Rufus;;

Lucus alig várja már, hogy másodikos nagylány lehessen, igen, eljött ez az idő, már tudja is, hogy évfolyamot lépett, mert sikerültek a vizsgái, nagyon boldogon és mosolygós arccal mászik ki ágyacskájából, majd mély levegőt véve rohan a szekrénye felé. Abszolút a reggeli sport híve, ámbár nem úgy, mint mások, sokat van késésben, ezért rohan állandóan, meg ha feldobott, akkor is, csak akkor tud talán megülni a popsiján mikor rajzol, akkor elmerül, pihen, és minden szép meg jó. Kinyitja a hatalmas, kétajtós szekrényt, majd valahonnan a legmélyéről előtúr egy szép rózsaszín, fehér virágos felsőt, meg hozzá egy nacit. Nem hiszi, hogy annyira hideg lehet a kastélyban, de azért egy kapucnis felsőt is visz magával.  
Összekapja a rajzolós cuccait, de ma a fuvolája is nála van, lehet, később gyakorol rajta, egyébként meg ma úgy is a cél a felfedezés, arra gondolt, rajzol magának egy térképet, amit a Nyugati-szárnyból indít, ezért is vezet arra a bizonyos folyosóra az útja. Eleinte a csend fogadja, apró pisszegéseket hall csak, mióta itt van, itt még nem járt, meglepő, de az első éve az annyira ijesztőnek tűnt neki a nagyok között, hogy inkább nem bóklászott, de már másodikos lesz, ideje a sarkára állnia.  
Ahogy egyre inkább szeli a távot megfigyel egy-egy portrét, az egyiken éppen olyan falugyűlés szerűség látható, annyira nézi, nézi, hogy majdnem szívbajt kap, mikor az egyik alak kitekint rá, hatalmas vigyorral.
- Mit nézel kislány, nem láttál még farmert kiöltözve? – Visszariad, és ahogy hátralép, egy idős hölgy portréja alá, aki láthatóan igen gazdag, ráadásul süt róla a gőgösség is. Nagyokat pislog rá, majd az átkiált a szemben lévő freskónak.
- Ez a kislány magánál fessebbeket lát csak, nézett ma már tükörbe?
Alig bírja hallgatni karjait a füléhez kapva ér a folyosó közepére, ahol picit halkabbak a festmények, mintha várnának valamire, vagy valakire, akit ismét megijeszthetnek. Picit ijesztő, kicsit fél, egy hangyányit menekülne… Megpróbálja megemberelni magát, és ahhoz az eszközéhez fordulni, amivel le tud embereket nyűgözni, előveszi a fuvoláját, összerakja, majd egy-két bemelegítő hang után játszani kezd, amit egyelőre úgy tűnik a portrék is tetszéssel fogadnak.

Rosszalkodó;;

Járőrözni jönni tudni kell!
Mostanában sok olyan dolgot csinál, amire kifejezetten megkérték, hogy ne tegye. Semmi rossz nem húzódik mögötte, mégis elég különös, hogy csak-csak és egyre többször fejjel megy a falnak. Persze nem mintha nem vallana rá, de azért nem az a makacskodó típus. Igazából lát mögötte valami élvezeteset, valami érdekli és utána akar járni. A homályosuló tájat fürkészi, miközben egyre romló fényviszonyok kezdenek el uralkodni a folyosókon. A jelvénye nincs rajta, a zsebében pihen. Nem szeret vele riogatni, meg éppen kviddicseztek ma, és még nem volt ideje feltűzni. ennek köszönhető egyrészt az is, hogy ütője is nála van még, pár aprósággal együtt. A másik része a dolognak, hogy életében először fut neki egy teljesen egyes egyedüli járőrözésnek, amiből bármi kisülhet. Nem fog ütővel senkire se támadni, de amilyen pici, talán így ijesztőbb. Ilyenkor kicsit úgy érzi, hogy az a bizonyos ördög megint készül kibújni belőle, és már alig bírja elnyomni magában. Az oldalán libegő táskába csúsztatja az ütőt, az asztrológia könyv mellé, aztán maga előtt összekulcsolja a kezeit és kissé ugrándozva indul meg, miközben végig az ablakokon kifelé bámul. Valami vonzza afelé, hogy kimenjen, de nem-nem, neki azt nem szabad.
Valami olyasmit gondol ki inkább, hogy azokat a vele múltkor csúnyán beszélő portrékat tudja le először, hogy ne kelljen velük sokat találkoznia. Eleve nagyon csodálkozik, hogy még sosem hagyták őket jól helyben. Hatalmas nagy szájuk van, azzal karatéznak. Borzalmasak. Az emberek idegein táncolnak, arról nem beszélve, hogy a sértéseik mögött még nem is valami szépek. Persze van kivétel, de az igen ritka. Egyébként is még a folyosórész közvetlen közelébe se ér, de már a nagyhangú eszmecserét kell hallgatnia. A homlokára csap, majd megcsóválja a fejét. Komolyan gondolta ő ezt? Borzalmasak tudnak lenni, rajtuk még Luca kedvessége, vagy éppen ennek ellentéte se segít. Viszont arra nem számított, amit még a fülével hall. Mintha valaki visszabeszélne nekik, arról nem beszélve, hogyan és milyen tervekkel. Nem mintha nem érdemelnék meg, sőt, mai azt illeti, ha most szépen sarkon fordulna és hagyná, hogy megalázzák őket, azzal segítene a legtöbbet, de ugye érték, meg szabályszegés, már ha tényleg az folyik ott, amire gondol. Egész határozott léptekkel libeg előre, még körvonalazódik előtte egy fiú, akiről meg meri állapítani, hogy ha esetleg idősebb is nála, nem sokkal, bár nem igazán gondolná. Éppen akkor emeli fel végigmérő tekintetét a képre, mikor azt már nagyban áztatják.
- Mit csinálsz?
Az a higgadtság, nyugodtság és inkább kíváncsiság, mint kérdőre vonás bujkál a hangjában, ami egy normális beszélgetéskezdeményezésnél. Nagy barna szemeit rászegezi, de az érdeklődés megcsillanásánál többet azokban sem mutat. Egyelőre nem lép közbe, persze, ez nem jelenti azt, hogy később sem fog.
- Ezt nem szabadna ám! Te is ennyire szeretnél vizes lenni?
Kekeckedik kicsit, nem mintha tudná, kivel beszél, de nem is nagyon zavartatja magát ezen a téren. Közelebb is lépdel, de előtte még a táskáját leteszi a fal mellé, amiért az egyik portré be is szólna éppen, de ahogy ránéz, letesz róla. Tán fél, hogy Luca is ezt tenné vele? Nem, esze ágában sincs, de nem fog rögtön a jelvényével villogni, ráadásul, ha jól sejti még nem is minden portré tud róla, szóval ők se csacsoghatnak. Talán.

