A múltkor is ide akart jönni, aztán leragadt az egyik festmény előtt. Most akkor be is sikeredik, mert hogy őszinte legyen, tanulnia kell. Kéne. Inkább kéne. Hajlamos elfelejteni, hogy ő iskolában van, merthogy igazából egy iskolában él. Eleve kisebbíti az iskola oktatási intézmény szerepét a szemében, hogy itt, tehát az intézmény falai között tölti minden napját, napjának minden percét. Ebből következőleg nem csinál nagy dolgot a tanulásból. A vizsgák legyenek meg, oszt jónapot.

A vizsgák azonban nincsenek meg. Nem azért, mert nem ment át, hanem mert még nem mindegyik volt meg. És akkor arra, legyen akármilyen flegma és nemtörődöm és ideges és nyugtalan - és pánikol, valljuk be, azért nem tanul, elég hülye egy megoldás, de tényleg nem tanul rá, mert ha egyszer úgy érzi, hogy nem megy át, akkor minek törje magát -, tanulni illenék. Úgyhogy most itt van, látja, hogy más is tanul, ettől még idegesebb lesz, fogja a kezében a kis listát, amire a szükséges könyveket írta fel, gyűrögeti a kezében, elmegy a megfelelő szekcióhoz, kibogarász egy könyvet, ami fenn van a listán, még idegesebb lesz, mert ő erre képtelen, érted, képtelen ezt megtanulni, és kínjában gyorsan kivesz a polcról még egy szépirodalmi könyvet, ami még véletlenül sincs a listán, cserébe nem két oldal, összefogja a két kiválasztott könyvet, keres egy közeli helyet, ahol ugyan ülnek, de most mindegy, egy mosollyal megkérdi, hogy

 -Szabad ez a hely?
 
és amíg udvariasan megvárja hogy válaszoljanak, küzd a belső ordítozós hangokkal, amik folyton és pánikban és kárörvendően üvöltözik, hogy egy hét múlva vizsga, és nem tudsz semmit, és egy hasznavehetetlen limlom vagy, és a szüleid nagyon csalódottak lesznek, mert túl hülye vagy úgy mindenhez, pláne a tanuláshoz, te szerencsétlen.

Leülhet. Az jó. Az nagyon jó. Akkor egy bólintással le is esik a székre, sóhajt egyet, rápislant a remegő kezére, visszafojtja a lappangó sírását, és elkezdi megnézni, milyen könyveket is tett le éppen az asztalra. Meglátja a gerincüket, fokozódik benne a sírási hajlam, beletúr a hajába, és közben válaszol, mert kérdezték, és perifériásan valahogy fölfogta a hallottakat.

 - Ja. - egyelőre ennyire képes, tessék neki megbocsátani. - Márint igen. - nekifut még egyszer. - Izét.. öh.. átváltoztatástant. - pislog kettőt mindenféle fókusz nélkül, aztán rápillant a könyvekre, és fizikailag érzi a taszítást, mint az ellenkező pólusú mágneseknél szokásos. - De hát nem megy, nem tudom megtanulni, és ehhez tök hülye vagyok, te jó ég.. - ad akkor hangot a napok óta kísértő kételyeinek.

 Most őszintén, józanabb pillanatában kiröhögné magát, és a festményekkel kibeszélné magát, hogy mennyire izgul, de ebben a pillanatban önbecsülése mínusz tartományokban lebeg (mondjuk ez eddig is így volt), úgy érzi, felfogóképessége a szokásosnál is kevesebb, és hát miért is született meg, miért is maradt meg kiskorában, ő erre képtelen, és haszontalan, és..

Kezd átmenni akaratosan nyüszítő kiskutyába, ezt érzi ő is, úgyhogy igyekszik visszafogni magát. Hagyják kihisztizni, azután majd jól elszégyelli magát, és utána egy darabig nyugi lesz.

 - Csak hát.. - te, gondolkodj má, mielőtt megszólalsz, szól magára nem sok eredménnyel két mentális vinnyogás között -.. szóval hát és ha nem megyek át majd a vizsgán? Mit vizsga, addig el kell jutni, ha megbuktatnak év közben, hát hogy megyek én úgy haza, szia anyu, szia apu, képzeld, akkor én most megjöttem, hát de nem jó..? - motyogja ki magából, és majd ha összerakja magát, akkor nagyon hálás lesz majd a segítő lánynak, de egyelőre még azt se tudja, ki fia borja a lány, mert el van foglalva magával.

Mély levegő, mély levegő, a fenéket annak, aki szerint ez használ, mert nem használ.

 - Igen, igen. - válaszol bágyatagon, miközben úgy néz ki, az a mély levegő, vagy a segítő kéz azért tényleg segített, mert túljutott a hiszti csúcspontján, és most enyhén kezdi nagyon kényelmetlenül érezni magát - Elsős vagyok, Navinés. - kitűző, milyen kitűző, reggel fölveszi, de másokét sose nézi, ebből következően feltételezi, hogy más se szokta nézegetni az övét, pedig de. - És utálom az Átváltoztatástant. - mosolyodik el kényszeredetten, vesz egy mély levegőt, és akkor belekezd, mert már nem enyhén érzi magát nagyon kényelmetlenül, hanem nagyon nagyon.

 - Ne haragudj, bocsánatot kérek, csak.. hát szóval, én nem vagyok valami okos, és erre ilyenkor behisztizek, és akkor még inkább idióta vagyok. - ez egy bocsánatkérés akart lenni, szép cizelláltan, a hisztiért, amit rendezett, de elsőre nem sikerült összehozni. Majd még próbálkozik vele.

Mentálisan összereszket. Hát, nem, tényleg nem segített. Többen is megbuknak? Hátdejó, de tényleg. Neki mindig azt mondták, hogy okos, és el is hitte. Szembesülni azzal, hogy a legrosszabb félelmeid valóra válnak, tudniillik az, hogy ugyan te mindig sejtetted, hogy nem lehetsz annyira okos, és akkor kiderül, hogy nem is vagy - hát, azt nem kívánja sok mindenkinek. Az nem jó érzés. Tudni, hogy a nulla hozzád képest már valaki. Nyá, és akkor rajzoljunk fel még egy mentális jelenetet is, amiben hazamegy szemeszter közepén, hogy hát megbuktam, de ti küldtetek képességeimnek nem megfelelő iskolába, hadd kenjem már rátok a kisebbségi komplexusomat. Nem, köszöni szépen, ebből most nem kér.

