Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bárhol voltam, bármerre mentem, mindenhol annak a filmes bulinak a plakátjába ütköztem bele. Tudjátok, amit a Bérczes Rezidenciában tartanak és elvileg ki kell hozzá öltözni. Még a mai órákon és szünetekben is erről vitatkoztak az évfolyamtársaim. Nagyokat röhögtem rajtuk, az eszeveszett ötleteiket és azon, hogy mennyire lelkesek. Persze, mit érdekel ez engem, beleütni az orromat az ők dolgaikba Merlin összes szakálláért sem tettem volna. Nincs közöm hozzá, de egy idő után kezdtek nagyon irritálóak lenni. Inkább csak belesüppedtem a padba, hátradöntöttem a fejem aztán kész. Jó éjszakát! Majd a tanár felkelt, ha gondja van velem.
Amennyire zavart a buli okozta káosz nappal, rájöttem, hogy valójában nekem nagyon is tetszik a dolog. Rengetegen mentek el az előfarsangra, így a kastély gyakorlatilag kiürült. Tökéletes! Hát nem nagyszerű hallgatni a zajtalanságot, azt, hogy senki sem caplat fel és le a lépcsőkön, vagy nevet fel zebra hangon hirtelen? Először azt terveztem, hogy gitározok kicsit, vagy netán nézek egymagam egy jó kis filmet - ha már film nap van. Amennyiben jól emlékszem valahol a kastélyban van egy vetítőterem. Jól hangzott, de inkább elvetettem az ötletet. Az túl macerás lett volna megoldani, meg hát nem sok kedvem volt az aktuális pillanatban feltápászkodni az ágyamról. Annyira kényelmesen elhevertem rajta. Újabb semmittevős percek követték egymás, hol behunytam a szemem, hol pedig a plafont, netán mások ágyát bámultam. A csendet egy koppanás zavarta meg az ablak felől. Felálltam és kinyitottam a már elég rozoga állapotban lévő ablakot. Azonnal besüvített a hideg, havas szél, belekapott pólómba, hajamba és csak tépte azokat. Kellemetlen érzés volt, ám a baglyom elvonta a figyelmem. Kivettem csőréből a levelet és gyorsan visszazártam az ablakot. Lefagyasztom én sec-perc alatt a szobát aztán fagyni fog belül is minden! Leültem az ágyamra, könyökeimet a térdeimre támasztottam és úgy boncoltam a kapott levelet. A szüleimtől jött. Ez az első alkalom, hogy tőlük kapok a megérkezésem óta. Reméltem, hogy az anyám írta és nem az apám. Kibontottam és megláttam a felemás kéziratot. Ezek szerint mindketten üzentek nekem, nagyon jó! A fenti sorok kedvesek és aggódóak voltak, ahogy általában az anyám. Bár igazából nem mondtak sokat, a szokásos "takarózz be kisfiam, nehogy megfázz" és "cseréld minden nap az alsógatyád". Majd erősebb, komolyabb kézírás következett amit apám írt. Rögtön rátért a tanulás fontosságára és arra, hogy ne merjek szégyent hozni rá. Meg a szart! Felment bennem a pumpa, ideges lettem egyik pillanatról a másikra. Felpattantam és elindultam rohamosan le a klubhelyiségbe, miközben téptem egyre kisebb darabokra a levelet. Leértem és egyből bedobtam a kandalló tüzébe az összegyűrt cetliket. Ez a hirtelen felindulás nem annak volt köszönhető, mert valami rosszat írt volna a fater, nagyon is igaza volt, bár a megfogalmazása és a személyisége ismét kiábrándító volt. Gyűlölöm azt az embert, nem akarok vele kapcsolatba lépni semmilyen formában. Nem csak én, a bátyám sem.
Kapkodva és magas pulzussal lépkedtem össze-vissza, tanakodtam, hogy most merre menjek. Valahogy le kéne szoktatnom magam arról, hogy mindig felööömérgesítem magam az apámon. Kitaláltam: elmegyek zabálni. Gyorsan és lendületesen hagytam el a Levitát és ahogy kiléptem annak ajtaján, sötétkék pulcsim kapucniját fejemre borítottam megszokásból. Kezeimet zsebre vágtam és mentem a konyha felé minek hollétét már a kisujjamból rázhattam ki. Az evés jó dolog, na meg az alvás! Megnyugtatnak. Beléptem a konyha ajtaján, de még csak be sem tudtam fókuszálni a helyiséget, egy manó már előttem is termett. Kicsin múlott csak hogy nem mentem át rajta, persze nem szándékosan. Nekem egész szimpik voltak ezek a lények, meg nem tudtam mondani miért. Kitaláltam végre mit akarok enni. - Pizzát! Szalámisat! - Erre a lény sarkon fordult és hozzá látott elkészíteni. Én beljebb mentem és kerestem egy helyet. Akartam hogy lehetőleg az ajtótól legtávolabb legyen, nem számított, hogy a kastély gyakorlatilag kiürült. Legalább a prefektusok sem kaphattak el este-éjjel mászkálásért, remélhetőleg. Teljesen üres volt a hely, ezért ragadt meg a tekintetem egy személyen, aki hozzám hasonlóan egyes egyedül jött zabálni. Újra a tökéletes asztal után kezdtem kutatni, amikor hirtelen ledermedtem. Megálltam és ismét visszanéztem a srácra. Ismerős volt de a fene tudja honnan. Komoly, unott fejjel bámultam rá, az sem zavart, hogyha észrevette ezt. Aztán beugrott. Kezdtem sejteni ki lehet, de a feltételezésem nagyon valószínűtlennek bizonyult. Félretettem antiszociális ösztönömet és közeledtem felé. A fejen lévő kapucni és a zsebre tett kezek még mindig megvoltak. Odasétáltam viszonylag lassan mellé, de nem ültem le hozzá.
