tartozom, bár ezzel mindenki egyetértett és én is tudom, hogy érettebb vagyok a koromnál, még ha néha nem is látszik teljesen. Még is, a fiú ha csinál valamit, próbálom utánozni, valamilyen módon. Különös. A kisebb balesetemet persze Ákos sem hagyhatta szó nélkül, nem is gondoltam, hogy csak úgy el fog nézni felette.
- Ha engem nézünk, akkor bármelyik lehetséges, higgy nekem- vallottam be, kissé gúnyosan, ezzel elárulva, hogy borzasztóan szerencsétlen egy ember vagyok. Odahaza minden héten lila és kék foltok díszítették a testemet, vagy a karomon vagy a lábamon, úgy néztem ki, mint akit rendszeresen vernek. Nem, csak egyszerűen mindennek vagy neki megyek, vagy hasra esek. De az is lehet, hogy a véremmel van valami, sose tudtam, nem voltam emiatt orvosnál, egyszerűen csak elfogadtam, hogyha neki megyek valaminek, színessé változom. Nagy valószínűséggel ennek a kis koppanásnak is meglesz majd az eredménye. Tekintetemmel a fiúét figyeltem, megfejteni próbáltam, bár egyenlőre csak a kábaságot láttam rajta, amit nem is csodálok. Lehet inkább egy kiadós pihenés tenne neki jót, én úgy is csak felesleges fejfájást okozok. Ahogy figyeltem, és elemezgettem magamban az arcát, kicsit elszállt az idő, valószínűleg ő is észrevette, hogy elég ijesztő módon méregetem, de mire magamhoz tértem, láttam, ő is engem figyel, majd megszólalt. Halványan elmosolyodtam, majd megvontam a vállamat.
- Nem hagylak egyedül- mondtam, kedvesen- Ha csak te nem kérsz arra, akkor szívesen elmegyek, és hagylak pihenni- mondtam a fiúnak, csak, hogy kedves és udvarias maradjak. Számomra az a legrosszabb érzés, ha felesleges vagyok, valakit zavarok, de az nem közli velem. Kissé megalázónak érzem.
- Tényleg amúgy még meg sem kérdeztem, miért is volt tulajdonképpen ez a kis túra az asztalunk alatt?- tört fel bennem a kíváncsiság, hiszen erre a kérdésre még mindig nem kaptam választ, de a történések hevében el is felejtettem megérdeklődni igazából a legfőbb történés okát. Kezeimmel az ágyra támaszkodva, mosolyogva tekintettem a fiúra, várva, hogy válaszoljon, de persze türelmes voltam, ha valaki nincs jól, azokra mindig is igyekeztem odafigyelni. Remek ápolónő lennék, de kizárt, hogy az leszek. Nem bírom a vért.

Csak figyeltem Ákost, arcomon a gyengédség tükröződött. Furcsa módon aggódtam érte, elég komolyan, mintha már vagy ezer éve ismerném, pedig csak nem olyan régóta vagyunk egyáltalán beszélő viszonyban. Pontosabban ma óta kerültünk kissé közelebb. Hiába, ez valahogy mindig is benne volt a jellememben, hogyha valakihez egy kicsit is közelebb kerülök, azzal törődöm. Egy halk kacaj kíséretében válaszoltam a fiúnak.
- Nálam ügyetlenebb emberrel nem találkoztál, ha jobban ismernél, ezzel te is teljes mértékben egyet értenél - világosítottam fel a fiút, ezzel is elárulva egy fontosabb információt magamról, bár azt hiszem, ezt Ákos már rég észrevette önmagától is. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat a gyengélkedőn, túl csendes volt minden, és az egész szoba bűzlött a gyógyszerek és mindenféle kenőcsök szagától. Mindig kiráz a hideg, ha csak bármilyen gyógyszerre is kell gondolnom, kislány korom óta alig tudtak rávenni, hogy bevegyek valamit, mindig nagy cirkusz volt belőle. Azt hiszem, ezt a tulajdonságomat mára már kinőttem, szerencsére, de még most sem ez a kedvenc elfoglaltságom. Végül is, ki szeret beteg lenni, most komolyan? Ha Ákos egyedül akar lenni, majd szól, ez megnyugtatott, ezzel azt éreztette velem, hogy nem vagyok zavaró tényező, így csak megértően bólintottam feléje egyet. Kicsit próbáltam elhelyezkedni az ágyon, amin ültem, már az is megfordult a fejemben, hogy magam is lefekszem, de azt kicsit kellemetlennek tartottam, sőt, ha a javasasszony visszajön, még rendesen zavarba is jöttem volna. Borzalmasan el tudok vörösödni, ha zavarban érzem magamat, és azt nem szerettem volna megmutatni Ákosnak.
- Hát, az meg, hogy lehet, hogy téged nem imád mindenki? - kérdeztem vissza, hatalmas meglepődöttséggel, és egy széles, és bájos mosollyal az arcomon. Én egész jól megkedveltem a fiút, ezalatt a kis kaland alatt, de azt is éreztem, hogy hihetek neki. Magamban azon kezdtem agyalni, vajon mi lehet ebben a fiúban, ami miatt vannak akik nem kedvelik. Biztos mert él benne az a tipikus Rellonos jellem, már ha hihetek a sztereotípiáknak. Vagy, csak én vagyok annyira naív, hogy megfogott valami a fiúban. Ákos egyik pillanatról a másikra hunyta le a szemét, láttam ahogy szépen lassan álomba szenderül. Elmosolyodtam.
- Aludj csak - mondtam, majd felálltam az ágyról, és magam sem tudom miért, de egy apró puszit nyomtam a fiú homlokára, szinte majdnem pont oda ahol megsérült. Pár percig csak álltam mellette, és néztem. Lehet kicsit ijesztőnek tűnhettem, ezért is mikor észbe kaptam mit is csinálok, gyorsan megfordultam, majd halkan kisétáltam a gyengélkedőről. Később majd még visszajövök, vagy ha már kiengedték, megkeresem a fiút, hogy minden rendben van-e vele.