Siena

Sosem gondoltam volna, hogy az első néhány napom kellemesen telik majd. Igazából mindig is azt hittem, rosszul fogom magam érezni, amikor a szüleim bedugnak az iskolába. Maximalista szülők gyermekeinek lenni nehéz, főleg ha van mellettük két testvéred, az egyik, aki teljesen olyan, mint a szülők, maximalista, és ég benne a tanulási vágy, a másik pedig már 8 évesen meg akarja váltani a világot.
A suli ezek mellett kikapcsolódás.
Nem sok emberrel ismerkedtem meg időközben, de nem baj. Eddig csak az óráimra és a vizsgáimra mozdultam ki a jól megszokott, félhomályba burkolózó klubhelyiségből.
Most azonban úgy érkeztem a Társalgóba, hogy valóban ismerkedni szeretnék.
Kezemben egy itallal a Rellonos bárpultból és a hónom alatt egy frissen nyomott újsággal léptem be a társalgóba, ahol már ültek néhányan, főleg felsőbb évesek.
Mindenki beszélgetett valakivel, és úgy istenigazából senkit nem találtam akivel beszélgethetnék egy jót, addig amíg egy félreeső helyen, az ablakpárkányon gubbasztva meg nem láttam egy lányt, aki egyből szimpatikus lett. Fogalmam sincs miért, de én megérzem az ilyeneket.
"Jó emberismerő"- volt úgy szokás mondogatni.
Néhány földön guggoló, vagy néhány esetben fetrengő diákon átlépve, sűrű bocsánatkérések közepette értem el a célom, közben ügyelve, hogy ne öntsem ki az italom.
Megálltam a lány előtt, majd egy kis hezitálás után leültem vele szemben egy eldobott párnára a földön.
- Szia!- küldtem egy kedves mosolyt a lány felé.
Fiatalnak tűnt, nagyjából annyi idős lehetett mint én.
- Nem láttalak még errefelé. Csak nem te is elsős vagy?
Lesiklott a tekintetem a lánynál lévő könyvre, és úgy éreztem, talán megzavartam.

Siena

Igazam lehetett, mert a lánynak valószínűleg nem állt szándékában beszélgetni, de most, hogy mégis kezdeményeztem, nem futhattam el.
- Ne haragudj, ha megzavartalak. Kálnoki Norina vagyok, Rellonos. Igazából sosem voltam egy nagy barátkozós típus, de gondoltam itt az ideje változtatni egy kicsit és ismerkedni.- mosolyog kedvesen, de már egy kicsit bizonytalanul.
Nem akartam letámadni, de lehet hogy mégis sikerült.
Szinte utánam nyílt ki újra a társalgó ajtaja, és egy morcos nyávogás ütötte meg a fülemet.
- Gotto! Hát te kint rekedtél?- simogattam meg a feje búbját ahogy odaért hozzám.
Valószínűleg nem figyeltem és kint rekedt amikor becsukódott az ajtó és egy csapat láb között sikerült besunnyognia.
- Nemrég érkeztem. Nem is gondoltam volna, hogy mások is érkeztek vizsgaidőszakban. Csak nem te is egy maximalista család sarja vagy?- kérdeztem jóindulattal a hangomban- A szünidőt az unokatestvérem jegyzeteinek áttanulmányozásával töltöttem, hogy le tudjam tenni a vizsgákat. Szívesen halasztottam volna, de nehéz, ha olyan szülőkkel élsz mint én. Mindenáron a legjobbat akarják kihozni belőlem. Félek, hogy az ellenkezőjét érik el. - magyaráztam, miközben a macska füle tövét vakarásztam.
- Mégegyszer bocs, azért hogy megzavartalak az olvasásban. Ha gondolod akkor felkereslek később, ha nem akarsz beszélgetni. De akár te is kereshetsz ha szükséged van valakire. A klubhelyiségben általában elérhető vagyok.
Azért nagyon reméltem, hogy nem küld el, mert elsőre nagyon megkedveltem.