Rosszalkodó;;

Az a tapasztalata eddig, hogy az itteni diákok élen járnak a rosszalkodásban. Ehhez nem kell feltétlenül házakba sorolni őket – jó, a rellon biztosan magas veri a többieket-, hiszen van elég bajkeverő mindenhol azért, és ez legtöbbször több mint kéne. Ezért van szükség a prefektusokra is, az alap kötelezettségeken kívül. Mert az, hogy segíteni kell az újakat, ez igazából mindenki feladata, meg mindenki szeretné is, hogy új barátai legyenek, beilleszkedjenek azok – Luca felfogás bekapcsol-, szóval ezt a részét kicsit érdekesnek tartja a prefektusok kötelezettségének. Ennek alapvetőnek kéne lenni, lehet csak ő túl empatikus ehhez – biztos, hogy az-, ezért érzi így. Mindenesetre a fenntartásait félreteszi, kötelességeinek pedig eleget téve, nagy unszolások árán, de végre egyedül, járőrözni jött! Még új az az érzés, amit ez okoz neki, nem is igazán tudja mihez hasonlítani. Mindenesetre boldog és izgatott is egyszerre, amellett a furaság mellett. A Nyugati-szárny földszintjén kevergett, mikor a portrés rész felé indult meg, ahol a fiút látta meg éppen nagy cselekvése közepette. Nem akar ijesztő lenni, meg felfedni se magát, bízik benne, hogy talán a jelvényvillogtatás nélkül is jut valamire, bár az első kérdésére kapott válasz nem éppen kielégítő számára.
- Fenyítesz? Nem gondolod, hogy ez a kastélyban nem csak rájuk igaz? Egyébként meg, nem lehet, hogy te vagy túl sokat nyilvános helyen?
Nem, biztosan nem, sőt, miért tenné? Nem kötekedik Luca! Ő nem olyan, szelíd navinés bárányka, akinek már egy ideje mintha hiányozna egy vagy két kereke, mert iszonyatosan felvágták mostanság a nyelvét. Lehet, a közeg teszi, vagy ennyire nem tudja elnyomni magában a kisördögöt? Igazából ő mindig megmondta, hogy nem rossz kislány, csak mókázni szeret, a baj meg abból indul, mint tudjuk. Meg egyébként is, nem keresi ő a rosszat, rátalál az magától is sajnos, vagy nem sajnos. Ami pedig az úriembert illeti, igen, ez feltűnt Lucicának is, hogy nem éppen a legszorosabb baráti kötelék van közöttük, senki nem is kérte ilyenre, de azért ez túlzás. Biztos benne, hogy a szabályszegő se élvezné túlságosan, ha falhoz szorítva kényszerítenék dolgokra, közben locsolgatnák, vagy pirítanák őt –kinek, melyik szimpatikusabb-, úgy mint most szegény banyát, aki az áldozata lett.
- Hogy én? Neem, rólam szó sem volt, én nem is locsolgatok csak úgy, mint te. Milyen szokás ez? Új divat? Menő lett vízi akadálypályát gyártani nekik?
Mutat a festményekre szinte vigyorogva, ó volt ebben minden, odaszúrogatás, irónia, meg némi érdeklődés, ami erőteljesebb, mint amúgy. Elég leleményes ahhoz, hogy tudja ez mire volt „felhívás”, ezért is mosolyog olyan szélesen az illetőre, akinek a nevét még nem tudja, egyelőre.
- Te, izébizé, remélem, semmi nem forog az agyacskádban, nem járnál jól vele, főleg ha a hajamnak baja esik! Jó lenne, ha befejeznéd a vizezést…
Ez egy remek névválasztás volt Luca részéről, de komolyan, keresve se találni jobbat, megint olyan szép szókincsileg, hogy az hihetetlen, de mindegy is. Ezt pedig már komolyan mondja, tényleg nem kíván rátérni, mennyire dühös lenne, ha az előbb említett dolgok bekövetkeznének.