- Nem ismerjük mi egymást valahonnan? - Ja, köszönni luxus, megint. A fekete haj és a sötétkék kapucni alól szemeim meredtek le rá, várva a reakcióját és a válaszát.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nem fordult meg a fejemben elmenni arra a partira, de ez csak természettől fogva vezérelt. Semmi bajon sem volt, sőt, aki tőlem kért tanácsot - felettébb érdekes módon - hogy elmenjen-e a bulira, annak ajánlottam is. Miért? Hát így többen mennek el oda, ergo sokkal inkább üres lesz a kastély. Így is lett. Boldog voltam a csendtől ami jócskán eluralkodott a kastély éjjeli zugaiban, ahogy a Levitában is. Ezzel együtt azonban unatkoztam, nem volt ötletem mit csinálni, hát aludtam, vagyis próbáltam amíg egy bagoly nem csapott zajt. Elolvastam a tőle kapott levelet és egyáltalán nem tettszett. Már megint felhúztam magam az apámon, még ha a levél nem is tartalmazott épeszű érveket e lelki állapot kialakulására. Feltehetőleg az emlékek uralkodtak el rajtam, az hogy magam elé képzeltem a faterom. Próbáltam megszabadulni tőle, így amint lehetett elégettem a levelet. Azt az eget, hogy felpattantam a lustaságból! Sejtettem, hogy ha visszafeküdtem volna a helyemre, akkor magamban vérig szidtam volna akár hajnalig is és ehhez rohadtul nem volt kedvem. Minek szitkozódjak? Úgysem fog megváltozni és csak a pulzusom lesz magas. Mindezek miatt határoztam el magam némi tehetetlen fel-alá mászkálás után, hogy elmegyek enni.
Ha volt valami, aminek helyét nagyon jól ismertem, akkor az a konyha volt. A másik pedig talán a klotyó, illetve klotyók. Nagy lendülettel érkeztem meg a kajálóterembe és majdnem eltapostam egy ott szolgáló manót. Véletlen volt! Megijedtem tőle, de úgy tűnt ő is tőlem. Leadtam a rendelésem, pizzát kértem mert az jutott eszembe és mert már rég ettem olyat. Egyszerűen csak megkívántam, nem kell itt túlragozni. Elkezdtem helyet keresni, mikor megpillantottam egy másik srácot. Először nem foglalkoztam vele, de aztán elért az agyamig a látóidegem ingerülete- némi fáziskéséssel - és beugrott hogy talán kit is láthattam. Visszanéztem rá és megszületett a gondolat, miszerint talán még sem ülhetett más a kiszemelt asztalnál, mint a régi osztálytársam és haverom. Odamentem hozzá, egészen pontosan mellé és megszólítottam. Vártam reakciójára, mely az lett, hogy felállt és ökölbe szorított kezekkel rám nézett, mintha csak meg akart volna támadni vagy ölni. Nem értettem a dolgot, hisz elméletileg nem volt oka haragudnia rám. Vagy tán véletlenül nálam maradt az egyik tolla három évvel ezelőttről? Összeráncoltam szemöldököm és kissé elfordítottam fejemet, ezzel próbáltam jelezni neki, hogy nem értem mire megy ki a játék.
- Hé, minden oké? Nyugi má'! - Csillapítottam a magam modorában és kis híja volt, hogy ne lökjem vissza - ezáltal érjek hozzá - a székére ahonnan felállt. Ez azonban nem történt meg, mivel Olivér önmaga ereszkedett vissza. Csak figyeltem régi ismerősömet, egykori barátomat. Megváltozott, megkomolyodott és mintha kissé feszült lett volna. Némi kínos pillanat után válaszolt és örültem, hogy még emlékezett rám úgy hogy még a nevemet is kimondta. Engedtem, hogy kiüljön arcomra egy lágy mosoly, de csak rövid ideig. Hamar eltűnt és Olivér ismét megszólalt, ezúttal egy témával állt elő, mely újra megkongatta bennem az idegtépő harangokat és előhívta az okot, amiért most a konyhában voltam. Tekintetem szúróssá vált, szemeim is összeszűkültek a harag miatt. Nem tudtam, hogy Siposra vagy az apámra lettem hirtelen dühös, valószínűleg az utóbbira. Nyeltem egyet.
- Sajnos egészen jól. - Feleltem érzéketlenül. Tökéletes témára evezett ez a gyerek, legszívesebben azonnal otthagytam volna, de nem. Örültem, hogy ismét összefutottunk és feltehetőleg évfolyamtársak, osztálytárak lehetünk. Ami pedig az apámat illeti, ez a téma maradt meg neki leginkább velem kapcsolatban, sebaj. Megértem, nincs para, béke!
- Elsőéves vagy, mi? Melyik ház? - Volt egy tippem, de inkább nem kérdeztem rá előre. Lehetnék kicsit bőbeszédűbb is, az állítmányokat rendszerint lehagyom, időnként az alanyokat, vagy mindkettőt. Na az aztán a barkóba, haver! Végül is kit érdekel, szerintem így is megértette, hogy arra voltam kíváncsi, melyik házba került itt az iskolában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Futok, vagy csak gyorsan sétálok, magam sem tudom eldönteni, de lelkiekben az előbbi. Futok, vagyis menekülök a valóság elől. Pár órával később sikerül csupán felfognom, mekkora baromságot műveltem és bár elsimítottuk a problémát és nem mérgesen váltunk el egymástól, ez nem segít a rádöbbenésen. Ennek az egésznek nem így kellett volna lennie, tudtam jól, hogy eljön ez a nap is, mégis mindent elcsesztem. Én nem akartam verekedni, főleg nem a hozzám szó szerint legközelebb álló hím nemű személlyel, akit szeretek és sosem bántanék meg akaratosan, most mégis ez történt. Ezelőtt még nem verekedtünk, persze voltak kisebb korunkban szívatások és játékból is elszórakoztunk egymás ütögetésén, vagy birkózásán, de most teljesen más történt. Visszafogtam magam egy darabig, de kiprovokálta belőlem, nekem pedig előbb járt a testem a szám helyett. Jobban fáj ez mentálisan, igaz nem esett jól találkozni a fallal vagy az öklével, melynek hegét magamon hordom a jobb halántékomnál még néhány zöld folttal együtt másutt. Már nem vérzik, de eléggé látszik, persze aligha törődök vele. Sosem kellemes senkinek sem, ha két testvér komolyan verekedik, a résztvevőknek pedig főleg nem. Ricsit is olyan kevésszer láttam eddig sírni és ezúttal miattam kellett neki könnyeket hullatnia, noha én sem voltam különb.
