Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

- Mégis, miért tenne ilyet bárki is? Mégis miért? - veszik bele lélekszakadt sopánkodásaim sora a térben fellelhető, még számtalan zajba. Hiszen hiába a késő délután, ez a festmény népség csak mértékkel csendesedik bármikor. Nekem viszont ez most pont kapóra jön, hiszen nem az én jajveszékelésemtől zeng minden. Bár jól tudjuk, engem az se nagyon érdekelne.
- Egyáltalán ki talál ki ilyet? - áramlanak tovább fintorgó, grimaszokkal teli, magamból egyre jobban kikelt kérdéseim, miközben cowboyszerű járásommal haladok a márványlapokon, és rágódom valamin. Mármint nem az, hogy agyalok, hanem tényleg rágódom valamin. Kezemben egy kis doboz, amiből újabb és újabb cukorkát veszek elő, a számba nyomva, és folytatom utam, valamint szörnyülködésemet.
- Miért kell, hogy ez történjen? - csapok át egyre drámaibba. Nagyjából már csak az hiányzik, hogy térdre rogyva rázzam az öklömet a mennyezet felé. Egy-egy mellettem elhaladó diák furcsállva mér végig, azonban odáig már nem merészkednek, hogy megkérdezzék, mégis mi bajom van. Igazából tökéletesen beleillek ebbe a harsogó, diliházszerű környezetbe. Szerintem némelyikük azt hiszi, hogy valamelyik képből pottyantam ki és azért bolyongok itt, mert nem jutok haza a festményembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Két fő módon lehetsz láthatatlan mágia nélkül: baromi szürkén és elhanyagolhatóan viselkedsz, vagy éppen hogy kellemetlenül kirívóan. Az emberek mindkét esetben úgy tesznek, mintha nem is léteznél. De most olybá tűnik, mégsem vagyok láthatatlan. A kis Hanna-hasonmás legalábbis észrevesz. Igen, ő volt az, akit a múltkor összekevertem a lányommal.
- Neked is, édesem. - üdvözlöm viszont és fordulok egy amolyan balerina mozdulattal a kölyök felé, hiszen már majdnem eltrappoltam mellette. Egyelőre nem ingatom meg azon hitében, hogy még mindig tanár lennék. Különben is, ez hasonló, mint egy elnöki poszt, nem? Ha egyszer az voltál, mindig az maradsz. Egy diák szemében biztosan. Akár tanítottad, akár nem.
- Ha nem mindenízű, akkor feltétlenül. - vágom rá a kérdésre.
- És te ilyet? - nyújtom felé a kis dobozt, egy orr ráncolós fintor közepette.
- Ha nem kell több ilyet ennem, akkor igen. - bólintok a kedves érdeklődésére a hogylétemről. Mintha bárki kényszerített volna rá, hogy egymás után tömjem magamba a mindenízű drazsékat, amiket most a leánykának kínálok nagy kegyesen. Bizony, ezek miatt szitkozódtam. Miért készítenek ilyesmit? Ez valami élet metafora? Falod és falod, miközben néha -szó szerint- rosszul leszel attól, amit kapsz, de nagy reménykedve haladsz tovább, hiszen néha igazán kellemes élményekben lehet részed.
- Sőt, tessék, a tiéd! Kínálgasd vele az ellenségeidet! - csukom be egy gyors mozdulattal a dobozt, mielőtt a navinés kis mancsa elérne hozzá, hogy vegyen magának belőle. Inkább övé az egész, aztán csinál vele, amit akar.
- Boldog szülinapot! - kívánom a dobozka átadása mellé. Hiszen nyilvánvalóan ezt ünnepli ilyen szánalmas magányban a mi kis hősünk. Vagyis már nem, hiszen itt az ő megmentő lovagja. Kicsit görnyedt, kicsit alacsony, kicsit idős már hozzá, de a mienk.
- Szóval? Milyen torta? - terül szét egy bájos... nak nehezen nevezhető, de annak szánt mosoly az arcomon, miközben egyik kezemet zsebre vágva érdeklődöm. Mindezt némileg emelt hangon teszem, hiszen a festmények nevükhöz híven csak harsognak és harsognak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Étcsokis? Tökéletes. Keresve se találhattam volna jobbat az iménti percekben elszenvedett ízek leöblítésére. Amint megkapom tehát a remekbe szabott szeletet, már marom is magamhoz és lehuppanok a diák mellé. Török egy darabot a tortámból és a számba dobom, hogy aztán bólogatva hümmöghessek. Jó. Nagyon jó.