Meglepetésem *--*;;
December 24. 18:00

Karácsonyra hangolva öltözni jó! Főleg kicsit Lucásan.
Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, ide véle, hadd egyem meg, melegében! Jaj de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok gyertya. Itt egy szép könyv, ott egy labda. Jaj de szép a karácsonyfa! Végre, végre, eljöttek az ünnepek. Bár nem egészen úgy tervezte Luca, ahogy ez most alakult, de ettől csak egy egész kicsit bánatos. Azt hitte, majd szépen hazamegy és találkozhat Benjivel meg a szüleivel, boldogan karácsonyoznak, meg ilyesmik. De a prefektusi, csapatkapitányi meg ilyen teendői keresztül húzták ezt, ráadásul jött egy elég különös levél a bátyjától is, miszerint ne bánkódjon, és azért a két napért, amire tudna, ne utazzon haza. Soha egy alkalmat se hagyott még ki egyikük sem, hogy találkozhassanak, erre… Különös. Mondjuk próbált jó pofát vágni hozzá, de kicsit azért még mindig reménykedett a karácsonyi csodában, hogy azért valami módon idevarázsolódik hozzá. Hiányzik neki. Hiába a levelezések – amikben nagy vonalakban mesél csak inkább a tetteiről-, vagy az apró ajándékok, amiket kap, nem ugyan az. Ellenben a reggel kapott üzenet teljesen felvillanyozta. Nem is csak azért, mert, hogy ajándékot kap, hanem sokkal inkább az, akitől. Ő is elküldte már a fiú ajándékát, ami egy gravírozott gitárpengető volt, azt íratta bele, hogy a legtehetségesebbnek. Nagyon remélte, hogy örülni fog neki, de elképzelése se volt, hogy őt mivel lepi meg. A levélben az állt, hogy pontban este hatkor, a bejárati csarnokban várja majd a csomagja. Érdekes, hogy nem küldte fel a Navinébe, de ebbe nem is nagyon gondolt bele. Időben megkezdte a napi dolgokat, el is végezte, amit kellett. A szünetben a tanársegédi feladatait is kicsit rendbe akarta szedni, így éppen egy halom asztrológia jegyzet között csücsült, mikor észrevette, hogy már fél hat van. Mérhetetlenül nagy mosollyal az arcán húzza fel cipőjét, a pár éve kapott egyik kedvenc pólójába bújt, majd csak a hangulat kedvéért egy kis agancsos hajpántot vett fel. Nem sokat gondolkodott, sietve indult el a bejárati csarnok felé.
Suttog a fenyves zöld erdő, Télapó is már el jő. Csendül a fürge száncsengő, véget ér az esztendő. Tél szele hóval faggyal jő,elkel most a nagykendő. Miközben lefelé ballagott vígan dalolgatott karácsonyi dalokat, nem is foglalkozva vele, kivel futhat össze. Ma szenteste lesz, biztos félig üres a kastély, a többiek meg jól elvannak Luca társasága nélkül is. Majd azért a nővéreit meg szeretné keresni, de ez nem az első a listáján, sokkal inkább a meglepetés. Leplezni se tudná a kíváncsiságot, ami eluralkodott rajta tapsikolva, szökdécselve érkezik meg, az ürességtől kongó rész felé. Körbepillant, időben jött ám sehol…vagy mégis! Már majdnem azt hitte, hogy valamit félreértett, mikor egy nagy ezüst dobozt pillantott meg, rózsaszín szalaggal. El is indult felé, hogy megnézhesse, mit rejt. A kis kártya rajta, annyit hirdetett „Vakarcs”, tudta, hogy neki szól. Óvatosan kibontotta a szalagot, hogy belenézhessen mit is rejt. Kicsit még mindig rossz érzése van, amiért nem ment haza - nem tudott hazamenni-, bár a mosolygós Luca van előtérben, az látszik, mégis azért kicsit szomorkodik ott belül, eszébe is jutott, hogy tulajdonképpen egy dolgot kért titokban a Jézuskától, az pedig Benji. Még mikor azzal a kedves kismamával, Lyrával találkozott és megtalálta az érmét, akkor is azt kívánta, hogy járhassanak egy iskolába, jöhessen utánuk a bátyja.

Bátyus **;;
December 24.

Sosem volt biztos benne, hogy az ünnepeket távol otthonról is át lehet úgy élni, hogy élvezze, ellenben most meg kell hagyni, hogy az iskolai „ünnepség” is magával hozta számára ezt. A bál. Nos, illene az elején kezdeni, hogy nem csak a szépen kidekorált terem, a sok sütemény, enni-inni való, emberek és ruhák tették örömtelivé neki, hanem az is, aki elkísérte, vagyis elvitte oda. Nem is igazán tudja ezt, hogy kell mondani, mindenesetre abban biztos, hogy merőben máshogy állt ezek után az itteni karácsonyozás kérdéséhez, még úgy is, hogy az egy sötét folt, Benji hiánya, még ott motoszkált benne. De nyilván a levelek minimálisan enyhítenek ezen, de sajnos az sem elég ráadásul, mégsem személyes találkozás, mint máskor ünnep idején. Mosolygós, boldog, energiabomba, sietős, éneklős… ez mind Luca ma. Bár kicsit magának is kezd sok lenni, majd elmúlik! Tetőtől talpig készen állva pördült meg a sarkain még a szobában, majd a kastély bejáratához sietett.
Odaérkezve vegyes érzések kerülgették, bár fogalma sem volt miért. Különös volt ez az egész, mondhatni villogott a fejében a piros kis izzó, hogy gondoljon már bele, ez furcsa, érdekes és érdemes lenne kicsit elgondolkodnia a dolgon, de az izgatottság felülírta a vészharangot. Amikor észrevette a csomagot, akkor pedig már teljesen minden mindegy alapon ballagott oda. Akár csapda is lehetett volna, igen, bár jó tesók, de ki tudja, nem? Még külön iskolában voltak félt attól Luca, hogy majd a bátyja talál sok új barátot, akik jobban fogják egy kislány dolgainál érdekelni és majd elfelejti őt. Bár minden levél, amiben meséltek valamennyit egymásnak eloszlatta ezt az aggodalmat benne, maga a gondolat nem hagyta el őt.
Levette a szalagot a dobozról eközben, és már bele is mászott szinte. Nem is ő lett volna, ha nem. Egy sapkát csinos és meleg sapkát húzott ki, ami kutyusos. Felcsillantak a szemei, kivéve pedig magához szorította azt. Miközben guggolt a doboz mellett az ölébe csúsztatta, mert valamit még látott a dobozban, amit ki is vett. A papíroson az állt forduljon meg. Pár pillanatig csak nézegette, hogy ez mi a szösz, meg mi értelme van, de hajlott arra, hogy szereti a meglepetéseket, biztos jön még valami, megjelenik egy lufi vagy ilyesmi, nagyobb dologra nem is számítana. Felegyenesedett, egyik kezében az ajándékával és megfordult.  
- Csípjen meg valaki!
Ekkor olyan sokk érte, amire ő sem számított. Elállt a lélegzete, leesett az álla, kidülledtek valószínűleg a szemei és az arcára fagyott az előbbi kis mosoly. Pillanatokig a lábai is földbe gyökereztek, aztán mikor tudatosult benne, hogy igen, ő az és itt van, mert meghallotta a hangját. Szinte rohanó gyorsasággal csökkentette le a köztük lévő távolságot és ölelte meg, amilyen szorosan csak tudta a derekánál testvérét. Erősen karolta át, el sem akarta engedni, se hinni, hogy tényleg itt van. Mikor szegényt már fulladásig gyömöszölhette, bár azért reméli ennyi ereje nincsen, csillogó szemekkel nézett fel rá, majd a kezeiben lévő kutyusos sapira.
- Köszönöm széééééépen! Boldog karácsonyt!
Megölelte ismét, aztán már úgy folytatta, hogy el sem engedte. Hangja szinte csilingelt, boldog a leányzó nagyon. Egyelőre nem tudja, hogy ez amolyan karácsonyi csoda, ami csak pár óráig tart, vagy esetleg marad is pár napot a tesó, esetleg… nem másba bele se gondol hirtelen. Így is hatalmas dolog az, ami most történik.
- Eljöttél meglátogatni minket? Meddig maradsz? Lesz időnk körbenézni? A lányok tudták, csak nekem nem szóltatok?
Támadja szegényt, de csak az öröm miatt. Elengedve tapsikol kettőt, épphogy ugrálni el nem kezd, de helyette folytatja ismét pár kérdéssel.
- Elért hozzád az én ajándékom? Tetszett?
 

