Gálffy Erik
Éppen az esti sétámra készülődtem. Nemsokára le kell adnom a jelvényemet, és össze is kéne csomagolnom. Nehéz lesz itthagynom az egész épületet, de azért jót is tesz majd a levegőváltozás. Három év ugyanazon a helyen már kezdett egy kicsit sok lenni.
Kopog a harang, itt az idő. Kisétálok a szobámból, és a szokásos, ütött-kopott padlón elindulok, hogy az esti sétámat megtegyem. A festmények hol alszanak, hol még mosolyogva felelnek üdvözlésemre eme késői órán. Mindig is csodáltam azokat a gyönyörű festményeket a falon, hiszen én a fényképezőgépemmel soha nem fogok tudni elérni ilyen hatást.
Egyik folyosóról a másikra, már éppen elmentem volna az erkély mellett, amikor az egyik festmény pisszegett nekem, és kifelé mutogatott. Először nem értettem mit szeretne, de aztán felfedeztem a fiút. Még nem láttam itt, de ez persze nem jelentette azt, hogy megússza a dolgot. Az ajtóba léptem, és elővettem a legszigorúbb hangsúlyt amelyet az évek neveltek belém, és megszólítottam.
- Remélem tudod mennyi az idő. Ugyanis már jócskán elmúlt a takarodó ideje. Ilyenkor a hálókörletedben kell maradnod - jelentettem ki ellenvetést nem tűrő hangon. Az előkészítőben begyakorolt módszerre volt körülbelül ötven százalék esélyem, hogy beválik.
Ha felém fordult a fiú, azonnal kiszúrtam a füle mögé tűzött cigarettát. - És nagyon ajánlom, hogy 18 év felett legyél - tettem hozzá. És még egy öngyújtó is felvillant. Talán mégis úgy teszem le azt a jelvényt, hogy megbüntettem valakit. Egészen furcsa érzés lesz. Ráadásul még azt sem tudtam, hogy ilyenkor mit kell követelni az illetőn, hiszen én sem voltam még büntetve, és én sem tettem ezt mással.