Siena

Első pillantásra megkedveltem Siena-t, bármily meglepő is, akkor is, ha először úgy viselkedett, mint akinek nem kell a társaság.
Mélyen meg tudtam érteni az érzéseit. Én is egyedül éreztem magam, de nem mondatta velem semmi féle gőg, vagy felsőbbrendűségérzet azt, hogy nem kereshetek magam társakat.
Biztosra vettem, hogy Siena sem így érez. Egyszerűen magányos, hiszen -ha persze igazam van- ő egy másik országból érkezhetett, vagy Bagolykőtől távol élt eddig.
Ha igaz a sejtésem, valószínűleg itt magányosan érezheti magát.
Örültem, hogy végül mégis értékeli a társaságomat, vagy legalább megpróbálja.
- Kiskorom óta sok mindent elvártak tőlem- vontam meg a vállam, Gotto oldalát simogatva.
És valóban. Sok mindent elvártak tőlem, de sosem szerettem erről beszélni. Úgy éreztem, a szüleim befolyásoltsága alatt vagyok, és talán miattuk lettem olyan, amilyen most vagyok. Kitartó és mindenben versenyt látva.
Az előbbi jó tulajdonságaim egyike, amire büszke vagyok. A második... az pedig egyszerűen csak velem jár.
- Valójában amikor megláttalak, már tudtam hogy te is a Rellonba tartozol. Nem sok levitás, vagy eridonos ül egyedül a társalgóban- vontam meg a vállam egy apró mosoly kíséretében- Általában én is egyedül voltam az első napokban. Bár én itt születtem Bogolyfalván, nem sok mindenkit ismerek itt. A legtöbbjüket csak látásból.
Halványan elmosolyodtam, amikor Siena az elbűvölően édes személyiségével jött.
- A rellonosok ilyenek, de ettől mások a többitől. Én sem vagyok ám az a szende kislány, ha eddig úgy is tűnt. Nekem is van jó pár olyan tulajdonságom ami miatt a Rellonba kerültem. Ami a szívemen a számon fajta vagyok, legtöbbször inkább a negatív irányban. A versenyszellemet a szüleimtől örököltem, amivel az otthoni barátaimat az őrületbe kergettem. Néha úgy tűnik hogy sosem fogyok ki a szavakból, de csak akkor, ha van kivel beszélgetnem. Eddig a napig szinte csak a klubhelyiségben éltem az életem, és persze lejöttem enni és bementem a vizsgáimra - sóhajtottam, ahogyan szépen lassan, szinte levegővétel nélkül elmeséltem eddigi életemet a Bagolykőben.
Lehúztam a maradék italomat a bárpultból és felálltam, lesöpörve magamról a macskámat, hogy kinyújtóztassam elgémberedett lábaimat, majd megfordítottam egy kósza széket és leültem lovaglóülésben, hogy a háttámlán átkulcsolhassam a karomat.
Gotto összegömbölyödött a szék alatt és egy szempillantás alatt egyenletes szuszogásba kezdett.  

március 26. délután
Nagy léptekkel haladok a nyugati szárny második emeletén. A vizsgaidőszaknak vége, egy ideje elkezdődött a szünet is, de szokás szerint a kastély nincs kiürülve. Szünet ide vagy oda, nekem már nincs értelme számolgatnom a napokat a végéig, a tanév kezdetekor már úgysem jövök vissza.
A folyosón ritkábban lehet belebotlani diákokba, így hamar odaérek a gyengélkedő ajtajához. A nagy sietség ellenére, a kilincset megfogva megtorpanok. Habozok, elhúzom a kezemet. Egy pillanatig az ajtó előtt állva szerencsétlenkedek, benyissak, ne nyissak? Végül kopogásra emelem a kezem, de úgy hallatszik, senki nem válaszol, így hát lenyomom a kilincset és belépek.
Gyorsan körbenézek, de üresnek látszik a szoba. Gondoltam is, hogy nem nagyon lesznek bent fekvők a gyengélkedőn, a szünetben Will inkább a papírmunkával és a leltárral szokott foglalkozni.
- Will? - Nem emelem fel a hangom túlságosan, - Will, itt vagy?
A falak visszaverik a hangomat. Olyan, mintha az egész szoba kongna az ürességtől.
Körbejáratom a tekintetem a helyiségen. Nem először fordulok meg itt, elvégre itt dolgozik a párom naphosszat, és persze a meccsekről is kerültem már be egy-két nap kényszer pihenőre gurkótalálat, vagy más miatt.
A gondolatra elkomorodom egy pillanatra. Nem voltam Visegrádon már egy hete, és fogalmam sincs mikor leszek legközelebb, vagy leszek-e még valaha. Will persze nem tud a kihagyásokról, nem is nagyon tűnhetett fel neki, hiszen mindig akad dolga, ami itt tartja a gyengélkedőn.      