Aranyos a lánykától, hogy bizonygatta itt nekem a süti finomságát. De látta, nem nagyon kellett tukmálnia. Már csak azért sem, mert első pillanattól tudtam, hogy igazat mond. Végülis ez a szakmám. Az már más kérdés, hogy az ő igaza nem az enyém. Jelesül: könnyen lehetne, hogy ő tényleg finomnak tartja, míg én abszolúte nem. Relatív ügy. Azonban egy csokitortával nehéz mellélőni. Ezzel itt nem is sikerült.
- Csak azt ne mondd, hogy ez a legjobb ajándék, amit eddig a szülinapodra kaptál! - mormogom csücsörítve, a falattól dudorodó arccal a diáknak, közben a dobozka felé bökve. Az egy + sok festett személyes bulija nyomán még az is kitelne, hogy tényleg senki nem köszöntötte fel rajtam kívül.
- Hányadik különben? - érdeklődöm meg ilyen illetlen kendőzetlenséggel a korát. Aztán észreveszem befordulni a sarkon az egyik felügyelőt, akinek biccentek és szélesen rávigyorgok a csokis fogaimmal. A köszöntést viszonzó bólintása félbemarad és az a csekélyke mosolya undorodó kifejezésbe fordul. Kényelmetlenül torkot köszörülve halad tovább. Nézek még utána, aztán tömöm be az újabb falatot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Ráijeszthetnék a kis sárgaságra egy jól irányzott besértődéssel, amiért a csodás ajándékom nem érdemelte ki nála az aranyérmet. De a születésnapjára való tekintettel ettől most eltekintek és inkább a maradék tortára tekintek, hogy a tekintélyem ne csorbuljon.... oké, befejeztem.
- Hát ha már így kínálod, kipróbálom, villával is ilyen jó-e. - dünnyögöm, még éppen az utolsó falatot nyelve lefelé, de már nyújtom a tányéromat az újabb adagért, és szalvéta helyett szórakozottan a lány egyik csodás rajzát markolom fel. De mielőtt az arcomhoz emelném, észreveszem ezt. Mondjuk olyan szempontból már késő, hogy az ujjaimtól tiszta csoki lett.
- Bocs. - kérem elnézését ékesszólóan.
- Mik ezek különben? - érdeklődöm az alkotásai felől, amiket most így jobban megnézve, talán még jót is tesz nekik az én barna ujjlenyomatom rajtuk. Abból a színből úgyis kevesebbet használt. Viszont ettől még mindig csupa maszat vagyok. Egy nagyon idétlen mozdulattal, két ujjal fogva előveszem a pálcám és egy hasonlóan idétlen suhintás után már csillogok-villogok is. Ám remélem, ez nem tart sokáig, hiszen már kapom az új vércukorszint emelő csokibombát. Ugye kapom?
- Szóval tizenhét. Az nem rossz. - huppanok vissza mellé.
- Vártad? - kérdezem, nagy komolyan összevont szemöldökkel, mintha valami tudományos felmérést végeznék. Bár végülis én mindig azt teszem. Minden esetre a csitrik egy része odavan, hogy már végre nagy és erős felnőtt lehessen és csinálhasson mindenféle korhatáros dolgot, míg mások a hátuk közepére sem kívánják, vagy éppen teljesen hidegen hagyja őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Csalódott vagyok. Mélységesen csalódott. Minden elképzelésem dugába dőlt. Minden számításom falsnak bizonyult. A csokitorta ugyanis villával is pontosan ugyanolyan finom, mint kézből majszolva. Se nem rosszabb, se nem jobb. Na nem baj. Ez a csalódottság nem szegi kedvem. Tömöm magamba tovább. Mivel pedig a lány meggyőzött arról, hogy nem haragszik, amiért a műalkotásival törölköztem, így továbbra is azt használom szalvétának, amit az előbb már összemaszatoltam. Egyáltalán nem kár érte.