Elsőre egy nyüszögést sikerült kipréselnie magából. Azért erre ő se számított, szóval torokköszörülés után elmondja a kötelezőket; már majdnem családias hangulata lesz a bemutatkozástól, annyiszor közölte már mindenféle emberekkel nevét és alapvető, teljesen érdektelen tulajdonságait. - Annamária vagyok, amúgy. - várjál, ki kérdezte? Tökmindegy, most már kinn van. Szedd már össze magad, édes lányom.

 - Jaj, az jó lenne. - szakad ki belőle, pedig tudja, hogy a saját jegyzeteiből tud csak tanulni. Nem csak a kézírás miatt, hanem mert megvan a saját jegyzetelési módszere is. Mindegy. Minden elérhető tanulási segédeszközre szüksége lesz, úgy érzi. - Köszönöm szépen.

- És bocs a zavarásért, tényleg. - ez az, visszatért a megfelelő udvariassági formulákhoz, pedig még messze nem rakta össze magát, de ennyi hiszti egy napra elég volt. Mondom, elég volt. - Mit.. tanulsz? - az a hezitálás a mondat közepén egyrészt azért volt, hogy akarja-e azt ő tudni, mert az alapja lehet egy másik görcsnek - jajistenem, hát ezt se tudom. Meg hát azért is, mert ezzel ugye még tovább feltartja a lányt, és nem engedi tanulni. Valószínűleg pokolba kívánja már szegény Rozsosunkat, és hát meg is tudja érteni, de tényleg.

Szép napos idő van kellemetlen mennyiségű széllel, úgyhogy megoldja a napozást valami köztes dologgal: kiáll az ablakba, de nem megy ki. Az ki van zárva. A szél elfújja, de legalábbis nagyon próbálgatja, akármilyen nevetségesen hangozzon is ez.

Tehát akkor folyosó. Ablakpárkány. Könyv a kézben. Olvasás az nincs, mert nincs hozzá türelme. Nem hiába ezt a szegletét választotta a kastélynak: kipróbálja, milyen lehet bibircsókos banyának lenni. Úgy kell tenni, mint aki nagyon el van merülve valamiben, és kinyitni a szemet meg a fület. Az is igaz mondjuk, hogy az ilyen információhalászásra lehetett volna választani valami forgalmasabb helyet is, de oda se neki, kis lépésekkel haladunk.

Nagyot nézett, mikor az újságban meglátta a saját nevét, ráadásul azzal a sztorival körítve, de már kezdi érteni a banya motivációit. Amíg valami érdemleges is kerül a horogra, az ember vagy a banya halálra unja magát. Az elmúlt egy órában, amíg ő itt tartózkodott, két diák, egy pár, és két tanár ment el a folyosón, és nem csinált senki semmi feltűnőt. Úgyhogy nincs mese, ki kell találni a dolgokat. Próbálgatni kell. Vajon miért pont azt a mintás harisnyát vette fel a lány, és miért nem fogták egymás kezét? A tanárnál miért volt az a furcsa mappa? Mintha kicsit koszos lett volna az egyik diák cipője, vajon merre járhatott? Várjál, mindjárt kitalálom.

ÉS jön egy lány is. Ígéretes anyag. Szépen felöltözve, láthatólag ötlete nincs, mit keres itt, ez az. Vajon varázslatot szórtak rá, amiatt van összezavarodva? Vajon megszállta-e egy szellem? Vajon részeg-e, mert igenis kiszolgálták a csárdában vagy mert itókát csempészett be valaki és a lány megtalálta a készletet? Vajon álca-e ez, és igazából valami csínytevésen töri a fejét? Vajon szimplán csak eltévedt?

Alakulgat a pletykacsinálás, de van még hova fejlődnie. Sokkal könnyebb hozott anyagból dolgozni, azaz pletykát továbbadni, mint az első szem lenni a nagy láncban. De nem baj, ő dolgozik rajta. Az etalon a halas történet, az olyan maga szint, amire még esélye sincsen.

Né, és a lány idefelé jön. Üdv, lesz társaság. Hacsak nem akarja kirakni az ülőhelyéről, elvinni az alibikönyvet, vagy egyéb csintalanságot elkövetni rajta. De nem, tényleg nagyon nézegeti, hogy merre lehet, amit abszolút meg tud érteni, a kastély se nem kicsi, se nem egyszerű felépítésű.

 - Persze, ülj csak. - a biztonság esetére meg is veregeti a helyet maga mellett, ha esetleg kéne a vizuális segítség is. A kastély nem csak a tájékozódás alapvető leckéire tanította meg, hanem a kommunikációra idegen anyanyelvűekkel is. Emlékszik még, hogy megrémült, hogy anno angolul kellett csevegnie valakivel. Most már profi; na nem beszéli a nyelvet folyékonyan, hanem megvan az az alapvető szókincse, amiből kiszűr a másik a lényeget. Vagy ha nincs, van kezük meg lábuk, majd összehozzák a dolgot. Egy csomó mindent tud már nyolc különféle nyelven mondani. Legalábbis rossz kiejtéssel és feltételezve, hogy azt is jelenti a szó, amit ő gondol, hogy jelent.

 - Eltévedtél az előbb?

Mint akit kizártak a mennyekből. Itt ül a sok mindenféle jóság között, baloldalt prósza, jobboldalt csokitorta, minden, amit szeret, és nem eheti meg őket. Nem ehet semmit.

Nem mintha diétázna, ő nem az a fizikailag önsanyargató típus, még hogy a legjobb dolgokat megvonni magunktól, az kéne még csak. Szimplán fáj a foga. Időnként lüktet is, időnként nem, de permanensen képtelen rágni. Immáron második napja, és kezd nem örülni a helyzetnek. Egyrészt éhes, másrészt fáj, harmadrészt meg mindenki most állt neki majszolni valamit és a manók a kedvenceit főzik.

Szóval a fogfájás nem tesz jót a léleknek. Mogorva lett, egy pillantással el tud küldeni minden - főleg épen vacsorázó - személyt a búbánatos jó messzire. Itt ül a nyamvadt teájával, gubbaszt, mint madár a fán, nem veszi rá a lélek, hogy a javasasszonyhoz menjen, és nagyon, de nagyon nincs jó kedvében.

Há üljé, felőlem. Nem tudja nagyon érdekelni. Egyedül az a szemtelen és kis szemét csokitorta érdekli ott mellette, mert normálisat enni két nap után, kikéri magának.

