Rendesen megéheztem a jelmeztáros kavargás óta, szóval gondoltam, sütök megint valamit. Fölvettem a jelmezt, bár nem tudtom, miért. Talán mert így nem kellett cipelnem. Beléptem az ajtón, és a manók szokás szerint kezdték a nyüzsgést körülöttem. Minden alkalommal elmondom nekik, hogy hagyjanak békén, tudok sütni magamnak, de nem bírják megjegyezni. Most is elhessegettem őket, mint mindig.
Mit süssek? - tettem fel magamnak a kérdést. Kakaós csigát - feleltem magamnak. De az volt legutóbb is - kötöttem belém. Akkor aranygaluska? Az is ugyan olyan tésztából készül...
Ezzel aztán ki is egyeztem, és összegyűjtöttem az alapanyagokat. Tojás, tej, olaj, cukor, só, élesztő, és persze liszt. A vanília sodót majd utána. Kerestem egy bögrét, és egy tálat. A bögrébe tejet töltöttem, és megittam. Kimostam, aztán megint töltöttem, és megpróbáltam a varázspálcámmal kis lángot kibocsájtva felmelegíteni, ami végre sikerült is. Lám, az új pálca megtette a hatását! Addig melegítettem, amíg végül nem volt sem hideg, sem meleg - tökéletes volt ahhoz, hogy felfuttassam benne az élesztőt. Egy kis cukrot szórtam bele, aztán belemorzsoltam az élesztőt is. Amíg az felfutott, addig nekiálltam beleszórni a tálba a lisztet. Kis fehér felhőcske kíséretében beleszórtam egy kilót, aztán beleraktam a megfelelő mennyiségű cukrot, és tojást, és persze egy csipet sót, hogy kiemelje az ízeket. Az élesztős, cukros tejet beleöntöttem a tálba, aztán újratöltöttem a bögrét tejjel, és azt is beleöntöttem. Ezt az öntögetős procedúrát annyiszor ismételtem meg, amíg el nem értem a kellő mennyiségű tejet a tálban. Jöhet a dagasztás. Nos, ezt talán megpróbálhatjuk pálcával is, de nem kockáztatok. Ha véletlenül szétfröcsögne, akkor kezdhetnék takarítani, meg újra összedobhatnám a tésztát. Magamhoz intettem egy manót, és rábíztam. Érdekes, hogy legutóbb is ez a lekonyuló fülű manó jött. Mivel legutóbb is szépen végezte a munkáját, most is nyugodtan rábíztam. Amíg ő elvolt, és leültem egy székre, és azon ábrándoztam, hogy mit kapnék, ha valami prefektus most beállítana ide.

Az ember néha elfelejt nyilvánvaló dolgokat. Elfelejti, hogy ott van a fején a szemüveg, és negyed óráig keresi, vagy bemegy egy szobába, aztán megáll, és nem tudja, miért ment oda, vagy egyszerűen elfelejti, hogy egy nyúljelmez van rajta.
Már a vaníliasodót készítettem, amikor az ajtó nyikorgását hallottam. Odanéztem, de az zárva volt. Megnéztem, hogy mennyire sült már meg a tészta, amikor újra hallottam az ajtónyitódást. Odafordultam, és most valakibe is jött. Egy pici, vörös hajú lány, akit rögtön körbezsongtak a kis mitugrászok. Rákérdez, hogy mi a hézag... Álltam tanácstalanul, hogy erre mit feleljek, és végül arra jutotta, hogy még mielőtt válaszolok, elkergetem a manókat.
- Hé, hagyjátok a lányt. Majd én segítek neki. - Reméltem, hogy ezzel sikerül valamit elérnem, és lám, el is mentek.
- Szia, Wolgast vagyok. De hívj csak Wolnak, vagy Wolginak, vagy ahogy akarsz. - és a szokásos vigyor a végére. Tényleg mindig így kezdem az ismerkedést. Valamit újítanom kéne, mert ez már kezd elcsépeltté válni.
- És az a hézag, hogy aranygaluskát sütök. Mindjárt kész, csak pár perc a tésztának, a sodó meg... Óh, a sodó! - és futottam is a fazékhoz. Szerencsére nem égett oda, és ki sem futott.
- Ha éhes vagy, megosztozom veled szívesen. Nem szoktam kis adagokat készíteni.
Még mindig nem esett le, hogy talán hülyének néz a jelmez miatt.