- Ez nem igaz, de nem baj. - legyintek, szintén a villámmal.
- Ha örülsz, az a te dolgod. Az én lányom nem fog neki örülni. Gondoskodom róla. - adom elő itt a kemény, zsarnok apát, aki az ő kis hercegnőjét semmi esetre sem engedi majd jöttment szőke hercegekkel meg fehér lovakkal lófrálni, hiába engedi meg a törvény ezt is a sok más mocsokság mellett. Az igazság persze az, hogy egyetlen dolog érdekel: az, hogy ő boldog legyen. De pszt! Ez titok.
- Tényleg, ismered őt? Tudod, ugyanolyan, mint te. - emlékeztetem az első találkozásunkra, amikor azért rikácsoltam utána, mert a gyerekemnek hittem. Azóta már a második vagy hanyadik évét tölti itt a tanodában.
- Kémkednél nekem utána? - vetem fel egy szájtörlést követően, amolyan mellékesen, hátha simán igent mond nekem, és máris volna egy remekbe szabott téglám az iskolában. A kis navinésnél tökéletesebbet nem is találhatnék, hiszen egyáltalán nem kelti fel senki figyelmét. Még egy halom csokitortával is alig.
Apropó csokitorta: amint a szülinapos előáll ezzel az ajándékot a manóknak őrültséggel, félrenyelem a süteményt és fuldokolva köhögök pár morzsát a kezembe. Még a szemem is könnybe lábad.
- Eszedbe se jusson... - ragadom meg a lány karját, mintha az élete múlna azon, amit mondok. A drámai pillanatot fokozandó a hangom még elég elhaló és érdes az iménti köhögéstől, ennél fogva igazán vészjósló. De ez tényleg nem játék. Ha valóban ilyen hálás annak a manónak, vagy levegőnek nézi, vagy belerúg párat, vagy kihasználja és rendel még tőle ezt meg azt, azonban egy túlcsorduló köszönöm vagy egy ajándékot biztosan kikészítené szerencsétlent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Elvileg az én sarjam is messze van tőlem az év nagy részében. Ezelőtt azért volt így, hiszen a jó édes anyjával él, most meg már bagolyköves, úgyhogy ezeket a folyosókat és padokat koptatja. Ennek ellenére folyton a nyakába lihegek. Legalábbis egyesek szerint. Különben viszont csak pár hetente esz erre a fene, amikoris találok valami ürügyet a környéken koslatásra. Most például a minisztériumi kollégák néhányának meglátogatását. Ha meg már itt vagyok, mindig ránézek a lányomra.
Pedig nem vicceltem. Komolyan fel akartam bérelni a szülinapost, hogy kémkedjen Hanna után. Amit persze sokkal kevésbé teszek azért, hogy a kis tinédzser életébe vájkáljak, mint inkább, hogy bosszantsam kicsit és figyeljem, hogyan reagál. Hogy tényleg képes vagyok-e még a saját véremen is kísérletezni? Ó, még szép.
Hát nem hallgat rám a navinés semmiben. Mindenről azt hiszi, hogy a bolondját járatom vele. Mindegy, majd tanul a maga karán. A manóknak pedig komolyan veszélyes kedveskedni. Ha nem csinálsz semmit, abból nem lehet baj. De majd rájön magától. Vagy nem.
- Ez jó volt. - adom vissza neki az üres tányéromat.
- Igazán lehetne gyakrabban szülinapod. - vélekedek eképpen, miközben alaposan megtörölközöm a rajzok és valós szalvéták hadával. Bár még így se tökéletes. Úgyhogy megint előveszem a pálcámat és azzal megoldom a továbbiakat. Mégse csokoládéban úszva térjek vissza a parancsnokságra. Hiszen még odamegyek, természetesen. Munkamániás vagyok. Ez van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Dudorászva baktatok a kihalt folyosón, ahol csak a festmények horkolnak vagy suttognak még valamiről. Sokakkal ellentétben én nem találom ezt olyan izginek. Mármint a sötét, néptelen sulit. Az emberek a legizgibbek, azok meg pont sehol. Mindegy, kell a nem izgi is az életbe. Márpedig mi lehetne annál kevésbé izgibb, mint ahogy én a kávémért bandukolok a konyha felé? Mondjuk az, ha még egyszer azt mondanám, hogy izgi? Azt mondtam már, hogy izgi?