Szóval egy vállrándítással nyugtázza, hogy melléültek; nincs megtiltva, szabad. Persze, felpakolt magának nyolcféle süteményből, hát természetesen. Hát mér ne. Egy ideig ott kucorog mellette mogorván, aztán szó nélkül felkel, vagy négy székkel arrébbról hoz valami palacsintát, és szépen visszaül. És egy életem, egy halálom, majszolni kezdi. Aztán visszaküzdi az ingerenciáját, hogy levágja a földre szegény ételt, illedelmesen leteszi egy üres tányérra, és megvárja, amíg csitul kicsit a fájdalma. Nem, ez nem fog menni. De a léböjtkúra állítólag jó. Kérdés, hogy meddig.

 - Jó étvágyat. - szól morózusan a mellette nagy vidáman evőnek, szomorú kiskutya-pillantást vet a másik tányérjára, és folytatja az apatikus gubbasztást. Az csak kicsit fáj.

Most akkor ez hogyan is lenne? Itt ülne, aztán órára járna, élné a hétköznapjait teán és kávén és vizen és fájdalomcsillapító nélkül, mert ő kemény egy csaj, nem vesz be mindenféle pirulát vagy akármit, ami itt van, apróságokra. Rágás, ugyan már. A kutyák se rágnak, mégis virulnak, nem? Nahátakkor. Amúgy is, ugyan nem sokat kéne, de könnyedén lead majd pár kilót. Tiszta haszon.

Nem.

 - Jaj, nagyon aranyos vagy, nem, nincs semmi baj.. - kapkod össze-vissza meglepetten, mert minimum közönyt, maximum elutasítást várt bárkitől, aki mellé ül, nem hogy még azt nézni, jól van-e, és hogy lekísérje-e a gyengélkedőre, ez tényleg aranyos. Egyrészről azért le kéne menni már, másrészről meg nincs az az Isten, amiért ő mugli helyen fogorvoshoz megy. Azért meg nincs az egész görög mitológia, hogy gyakorlatból megnézze, mit csinálnak a varázslók egy vicces kedvű foggal.

 - Csak diétázok. - akkor most ne tűnjünk meglepettnek, mert hogy ez honnan jött, azt ő se tudja. Hát ennek semmi értelme, de a másik ugye nem ismerheti a hedonista életelveit, de viszont egész jól megmagyarázza, hogy miért lesz ilyen mogorva, ha csokitortát lát.

 - Na de ki mondja meg, hogy pont jó-e a súlyod? Meg amúgy is, ha ne adj' Isten jó a súlyod, attól még úgyse leszel elég jó. - mondja rezignáltan, már csak egy vállrándítás hiányzik a sztoikus és flegma bölcs képéhez. Mert most mit csináljon; így elmélet, úgy elmélet, attól énképe neki sincs. Mármint pozitív.  

 - Na jó, igazából csak a fogam fáj. - vallja be az igazságot, és ejti a bonyolult és ellentmondásos önképzavar témáját, miután az előbb egy hirtelen fájdalom arra késztette, hogy sziszegve szedje a levegőt. Pocsék kém lenne belőle, képtelen ugyanis ragaszkodni a meséjéhez.

 - Kéne pedig csinálni valamit, de nem bízok én a varázslókban. Adnak biztos valami nyugtató gyógyfőzetet, és ennyi. De a fogorvosok se jobbak. - morogja többnyire magának, mert fél, mint ahogy illik. Nem sok dolga volt még a varázslók gyógyítási metódusaival, és a fogorvoslás kényes téma, viszont most már nagyon szeretne végre újra teljes és normális életet élni, és enni valamit.

 - De ne haragudj, biztos nem érdekel. - mármint a másik lányt az ő problémája. Túl van ő már a körtönfalazás alapvető szintjein.

Rezignáltan eszi, ami a legközelebb volt hozzá. Rezignáltan, élettelenül, szivacsaggyal, túl fáradtan minden érzelemhez. Kanál a levesbe, be a szájba, szótlanul passzolja a sót meg a borsot, ha kérik, tekintete valahol a vele szemben ülő poharán nyugszik, szóval ez vagy a zen, vagy a zombivá válás első foka. Vizsgaidőszak van, és akkor ez mindent megmagyaráz.

És akkor lecsöppen egy kanál leves az ölébe. Nem forró, de cserébe paradicsomleves; pedig ha húsleves lenne, lesöpörné a tésztát, és végülis csak egy vizes folt maradna a ruháján, ami fura mód velőscsontok képét idézne fel a mellette elhaladókban. Ez viszont paradicsomleves, amit nem lehet elmismásolni. Betűtésztás piros folt marad utána.

Tárgyilagosan szemlélve ez nem tragédia, valljuk be. Folyamatos tanulással töltött napok után viszont kiváló ürügy, hogy kiboruljon. Miután gyanúsan hosszan meredt az elkószált paradicsomlevesre az ölében, lecsapja a kanalat, és vesz egy mély lélegzetet...

...és akkor valaki balszélen is leehette magát, mert elszakadt a cérna ott is. Normális körülmények között minimum megijedne, majd magában méltányolná a káromkodás káromkodások nélküli igen kreatív megoldást, de ezek a hetek messze esnek a normális világtól. A díszes kiabálás csak biztatást ad neki, hogy hajrá, most te jössz. Egy pillanatra megképzik előtte egy amerikai filmbe illő jelenet, ahol mindenki sorra kiordítja magát a nagyteremben, majd angyali, jóllakott napközis mosollyal szépen visszaül enni, de már felállt, és már mondja is, hogy

 - Most kinek jut eszébe paradicsomlevest főzni, most komolyan? Halványkék ez az átokverte ingem itt, a manók tuti tudták, hogy jövök enni, és akkor mondták, hogy te, tudod mit? Tegyünk oda annak a navinés kiscsajnak, csináljunk neki paradicsomlevest! Eleve, ez a lány itt - mutat a vele szemben ülőre - cukorral eszi, ez kész katasztrófa, ki eszik paradicsomlevest cukorral? És még csak normális betűtészta sincs hozzá, esküszöm, hogy nincsenek benne számok, hát normálisak vagytok?
 

 - Nincsenek benne számok! Mer az oké, hogy addig rakosgatom, amíg kijön belőle a nevem, de ha nincsenek benne számok, akkor hogyan találom ki, hány százalékot kapok a következő vizsgámon? Meg speciális karakterek, mi az, hogy nincsenek benne ékezetes karakterek? Ugye, milyen? Mi vagyok én, annamaria?

