Eliza

Azt hiszem, a hét kezdése az, ami minden diáknak rémálma. Egyszerűen ki nem állhattam a hétfőket, és főleg azt nem, hogy korán kell kelni. Akar a fene órára kujtorogni, mikor még annyira hétvége hangulatában van az ember!
Szeretek tanulni, de azért a stréber kategóriát reméltem, még nem értem el. Nem rajonganék ezért a címkéért. Annak viszont örültem, hogy az okosok háza szépen gyarapodott, és sok kis aranyos elsősünk van.
Apának igaza van, el kéne kezdenem élni, nem csak a könyveimben, hanem úgy az életben is megmutatkozni. Mutassam meg magam az embereknek, és ne vegyem magamra anya aggodalmait. Persze, megértem őt is, mert sok derékba tört karriert, életet látott már a Ragálykúrálóban, kicsit szerintem is az agyára ment a munkája.
Szóval így adódott, hogy úgy döntöttem, foglalkozom a kicsikkel is, nem csak a kisállatoknak szentelem a szabadidőmet, hanem a társas kapcsolataim is bővítem.
Bár még nehéznek tűnik, nem érzem magam annak atipikus társaság közepének, akit mindenki imád – vagy épp utál, mert sikeres.
Egyszer még azt a bizonyos valakit is megkérdezem talán, hogy erre gondolt-e, mikor nem túl finoman, de arra célzott, hiába van tökéletes külsőm, ha belülről egy üres adatbázis vagyok…
Aztán lehet, hogy megint totál földbe döngöl, de arra már lesz kész válaszom.
 - Szia! – köszöntem a kislánynak, amint megpillantottam, s első sikerként könyveltem el, hogy képes voltam megszólítani, anélkül, hogy kocsonyásra remegném magam az idegességtől.
Talán tényleg igaz, hogy minél több tudása van valakinek, annál ijesztőbbnek találja a környezetében élő embereket. Nem baj, a jó pópa is holtig tanul, és nem feltétlenül csak könyvekből lehet tanulni. Van, amit sajnos abból nem lehet, az vagy összejön magától, vagy nem.
Próbáljuk ki akkor azt a cseresznyét!

Eliza

 – Minden rendben? Új vagy itt? – érdeklődtem barátságosan. Kerestem a pátyolgatottjaimat, kettőt is kaptam egyből, aminek nagyon örültem. Ez számomra azt jelentette, hogy bíztak bennem annyira, hogy vigyázhassak a két új lurkónkra.
Természetesen eleget teszek a kötelezettségeimnek, nem fog az én tanulmányaim rovására menni, de valahol el kell kezdeni az életet, nem lehetek örökké a könyveim rabjai. A kommunikációt nem lehet megtanulni könyvekből. Illetve lehet, csak épp gyakorlatba ültetni nehéz, mély vízben tanul meg úszni az ember igazán, ahogy apa mondaná.
  – Segíthetek? – barátságosan tekintettem a lányra, nem kell ám félni tőlünk, nagyoktól. Na, jó, egy-kettőtől azért igen, jobb, ha ismerjük hozzájuk a használati útmutatót. Pl. zenészt kerülj nagy ívben, meg úgy egyáltalán művészt civil életben.  

Eliza

- Ó – csak ennyi a reakció részemről, és reméltem, hogy a mentoráltamba botlottam, az egyik közül. – Iványi Polett, Levita. Téged hogy hívnak?
Látszott a másikon, hogy eléggé feszélyezte az új környezete, de ez abszolút nem probléma, én is eléggé ilyen voltam még az év elején, főleg, hogy nekem még kijutott egy jó adag kultursokk is. Előzőleg a Roxfortban tanultam, ami miatt teljesen angol nyelvhez szoktam, és most visszaállni, hát kegyetlen egy élmény.
- Levita, ugye? Ha gondolod, felkísérhetlek a klubhelyiségbe – ajánlottam fel a segítségem.
 

Rebeka

Kész. Vége. Az unalom majd megölt, és ez ellen tennem kellett valamit. Sürgősen. Csak épp azt nem tudtam, hol kéne kezdenem a változtatást. Túl kényelmes. Semmi, de semmi nem történt, és ez unalmas.
Ez pont olyan, mint a főzés: hiába néz ki tök jól az étel, ha attól még íztelen. Bármi történhetne már végre, de valahogy nem akart olyan tempóban telni az idő, ahogyan azt én szerettem volna.
Bárcsak vége lenne már ennek! Úgy elegem van a vizsgákból, nyugalmat akarok…
És főként egy teljes tanulásmentes, könyvmentes hetet. Azt hiszem, betűcsömöröm lett, tényleg túl sokat tartózkodtam a könyvtárban, és változatosságra lenne szükségem, de fogalmam sem volt, hogy mit tehettem volna.
Nem véletlenül vonultam a konyhába, hogy a főzéssel eltereljem a figyelmemet, de a manók alig akarták hagyni a múltkori csapatos kis akciónk után…
Csodálkoztam is, mert tényleg rendesen betaláltunk, és elég rendesen lejmoltunk is a kajából, de hát éhes nebuló az… éhes. Nem fog válogatni.
És itt jött a fogós probléma, ami általában többnyire a családanyákat szokta érinteni: a mit főzzek tipikus kérdése.

Rebeka

- He…llo! – köszöntem én is, elnyomva egy ásítást. Nagyon el kellett volna valami, ami feldobja ezt az egysíkúságot, aminek minden valószínűséggel én voltam az oka, hiszen ha több bátorságom lett volna tenni ellene, akkor már rég megoldottam volna magamtól. Kész csoda, hogy legutóbb rávettem magam arra, hogy kicsit megcsapoljam a konyhai ételkészletet, társaságban.
Rájöttem már, beláttam, hogy nem jó egyedül az élet, unalmas, íztelen, kellenek hozzá a társak. Tényleg nem élhettek így, egérlyukban.
- Uh, Polett. Bocs a zombi-állapotért, vizsgák… már úgy szeretnék szünetet – fanyar mosolyt eresztettem meg, valószínűleg fiatalabb tőlem a belépő leányzó, ú, de irigyeltem most a kicsiket. Kevesebb az elfoglaltságuk, az biztos.