Belököm az ajtót, amit egyébként nem kéne csinálnom, mert múltkor is orrba nyomtam az egyik nagyfülű kollégát. Emiatt most rögvest az ajtó mögé is nézek, nem hever-e ott egy kiütött manó, de ezúttal szerencsére nem. Indulok is tovább.
- Szép estét - köszönök annak a maroknyi esti dolgozóknak... meg - ezek szerint - annak a kis szöszinek, aki ott hátul burkol éppen valamit és akit az üdvözlés közben veszek észre. Pillantásom viszont átsuhan rajta, mintha csak egy bútordarab lenne. Mintha teljesen rendben lenne, hogy itt van. Természetes.
- Kaphatok egy kávét? Kis tejszín, két cukor. Köszönöm - darálom el kívánságom.
- Máris, Igazgató úr - hajbókol az egyik kis tünemény és iszkol készíteni, amit kértem, én meg addig lébecolok a konyhában. Kinyitogatok szekrényeket, belesek, kezembe fogok egy-egy eszközt, megnézegetem. Legfőbbképp láb alatt vagyok. Rámosolygok az egyik kis lényre, bólintok neki, aztán ugyanígy teszek a navinés prefektussal, miközben elsétálok mellette és a kajájára sandítok. Jól néz ki. Nem semmi éjjeli snack. Oké, a kávé sem szokványos rendelés ilyenkor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Ahogy felpattan, szögletes bólintásommal szinte egy "pihenj, közlegény"-t üzenek neki. Folytatom aztán tévelygésem. Ó, sokszor jártam én már itt. Egyik törzshelyem. Csak szeretek mindig úgy szemügyre venni, mintha most lenne részem benne először.
Hogy segíthet-e valamiben? Még éppen ezen morfondírozom, amikor pizzával kínál.
- Nem, kösz, nekem most csak... ez kell - áll be egy kis szünet szavaimban, hiszen már éppen mondtam volna, hogy kávé, amikor elém is került a maga illatos, gőzölgő valójában. Hálásan biccentek a szervírozó manónak és már kortyolok is, közben lazán támaszkodva az egyik asztalon.
- Tudnék én aludni, ó, de még mennyire tudnék - forgatom meg a szemeimet, szinte vágyakozva beszélve, miközben lelki szemeim elé úszik pihe-puha ágyam. - Csak nem lehet - mosolygok, mintha valami jót mondtam volna, pedig ez minden, csak nem jó. De hát akkor most sírnom kéne? Mondjuk azt ritkán vetem be, tény. - Még dolgom van - hadarom el ezt sebtében egy korty után, aztán a prefekta pizzájára nézek.
- De egyébként segíthetnél valamiben - térek rá ezzel az előbb felhozott, sokkal izgisebb részre, minthogy még tovább taglaljam, milyen unalmas, éjszakában fennmaradós egy igazgató auror élete.
- Megmondanád, hogy mit keresel itt ilyenkor? - érdeklődöm meg tőle fecsegő hangon, újra és újra végigpillantva rajta, aztán ráérősen kortyolok megint a csészémből, tán még kisujjam is eltartom. Közben hátam kicsit az egyik konyhabútornak vetve, szabad kezem zsebemben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nem teketóriázik a prefekta, azt meg kell hagyni. Máris interjúvol engem.
- Attól függ, főleg irodai vagy éppen terepmunka jut neked. Összességében nem éppen leányálom. Ha mondjuk szeretnél családot, harmóniát a hétköznapokban, kellemes mennyiségű szabadidőt... - sorolom jóleső hangon - akkor felejtsd el! - intem le aurori pályára való vágyódását, majd belekortyolok a kávémba. Kemény élet a miénk és még aki azt is hiszi, hogy valamilyen úton-módon kikerülheti a túl necces helyzeteket, az nagyon téved. Részemről mondjuk soha nem akartam kikerülni. Inkább mindig fejest ugrok beléjük.