Nem bírok aludni, se tanulni. Rosszul vagyok, szerintem émelygek, ám megérdemlem. Féltem Ricsit, remélem jól van. Tudom, hogy most mellette kéne lennem, az igazság - tehát az, hogy valójában csupán féltestvérek vagyunk - elég nehéz szembesülés, nekem is az volt, amikor megtudtam. Viszont nem bírok most mellette lenni és szerintem neki is jobb egyedül gondolkodni kicsit, már csak magamból kiindulva gondolom ezt és sok esetben hasonlítunk. Úgy döntök, lemegyek Gwenhez a faluba, talán nála is maradok reggelig, hisz nincs is megnyugtatóbb nála, beleérve a sütijeit és magát a lányt, az ölelését. Eljutok a főbejárathoz, ahol még egyszer elgondolkodok azon, hogy ez-e a helyen döntés és ne menjek-e vissza inkább a tesómhoz. Magam sem tudom, mit akarok, de egy biztos: rettenetesen érzem magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Borzasztó volt látni, ahogy a bátyám valóban felidegesíti magát és dühében, avagy tehetetlenségében már ő sem tud mit tenni, csak az erőszakhoz folyamodni. Nyilván az egész miattam van, de talán most hogy tudja az igazat, így már megérti és elfogadja, hogy mit miért tettem, valamint hogy miért voltam annyira ideges, nem mintha most nem lennék az. Kinyögtem az igazat neki, könnyezve fájdalmasan, de ez mégsem segített az állapotunkon és tán ez zavar a legjobban, ebből is látszik, hogy nagyon elrontottam az egészet, noha Dai esetében eléggé könnyen ment. Tán túl könnyedén is és lássuk csak, ő sincs jelen pillanatban sehol és már lassan őt is fel tudnám pofozni, amiért szó nélkül eltűnik napokra. De nem, még egy testvéremet már nem bírnék megütni, elég nagy mentális sokkban vagyok jelenleg is és azóta próbálom feldolgozni a történteket.
A főbejáratnál még egyszer megtorpanok és hátratekintek, hogy vajon jól döntöttem-e akkor, amikor elindultam Gwenhez le a faluba. Ketté kéne szakadnom: egyik fél szívem Ricsihez repülne vigasztalni őt és mellette lenni a nehéz időkben, a másik fele pedig a barátnőmhöz szállna, aki engem nyugtatgatna minden bizonnyal. Tekintetem nem túl határozott, bár valószínűleg akkor sem tudnám eltüntetni íriszeimből a riadtságot és a fájdalmat, ha igen erősen próbálkoznék. Nem figyelek a környezetemre, pontosabban kicsit sem érdekel most, hogy kik vannak körülöttem. A dilemmámból lassan evickélek ki és mikor tán már sikerül eldöntenem, hogy tartom magam az eredeti célomhoz és lemegyek Bogolyfalvára, egy számomra ismeretlen lány lép oda hozzám. Felé fordítom arcomat és igyekszem beazonosítani, hogy honnan is ismerhetem, netán ő honnan ismerhet engem hogy csak így lazán ilyeneket kérdez. Nem ugrik be senki, lehet csupán nagy volt az az ütés, amitől amnéziás lettem. Valószínűleg holnap nem megyek be órákra, vagy legalábbis azt az első asztrológiát kihagyom, a tanárt úgysem érdekli ki van az óráján. Kezdek pánikba esni, hogy tényleg megőrültem, de ez a csaj továbbra is optimistán néz rám. Mi a franc?
- Nem. Kösz - mondom furcsállva az egészet. Mármint nekem sosem jutna eszembe csak úgy odamenni másokhoz és megkérdezni, hogy segíthetek-e nekik valamiben, még akkor sem, ha friss hegekkel van teli az arcuk, elvégre az ő dolguk, az ő problémájuk, oldják meg, vagy nyissák ki a szájukat abban az esetben, ha segítségre szorulnak. Én azonban nem szóltam ezúttal senkinek. Még prefektusként is kerültem az ilyet és csak akkor beszélgettem a diákokkal, ha ők kezdeményezték azt. Látszik, hogy nem minden ember egyforma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Érdekes, hogy vannak olyan emberek, akik önszántukból leszólítanak idegeneket, de lehet ez csak nekem ennyire különös és az én logikámmal van a baj. Mégis azt tanítja minden szülő a gyerekének, hogy ne állj szóba idegenekkel, bennem ez pedig alapból megragadt, mivel pesti srác vagyok. Igaz, nem amiatt vagyok ennyire magamba forduló típus, sosem szerettem az emberek közelségét, nehezen ismerkedek és kevés barátom van, de akik azok, velük szoros a kapcsolatom és semmiképpen sem rövidtávú. Ezt a lány viszont még nem láttam, vagyis biztosan elmentünk már egymás mellett a folyosókon, de több száz diáknak nem tudom megjegyezni az arcát és nem is akarom. Természetesen észreveszi a hegeket, hogy a viharba ne tenné, mikor ennyire feltűnőek és csak számomra olyan picik és jelentéktelenek, nem csoda, hiszen valóban nem törődök a testi sebeimmel, ugyanis sokkal nagyobb figyelmet fordítok jelenleg a lelki problémáimra, de mondhatnám úgy is másképpen és kissé durvábban, hogy egyszerűen leszarom mennyire vertem be a fejem, most az nem érdekel, ellentétben a mellettem álló személlyel. Nem értem, hisz mondtam neki, hogy nem kérek segítséget, akkor meg mit erősködik? Nem válaszolok, azaz nem tudok erre mit mondani, mert igaza van, le kéne kezelni a sebeket, de erre most nincs idő, majd Gwen úgyis kezelésbe vesz, ha leérek hozzá, valószínűleg ez lenne az első dolga. Magam előtt bámulom csupán a padlót, újra emlékképek törnek szemem elé, de próbálom elfojtani őket és ezúttal jókor jön a lány hangja. Bemutatkozik én pedig újra felé fordítom tekintetem. Tudja, hogy nem érdekel a neve és ezt meg is jegyzi, úgy tűnik kezdi sejteni, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat. Szörnyű passzban vagyok, ilyenkor nagyon bunkó tudok lenni, de alapjáraton csak zárkózott vagyok és nem szemét.
- Zalán - mutatkozok be én is halkan, ami lehet meglepi a csajt. Hajamba túrok és lassan fontolgatom, hogy lelépek és elindulok a faluba. Már biztos vagyok, hogy ezt fogom tenni, ám ettől még nem fáj kevésbé a szívem a tesómért.