Kiált vissza a balszélen kiabálónak, teljesen hétköznapi modorban, mintha nem is a nagyteremben ordibálnának, miközben az iskola nagyobb százaléka mondjuk ebédelne. Paradicsomlevest. Is.

Nem mondja, mintha látna mozgolódást a szeme sarkából, és egészen biztos, hogy a körülötte ülők kényelmetlenül mocorognak, de jelen pillanatban ez nagyon nem tudja érdekeln. Háttérzaj, fehér zaj egy ilyen érdekes beszélgetés mellett.

 - Így van, teljesen egyetértek! - bólogat bőszen a másik felvetésére, de mint minden kiborulófélben levő ember, a legkevésbé sem figyel arra, amit a másik mond. Ilyen pillanatokban az ember magával van elfoglalva. Bár időnként él a gyanúperrel, hogy minden más pillanatban is.

 - Meg amikor olyat kérdeznek, amit tuti, hogy soha nem is említettek, nem hogy leadtak volna, és akkor vigyorognak vizsga közben, mert látják, hogy nem tudod! - tesz rá még egy lapáttal egy személyes élményt, ugyanis a múlt csütörtöki vizsgája nem sikerült a legfényesebben, valljuk be, és a hibát emberi szokás szerint másokban kell keresni.

 - Hát ez az, hát mugli vagyok én? - visszhangozza nagy beleéléssel ő is, pedig ő azért annak tartja magát, egy deficites muglinak, akit idedobtak ebbe a szürreális és nagyon hosszú színdarabba. De a másik olyan beleéléssel kiabálja, hogy minek nézik, muglinak, hogy nem lehet nem csatlakozni hozzá.

 - Meg az, hogy nincs mindennap mindenféle édesség. Múltkor is, akartam enni egy kis csokitortát, de mondták, hogy az aznap nincs. - kezd kifogyni a szuflából, az ötletekből meg pláne, ha már így színezve adja elő az élményeit. Mert csokitorta, na, az tényleg nem volt, de felajánlottak a végtelen türelmű manók a kényes kislánynak tízfajta másik tortát. Aki nagy boldogan, akkurátusan végigkóstolta mindet. Teljesen elégedett ő itt mindennel, félre ne értsük - csak ez a vizsgaidőszak ne lenne.

 - Szóval így van, és most megyek, és kimosom az ingemet. - tájékoztatja kiabálva a másikat, és ezzel egyidőben a Nagyterem nagyobb részét, ugyanis kiadta a mérgét, és látja, hogy egyes prefektusok mintha kelnének fel a székükből. Így is, úgy is kap valamit a jelenetért, de hát legalább ne a paradicsomlevese mellett kapja. Szegény levesnek ma nem volt jó napja.

Volt-e kérdés, hogy ő beül erre a könyvklubba, amikor meglátta a hirdetményt? Hát persze, hogy nem. Kezdődik ott a dolog, hogy eleve mi is egy könyvklub. Homályos és kellemetlen élményeket idéz fel a szó irodalomóráról, amikor megvitattak egy könyvet, azaz szegény tanár próbálta szóra bírni az osztályt, aminek nagyobb fele el se olvasta a könyvet, a másik fele meg - élén a kis navinéssel - nyuszi volt megszólalni. Meg eleve, véleményt nyilvánítani, az olyan felnőtt dolog. Neki nincs véleménye. Mármint, van, hogyne lenne, tizenöt évesen mindenről van véleménye, éppen csak vagy mindenkit túlkiabálva hangoztatja vagy meg se szólal. Szóval a könyvklub, összességében, esetleg nem az ő terepe lesz.

Azért persze beül, úgy, hogy ne ő legyen az első, de ne is utolsó. Egy kicsit hátrább húzza a székét, ő ott sincs, senki lehetőleg észre se vegye a jelenlétét, és türelmesen vár, ölében egy füzettel meg egy tollal. Iskolai megszokás, a jegyzetelés kényszere. És amúgy is, a többiek még okos dolgokat is mondhatnak, amit érdemes lehet felírni.

A vitainditó kérdés kicsit mellbevágja, azt azért meg kell adni. Bevezető kérdésként valami könnyedebbre számított, mondjuk, hogy másnak is tetszett-e az a hosszan és élvezettel leírt virágos ruha, amit a család legkisebbik lánya viselt a hosszan taglalt teadélutánon. Amit ő meglehetősen unt - bár érzi, hogy kicsit később elolvasva majd jobban megértheti a jelenetet -, ezért figyelme főleg a ruhára koncentrálódott. Amibe, egyszerűen szólva, ő beleszeretett. Naná, elvégre végeredményben csak a fejében létezik, és azokba a legkönnyebb szerelmesnek lenni. Na, de most nem a virágos ruháról van szó, hanem mindjárt a motivációkról. Ahhoz nem mer hozzászólni.

Megvárja, amíg más is megszólal, és addig összekucorodva ül a székén. Figyeli, ahogy ki-ki elmondja a véleményét, és ahogy lassan mindenki felszólal, rá kell döbbennie, hogy nagyjából ő maradt hátra. Kicsit fészkelődik, torkot köszörül, keze enyhén remeg. A fenébe, itt most véleményt kell nyilvánítani.

 - Biztos Geraldine-nak is köze volt ahhoz, hogy elment otthonról, mármint.. hát, szerelmes volt bele, és a lány visszautasította.. az meg, hogy nem tudta, hogy miért is pontosan, hát, sokat hozzáadott ahhoz, hogy.. khm.. szóval, hogy elment és pénzt csalt ki emberekből. - kényelmetlenül fészkelődik a széken, mert érzi, hogy ez kevéssé volt egy összeszedett vélemény, meg nem is vélemény volt, hanem tényfelsorolás, de ő inkább hallgatni szeret, mint beszélni. Hátha valaki kap valamelyik tényen, és folytatja a beszélgetést arról, hogy Geraldine miért is írt egy köteg levelet, amit nem küldött el sosem.

*valami távoli proust-i hatások lebegnek itt a szemem előtt*

Vonul. Suhan. Királynői tartással öt centivel lebeg a föld fölött nagy méltósággal. Kegyet oszt és mosolyog.

