Csak nemrég érkeztem, és még nem igazán ismerem a helyet. Kóválygok, mint az a bizonyos dolog a levegőben, és folyosóról folyosóra vándorlok. Hihetetlen mekkora ez a hely. Nézelődöm, és néha kikerülök egy – egy jelmezes ’’ őrültet ’’ majd folytatom utam. A földszinten haladva finom illatokat érzek, és arra veszem az irányt, mert hirtelen megéhezem. Ha jobban belegondolok, már vagy két napja nem ettem. Nem ártana legalább egy szendvicset ennem. Gondolkodom menet közben. Ahogy a konyhához érek, benyitok, és néhány manót pillantok meg. Meg egy életnagyságú Tapsi Hapsit. Becsukom az ajtót, majd újra kinyitom, hogy megbizonyosodjak a látványról. Majd vállat vonok és besétálok, hogy végre csináljak valami kaját.
- Mi a hézag, hapsikám? – szólok oda a nyúljelmezesnek csak úgy köszönésképpen, mert nem bírom megállni a beszólogatást. Mindig is nagy volt a szám. Majd a manókat próbálom elhessegetni. Nem igazán akarják elfogadni a dolgot hogy visszautasítom a segítségüket. Pedig a látszat ellenére nem vagyok egy törékeny, elveszett kislány. El tudom látni magam.