- Egyenesen, majd jobbra a harmadik ajtó. - Volt prefektusként jól ismerem a kastélyt, jó emberhez fordult és szerencséje van velem. Meglehetősen gyorsan és lazán nyögöm ki az irányzékot, pont úgy, mint aki nem először igazít útba egy rászorulót. Én kevésszer szólítok le másokat, de ez ellentétes irányba nem így volt, sokszor kérdezték meg mi merre található az elmúlt évben, én pedig többnyire gyorsan letudtam a szituációkat. Azt hiszem, hogy ezzel vége is a beszélgetésnek és megy a konyhába, én pedig Gwenhez, de további szavaira nem tudok nem megtorpanni. Ha tudná Rach, hogy ez most mennyire rosszkor mondta... Szemeim üvegessé vállnak egy kis ideig, arcom is kétségbeesettebb, mint eddig, de próbálom leplezni, mert nem tartoznak senki másra az érzéseim. Nem vagyok elveszett, pontosan tudom hova tartozom és ki vagyok! Ja, hát éppen hogy nem! Akaratlanul is ezzel a kijelentéssel rávilágít a legnagyobb problémámra, ami az egész bonyodalmat elindította, ami miatt nem mertem egykönnyen elmondani Ricsinek, hogy mi valójában csak féltestvérek vagyunk. Fogalmam sincs, hogy akkor én most melyik családhoz tartozom, az eddigi anyai ághoz, vagy az alig ismert apaihoz, vagy Dai családjába. Félek, egyikhez sem és jelenleg nagyon is erre mutat a mérleg, elvégre Ricsivel most veszekedtünk és verekedtünk, Dai pedig eltűnt és nem jelzett vissza semmit nekem.
- Ne dobálózz ilyen meggondolatlanul a szavakkal! - mondom különösen nyugodtan és szomorúan, ebből pedig érezheti, hogy most nem kéne ilyen témára eveznie, mert nem ismer és nem tudja hogyan érint engemet a legártatlanabb szó is. Mikor felém nyújtja a fertőtlenítőszert, megnézem milyen terméket tart a kezében és konstatálom, hogy a megszokott kézfertőtlenítő. Látszik rajta, hogy sokat használja, mert már nincs sok benne, nekem meg nem áll szándékomban elfogyasztani a maradékot, mivel a faluban úgyis lekezel Gwen valódi sebfertőtlenítővel.
- Hagyd, megoldom - őszintén válaszolom és elhiheti, hogy nem haragból vagy kedvtelenségből utasítom vissza. Csupán minek használjam az övét, ami nem is teljesen az, amire nekem van szükségem és van helyette más, csak el kell jutnom oda.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Valamivel szebbek már a sebeim azóta, hogy Gwen lefertőtlenítette őket. Jó ötlet volt elmennem hozzá, nem csak testileg tudtam megnyugodni, hanem lelkiekben is. Találkoztam közben Daival is, valamint megbeszéltem anyámmal a dolgot. Most úgy néz ki, minden rendben leszámítva egy nem éppen aprócska problémát. Ricsivel továbbra sem találkoztam a verekedésünk óta. Kérte, hogy mondjam el neki az igazat és én nem akartam eleget tenni a kérésének ott és akkor, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége. És lám, valóban. Sírhatnékom volt, bőgni tudtam volna, akár egy kisgyerek mikor kiejtettem számon azt a pár sorsdöntő szót. Nem akartam megtenni, nagyon féltem, hogy ellök majd ezek után magától és bár megölelt, nem volt valami biztató. Tudom, hogy a reakciójából nem vonhatok le következtetést, mert az a sokk, ami őt érte akkor tényleg nem volt kicsi, ám mégis csak igen gyorsan lerázott, menekült tőlem. Megértem, legszívesebben én is menekülnék magamtól. Hosszasan néztem utána, amíg el nem tűnt a tanteremből. Mihelyst kilépett az ajtón, én összeroskadtam. Mozdulni sem bírtam a földön fekve, sírni kezdem és eltelt akkor jó sok perc is, mire végre fel tudtam támaszkodni, egyedül. Mivel senki sem nyújtott nekem kezet, vagyis nem volt mellettem se Ricsi, se Dai akkor még, Vero pedig még szerencse, hogy nem látott engem annyira összetörve. Az volt a völgy legalja, akkor éreztem magam a legelesettebbnek és legjobban magára hagyottnak, noha csak az érzelmek túltengése az oka. Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezek után ismét bemenni abba a tanterembe, igaz muszáj lesz, mert van ott órám, de az biztos, hogy sosem fogok már figyelni rendesen.
Addig nem tudok teljesen megnyugodni, amíg nem beszélek újra Ricsivel, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit gondol, mit érez és hogy hogyan érzi magát a verekedés után. Aggódok érte és a kapcsolatunkért is, nem szeretném elveszíteni, azt akarom, hogy ő ugyanannyira a testvérem legyen és a vérkülönbségünk ismerete ne jelentsen változást. Félek, annyira mérges rám, hogy beszélni sem szeretne velem, feltételezhetőleg ez a magyarázata annak, hogy nem keresett fel, bár otthon voltam, talán üzent neki anya, ha már én nem mertem ráírni. Semmivel sem vagyok különb Dainál, de abban bízhatok, hogy pont azért, mert én is meg tudtam bocsátani a rellonosnak, majd Ricsi is képes lesz engedni a szívének. Egy biztos, ha lehetőségem lesz rá, én nem szeretném elhalasztani azt és megpróbálok beszélni vele a verekedésről. Nem vagyok nyugodt, vele ténylegesen is rosszban lenni olyan, mintha hiányozna a másik felem, a támaszpontom, így egyedül csak bolyongok a világban inogó lábakon.