A tolvajom;;

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
Tizenhat év. Az nem semmi, és ezt már mind maga mögött tudhatja. Kész nő, még akkor is, ha érzelmi, meg némi tapasztalatbeli jártassága hiányzik, de ami késik, az nem múlik. Apropó tapasztalat. Abból bőven kijutott mostanság. Például megtanulta, hogy soha ne felejtse nyújtott kezében az ütőjét, mert az elsősök önként és dalolva rohannak bele, aztán még ő van elővéve, hogy verekszik. Nem tett semmit, igazán, csak rosszkor volt, rossz helyen, de azért vicces volt. Mindenesetre, Véda nénivel abban egyeztek meg, elnézi – ismét – ezt a kis malőrt, amennyiben pontban fél ötkor a szobájába megy és szépen egyesével sorba rak, saját kezűleg, minden eddig beérkezett szorgalmi lapot név, ház és évfolyam szerint is. Kisebb baja is nagyobb volt ennél, hiszen előző este még Mihaellel is sikerült összefutnia. Igaz, hogy már egészen…régi, igen, ez a jó szó, a kis közös ügyük, de Lucában nagyon is mély nyomot hagyott, szinte szikrákat hányt a tekintete még reggel is, morcos volt, mikor pedig végzett, morogva tette le a kész dolgokat, majd elköszönve, sapkáját a fejébe húzva elindult valami étel után. Gyomra iszonyatos jajveszékeléssel korgott már, pedig hajnal volt, de mint tudjuk, Lucus éhsége csillapíthatatlan, ráadásul helytől és időtől független. Semmi humora nem volt ezek után háza konyhájába menni, így a közös helyiség felé vette az irányt, valami normális társaságra vágyott, mert a pillanatnyi méreg-éhség-fáradtság kombó nem volt a kedvencei között, és holnap is vár rá egy kupac papír, de az már a navinések ügyeivel kapcsolatos, önkéntesen felszólította a néni, csinálja vele, addig is úgy hiszi – mellesleg rosszul – felügyelni tudja Lucát, hogy a jó úton maradjon. Reggelhez képest egész frissen, még egy kis mosolyt is kipréselve lépdelt a folyosókon, próbálva magát picit feldobni, de szemei előtt már az étel lebeg. Ekkor egészen nagyot kordul a gyomra, kezét rászorította, majd morgás után legszívesebben a sapkáját a fejébe húzva nyüszögött volna szerencsétlen létén, most annyira cseleskedhetnékje van, és úgy csinálna valamit, ami fel is dobja, mert ez így nagyon lehangoló.
Ma legalább ráért később jönni…
Ezzel a gondolattal nyitott be a konyhába, majdnem átesve az egyik manón, sűrű elnézés közepette verekedte el magát az asztalig, ahol a székre rogyott, majd lábával kalimpálva fújtatott egyet. A kedve nincs az egekben, de lényegesen jobb a tegnapinál, és a bájos Lucicás mosoly is az arcára költözött. Egérfüles sapkáján igazított egyet, miközben a sürgésen át megpillantott egy ismerős hátsót. Nem, Luca nem nézegeti mások fenekét, de a fiút felismerte így is, mondhatni kölcsönös segítségnyújtási kapcsolat van köztük.
- Bu!
Mosolyogva szökellt mögé, majd bökte oldalba őt. Ezután pattant fel az asztalra, így már nem érezte magát olyan alacsonynak, mindenkinél kisebb Luca, és ezt nagyon utálja. Hatalmas szemekkel meredt a tőle távolabb lévő kellékekre, majd Noelre, és azzal az ellenállhatatlan mosolyával bökte ki, mire is gondol.
- Tuuuudod, olyan rendes vagy, meg minden, én meg elég béna, deee esetleg én is kaphatok egy olyan szendvicset? HV nénim tuti arra játszik, hogy egyik reggel éhen halljak…
Mondja végig csilingelő hangján, a magából karamellaillatot árasztó lány, aminek egyetlen egy oka van, az egyik szobatársa valami parfümmel kísérletezve kiborított egy löttyöt a szekrényükbe, és most mindennek ilyen illata lett. Tuti, ha majd a kviddicsmeccsek elkezdődnek, még úgy is megérzik Lucát, hogy arra se kell nézni, karamellaillatcsík rulz.