A lányt Moondance-nek hívják, de Skynak szólítják. Fura. Felült egy asztalra, aztán a jelmezes emberekről beszélt. Már majdnem válaszoltam neki, hogy én sem értem, hogy miért vannak beöltözve, amikor észrevettem, hogy rajtam is jelmez van.
- Igazából én sem értem még ezt a beöltözős dolgot. Én csak úgy viccből vettem fel, meg hogy egy kínos helyzetből átlépjek egy másikba.
Sky tudatta velem, hogy nem szeret éhesen rögtön édeset enni.
- Fura, én mindig édessel nyitom a napot is. Mást nem is kívánok, ha nincs regelire valami édes, akkor kihagyom a reggelit. De aztán ebédre megeszek bármit, ott már nem válogatok. Nem bírnám ki evés nélkül. És neked is enned kéne, mert ilyen kis pöttöm maradsz. - kinyújtottam a nyelvem, aztán elmosolyodtam. Én sem voltam mindig ilyen magas. De nem is a sok evéstől nőttem meg... Bár, lehet, hogy az is közrejátszott. De inkább a gének miatt.
- Én viszont amint kész lesz, elkezdem elfogyasztani. Maradni fog neked is, ebben biztos vagyok!
A sodó elkészült, és a tészta is már kezdett szép aranybarnára változni. A sütés a leggyönyörűbb varázslat a világon.
Mesélj valamit magadról! Ki vagy, honnan jöttél, ilyesmiket. Csak hogy teljen az idő. - Álltam, és néztem, hogyan kutakodik a szekrényekben hozzávalók után kutatva.

- Nyugi, én vagyok túl nagy, te teljesen normális magasságú vagy - kacsintottam rá. Igazából innen föntről mindenki ugyanakkorának látszik. Csak a szín változik.
Nem utasította vissza a kérésemet, hogy meséljen magáról. Amerikait még szerintem nem ismertem soha. De vajon mi az a Malamut?
- Az én nevem Wolgast Sykes Bellafonte. Apám francia pék, anyámmal ide költözött Magyarországra. Szeretek sütögetni, kutyát sétáltatni... Ja igen, van egy kutyám, Negró. Pff, nem is tudom, mit mondjak még. Bal kezemmel megvakartam a tarkóm.
Beleszagoltam a levegőbe, aztán kivettem a kemencéből a tésztát. Gyönyörűen aranybarnára sült. A sodó is elkészült, mindet az asztalra tettem.
Tudod, mit? Megvárlak. - A gyomrom elégedetlenül kordult egyet, de nem törődtem vele. - Ráérek, hisz nem ma fogok meghalni.
De vajon mikor? Már napok óta nem jutott eszembe az ígéret. Már kezdem azt hinni, tényleg csak egy álom volt. Azért még óvatos vagyok, de már kezdek felhagyni vele.
Leültem, és néztem, ahogy Sky összeállítja a kajáját, és nekikezd az evésnek. Halál. Olyan távoli dolog. Olyan idegen. Mintha nem is létezne, mintha csak egy mese lenne, amivel a gyerekeket szokás ijesztgetni. Persze tudom, hogy mindenki meghal egyszer, de én még nem. Még nem halhatok meg.