Valahogy így képzelte titkos óráiban a halloweent, aztán előző nap eszébe jutott, hogy ezt gyanúsan elkéste, és azzal dolgozott, amije volt. A mugli ruhái, egy lepedő, meg egy tök. És az eredményt megszemlélve a tükörben, úgy döntött, hogy ez annyira rossz, hogy már egyenesen nagyszerű. És nem mellesleg, ebben is lehet suhanni. Sok értelme nincs, na de lehet, és az a lényeg.

Szóval akkor vonul. Suhan. Királynői tartással öt centivel lebeg a föld fölött nagy méltósággal. Kegyet oszt és mosolyog. Mindezt annyira lelkesen - hiszen nem látszik az arca -, hogy elbotlik a saját királynői lábában. Az még hagyján, de egyrészt lecsúszik a lepedője, másrészt meg elgurul a töke. Te jó ég, ez elég szánalmasan hangzik. És hát az is, be kell valljam.

Egész elegánsan jön ki a botlásból, egy fojtott káromkodást ereszt meg mindössze, és mérgesen rángatja vissza a helyére az úgynevezett jelmezét, amíg észre nem veszi, hogy valaki áll a falnál, és nézi. A kis navinés morcosan hátat fordít neki, és konstatálja, hogy nincs meg a töke. Se közel, se távol egy árva tök.

Szépen áll a folyosón, mozdulatlanul - annyira érzi minden sejtjében azt, hogy ő egy rettenetes csalódás, hogy egyelőre képtelen másra figyelni.

Ő teljesen jól elvan itt az asztalnál. Nem kérte fel senki táncolni, ezért lehajtott vagy négy phár töklevet és megevett vagy hat süteményt, úgyhogy most ha felkérné valaki, se tudna megmozdulni.

Jó, nem ilyen egyszerű a helyzet. Tisztában van vele, hogy a jelmeze ócska, de mivel úgy érzi, hogy ez egészen jól kifejezi az ő értékeit is, ezért egy szemernyi reménye volt, hogy majd táncolni viszik. Mert igazából szereti a dizsit; a keményvonalas discotól a lágy death metálig ő mindenre tudja ropni. Illetve hát nem tud táncolni, de a felsoroltaknál ez egyenesen követelmény, úgyhogy nincs baj. De nem kellő senkinek.

Tárgyilagosan nézve, ez nem lepi meg. Tudja magáról, hogy nem szóraoztató, és a többi negatív tulajdonságok. Ez a jelmez egyenesen nevetséges, ez is megvan. Na de ő nem tárgyilagosan akar dizsizni, hanem keményen és elszálltan. Mivel azonban ez nem következik be, ezért a sütikhez fordult, és kicsit megvigasztalódott, valljuk be. Mozdulni, azt nem tud, de ugye nem is kell neki. Akkor meg ülhet itt elpilledt nagymama módjára az asztalnál nyugodtan.

 - Szia! - int vissza lagymatagon a lánynak, akiről vannak sejtései, ki lehet, és lustán megvakarja az orrát. Egyrészt viszket, másrészt meg ezzel felfedi az arcát. Kis furfangos, mi?

Csendesen hagyja, hogy a süti vérré váljon, és konstatálja, hogy a furfangos kis orrvakarós trükkje nem vált be. Elgondolkozik rajta, hogy esetleg még egyszer megcsinálja, de nem rugdossuk meg a döglött kutyát, inkább töredelmesen bevallja, hogy ki is ő.

 - Biztos, szoktam kísérteni a Navine klubhelyiségében, mentás forró csokival  szeretem leinni a könyveimet. - a túl sok sütemény nem tett jót a humorérzékének, mert habár a leírás jól illik rá, illik az összes többi lányra is a sárgáknál. - Amúgy Anna vagyok, Annamária. - picit James Bondosra sikeredett, de csak bemutatkozott. Ő nem iszik Martinit, de egy kis teát most elfogadna, de az mindegy is.

 - Te pedig.. - sandít a szeme sarkából a lányra -, te pedig.. egy idegen bolygóról idetévedt harcos amazon vagy. Mármint a nevedet tudom, meg minden, de.. szóval biztos nem zöld ufós amazon vagy, igaz? - mosolyodik el félénken, mert be kell vallja, haloványlila gőze sincs, a másik ki akart lenni. De csinos, azt meg kell hagyni.

 - Elgurult a tököm. - vallja be a tényállást nyafogós hangon, pedig minimum öszeszedett és független szellem benyomását akarta kelteni. Szembesülni azzal, hogy képes vagy elbotlani a saját lábadban, és azt az egy szem szerencsétlen kiegészítődet is elhajítod közben a búsba, nem kedvez az összeszedettségnek - szóval egy kicsit nyafogós, kicsit elveszett-gyeek-hang lett a dologból.

 - Nem láttad, merre gurult..? - kedve lenne úgy nézni, mint egy szegény hároméves, amikor leesik a gombóc fagyija a tölcsérről, de ott még nem tart. De közel áll hozzá. Hogy miért is ragszkodik ennyire a tökéhez, azt ő maga se érti, de gyanítja, hogy az a megkoronázása ennek az ótvar jelmeznek, ugyanis az égvilágon semmi értelme sincs annak, hogy egy szellem egy tököt ciperésszen magával, pláne, hogy nem is tudná megfogni. De mindegy is, vissza a kis navinés problémájához.

 - Töketlen lettem. - próbálja oldani a helyzet kínosságát egy rettenetes szóviccel, ami már majdnem marta a száját. Ki vele, és akor később már nem kell elsütni. A helyzet eleve kicsit kínos volt, mert itt szerencsétlenkedik és még valaki látja is, sőt, még teljesen magától értetődőnek veszi, hogy az a másik még segít neki megkeresni azt a szerencsétlen tököt, és akkor tetézi egy ilyen förmedvénnyel. Háhá, így ne kezeld a helyzeteket. Nézzél inkább elveszetten és nyafogósan és ártatlanul, mint egy hároméves, és talán még segítenek is.

 -  Izé.. - kezdene bele a zavart mentegetőzésbe, mert az hagyján, hogy nem ismerte fel, kit is akart megszemélyesíteni a háztárs, de továbbra se tudja, kiről is van szó. A másik azonban ehhez már hozzászokhatott, és nagyon aranyosan dobja is a mentőövet a kis navinésnak. Aki erre megönnyebbülten kacarászik, és a hangtól megrémülve gyorsan abba is hagyja. - Az ufó az jó lesz. Harcos ufó amazon alahonnan a Tejúton túlról. Kiruccant egy kicsit a Földre, mer mér ne. - úh, ez de gyenge lett, de ez a mai nap a rossz vicceké.