Nade elérkezünk a nagy kérdéshez és igazán jól teszi a navinés, hogy nem áll neki kamuzni, ugyanis - bár nem feltétlen tudhat róla - egyből kiszúrnám. Nem csak így-úgy-amúgy derülne ki, hanem abban a szent pillanatban. Hiszen ez a szakterületem. A hivatásom. Az életem.
- Ó. Értem. Értem - bólogatok latolgatva, miután elmesélte nekem korgó gyomra legendáját - Csak az a baj, drága, hogy ez a kolbászos pizzaremek azért nem éppen az az "éppen csak bekapok egy falatot" kategória - bökök csészémet tartó kezemmel a kisebb lakomára. - Fejezd be nyugodtan, nem kell sietni, nehogy elcsapd a hasad! Viszont máskor inkább csak kérj valamit, amivel aztán már léphetsz is ki az ajtón és majszolgathatod járőrözés közben, jó? - javaslom neki. Remélem, nem kell nekiállnom ecsetelni, miért jobb döntés az. Ha nem érti, akkor persze nagyon-nagyon szívesen megteszem.
- Minden esetre 10 pont a Navinétől és a héten egyik délután ugorj be a manóknak segíteni kicsit büntetőmunka gyanánt! - osztom ki a szőkeség jussát teljesen tárgyilagosan. Nem haragszom meg semmi. Ez szimpla tanulópénz. Akiben ilyesmi felmerül, hogy aurornak álljon, annak aztán főleg. Viszont alig fejezhetem be a mondatom, amikor...
- Uram, dehát mit tettünk? Mit csináltunk rosszul? - kezd vékony hangján sápítozni az egyik manó, aki felfigyelt a kiosztott feladatra. - Igazgató úr, ugye nem küld el minket? - csuklik sírásba a hangja és szavaira társai is rémülten fordulnak oda.
- Mi? Dehogy. Félreértitek. Annyira jól vagytok, hogy ezt is gondolkodás nélkül rátok merem bízni. Biztos vagyok benne, hogy kiváló feladattal látjátok el a mi kedves prefektánkat, amikor ellátogat hozzátok - intek negédesen a lány felé, mintha felkonferálnám valamilyen rendezvényen, aztán felhörpintem az utolsó korty kávét, már nyomva is a házimanó kezébe az üres csészét, hogy lefoglalja magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Rendhagyó az aurori pálya, azt meg kell hagyni, igen. De nem hiába az. Minden esetre, ha adrenalinlöketre vágyik, nevezzen inkább seprűversenyekre, mágustusákra, esetleg segítsen be egy sárkányrezervátumban!
Emelt fővel, mindenféle nyivákolás vagy arcvágás nélkül fogadja a büntetését a navinés. Igazából egy prefektustól ez valószínűleg el is várható, azonban akkor is kellemes, hogy nem kell magas frekvenciát hallgatnom és a manók sem sodornak el, ahogy zsebkendőt kínálva rohannak egy zokogó lány felé.
- Érdekes. Igazán érdekes - bólogatok homlokráncolva, mintha valami tudományos értekezésen lennénk, pedig csak gúnyolódom azon, hogy még mindig azt ecseteli nekem, miért a pizzát választotta és hogy mit evett ma meg mit nem. Legyünk őszinték, ha van valami, ami messze áll az érdekestől, az ez.
- Ó, csodálatos - lelkendezek posztomat illetően, mikor elkezd faggatni igazgatóságomról - Az az egyik legjobb benne, hogy ha egy tilosban járó diák még tetézi is a helyzetet azzal, hogy tovább akar csacsogni velem, miközben őrjáratoznia kéne, akkor nem kell a dirihez küldenem, hiszen a diri már itt van! - részletezem kedélyesen, micsoda előnyei vannak egy ilyen tisztségnek.
- Mármint csak volt. Eddig. Mennem kell - zárom rövidre, felhajtom az utolsó korty kávémat - Meg neked is, úgy tudom - utalgatok rá egyáltalán nem burkoltan, hogy fejezze be a lakomáját lassan mostmár és eredjen a dolgára.
- És ne feledd: te, konyha, mosogatás - emlékeztetem címszavakban bűntetőmunkájára, rá is mutatva mindig az adott dologra, személyre. - Most meg jó éjt! - intek neki és kibaktatok a manóbirodalomból.