A kutyás téma felkeltette az érdeklődését.
- Negró egy kuvasz-labrador keverék. Nem kifejezetten okos, de nagyon barátságos. Ennél többet nem volt kedvem mondani, mert teljesen lényegtelen lett volna. Néztem, ahogy az asztalon ülve majszolja a szendvicsét, aztán engem is evésre biztatott. Ellenkezni akartam, hogy de, megvárom, de aztán azt mondta, hogy ő úgysem enne belőle.
- Ugyan, kóstold meg! Jó, eszem belőle addig, de frissen a legfinomabb. Én vagyok a levitás konyhamester, nem hagyhatsz ki egy ilyen ajánlatot! - mondtam vigyorogva. Még soha nem utasították vissza amit sütöttem, nem is véletlenül. De állítólag a kakaós csigám a legjobb mind közül.
A halál téma érzékenyen érinti, úgyhogy megfogadtam magamban, még csak véletlenül sem fogok ilyeneket mondani előtte. Néha előtör belőlem ez a sötét humor, de a jelenlétében inkább visszafogom magam.
Gyorsan valami új téma felé akartam mozgatni a beszélgetést, de Sky megelőzött.
- Csellózom. Nem vagyok egy nagy virtuóz, de megy. Emellett énekelek. Vagyis... énekeltem, amíg muglik között éltem. Kórusban. És te játszol valamit?
Felötlött bennem egy kérdés, és rögtön fel is tettem.
- Amúgy fura neved van. Nagyon szép, de szokatlan. Miért így neveztek el?

Lotti

-=Az évnyitó előtt és alatt=-

Íme, ott álltam a nagy ajtók előtt. Ugyan úgy, mint tavaly, de teljesen másképp. Az iskola előtt toporogtam, mely a tudást kínálja, pedig nem rég tapasztaltam meg, hogy a tudás lehet kegyetlen, és borzasztó. Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább rájövünk, hogy mennyire reménytelen a helyzet. Minél többet tudunk meg egy emberről, annál több antipatikus jellemvonást találunk rajta. Minél jobban megismered magad, annál inkább rájössz, hogy az életed hazugságokból, és ábrándokból áll. A tudás eloszlatja azt a jótékony rózsaszín ködöt, melybe beleszületik az ember.
És mégis, a gyerekeknek iskolába kell járniuk, hogy aztán hasznosak legyenek. Azoik is lesznek, de egyben kiábrándultak is.
Kiábrándultam tártam ki, majd léptem be az ajtón. Nagyobb nyüzsgésre számítottam, de örültem, hogy tévedtem. Évnyitó, mi? Engem úgy sem említenek, a többit meg megkérdezem később. Éhes nem voltam, és ha később mégis megéheznék, akkor ott a konyha.
Odasétáltam a színes kavicsokkal teli homokórákhoz, melyekben most kizárólag fent helyezkedtek el a kavicsok. Nekidöntöttem a vállamat, és néztem, ahogy az emberek bevonulnak a nagyterembe. Diákok egyesével, vagy kettesével, tanárok, aztán egy fura, hosszú, fehér köpenyes alak, majd a többi diák... Csak én nem. Most nem. Nem tudnám adni a vidám, rózsaszín felhős énemet, aki voltam tavaly. Nincs kedvem beszámolni az egész levitának a nyaramról, aztán sajnáltatni magam. Inkább megvárom, hogy elkezdődjön a beszéd, aztán felmegyek a toronyba.