március 26. délután

Meglepetten huppanok az ölébe. Ha másért nem is, az ilyen fogadtatásért megéri ritkábban találkozni, mint az átlag párok.
- Érzed már a szív szavát, a közeledben jár, a nagy Ő az éjen oson át, és előtted áll... - folytatom én is vigyorogva a dalolást a kedvenc mesémből, persze nem olyan mesterien, mint a zuram, de hát valamiben lehet jobb nálam, na.
Erre volt most szükségem. Will az egyetlen, aki három másodperc leforgása alatt képes változtatni a hangulatomon jó irányba. Persze rosszba is, de hát arra bárki képes.
A gurulós szék lassan veszít a lendületből és megáll, de nem igyekszem annyira feltápászkodni belőle.
- Szívem, látom jó kedved van - Suttogom, és egy csókkal megerősítem benne, hogy biztos az legyen, mielőtt újra kinyitom a számat. Remélem akkor is az lesz, amikor elmondom neki, hogy mi végett is jöttem tulajdonképpen. Bár az első pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy ő jobban fog örülni a hírnek, mint én elsőre. Csak vegyem a bátorságot kinyögni végre.
- Figyelj... van valami, amit meg kellene beszélnünk.
Tudom, tudom mennyire idegesítő és idegtépő ilyet hallani a párodtól, tudom jól. De egyszerűen nem tudok máshogy belekezdeni.
Valószínűleg ezt Will is érzi, ha más nem, a lesütött szemek és a köpenye gombjával babráló ujjaim érzékeltetik azt a feszültséget, ami ekkor bennem épp felszínre készül törni. Pedig tudom, hogy Will majd' kiugrik a bőréből, ha meghallja. Mégis olyan ideges vagyok.  

március 26. délután

- Tudod, hogy mit akarok mondani? - kérdezem alig hallhatóan sokkal inkább magamtól, mint Willtől. Tényleg tudja, hogy mi az ábra, és ezt csak ilyen félvállról mondja?
A fejemben mindenféle gondolatok cikáznak ide-oda, és majdnem elnyomják Will hangját, ami kívülről érkezik. Polgármester, gyógyító, helyettesítés, oké. Rábólintok. Normális idegállapotomban valószínűleg gratulálnék, vele együtt örülnék, vagy valami, de most csak arra vagyok képes, hogy tovább babráljak a gombjaival, miközben az ölében ülök, és próbálok nem szívinfarktust kapni.
- Az jó, a közeljövőben valószínűleg úgyis sok időt fogok otthon tölteni - válaszolok, de még mindig a gombokhoz beszélve, véletlenül se felnézve, Will szemébe.
Jó is lenne, ha tényleg többet lenne otthon, legalább én sem lennék olyan sokat egyedül. Ebben a helyzetben igazából kapóra is jön ez az álláslehetőség.
- Nem az esküvőről van szó - Fészkelődök az ölében. Mondjuk erősen érinti az esküvőt is, de még inkább az életünket, előre láthatóan úgy... halálunk napjáig, - Az elmúlt egy héten egy edzésre sem mentem el. Azért, mert... kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy kisbabánk lesz. - Az utolsó három szót úgy mondom ki, hogy végig Will szemébe nézek. Kíváncsi vagyok a reakciójára, és többek között azért is, mert ahogy belekezdtem, egyre könnyebb és könnyebb volt kimondani a szavakat, már nem is érzem magamban azt a feszültséget, amit korábban. Végül is... már egy ideje beszéltünk a gyerekvállalásról, sőt, Will volt az, aki felhozta a témát, többek között a családja részéről fennálló aggodalom miatt, ami az átlagosnál ritkább találkozásaink eredménye. Úgyhogy, ha minden jól megy, az anyósék megnyugodhatnak, lesz unoka.      

március 26. délután
A szívem ismét a torkomba ugrik. Ahogy kimondom a szavakat, Will egyszerre úgy néz rám, ahogy még sose. A világ hirtelen forogni kezd körülöttem. Az öléből majdnem lebucskázom, nem tudom, hogy a szédülés miatt van-e, vagy másért, de Will a karomra szorít, így nem kötök ki a földön. Én vagyok az, aki a legjobban ismeri Willt, ebben biztos vagyok, de most mégis képtelen vagyok megállapítani, hogy Will mit érez. Jót, vagy talán rosszat? A rizsszem méretű valami mindkét esetben a hasamban van, ezen ebben a pillanatban nem tudok változtatni, és őszintén... az elmúlt egy héten volt időm gondolkozni erről, és arra jutottam, hogy hiába tett keresztbe a karrieremnek, a bennem növekvő életet mindenképp meg kell védenem. Nem vagyok még tisztában a terhesség minden csínjával bínjával, de elképzelhető, hogy a hormonok és az anyai ösztön beszél belőlem, ami már megjelenik az első hónapban is.
- Köszönöd? - nevetek, - Úgy emlékszem, te is nagyban közrejátszottál.
Szorosan ölelem Willt, és a hátát simogatom. Nem tervezett baba volt ugyan, de hát így alakult. Legalább fiatal szülők leszünk, és nem járókerettel megyünk a ballagására.
- Szívem - tolom el magamtól egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni, - Várjuk meg mit mond az orvos, addig ne szóljunk senkinek, jó?
Eredetileg amíg a legnagyobb esély van a vetélésre, addig nem szólnék senki másnak, de az esküvő miatt ez nem opció. De legalább amíg az orvos biztosra mondja, hogy baba, és tudni fogjuk hogy tuti nem téves riasztás, addig meg szeretném tartani magunk között.