Már elmúlt takarodó idő, a Levitában lenne a helyem, de bezárkóztam a könyvtár egyik zugába és úgy tettem, mintha tanulni. Manapság sokszor leplezem a depressziómat így, pedig elég szánalmas. Most szerencsére elaludtam a könyveken és csak akkor hagytam el a könyvtárat, amikor felébresztett az egyik ott dolgozó, hogy már nem azért, de most már legyek szíves megemelni a seggem és kitakarodni onnét a szobámba. Nem vészes az idő, de azért félnem kéne a prefektusoktól. Hát nem ironikus? Én is azt voltam egyszer, noha lehet pont emiatt nem tudnak elrettenteni annak a rangnak a hordozói. Alig élek, nemrég ébredtem és még nagyon kómás vagyok. Elindulok egy lépcsőn felfelé és azzal biztatom magam, hogy már nincs sok lépés hátra, ugyanis legszívesebben a lépcsőn ülve aludnék el, tovább. Zombiként ballagok felfelé, csakhogy léptek zajára figyelek fel. Megállok és abba az irányba nézek, amerről hallom az egyébként elég halk zörgést. Az egyik folyosóról látom befordulni a sötétségben egy személyt egy másik folyosóra. Látom, hogy nem vesz észre, fel sem fogja, hogy a lépcsőn van valaki, oly lendületesen megy a feje után, pont mint... mint a bátyám. Rádöbbenek, hogy valószínűleg ő járőrözik, a szívverésem pedig erre úgy felgyorsul, hogy már nem is emlékszem arra, hogy az imént még hulla fáradt voltam. Testem megremeg és minden porcikám azt súgja, lépjek, csak ne előre, hanem háta lefelé. Nyelek egyet, ajkamba harapok és próbálom megakadályozni, hogy szemeim könnyessé váljanak a keserű érzéstől, hogy talán már nem szeret testvéreként a hozzám eddig legközelebb álló személy. Ezek után megint olyasvalamit cselekszek, amit nem gondoltam át eléggé és legutóbb ebből nagy baj lett. Mégis, még nem késő megtenni, megindulok, lelépegetek a lépcsőfokokon és rohanni kezdek egy prefektus után takarodó idő után. De kit érdekel? A testvérem, ő a teljes testvérem, legyen bármi is az igazság, nem érdekel, leszarom magasról. Tőlem semmi sem veheti el Ricsit! Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki sírva anyja után szalad a sötétben, ám legyen, elfogadom a hasonlatot és magamra vállalom, hogy egy taknyos kiskölyök vagyok. Ha ez kell ahhoz, hogy ne veszítsem el... Tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok csinálni vele és mit lesz ha újra látjuk egymást. Nem gondolkodok ilyeneken, csak szaladok és utol akarom érni őt. Már az említett folyosó végén tart, be is kanyarodik a következőre, mikor utolértem. A folyosóforduló után mögé érek és most le kéne álljak, nyugodtan meg kéne beszélnünk a történteket, de túlságosan is kétségbe vagyok esve, futva megölelem őt hátulról, karjaim hasánál vetülnek keresztbe, arcomat a vállába temetem. Ő az, ez már biztos, érzem az illatát, mely nagyon hasonlít az enyémhez. A lendülettől mindketten lépünk egyet előre, de az öleléstől ő már hozzám van láncolva, nem engedem el, olyan erősen szorítom, hogy meg se forduljon a fejében, hogy szabadulnia kéne. Őt érezve eltörik a mécses és nem tudom visszafojtani könnyeimet, de már nem is érdekel ez. Miért kéne azt mutatnom, hogy erős vagyok és minden rendben, mikor rohadtul nem így van és ezt mindketten tudjuk? A vállánál könnyes lesz a pólója és az erős levegővételeimből hallhatja, hogy bizony sírok.
- Kérlek, Ricsi... - próbálok megszólalni, de elcsuklik a hangom. Mire akarom megkérni? Nem tudom pontosan, ez csupán egy segélykiáltás. Talán csak kérem, hogy ne hagyjon magamra, hogy szeressen és hogy ne taszítson el magától az utóbbi verekedés után. Sírásom felerősödik és már hallható a folyosó nagy csendjében. Négy éve ez a viselkedés még elképzelhetetlen lett volna, de megváltoztam, ez már biztos. Talán jó, talán rossz irányba, az is lehet, hogy felnőttem, bár ki tudja, tán csak gyerekesebb lettem. Egy idő után már halkulok és kezdek megnyugodni. Ismét csend lapul a folyosón és ahogy már ismerem az itteni pletyis festményeket, hamar híre fog menni a mostani kis akciónknak, mire én csak a középső ujjamat tudom mutatni.
- Ne haragudj, tudom, hogy egy barom vagyok - mondom suttogva és viszonylag gyorsan majdnem egyenesen a fülébe, mert ugyebár ott támasztom az állam a vállán hátul. Kisírtam magam, egyenesen a fülébe zokogtam, ám immáron már van elég erőm elengedni a bátyámat és esélyt adni neki arra, hogy megforduljon és rám nézzem.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Nem tudom, miféle késztetés fut át rajtam abban a pillanatban, ahogy meglátom a testvéremet befordulni az egyik folyosóra. Nagyon fáradt vagyok, alig bírok fellépkedni a lépcsőfokokon, mégis minden érzésemet felülmúl egy új, az alapállapotomtól egy sokkal ingerültebb és feszélyezettebb érzés. Pupillám kitágul, a szívverésem felgyorsul és sejtem, cselekednem kell. Az elmúlt napokban nem mertem megkeresni, pedig őrjítő a tudat, hogy rosszban vagyunk. Félek, azt hiszem. Valószínűleg mérges, csalódott vagy csak egyszerűen rémült. Nagyon elbénáztam azt a napot, bár nem akartam elmondani neki, mégis sikerült és verekedés után el tudom képzelni, mennyire rossz lehetett hallania. Szóval igen, teljesen jogosan akarok vele mihamarább békülni és túl lenni a nagy csalódáson, melyről egyikünk sem tehet.
Általában ő az, aki kezdeményezőbb, ő az aktívabb én meg hozzá képest a passzív személy, de ezúttal ez fordítottjává változik és nekem kell megtennem az első lépést szimplán csak mert a helyzet így kívánja. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat, nem bírok tovább várni, így megindulok és fejvesztve szaladok a jelen pillanatban legféltettebb szerettem felé. Nem tudom mi ütött belém, de kit érdekel. Ami, vagy aki fontos nekem, azért harcolok és még áldozatot, megalázkodást is vállalom, noha jelenleg nem érzem ezt annak. Ricsit sikerül utolérnem, igaz nem azonnal, ám mihelyst ez megtörténik, nem tudok kellően lelassítani és a normálisnál nagyobb erővel csapódok a hátának, természetesen szándékosan. Lendületből ölelem meg és olyan szorosan fonom át karomat a derekán, hogy lehetősége sincs menekülni. Ciki lenne, ha mégsem ő lenne az, hanem random letámadnék egy idegen személyt, de ez meg sem fordult a fejemben és most már, hogy érzem az illatát, mely annyira nem is különbözik az enyémtől, pontosan tudom, jó embert ölelek. Arcom a vállába nyomom, milyen különös, hogy szinte magasabb vagyok nála. Ez így szokott lenni, sok családnál a fiatalabbak túlnövik az időseket, tán csupán azért, mert látják, hogy mit kell túlteljesíteni, míg az idősebb csak megáll a növésben, amikor gondolja a teste. Nehezen bírom ki könnyek nélkül, nem is sikerül eltitkolnom a tényt, vagyis sírok. Ricsi előtt már úgyis mindegy. Legutóbb is könnyeztem, most is ezt teszem és ebből láthatja, hogy nem sikerült feldolgoznom a verekedésünket, szerintem sohasem sikerülne, amíg szünetel köztünk a kommunikáció.