Lotti


Gondolataimban újra Wolgast utcáit jártam végig, emlékeztem, hogy akkor a torkomban dobogó szívvel néztem, hogy hátha felbukkan valami, ami megnyugtat. Elmentem a templom mellett, ott volt az a szobor, ami alá lepihentem. Így tettem most is, és néztem az embereket. Valami olyasmit vártam, hogy az öregek összesúgnak, és óvatosan felém mutogatnak, de nem így volt. Teljesen természetesnek vettek engem. Alaposabban szemügyre akartam venni a szobrot, és a feliratra tekintettem. Hatalmasra nyílt a szemem, aztán futottam, egészen amíg...
Ijedten szippantottam be a levegőt, amikor valaki a nyakamba csimpaszkodott. Az emlékeim világából kikerültem, visszatértem a jelenbe, ahol valaki a hátamon volt. Aztán megszólított ez a valaki, és alábbhagyott az ingerültségem.
- Szia, Lotti. Ugyan, nem szoktam én megijedni! - füllentettem. Eléggé elbambultam, és nem számítottam rá, hogy ilyen fog történni velem.
- Milyen volt a nyarad? - kérdeztem, szomorkás mosolyt erőltetve az arcomra. Nem voltam vidám hangulatomba, pedig mindenki úgy ismert meg, mint aki sosem szomorú.
- És miért nem vagy a nagyteremben? Mindjárt kezdődik a beszéd...
Egy picit próbáltam lerázni magamról, de mégis jól esett, hogy itt van. Talán sikerül egy kis lelket öntenie belém. Arra pedig nagy szükségem lenne.

Lotti


Csak csüngött a nyakamon, mint egy lajhár. Arra a kijelentésre, hogy mindenki meg szokott ijedni, nem reagáltam. Aztán megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Nem, semmi sincs rendben. A családom hazugságokon alapszik, összevesztem apámmal, még mindig nem tudom a történet egészét, én magam nem az vagyok, akinek hittem, és az a jóslat sem hagy nyugodni. Bár eddig még semmi nem bizonyította, hogy lenne bármi valóság-alapja.
- Jól vagyok. Mindig jól vagyok. - hazudtam mosolyogva.
Szóval olvasott egész szünetben? Nem rossz elfoglaltság, biztosan vidámabban telt a nyara, mint az enyém.
- Én nem szeretnék a szünetemről beszélni. Nem itt, és nem most.
Ezután elmondta, hogy csak ismerőst keresett, és így lelt rám. Megkérdezte, hogy zavar-e. Érdekes kérdés... Szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal, de mégis jól esett a közelsége. Talán már eleget voltam egyedül a nyár folyamán. Eleget gondolkodtam, eleget szenvedtem, és most eljött az idő, hogy kicsit visszazökkenjek. Mert ugyebár az életben nincsenek véletlenek. Valakinek az életében fontos, hogy találkozzak itt Lottival. Hátha pont az enyémben. Vagy mindkettőnkében...
- Nem zavarsz! - mondtam végre őszinte mosollyal. - Jól esik, hogy itt vagy. És nem, nem várok senkit. - végigpörgött egy-két esemény a fejemben. Ha nem így alakultak volna a dolgok, most lehet, hogy várnék valakit.
- Várom, hogy elkezdődjön a beszéd, aztán sétálok egyet. Szeretnéd hallgatni a szócséplést, vagy velem tartasz?

Lotti


 Mindent elmondhatok neki... Elképzeltem, hogy elmondom neki. Az egészet. Csak zúdítanám rá a sok szót, a sok keserű, fájdalmas szót, amíg össze nem esik. De erre nem volnék képes. Egyrészt nem tudnék vele ilyet tenni, mert a barátom. Másrészt pedig még túl friss az egész nekem is. De talán egy-két pici részletet elárulhatnék neki. De nem itt.
 Amikor felvetettem neki, hogy velem jöhet bolyongani, szívesen beleegyezett. A magányról így letettem, de jobb is így. Kedvelem a lányt.
- Akkor ha elkezdődött a ceremónia, és már mindenki bement, keressünk valami kellemesebb helyet! - mondtam Lottinak, és kacsintottam. A rossz kedvem egy picit enyhült, amióta itt van.
Tulajdonképpen tavaly sem voltam az évnyitón, és most is kihagyom. Biztosan tök jó, de különösebben nem izgat. Ha az álmom tényleg csak marhaság volt, akkor még jó pár évnyitón részt fogok venni. Ha meg mégis van valami valóságtartalma, akkor... Végül is az sem jelenti azt, hogy rögtön beteljesül... Van még időm. Remélem.
 Az emberek csak mentek be, és lassan elkezdődött az igazgató beszéde.
- Akkor mehetünk?