A tolvajom;;

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
A kellemetlen visszaszóláson csak fintorog egyet. Nem érti, mért kell a fiúknak mindig ilyen morcosnak lenniük. Nem elég nekik a fizikai és a köztudatban lévő fölényük? Nem hát. Muszáj nekik még ilyen esetekben is hangoztatni. Amúgy meg Lucica tudja jól, hogy ezek az apróságok igen is olyanok, amit nagyon is élvez Noel. Ugyan, kit szédítünk nem csak szadisták a rellonosok, de némelyik kellően mazochista is, ezen jó jellemzők pedig néhány diákban más házakból is elszórtan megtalálhatok.
- Jó, de csak annyira csinálhatod, mint én! Különben nem fair!
Grimaszolt egy kicsit, aztán nevetgélve figyelte, hogyan is készül a remekmű, amin dolgozik, néha pillantott félre a mankókra, vagy éppen a rellonosra. Nem, nem a figyelmet akarta magára vonni, kivételesen, inkább amolyan éhségéből fakadó kívánalmait szerette volna tudatni. Ejj, de kacifántos ez az egész. Ezzel a fiúval lehet nem kéne kezdenie, de mit ad Isten, valahogy többször keresztezi útjaikat a sors, mint az normális lenne. Biztosan oka van ennek.
- Lucád? Mióta tulajdonítasz ilyen mélyreható ragaszkodást bárki felé? – Érdeklődik, csalafinta mosollyal, miután végighallgatta a kis reakciót. – Valamit, valamiért, nyilván, volt az a portrés ügy, amiért a kést kaptam, Mihaellel való kis összetalálkozásom folyamán pedig halványlila gőze se volt, hogy kerül az hozzám, szóval a hallgatásom is egy pont. Szerintem addig teljesen kvittek vagyunk.
Egy pillanatra azért furán nézett Noelre, mert érezte, hogy benne már összeállt a kép, mit is kívánna fizetségül, ez meg nem tűnt egyelőre túl jónak így. Jobban szereti tudni a dolgokat előre, nem szereti annyira a meglepetéseket ezen helyzetekben. Arról nem beszélve, hogy pontosan el tudta képzelni, mik járhatnak a sárkányka fejében, és nagyon… Kellemetlennek érezte, hogy ilyenre gondol, hogy a másiknak ez jár a fejében, igyekezett ezt azonban nem mutatni. A kakaó hallatán meg felcsillanó szemmel hajolt közelebb.
- Sosem szoktam unatkozni… Meg mellettem sem az emberek. – Kacsintott rá a fiúra. Igen, kacérkodik, hohó, micsoda felfedezés. Azért na, ő sem a középkorba született. -  Te gondolatolvasó is vagy? Most ki akar, kit lefizetni?
Utal a kakaóra, aminek nagyon örül, a mosoly továbbra sem távozik az arcáról, és a boldog kisugárzás se változik. Valahogy élvezi az emberek idegesítésén kívül a felvidításukat is, kifejezetten, ha kérik azt, ha nem. A susmorgásra úgy tett, mintha észre sem venné, igen is kíváncsi volt, de ezt így kell most, gondolja ő. A készítésen csak tovább mosolyog, miközben lábait lengeti, amíg magára hagyta őt, csak akkor áll meg, mikor rátelepszik, jobb szót se tudna rá, a fiú.
- Nos? Na, nem úgy ismerem én a rellonosokat, mint akik kertelnek, ha akarnak valamit...
Hajol egészen közel a fiúhoz, majd a mondat végén, nevetve húzódik tisztes távolságba, kezeit karba fonva maga előtt.