 - Aha, nagyon vicces. - mondja nagyjából oda se figyelve, mikor mutatnának neki valamit. Eléggé udvariatlan, de a figyelmét lekötötte egy minden kétballábas párnál is érdekesebb dolog, mégpedig egy adag sütemény, abból a ránézel, és híztál két kilót fajtából. Felemekedik a székéről tehát, addig nyújtózkodik, amíg el nem ér két tányérat meg a sütis tálcát, rápasszírozza a süteményeket, a nagy erőlködésben véletlenül belekönyököl valakibe, de nem bánja, és elégedetten visszacsüccsen a hátsó felére.

 - Hoztam ilyet. - nyújtja át az egyik tányért a háztársnak egy boldog napközis arckifejezésével. - Ha már táncolni nem fogunk. - ez az ő verziója az egészségedre-re.

 - Uh, ne haragudj. - pislog bocsánatkérően, mikor hallja, hogy szegény másik majdnem tökkelütött lett. Nem, ezek a viccek nem segítenek a helyzeten, de egyszerűen muszáj elsütni öket, elnézést kérek mindenkitől. Az mondjuk egy maradandó belépés lett volna, ha üdvözlésül fejen vágja a másikat egy tökkel. A királynő nagyon vonul, annyira vonul, hogy tökkel szórja a népet, érdekes egy kép lenne.

 - De jó. - próbál hálásan mosolyogni, de nem igazán sikerül, ugyanis prüsszögve nevet a tökös szellem kifejezésen. Tökös kiscsaj lesz a navinésből hamarosan, és nem ám átlagos kicsicsaj, hanem szellem - ez már egy új szuperhős, a Tökös Szellemcsaj. (katt ide)

 - Én látom, ott van.. ott.. ott benn. - ezt már egy perccel később mondja, miután ő is beállt tököt keresni, és meg is látta szegényt egy páncél mögé beszorulva. A hangja a végén csalódott lesz, mert a páncél nem tűnik olyannak, aki elegánsan odarúgná nekik a kiegészítőt. Inkább olyannak, aki nagyon csúnyán néz rájuk, és még inkább a falhoz szorítja a tököt, mondván, hogy ez az enyém, aki kapja, marja.

Hát.. oké. A kis navinés nem érzi úgy, hogy ő ezzel éppen ellenkezni tudna, na.

Csodálattal nézi a küszködő megmentőjét, ahogy illik. Fogja a bátorságát, és elkezdi cibálni a tököt a páncél sarka mögül, ezt a kis navinés nem csinálná meg. Ahogy így belegondol, elegánsan sarkon libbenne, majd miután egészen biztos abban, hogy a csúnya, gonosz Hókuszpók, izé, páncél, már nem látja, valami nagyon csúnyát mutatna neki. Így viszont szépen biztatja a másikat, kellő távolságot tartva a páncéltól. Nem szereti őket; harapósan néznek, és csúnyán zörögnek.

 - Na, ne már, hozunk.. hozunk neked valamit cserébe, jó? Egy rendes tököt, nem ilyen csoffadtat, mit szólsz hozzá? - ő most, kérem szépen, egy tökért alkudozik egy mogorva páncéllal. (katt ide megint) Mint ez előre megjósolható volt, nem túl sok eredménnyel. Sőt, ha ez még lehetséges, a páncél még rondábban néz rá.

 - Akkor két tököt..? - néz reménykedve, de nem sok sikerrel, amire aztán fel is hagy az alkudozással, és egy "Jaj, már..!" felkiáltással vállalja azt a kockázatot, hogy a páncél csinosan orrba rúgja, és a másik oldalról nyomni kezdi kifelé szerencsétlen tököt a gáláns megmentője irányába. A tökön repedések mutatkoznak, a kis navinés nyög és csúnyákat gondol, a páncél meg hagyja. Ez festőért kiált, kérem szépen. "Életkép a Bagolykőben egy szombat délután".

Egy jó adag, a gondolatra is hizlaló sütemény mellett minden sokkal szórakoztatóbb lesz. Még az amúgy cseppet sem vicces, bár tényleg tragikusan ügyetlen párocska is érdekessé válik. Pláne, ha belegondol, hogyha ő táncolna, nagyjából hasonló színvonalon tenné, és akkor rajta nevetnének, ami valószínűleg nem tenne jót amúgy is csekélyke önbizalmának. Röviden tehát, jobb ez így.

 - De jó, kék a fogad! - veszi észre egy süteménnyel később, és jóllakott napközis módjára kuncorogva nézi, ahogy a másiknak kék a foga. A sok sütemény nem tesz jót a humorérzékének, mármint pontosabban szólva, nem tenne jót neki, ha lenne eleve. De hát nincs.

 - Ha gondolod, éppen táncolhatunk mi is. - két süteménnyel később már nincsenek aggályai. Eddig se volt olyan nagyon sok, de ennyi csokoládé oldja a gátlásokat. Amikor majd kivirágzik tőle, és tiszta pötty lesz a képe, akkor pedig teli lesz majd gátlással, ilyen ez a ronda csoki. - Mármint, én nem tudok táncolni egyáltalán, de ahogy így elnézem, ez egyáltalán nem feltétel ilyenkor. - csúnyán megszólta most az előttük lejtő párt, akik erőteljesen kapaszkodnak egymás karjába, mert lábaikkal nagyon leleményesen tudják véletlenül bokán rúgni egymást. Nem, komolyan véletlenül csinálják, és erre, ebben egészen biztos, a kis navinés is simán képes lenne.

Látod, ilyen egy igazi könyvmoly - járás közben is a könyvet bújja, még az arcát se látni tőle. Az is a cél, mondjuk - mert bár meglehetősen cikinek érzi, hogy látszik a kötet címe, de legalább addig se látszik az arca. A sálat pedig már megunta.

100 hasznos tipp tinibosziknak - ezért a címért ő kért elnézést, mikor meglátta a könyvtárban, amikor pedig kétségbeesetten felütötte és meglátta, mi van benne, akkor pedig már nem is próbálkozott. Mindenesetre még mindig ebben volt a leghasznosabb varázsige a geometriával meglepően szoros viszonyt ápoló pattanások kezelésére - még ugyan nem mérte le milliméterre pontosan, de meg van róla győződve, hogy az a két hatalmas, csúnya, vörös pattanás a homloka és az orra kellős közepén trónol. A legkellősebb közepén, mégpedig.