Aztán megszólalok. Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el az érzéseimet, mindez annyira távol állt tőlem az elmúlt éveimben és most sem tudok teljesen megváltozni. A szándék megvolt, íme itt vagyok és szorosan ölelem őt, azonban szavakba önteni a lelkem... még mindig kudarcot vallok e téren. Meglehet nem is érti, mit akarok mondani neki, de bízok benne, miért ne tenném, hiszen a testvérem és bármennyire is idegen most, hogy nem beszéltünk sokáig és rosszban váltunk el, ő továbbra is a bátyám, a múltat senki sem veheti el tőlem, az újonnan jött információ, miszerint nem vagyunk teljes testvérek ezen nem változtat semmit. Nem elhanyagolható tény és mivel nem annak tudatában nőttem fel, így érthető, hogy felkavart, azonban nem szabadna ennyire mély érzelmeket generálnia, szerintem túlreagáljuk és túl nagy feneket kerítettünk a dolognak. Most már tényleg véget akarok vetni a hullámvölgynek és végre boldog lenni. Pontosítok kissé és magamat okolom a történtekért. Én kezdtem a verekedést, vagy tudja a franc, de szerintem így történt, arról egyértelműen én tehetek, hogy nem mondtam el azelőtt Ricsinek azt, amiről tudnia illett azért, mert gyáva voltam. Nem merek hangosan beszélni, mert a kastély teljesen elcsendesült és minden kimondott szó visszhangozna, ezért csak suttogok. Közben eszembe jut, hogy a feszültség miatt még mindig szorítom a bátyám, tehát engedek a szorításon és hagyom mozogni, vagy csupán levegőhöz jutni. A srác meg is fordul, én pedig félek a szemébe nézni, a padlót bámulom, amíg meg nem unom és rá nem jövök, hogy mennyire szánalmas vagyok. Felpillantok és immáron a szemeibe nézek, világossá válhat számára is, hogy sírok, könnyem csillognak az arcomon, szemem sarka vöröslik és mindezt szomorú tekintetem fűszerezi. De tessék, nem titkolom. Kicsit félek tőle. Félek, hogy mit fog most tenni, mondani. Lehet mérges rám, talán ő is hozzám hasonlóan érez, nem tudom és jelenleg nem is vagyok képes leolvasni az arcáról az érzéseit. Minden annyira homályos, fáradt vagyok és idegileg kikészült. Végül megölel, ezúttal ő és erre önkéntelenül elmosolyodom. Jó érzés és egyben megnyugtató. Mintha egy szikla esne le a szívemről, megkönnyebbülök, pedig nem értek egyet ebben az esetben teljesen vele, noha tényleg egy barom ő is. Most nincs erőm válaszolni rá, de visszaölelem és ezzel láthatja, hogy megértettem és nagyjából felfogtam, mit is akar ezzel mondani. Következő szavaitól ismét beindulnának a könnycsatornáim, de már nem akarok többet sírni, nem engedem meg magamnak ismételten. Rövid ideig összeszorítom szemeimet és nem hagyom nedvesedni az arcomat, csupán a lencséimre kerül egy újabb könnybevonat, mely jobban csillog az eddiginél.
- Tudom és már akkor is megértettem, hogy csak aggódsz miattam. Épp ezért nem akartam, hogy ott tudd meg az igazságot, ahhoz túl feszült voltam alapból. De ne hidd, hogy nem akartam elmondani neked, csupán a tökéletes alkalmat kerestem. - Nehéz szavakat találni és még nehezebb kimondani azokat, de összeszedem magam és sikerrel elmagyarázom neki a helyzetet az én szemszögemből is. Próbálok erőt venni magamon és újra kiegyensúlyozott lenni, bár nehéz, hiszen az imént majdnem elaludtam a lépcsőn felfelé menet. Végignézek rajta és látom, hogy ő sem úszta meg hegek nélkül. Feltételezem a háta nagyon fáj neki, mivel rendesen a pad sarkához löktem akkor és kellemetlenül felnyögött. Emellett az arca is nyúzott, el tudom képzelni mennyire fáradt lehet és nagyon nincs kedve járőrözni. Anno nekem is voltak alkalmak, amikor legszívesebben el sem indultam volna kora este. Vicces, pont az aktuális járőr karjaiba szaladtam bele és maximálisan szándékosan. Nyugodtan megbüntethet éjszakai járkálásért, nem érdekel ez most engem.
- Jól vagy? - kérdezek rá a testi épségére, mert tudom, hogy a verekedés mindkettőnknek okozott sérülést. - Fáj még a hátad? - pontosítok, hogy számára is egyértelmű legyen, jelenleg a fizikuma érdekel, elvégre azt sejtem, hogy lelkileg teljesen megtört hozzám hasonlóan. Láthatja, hogy gondoskodó is tudok lenni. Alapból, ha minden jól megy, akkor nem foglalkozok ilyen szempontból másokkal, azaz senkivel, még vele sem, de ha baj van, akkor én is egy aggódó és gondoskodó emberré tudok válni. Fontos nekem, tán most mutatom ki először, mennyire nagyon az ő nekem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Muszáj tisztáznunk a történteket, különben pont az fog bekövetkezni, amitől féltem. Noha nem úgy váltunk el a verekedés után, mint akik soha többé nem akarnak egymással szót váltani, de Ricsin is látszott, hogy nagyon megviselte őt a hallottak. Nem véletlenül hezitáltam olyan sokat. Viszont utólag nehéz eldönteni, hogy mi hagyhatott mélyebb heget rajtunk: a megtudott információ, vagy pedig a verekedésünk. Elmondom neki az igazságot és egyben a magyarázatot, hogy miért viselkedtem annyira titokzatosan, amitől ő is begurult és zúzni kezdte a termet. Szerencsére ezúttal mindent higgadtan és felnőttek - bőgő felnőttek - módjára sikerül közölnünk egymással, így én is megnyugszom. Minden rendben. Vicces, hogy a verekedés előtt is tudtam azt, amit most mond nekem, mégis féltem. Akkor az egész helyzet másnak tűnt.