Csóktolvaj 2.0;;
~ Zárás-booooocsááánaaat <3 ~

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
Hogy létezik, hogy még akkor is, mikor esze ágában sincs a rellonosok közelében találni magát, ott köt ki. Pedig tényleg nem tervezett semmit, mai öngyilkosságba sodorhatná. Már majdnem biztos benne így előre is, hogy egyikük előbb vagy utóbb a vesztét fogja okozni, de ez a jövő zenéje, vagy nem, de ma még nem érzi úgy, hogy kerülgetné a halál csókja… legalábbis a halálban biztos, hogy nem kerülgeti. Másban annyira nem.
Sosem volt az a leányzó, aki meghúzódott a háttérben, hallgatott és csak félve pillantott egy-egy emberre. Ahhoz ő túlságosan mellőzte a félelemérzetet, az eridonosokat megszégyenítően bátorságot, vagy vakmerőséget mutatott, ami néhol már erősen átcsapott marhaságba, és túltett olykor egy rellonos határozottságán és vezetői szellemén. Ó, a helyzet fokozódik! Félreértés ne essék, a csöpp mégprefektus navinésnek esze ágában sincs kihúzni a gyufát, de szereti az alvó oroszlán buksiját simogatni. Ez mit is jelent? Igen egyszerű, oda-oda szólogat rendszeresen, helytől, kortól és nemtől függetlenül bárkinek, és imádja látni a kellemes vagy éppen kellemetlen reakciókat. Noelnél azért picit eltér ettől a helyzet, találkoztak már, nem az első eset. Hallott róla dolgokat is, de azokat meg sosem tartotta mérvadónak.
A párbeszéd és a szavaik csak úgy csatáznak, miközben Luca cseppet sem fogja vissza pimaszságát, ez általában is jellemző rá, de ilyen helyzetben, mint a meccseken is, fokozottan veszélyes. Igazából már csak a pimasz mosolya és kacarászása mögé bújik, mikor szendvics kerül elő és még kakaós ajánlatot is kap. Kezd gyanúsan kedves lenni vele Noel, mindentől függetlenül, ámbár ez még közel sem jelent rosszat. Vagy hát szerinte nem… Néhol bujkál benne a naivság, hogy az embereket vezérli az önös érdeken kívül valami jó szándék féle is. Valószínűleg hamar rá fog döbbeni, hogy nagyon is téved ebben, de bátraké a szerencse alapon, picit sem nyugszik a popsiján addig. A „szende lány” kérdés pedig akaratlanul is nevetésre készteti.
- Sok jelzőt kaptam már, de a szende még sosem került elő… Nem is értem. – Próbál olyan arckifejezést vágni, hogy ezt alátámassza, de az ironikus hangja simán elárulja. Nem szeret zsákbamacskát árulni, sőt mi több, hazudni sem. Őszinte lány, valahogy nem az erőssége a tagadás sem mindig, bár van az a dac… Meg talán egyszer lesz az az ok is, amiért füllentene komolyabban. Közben a fölé magasodó rellonost kémleli, képzeli, mik forognak most a másik agyában… Kortyolgatja a kakaót szelíden, de a falatozást éppen félbeszakította.
…derült égből fájdalom? Ilyet se tapasztalt még, amolyan darázscsípésszerű apróságot kezd el érezni. Előbb a mellkasában, majd a vállában, de ahogy jön, úgy tűnik is el, marad a bambán és értetlenül, de mégis különösen csillogó barna tekintete, ami Noeléval találkozva szinte mosolyog. Sosem tapasztalt még hasonlót, vagyis de, másokon érzett, de ez mintha magából indulna. Ijesztő. Egyszerre tetszik neki és próbál érzése szerint ellenkezni ellene a tudata. Kevés sikerrel. Elővéve legédesebb mosolyát billenti kicsit félre fejét, és méri végig Noelt, nem leplezve ezt, miközben olyan apróságok tetszenek meg neki, amikről eddig mintha tudomást sem vett volna. Az utolsó kérdést szinte teljesen el is feledte, de nem is bánta, szinte késztetést érzett közelebb csúszni a terelőfiúhoz, de nem tette lecövekelt ott, ahol volt.
Meglepően hátrált volna picit, de csak egészen aprót, hogy kettejük közt még épp legyen egy lélegzetvételnyi hely, azonban a kijelentés alatt érkező csóknak áldozatául esett, de pár pillanaton belül valami automatikusan késztette arra, hogy jobbját Noel nyaka köré fonja és közelebb húzza magához, mintha nem akart volna elszakadni tőle. Szomjas volt a csókra? Határozottan olyan érzés volt, de egyszer ez a szusz is kifogy belőlük, így Luca tette meg az első lépést, minden szégyenlős belepirulás nélkül tolta el magától, finoman. Komolyan, lassan elkezdi gyűjteni a rosszfiúkat, a kviddicses sárkányokat, gyanús, mintha fétise lenne erre. Belül mozog benne azért valami gondolat, mintha nem lenne önmaga, de ez a pillanatnyi érzelmi részegség teljesen elnyomja benne, majd előrefelé lecsúszik a pultról, hogy két lábikójára álljon. Elkerülhetetlenül simul a fiúhoz, de tudja magáról, hogy itt ennek véget kell vessen. Nem úgy ismeri magát, hogy ennek jó vége lenne, és a hallomásból ítélve Ombozit se. Nem kíván új listát kezdeni „kit kell elkerülnöm” címszó alatt. Még ha furán vonzza is egy újabb puszi… Egészen közel hajol a füléhez, miután ad is neki egyet az arcára, majd folytatja.
- Finom volt – Közben rámosolyog és kacsint is egyet, még kioldalaz kettejük szoros kapcsolatából. – a reggeli.
Van egy olyan érzése, hogy ha nem volna benne a vele született gát és a képességével nem tudná magát minimálisan már most kontrollálni – ezer hála mestereinek – ennek itt közel sem lenne vége, és érzése szerint, semmi tiszta és jó nincs most a tudatában, ami kikapcsolt, zárlatos lett. A konyha ajtajából még visszatekint mosolygósan, hogy intsen egyet, aztán sziluettje homályba vész.
Van az, amikor a büntetőmunka utáni reggeli kellemes véget ér…

Jeremy;;
későn, január 5.
[zárt]


Sáláláláá... Dudorászás, kicsi ugrabugra, aztán pedig lapos kúszás a fáklyák között a homályos folyosón. Luca teljesen fel van pörögve, nagyon jó kedve van, de már megint tilosban mászkál, de mentségére szóljon, most tényleg már a körlete felé tart vissza, bár van egy pár órás fáziskésése. Vincével egészen eddig cseverésztek az Eridon bejáratánál, de hamar eszmélt, hogy holnap délután neki edzést is kell tartania, szóval fittnek és üdének kell lennie, nem pedig menő és elvarázsolt szabályszegőnek. Sajnos. Ez a kedves kis világnézete relatíve háttérbe szorult, bár inkább csak átalakult a "mit csinál egész nap" ütemterve.
Vince és Luca jót báloztak, még mondjuk le nem léptek, de még utána is milyen jó volt nekik. Aztán szilvesztereztek. Az külön élmény volt, vagyis többszörös. Lucában fordult valami, megint, de teljesen pozitív irányba. Nagyon döcögős volt számára december végéig az is, merjen-e bármit lépni arra, amit kap az eridonostól. Azonban bátran, vakon és teli energiával rohant neki a dolognak, és ahelyett, hogy bármit bánna, inkább csak iszonyatos vigyorgás fogja el minden gondolatától az elmúlt hetének. Luca ismét kivirult, mosolyog, vidám, pörög, örömködik és szeret, olyan erősen, ahogy csak tud. Vonzalom és a viszonzott érzések hatalmas ragaszkodást tudnak benne ébreszteni. Már korábban is tapasztalta ezt magán, barátoknál is, de most ezt is szépen lassan, és erősebben kezdi már Vince felé mutatni a tapadásával...
Erős lány ő, sikerült magában a sok rosszat is, pont a fiú segítségével jó mélyre temetni, meg egy részét elűzni így tényleg minden kezd szép és idilli lenni, már gyanúsan, de persze Lucánkban fel sem merül, hogy ilyenkor szokott jönni bumm, derült égből a villámcsapás, és valami olyan történni, amitől a szépen újra virágzó meséje a darabjaira hullik majd.
Sietős léptekkel keveredik le a bejárati csarnokhoz a magasból, hogy irányát egy rejtett folyosó felé vehesse, amivel a szárnyak között lerövidítheti az útját, ám ekkor a fáklyák sikeresen kialszanak körülötte, meg is torpan egy percre, hiszen kinyílt a nagy ajtó és a hűvös levegő megcsapta őt, amitől a hideg is kirázta. Hát ez remek. A pálcája után kezdett matatni a táskájában, de eszébe jutott, hogy véletlenül se hozta magával, hát ez igazán remek. Kitapogatva a falat próbálja elhagyni a csarnokot, mielőtt összefut valami járőröző prefektussal... vagy rosszabb, az egyik testvérével.