Szóval most türelmetlenségében a folyosón járva olvassa el a vonatkozó oldalt, hogy a legközelebbi mosdóban rögtön ki is próbálhassa. Szégyenli a képét, amire, kivételesen, most rednes, valós oka is van.

Puff. Mármint, szó szerint is, mert mint kiderült, csinosan belegyalogolt valakibe, de úgy ezt is gondolja, hogy puff, mert mit szúrnak ki rajta elsőnek, na mit? Háhá, nyertél.

 - El. - mondja színtelenül és enyhén rekedten és barátságtalanul, majd elszégyelli magát, és emberi módon kezd kommunikálni. Szigorúan a könyv mögül, ugyanis gyorsan felhúzta az arca elé, hogy legalább az orra ne látszódjon. - Mármint, bocs, hogy belédmentem és amúgy meg, ja, öhm.. szóval arra készülök. Hogy eltüntessem őket. Ott. - a végére kicsit szakadozott lett, de két, feltűnően pattanásmentes lány közeledik balról, és minél gyorsabban be akar slisszolni a mosdóba, és olyankor nem a folyékony beszéden jár az agya. Az mondjuk egy lehetőség, hogy a lányok is a mosdóba mennek, de akkor meg így járt, ő megpróbálta.

De nem, ők mennek tovább, szóval ők ketten itt állnak a mosdóban, és ez kicsit abszurd, és a kis navinés lerakja a könyvet a mosdó szélére, vizes lett, de bánja is ő, és előveszi a pálcáját, és utoljára megnézi a rémesen gyanús, borzasztóan buta varázsigét a könyvben, és kimondja, és nincs az az isten, hogy ő ki merje nyitni a szemét, hogy megnézze, milyen lett a végeredmény. A végén már gyanakodott, de vitte a lendület. Mert persze, az is lehet, hogy csinosabb lett, mint valaha, de ugye ő sose volt egy mintavarázsló, és ez az
arca, amit mindenki láthat.

 - Na, milyen lett? - kérdi a másiktól csukott szemmel, enyhén vinnyogva. Lécci, lécci, lécci...

Ahogy a másik cizelláltan felsikít, a kis navinés vére nem fagy meg az ereiben, még véletlenül sem, és nem határozza el, hogy még sötétben sem nyitja ki a szemét soha többé. Tudjátok, ha ő nem látja, más se látja. Hű, de sírni volna kedve.

Nagyon tapogatni se meri az arcát, csak áll ott, csikorgatja a fogát, meglepően kreatív módokat eszel ki a könyv elpusztítására és a saját feje betörésére, majd pár másodperces csönd után megkérdezi a csukott szemhéjától, hogy

 - Most akkor mi legyen?

Azért ilyen nyugodt meg összeszedett, mert egyáltalán nem az. Majd mindjárt jön az a pont, hogy kiborul, és vinnyogni kezd és jajgatni, de addig még lehet vele beszélni.

 - Van egy sálam, azt rátekerem. - közli, majd neki is áll a műveletnek, csak hogy kiderüljön, hogy a pattanásai még érzékenyek is. Na, ez az a pont, ahol vinnyog. Összefüggéstelenül és folyamatosan és egy sállal az állán, mert addig jutott, és olyanokat vartyog, hogy a "jó büdös macska harapná le az ujját anak, aki ezt kitalálta" meg hogy "óóóóbasszus" meg hogy "édesjóistenem". Ja, és olyat is, hogy "elkísérsz a gyengélkedőre, ha szépen megkérlek?"

Ő elhiszi. Mármint, ez a sors, kérlek szépen. Sosem kedvelte a banyát, tisztelet ide vagy oda, és mindig szerette volna feldobni a festményeket valami kis virággal, legyen az papírból vagy rajzolva. Hát most akkor hajrá - a kiegészítő fekete misés álöltözet nem kifejezetten az ő stílusa, de ha muszáj, akkor muszáj. Azért a símaszkkal nem fog dicsekedni. Eleve, borzasztóan zavarja, és tuti, hogy kirügyezik tőle az arcbőre holnap reggelre, nagyszerű.

Csak kicsit késik - nem azért, mert nehezére esett volna takarodó után mászkálni, az neki sosem volt nagyobb probléma, nem ért egyet a takarodó elvével -, hanem mert ő ilyen notórius késő, mindig azt hiszi, hogy van még öt perce. - Ühüm. - bólogat, és közben rettentően kényelmetlenül érzi magát ebben a hacukában, de cseppet se nem izgul. Kárörvendeni, na azt viszont annál inkább tud.

 - Nem kell, van ilyenem. - vesz elő a zsebéből soha ki nem fogyó filctollakat, amit anno még a navinés nyuszi adott neki. Habár megbeszélték egy sráccal, hogy jó szándékú közrongálást végeznek a varázsmávnál, ebből nem lett semmi, pedig direkt azzal akarta felavatni őket. Az ilyen spéci eszközt pedig nem fogyasztjuk holmi firkálással a már nem használt naplóba, ennek különleges alkalom jár.

 - Remélem, nem ébred fel, hátha csikizi majd a filctoll, vagy mi. - tűnődik el a hirtelen eszébe jutott problémán; vajon hogyan hallgattatsz el egy kiabáló festményt? Zsebkendőt szorítasz a szájára? - Én kis virágos kendőt fogok rajzolni neki, meg napocskát, mert igazán elkél egy kis szín az életébe. Meg szivárványt is. - tervezgeti a rongálás részleteit, bár így kimondva nagyon bután hangzik a dolog. De mindegy is, addig lehet, hogy meggondolja magát, kiélvezni viszont hangosan tervezgetve lehet igazán. Mint amikor akarsz valamit, amire nincs pénzed, szóval a kosaradba rakod, majd teszel pár kört, és visszateszed a helyére. Végeredményben, pár percig a tied volt, nem? Annyi pedig elég is. Maximum sétálsz még pár kört a boltban.

