Rozsos Annamária

Eddig még a közelében sem járt a konyhának, ami, be kell vallania, most igen nagy hiányosságnak tűnik fel előtte. Viszont annak örül, hogy első útját ide nem egyedül kell megtennie; különben biztosan nem találna vissza. De így nem törődve az útvonal memorizálásával, csak megy a másik nyomában, ámulva azon, amit lát.
Közben válaszolgat Anna kérdéseire, de igazából csak fél füllel figyel oda. Ha éppen nem a környezet köti le, akkor a rá váró élményeken ábrándozik el. A varázslat már magában lenyűgözi, de ha ehhez még hozzáteszünk egy konyhát is, az már csak maga a mennyország lehet.
Bár sokszor hallotta már, hogy a képzelet gyakran felülmúlja a valóságot, most az egyszer ez nem teljesül be. Mikor megállnak a nevezetes ajtó előtt és bepillant, eláll a lélegzete. Ha látott már ilyen fantasztikus konyhát, hát megeszi a süvegét. És az a rengeteg házimanó... Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen ámulattal tölti el ez az egész. Még fel sem eszmél igazán, mire megpillantja a hatalmas adag csokitortát úgy a könyöke táján látszólag a levegőben lebegve, ami csak rá vár. Hálásan a világnak, elveszi, ekkor veszi észre az alatta rejtőző manót, akiben felismeri a személyt, akire rázúdíthatja háláját:
- Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, ez csodálatos!
Miközben a manó visszasiet dolgozni, ő ámulattal beleharap a tortába. Életében nem kóstolt még ilyen finomat. Becsukja a szemét és élvezi minden egyes morzsáját, meg sem állva, míg, túlságosan hamar, be nem kebelezi az egészet.
Legszebb mosolyát villantva az összes körülötte levőre, kissé bátortalanul megkérdezi:
 - Lehetne esetleg még egyet...?