Jeremy;;
későn, január 5.
[zárt]

Kezdi azért kicsit érezni azt, hogy nem feltétlenül volt jó ötlet most elindulni vissza, nyugodtan megvárhatta volna még csillapodik kicsit a járőrözési láz, az éjjel közepe táján senkit nem szokott már zavarni, ha itt bárki átslisszol.  De ugye a pihentető alvás időben való megkezdéséért mindent, így hát mit ad isten, felkerekedett, de természetesen egyenesen belegyalogolt valakibe. Bár legalább a matatása eredményes volt, mégsem hagyta a pálcáját el, legalább az megvan. Egyelőre háttal neki reagál némileg flegmán, de még vigyorogva.
- Vissza? Éppen a körletembe igyekszem át. Amúgy is, tudom mi az, ne lebegtesd. Ha meg annyira büntetni akarsz csak tessék.
Megfordult és bumm. Olyan személybe akadt a tekintet, akire a legkevésbé számított most. Az első döbbenetét pedig simán überelte a második, ami a látványra szólt. Szó szerint a padlóhoz tapadt és szinte tátva maradt szájjal meredt a rellonosra.
- Hogy nézel ki? Ez...? Rendben vagy?
Teljes sokkal meredt maga elé, amíg Jeremy félrehúzta őt, bár tud ám járni magától, de úgy tűnik ez a legkevésbé sincs most előtérben, inkább tesz róla a másik, hogy szedje a lábait. A fejében elég sok lehetőség lepergett, a rellonosokból amúgy is bármit kinéz, de rendesen megrémült a navinés, hogy ez most mi lehet. Nagyon megütötte a dolog, tekintve, hogy átérzi a fájdalmat például, de amúgy is kedveli a fiút.
- Mi az, hogy nem beszélhetek? Meg egyáltalán miről? Jeremy! Mondj már valamit, az istenért!
Luca kezdett dühös lenni és elég ingerülten is kérdezett, nem sok jót érzett magában sem, de nem kiabált, arra azért ügyelt. Elpillantott a rellonos mellett, de teljes üresség és csend honolt szerencsére. Előhúzott pár zsebkendőt, amit ügyetlenül nyomott a fiú kezébe, aztán inkább maga kezdte el óvatosan legalább a szemétől a vért letörölgetni. El tudja képzelni, hogy még ez is fáj, de majd a pálca rendbe rakja, de amíg nem tudja mi volt, biztosan bele sem kezd. De másik kezével már előhúzza a pálcáját.
- Igen, ne fájjon, vagy mit csináljak? De ne ficeregj, mert úgy nem tudom letörölni.

Jeremy;;
későn, január 5.
[zárt]

Hallgatott, mélyen és döbbenten. Esze ágában sem volt tovább hergelni, eleve nem is akarta, egyszerűen ez csúszott ki elsőre a száján, és hát Luca előbb cselekszik, előbb érez és előbb beszél, mint gondolkodna. Nem feltétlenül ösztönember, mert még azokra sem figyel sokszor, ám tény, hogy jelenleg nem észjátékot vív itt, meg úgy az egész életben sem.
- Komolyan kérdeztem. bocsánat, hogy érdeklődök, ha már hallgassak, az egyénként azt sem tudom miről. Szép és nagy ajtó lehetett.
Megforgatja a szemeit, de csak mosolyogva mormogja a dolgokat. Próbál ő minden esetben pozitív maradni és ezt átragasztani másokra, nem pedig a rosszat. Az már csak reflexből jön, hogy az első pár megrándulás után a fiú fájdalomérzetét próbálja manipulálni, legalább kicsit segítsen neki, de amit érez, a még mindig benne dolgozó indulatot a szavain túl is megrémíti Lucát. A keze megáll az arccsontnál és a szemébe néz, ahogy az első kérdést felteszi.
Az addig tartott mosolya és némi döbbenete lassan vált át szomorú kétségbeeséssé az arcán. Utálja egyébként is ezt az egész képességesdit. Megmondta a testvéreinek, megmondta Angelnek, megmondta magának is. De nem tud mit tenni, egyszerűen elragadja őt, olyankor se kép, se hang, ez valószínűleg akkor is így volt, ott, a menedékben. Fogalma sem volt, azóta se gondolt a hálán kívül másra azzal kapcsolatban, de amikor felemlegeti Jeremy, hogy "valamit érez, ami Lucától való" egyenesen hátrálni kezdene, de a falnak ütközik. Tekintetét leszegi, kezét pedig elveszi a fiúról.
Mit is várunk? Hogy összezuhanva üljön a sarokban és várja a csodát? Akkor, mikor a csodákat ő maga szokta előidézni? Olyan apróságokból gyűjti az erejét, mint egy kósza ölelés, egy kedves gesztus, egy felé mutató mosoly, szinte bárkitől. Belül pedig, az nem egészen emberi tűrőképességgel bírható ami zajlik. Mi kéne a külső impulzushoz? Hogy ne akarja ennyire leplezni. Vagy... Talán egy atomkatasztrófa, vagy ha kihűl a nap, vagy ha felrobban a nap, vagy ha jönnek az ufók. Igen, minimum ekkora esemény kéne ahhoz történjen, hogy Lucát lesodorja arról, amilyen szinten összeszedték őt az utóbbi időben.
Vagy az a bizonyos francia. Vagy csak ha témába kerül, ez pedig pont ilyen.
Nem felelt, semmire, nem mozdult csak bámulta a sötét földet, aztán nézett fel a rellonosra. A benne dúló kavalkád számára csak másodlagos, ahogy ránéz, hiszen, ezek szerint ő tette vele. Ő a hibás, halhattuk. De mivel? Annyi kérdése lenne...
- Valetudo...
Ismétli el szükségszerűen a pálcáját emelve a fiú arcához, hogy haladjanak, egyre rosszabbul érzi magát, de ennek jelét sem adja. Gondolta, ha vár, talán a rellonosban is változik a kérdezhetnék, de pontosan tudta, hogy ez nem így lesz.
- Nem vagyok szörny, legalábbis azok csúnyák és gonoszak, ez meg nem az én definícióm; nem mi, hanem ki vagyok. Szándékosan semmit nem teszek emberekkel. És Zeph... ahhoz tényleg semmi közöm.
Igazolóan emeli fel a kezeit, aztán a pálcáját a zsebébe csúsztatja és megnézi a nagyjából rendbe hozott sebeket az arcon. Az orra elég csúnya, azzal ezzel az apróbb seb javítóval egyelőre nem ment sokra, de a többi egészen rendben lett. A szája és a szeme körül legalábbis. Kicsit eloldalaz és a földre csúszik, lábait felhúzza és átkarolja. Ma már úgy sem fog tudni aludni, nem siet sehova és a büntetés sem érdekli. Fejét a falnak veti és felnéz a rellonosra.
- Nem akartalak bántani, nem tudtam magam kontrollálni ott... akkor. Sajnálom, fogalmam sem volt, hogy érzed, amit én, vagyis valamennyit belőle. Vannak empatikus emberek, na én ezen is túlteszek. Képességem van rá, hogy így átérzem az emberek érzelmeit a sajátjaim mellé, maik kicsit erősebbek, meg manipulálni is tudom... csak nem mindig megy tudatosan.
Magyarázat lenne ez sok dologra, miért utálja, hogy megszeret embereket, mitől a lendülete és a kedvessége, miért tudja ilyen jól elnyomni a negatívat, mert van benne bőven.