- Tudom, de utólag mindig könnyebb beszélni - válaszolom kissé megbánóan, a padlóra szegett szemekkel, bár nem is értem, miért akarom védeni magam ilyesfajta megjegyzésekkel. A saját hülyeségem miatt akadt ki Ricsi rettenetesen, pedig ő csak segíteni akart. Hogy a francba fajult el a dolog addig, hogy verekedésbe kezdtünk? Azóta is nehéz elhinnem és minden emléktöredék nagyon fáj. Nem csak a testi sérülések díszelegnek még az arcomon és többnyire a felsőtestemen, belül nagyobb és keservesebb fájdalmaim vannak, melyeket csakis úgy tudok gyógyítani, ha beszélek a bátyámmal. Ezért szaladtam utána szinte ösztönből a takarodó időszak után. Egy pefektus karjaiba rohanni ilyen időben nevetséges. Bele sem gondoltam ebbe. Nyilván nem hozom fel neki ezt a témát, persze valamiért érzem, hogy ha kérném se büntetne meg jelenleg. Ki tudnám magyarázni, az igazság az, hogy a hálókörletembe indultam vissza eredetileg és miatta fordultam vissza. De basszus, miért győzködöm magam emiatt? A bátyám, hagy ne kelljen felelősséggel tartoznom a pillanatnyi tetteimért, mikor azok teljesen evidensek és sokkal nagyobb célt szolgálnak, mint a szabályok betartása. Egyszerű szavak csupán, mégsem kérdőjelezem meg, igazak-e. Ricsi pillantása tökéletesen elárulja nekem, mit érez és gondol, valójában ez az, amitől sikerül elhinnem és belenyugodnom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben köztünk. Meglehet, ez az eset csak erősítette a mi kapcsolatunkat, hisz olyan gondolatokat szólaltatott meg bennünk, amiket feltehetőleg magunktól békésen sosem mondtunk volna ki a másik előtt.
Mikor már sikerül leitatnom a szememről a könnyek okozta nedvességet, komolyan és némileg erősebb lelki állapotban érdeklődök sérüléseiről. Jól van most már. Kezdetben nem bólogatok, alig reagálok rá, hanem élesen a szemébe nézek, azt sugallva ezzel, hogy őszinte legyen velem és nem érdemes vállat vonni, ha az igazság az, hogy bizony irtóra fájnak a sebek. Végül is reménytelen. Ugyan mit vártam tőle? Sosem szeretett panaszkodni, a jelenlegi helyzetben pedig végképp kizárt, hogy elkezdi ecsetelgetni a történteket és rám akasztja a vádakat. Miért tenné, elvégre én sem tenném és az alapvető filozófiánk megegyezik. Egy családban nőttünk fel, ezt már senki sem kérdőjelezheti meg és mondhatja az ellenkezőjét mindenféle vérségi bizonyítékokkal alátámasztva.
- Minden oké, azt hiszem - felelem én is és a lehető legerősebb arckifejezésemet magamra erőltetem. Szóval igen, semmiben sem vagyok különb nála. Én is titkolom a fájdalmam, ugyanis még mindig sajognak a hegek. Mindegy, azok nem fontosak és tudom, hogy ebben ő is egyetért, pont emiatt legyintünk rájuk. Ismét szomorú és elkeseredett leszek. Félek, Ricsi még a könnyebbik eset volt, a húgomnak lehet sokkal nagyobb kihívás lesz elmondani. Ő érzékenyebb lelkű is, meg hát olyan variáció nála nincs, hogy jól szétverjük egymást, aztán kibékülünk és minden meg van oldva. Jól ismerem Veronikát, kisebb korunkban rengeteget játszottam és törődtem vele és még az sem lehet kifogás, hogy nem ismerem a lányokat, mert hát mégis van egy Gwenem, aki megmutatja nekem, milyenek a nők valójában, ha akarom, ha nem, akár néha a pozitív oldala tükröződik, akár nem.
- Hogy mondtam volna? Tőle tán még jobban is félek, mint a te esetedben. - Már teljesen eltűnt arcomról és hangomból az iménti elérzékenyülés és kifakadás, ezúttal határozottan, hangosabban és eredeti hangszínemen tudok beszélni. Ricsi is tisztában van ezzel, szerintem még át is érzi, mekkora bajban vagyok. Szeretem Verot és nála másképp lesz, mint Ricsinél - természetesen nem verem meg a lányt -, jól felkészülök az ő esetében és nem hagyom, hogy nagy sebet ejtsen ez a tény a legkisebb Lepsényi szívében.
Látom Ricsin, hogy amúgy neki mennie kellene végezni a feladatát, szóval lassan elindulok előre a folyosón. Milyen kedves vagyok, még el is kísérem a prefektust az éjszakai járőrözésben, hogy elcsíphessen minél több szabályszegőt. Nem vagyunk normálisak. Mindegy, biztos azt hiszi, hogy kis kerülővel akarok visszamenni a Levitába, ami így belegondolva lehet nem is butaság. Nincs kilométerhiányom, noha most valóban jó érzés kibékülve együtt lennem a bátyámmal. Arra haladok mellette, amerre ő vezet. Nem ismerem a járőrözési szokásait, nekem megvolt egy megszokott útvonalam, amit egészen logikusnak tartottam még prefektusként, Ricsi tán más íveken járja a sulit éjszaka. Éppenséggel csendben ballagok, miközben megemésztem a történteket, többek között azt, hogy mennyire mély érzelmeim törtek a felszínre, ha tényleg elsírtam magam a bátyám vállán. Nem tagadom le a megtörtént tetteimet, de remélem ilyen nem lesz a jövőben. A zombis tekintetemet akkor emelem fel a holdfénytől csillogó padlóról, amikor észreveszem, hogy valaki szembejön velünk. Újra zaklatott állapotba kerülök, meglepődöm a személytől, akinek most nagyon nem kéne pont itt tartózkodnia. Még csak most békültünk ki Ricsivel, nincs elég erőm ahhoz is, hogy magyarázkodjak és bemutassam őket egymásnak.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Már most félek, hogyan fogom elmondani Veronikának, hogy mi a helyzet, az ő esetében nem fogom hagyni, hogy megtörténjen a balhé. Tudatosan és okosan szeretném közölni vele a hírt és remélem megértő lesz. Igaz, még szeretnék adni magamnak némi idő, nem árt talpra állni az iménti verekedésből és új erőre kapni, ez a minimum, hogy sikeresen meglépjem a húgom lépcsőfokát. Nyilván nem heteket, hónapokat akarok készülni a fiatalabb testvérem beavatására, mert korrekt kívánok maradni hozzá. Hogy Ricsi segítsen-e? Őszintén meglep ez a felajánlása, teljes mértékben átjár a szeretete és az, hogy mellettem van, illetve támogatni akar. Elmosolyodom, mely a könnyek után üdítő látvány lehet Ricsi számára.