március 26. délután

Will kérdésére egy nagy sóhaj az első reakció.
- A kviddicsnek vége. Kilenc hónapig mindenképp, azután pedig ki tudja.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt az első gondolat ami megfogalmazódott bennem. És elítélendő, vagy sem, ez az érzés elnyomott mindenféle boldogságérzetet az első napokban. Nem csak arról van szó, hogy mi lesz a karrieremmel. Én ezt nemcsak karrierként fogtam fel, nekem ez jelentette a kikapcsolódást is, a szórakozást. Elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha terhesen is folytatnám, hisz láttam már ilyet a suliban is, de hamar elvetettem az ötletet. Egy jól irányzott gurkótalálat, és ott helyben vetélek el a seprűn ülve. Nem lehetek ilyen felelőtlen.  
- Will... szerinted rossz anya leszek, ha az első gondolatom az volt, hogy ezzel tönkrement amiért dolgoztam? Amiért elvégeztem a mestertanoncit, és amiért feláldoztam a szabadidőmet? - A plafonra nézve próbálom visszatartani az előtörő könnyeket. Én próbáltam máshogy felfogni a dolgokat, de az első pár nap leginkább a letargiáról szólt, holott a legcsodásabb dolog történik most velem, ami egy nővel és egy pár életében megtörténhet.
- Nem indultam jól az anyaság terén. Viszont eltelt egy hét és... azt hiszem észhez tértem - törlöm le az arcomon leszaladt könnycseppet.
Legbelül végig örültem neki, de a másik felem mégis csak a rossz dolgokat sorakoztatta fel bennem, ami nem volt rám jó hatással.
- Én nem szeretnék addig várni. Jót tenne, ha anyával is tudnék beszélni már. És az esküvő miatt úgysem tudjuk eltitkolni. Kérdezősködni fognak, ha úgy döntünk, hogy eltoljuk, ha pedig nem toljuk el, úgyis látni fogják. Húsz hét rengeteg idő - válaszolom,- És egyébként sem vagyok olyan súlycsoport, hogy el tudjam rejteni. Szerintem egy hónap és látszik majd - simítok végig a hasamon.
Tényleg jó lenne, ha el tudnám mondani anyának. Persze Will is nagy segítség, de ebben a helyzetben anya is tudna tanácsokat adni.
- Persze nem azt mondom, hogy kürtöljük világgá, de legalább a szűk családi körnek elmondhatnánk - nézek fel rá.    

március 26. délután

Nagy kő esik le a szívemről, amiért Will ennyire jól fogadja. Mélyen belül tudtam, hogy nem kell attól tartanom, hogy ne támogatna, vagy rosszul reagálná le, hiszen szeretjük egymást, akartunk gyereket, és hát hiába jött korábban a tervezettnél, akkor is a miénk. Talán keresztbe húzta a számításainkat, és le kell mondanunk néhány dologról miatta, de cserébe egy másik álmunk valóra válik.
Elmosolyodom, amikor Will eszembe juttatja a szűk családi körének kismillió tagját.
- Jó, ezt nem gondoltam át - törlöm meg az arcom, - Majd lesz, ahogy lesz. Az esküvő meg... hát, talán április végén még rám jön majd a ruha.
Tavasszal tényleg szép esküvők szoktak lenni. És legalább nincs se túl meleg, se túl hideg. Végül is, elsülhet ez még jobban is, mint ahogy egyébként lett volna.
- Hallottad? - teszem rá a kezeim a hasamra, - Kapunk cukorkát is.
Will mindig tudja mi az, amivel elcsábíthat. Néha úgy érzem, ilyen esetekben egy tízéves szintjén állunk. Édességgel rávehetőek vagyunk szinte mindenre, kibékülni, vagy jobb kedvre derülni, mindegy, csak evés legyen a vége.  
Feltápászkodom Will öléből, megvárom amíg bezárja a gyengélkedő ajtaját, és kézenfogva elindulunk hazafelé, útbaejtve a cukrászdát.