Jeronimooooo;;
későn, január 5.
[zárt]

A kreatív nézeteltérés szóra csak egy "pff" hagyja el a száját, amit elhúz, de egyszerűen nem tud mit tenni a helyzettel. Nem fél a fiútól, inkább aggódik érte, már megint úgy érzi rosszat tett, pedig még egyelőre nem volt róla fogalma mivel. Azonban ahogy nekiszegeződik minden, belülről mardosóan tudatosul: ő tette. Legalábbis ezt fordítja le mindegyik szóból. Megint a padlóra kerül, úgy, ahogy az erdei menedékben, de most sokkal higgadtabb a helyzet legnagyobb szerencséjére. Utál beszélni erről az egészről, ő sem érzi magát normálisnak, nem tartja jónak sem és elviselhetőnek önmagát, mégis léteznie kell valahogy neki is. Egyszerűen képtelen mindazt befogadni a lelke, maik őt itt érik, érték az évei alatt, talán túl gyorsan ért el dolgokat, majd esett el ezektől, ugyan így az emberekkel is. Miért nem mondta neki? Mert semmi köze hozzá. Jó ez ebben a formában egy hangyányit hazugság, hiszen már a pályán is érezte, mikor nem őszinte vele és miután hangot adott ennek, Jeremy fejében már elültette a bogarat, aztán a szétcsúszása után pedig... érezte ő, hogy nem kerülhetik egymást örökké, főleg ahogy alakult a közös baráti kör is. Próbálja önmagát sem túlságosan hibáztatni, mégis mindig az jön ki a dologból, bármikor a közelébe kerül valaki, akit megkedvel, azt csak bántja. A nővéreinek keveri a bajt, Jeremyt valami módon mindig bántja, Vincének biztos benne, még ha nem is mondta a fiú, hogy egy kínszenvedés volt mellette lenni miután... miután Ő elment. Nem szeret rossz lenni, ő mindig a jótét lélek akart lenni a mesében, az, akinek kijár a happy end. Ennek ellenére a narrálója valamit eltolhatott, mert nemhogy nem érzi mesésnek a dolgot, de egyenesen kezd valami sci-fi és horror keverékébe átcsapni a nagybetűs léte. Ezt erősítvén Jeremy beszámolója után a leesett állát és a döbbent tekintetét képtelen rendbe szedni.
Mi folyik itt Bagolykőn?
- TESSÉK?!?!?!?!
Kétségbeesett, érzi, ahogy megnyílni készül az a bizonyos csap megint az elfojtott rosszak pedig feltörnének. Név nélkül is olyan, mintha szembesítették volna őt Vele. Pontosan tudja Kiről van szó, de nem akar hinni a fülének. Nem lehet, miért? Hogyan, de ha az, akkor... Davenek tudnia kell. Megint egy ékes bizonyíték, hogy Luca saját igazát bizonyítsa: csak a kislányt tették parkolópályára szó nélkül és léptek meg mellőle tök természetes módon. Sírni tudna? Igen. Elkeseredett? Igen. Talán nincs túl azon, hogy megbántották? valószínű. Igyekszik figyelni a fiúra, de annyira előjött benne, hogy nagyot kell nyelnie, mielőtt bármire reagálna. Az előbb nem akart durva lenni ezzel a visszaérdeklődéssel, mégsem sikerült túl lágyra.
- Pedig szívesebben lennék hercegnő... boldogan és gondok nélkül.
Ennek ellenére nem engedi el az irányítást a kezei közül. Csak a távozni készülő Jeremy után néz.
- Muszáj? - Azért nem Luca lenne, ha nem próbálná megúszni, de ő is tudja, hogy ezzel semmire nem megy. Még egy "Rendben van." szerű dolgot motyog, aztán elindul a navine felé, fejében meg a szokásosnál is jobban kavarog ez az egész.