- Lehet elfogadom, de ezt majd megbeszéljük még. Ha mellettem állsz majd és támogatsz, az nekem már nagy segítség - válaszolom neki elfogadva a kedvességét. Nem gondoltam konkrét haditervvel előállni a vallomásra, de mindenképpen tudatosan kell csinálnom és nem hirtelen felindulásból. Nem akarom, hogy ez teher legyen Ricsinek, hiszen az én reszortomról van szó. Ricsi csupán - mint legidősebb testvér - törekedjen arra, hogy ne essen szét a család. Kétségtelen, hogy ő az összetartó kapocs és ha ő és anyám nem lenne, lehet Áron könnyűszerrel kitagadna. Ezen el lehetne gondolkodni, de nekem eszemben sincs elhagyni a családot és mondjuk apám felé közeledni, hisz a múltam "hazahúz" a testvéreim, akikkel felnőttem is Budapesten vannak abban a otthonban, amit én úgy emlegetek, hogy: "haza" megyek. Az igazi apámmal pedig még csak nem is találkoztam fiaként. Közben elindulunk tovább a folyosón és magam személyiségéhez hűen nem tudok beszélgetést kezdeményezni, mégsem érzem azt, hogy ez ciki lenne. Összenőttünk már annyira, hogy a csend ne okozzon nekünk problémát, meg hát ismer, pont előtte nem kell magyarázkodnom, hogy miért vagyok csendes, mikor alapjáraton nem szoktam fecsegni. Ricsi azonban felettébb extrovertált, tán ilyen szempontból az ellentétem is.
- A könyvtárból. Úgy kellett kirugdosni onnan takarodókor - mondom és hagyok némi időt, hogy összezavarjam Ricsit, aki feltételezem pontosan tudja, hogy én nem vagyok annyira szorgalmas, hogy egyfolytában a könyveket bújjam. Végül - mielőtt teljes katyvasz támadna az agyában, hogy miért is tartózkodtam olyan sokáig a könyvek között - megadom neki a magyarázatot. - Elaludtam - vallom be az igazságot egy erőteljes vigyorral. Így már benne is összeállhat a reális kép, ami már sokkal jellemzőbb rám, mint a szüntelen tanulás. Bele se gondolok, hogy tán azért kérdezheti, mert meg akar büntetni.
Örülök, hogy újra együtt tudunk nevetni, feltehetőleg az a balhé csak jobban összehozott minket. Az ég ellenben mégsem engedi, hogy legyen egy nyugodt éjszakám. A folyosó végén befordul a másik féltestvérem is és amint megpillantjuk őt az előttünk - és mögöttünk - elterülő sötétségből, az én szemeim igazi meglepettségről árulkodnak. Megrezzenek és a pillanat tört része alatt válok ismételten feszültté. Én látom a legtisztábban a helyzetet, mivel mindkét fél részéről tisztában vagyok, hogy ki mennyit tud az igazságból. Dai mindennel tisztában van, leszámítva, hogy épp most békültünk ki, de ezt azonnal leszűrheti a viszonylagos jókedvünkből. Ricsi viszont eddig csak azt sejti, hogy barátok vagyunk Daival, semmi több. És ez itt a probléma. Most békültem ki a bátyámmal, nem akarok egy újabb hibába esni, nem akarom, hogy azt gondolja, már megint eltitkolok előle valamit. Továbbá még sosem találkoztunk így hármasban, emiatt ég a pofám rendesen. Igaz, most tényleg nem kéne bűnösnek éreznem magam. Csak nem most kellene bemutatnom a két féltestvéremet egymásnak.
- Szia - köszönöm rögtön Dai után, majd ártatlanul és irtó szerényen nézek a Lepsényire, aki közben szintén üdvözli a másik ázsiait. Persze hogy neki is húzottak a szemei, bár félek bevallani neki, hogy miért. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, de lépnem kell. Ezúttal Dai támogatására lesz szükségem, ahogyan majdan Ricsiére, mikor elmondom Veronikának a hírt. Gyűlölöm magam, legszívesebben azt kívánnám, hogy bárcsak egyke lennék egy boldog anyával és apával.
- Tanizawa Daisuke és Lepsényi Richárd. Bár gondolom névről már ismeritek egymást - mutatom be őket egymásnak lesütött szemekkel. Dai láthatja és megértheti, hogy miért vagyok ennyire szomorkás, Ricsit viszont átérzem, ha furcsállja a hirtelen hangulatváltozásomat. Mit kéne most csinálnom, ha nem akarom elveszíteni egyiket sem? Hogy mutathatnám be a két testvéremet egymásnak? Sokáig csak magatehetetlenül figyelem őket, lehet feszültebbé teszem így a hangulatot, de ezt most nem szeretném elrontani. Komolyan keresem a legjobb pillanatot és a megfelelő szavakat, immáron tudom, hogy minél előbb túl kell esni a vallomáson, mert ha nem teszem meg, nagyobb baj lehet belőle. Hagyom, hogy ők ketten váltsanak néhány szót, vagy csak szimplán kezet fogjanak, majd mihelyst ismét csend lepi el a sötét folyosót, én szólalok fel halkan és bűntudó hangon.
- Ricsi! - szólítom meg az idősebbet, felkészítve rá, hogy megint hideg zuhanyt kap. - Mikor rájöttem, hogy Áron nem az igazi apám, azt abból tudtam meg, hogy az eredeti papíromon más neve szerepelt. - Hagyok neki kis időt, hogy következtetni tudjon, ergo pontosan tudom, ki a valódi apám. - Az a más valaki pedig Dai apja, Tanizawa Daichi - vallom be neki szomorúan, már-már lesütött, sírni akarózó szemekkel. Remélem ez már nem okoz neki akkora sokkot, elvégre ez neki nem nagy változás, ellentétben velem. Csak attól félek, hogy féltékeny lesz Daira, hogy félni fog attól, talán a japán elragad tőle, ami hatalmas baromság. Én még mindig Lepsényi vagyok, noha a vérem félig Tanizawa. És mindkettejüket szeretem TESTVÉRKÉNT ugyanannyira. Persze tény, hogy Ricsivel több az emlékem, őt teljes mértékben bátyámként tudom kezelni, ellentétben Daival, de bízok benne, hogy a rellonos megérti ezt, vele úgyis letudtam e beszélgetést még Budapesten, mikor megtárgyaltuk a félreértést. Szeretném, ha mindkettő megértő lenne és elfogadná a másikat. Kérlek srácok! Figyelem elsősorban Ricsi reakcióját, de azért Daira is pillantok időnként, érdekel, hogy ő mit gondolhat vagy érezhet most. Nem kéne összeveszniük rajtam, annyit nem érek.