A könyvtárból jön, vagy megy, vagy karizomgyakorlatokat végez, mindenesetre három vastag könyvvel rója álmatagon a folyosót. Nos, igen, mint kiderült, a mesterképzés is ugyanolyan, mint az ugyanabban az iskolában végzett alapképzés, egy apró, de szó szerint súlyos különbséggel: a felsőbb tanulmányok még inkább kifacsarják az agyát (valamint a kitartását, a szorgalmát, az állóképességét és úgy általában véve a lelkesedését). Mert itt nem kell olyasmikkel fárasztania magát, amit nagyon nem szeret (asztrológia, szia!), csak olyanokkal, amik bizonyára okkal szerepelnek a tanrendben, csak ezt az okot a kis-nagy navinés egyelőre nem látja (Életvitel, mi újság?). És itt is áll az az alapelv, hogy az érdekes nevű tantárgyak nem érdekesek (viszont a fordítottja is előfordul, csak nem olyan gyakran). Röviden összefoglalva, a kis-nagy navinés a közepes tehetségével, annál picit nagyobb szorgalmával és elfogadható lelkesedésével éppen nyakig van a tanévben. És ez jól is van így.

Csak minden kicsit fura így a mesterképzés elején még. A régi osztálytársai hol itt vannak, hol ott; új emberekkel került össze, és az mindig kétes kimenetelű; úgy érzi, le van terhelve, pedig bírna kétszer ennyit is; most már sokkal többen vannak a nála fiatalabbak, mint az idősebbek, és amikor az elsősökre néz, úgy érzi, hogy vagy ő, vagy ők, de valaki itt minimum földönkívüli, annyira idegenek egymástól. De oda se neki, majd megszokja. Egyelőre viszont délután négykor edzi a  bicepszeit ezekkel a vastag tankönyvekkel, amiknek még véletlenül se érdekesek a címei, de attól a tartalma még lehet az. Hm, ez csak nem egy metafora az ember külsejéről meg személyiségéről..? Ha igen, akkor nem valami jó.

Hát, ha az agyát edzi is, vagy legalábbis próbálkozik vele, annál kevesebb ideje jut a fizikai edzésre. Ideje lenne tornászni egyet, aranyom. Na, nem mintha olyan sok lehetőség lenne rá a kastélyban, vagy olyan sok ideje jutna ilyesmire (az utóbbi állítás annyira nyilvánvalóan egy ordas nagy béna kifogás, hogy maga se hiszi el kellőképpen). Ami tény, hogy olyan sokáig nem bírja elcipelgetni azt a nyolcszáz oldalas tankönyvet (van rá öt napja elolvasni,) meg a csak kicsit vékonyabb társait, úgyhogy nyögve lepakolja őket az egyik ablakpárkányra. Éppen nyújtózna egyet, és közben látványosan szenvedne a túlterheltségtől, mikor jól megszólalnak mögötte. Karizma nincs, de összerezzenni azt profin tud.

 - Afenébe.. - fordul meg, és néz vádlóan a csoporttársára, akivel van egy-két órája közösen, és akinek képtelen megjegyezni a nevét. Ez nem kifejezetten személyes - a névmemóriája egy nulla -, de ráadásul nem is kedveli valami nagyon a másikat. Az a tipikus nagyképű, terpeszkedő, lenéző típus. Nagyon udvarias, amitől a kis navinésnak még inkább kijön a kisebbségi komplexusa. A kis navinésnek mindentől ki tud jönni a kisebbségi komplexusa, de akkor is.

 - Önvédelmi fegyvernek. - morogja kelletlenül és ellenségesen, miközben igyekszik minél kisebbnek tűnni. Tudod, a komplexusa. Általában is szokása jellegtelennek tűnni, de többnyire azért ő is igyekszik tőle telhetően udvarias lenni. Most viszont fáradt, az előbb ráhozták a frászt, és nem bírja a másik képét. Plusz, ami azt illeti, ezek a könyvek tényleg nem lennének rosszak önvédelmi célokra. Csak a biztonság esetére.

Igen, szép a mosoly, szó se róla, de ha beszólogatós a tulajdonos, akkor oda a sárm is. Mármint, a kis navinés szerint. De ilyen témákban ő nem szakértő.

Mindenesetre a következő beszólásra - mert nyilván van, hát hogyne lenne még egy és még egy - ő maga is villant valamit, ami inkább hasonlít egy fájdalmas szájzárra, mint mosolyra, de erre az elmésségre ennyi telik. És akkor még idejönnek mellé, és úgy nézik meg a könyveit, mintha egy darab különösen színes tartalmú sárcsimbók lenne. Az egy dolog, hogy ő is így érez velük kapcsolatban, de van annyira udvarias, hogy nem mutatja ki. Legalábbis mások előtt nem.

 - Ezeken a szövegeken te sokat gondolkodsz? - néz bele a fiú arcába (hogy lehet valaki ilyen magas, ez illegális) őszintén eltöprengve a kérdésen, mert most komolyan, van a jó riposzt, és van az a beszólás, ami nagyon menőnek hangzik, amíg, hangsúlyozom, amíg, valaki tényleg ki nem mondja. Akkor szimplán csak nevetséges lesz az egész.

Pislog kettőt lemondóan, ennél több reakcióra nem érez magában erőt. Persze utána nyilván fitogtatják még itt neki, hogy a másik mekkora menő csávó, a kis navinés a fasorban sincs hozzá képest. A kis navinést ez különösebben nem érdekli. A kis navinés tökéletes időpocsékolásnak tartja ezt a beszélgetést, és, igazából, a másik létezését is anyagpocsékolásnak hiszi. Fölösleges ilyen emberekre pazarolni az energiát, nem? Csak élnek bele a világba, menőnek hiszik magukat, lefárasztanak másokat és arrogánsak. Nyilván, a kis navinés se tesz hozzá semmit az emberi populáció sikeréhez, de legalább ő ezzel tisztában is van. Ja, és nem zavar másokat. Ennyi telik tőle.

(A már nem is olyan kicsi navinés fáradt, és ilyenkor nem felügyeli a gondolatait. Nyilván máskor amellett kardoskodna, hogy igen, az ilyen típusú emberek nehezen tolerálhatóak, és mindenki szeretne időként lekeverni nekik egy pofont meg két gyomrost, de! ők is bizonyára értékes emberek, érző szívvel, tehetséggel, jóindulattal. Késő délután, nehéz könyvekkel, üres hassal viszont még a nagyon navinés kis navinés se hajlandó politikailag korrekten gondolkozni.)

 - Ja, tényleg, te rellonos vagy. - sóhajt fel lemondó fintor keretében, és nyújtja a tenyerét, hogy abba tessék visszahelyezni a könyvet, köszi. - A legtöbben képesek vagyunk alapvető dolgokat segítség nélkül is elvégezni. - a fejében még nem ez a mondatbefejezés szerepelt, de ahhoz még nem elég fáradt, hogy a sokkal természetesebb és vulgárisabb verziót válassza. Még.