Olivia

A mai nap nagy része arra ment el, hogy órák után az apám által küldött cuccokat nézegettem. Valahonnan szerzett egy baglyot erre az alkalomra - vagy az iskolai példányt ejtette legalább egy hétre fogságba - és egy egész kis dobozt elfurikáztatott szegénnyel. Én igazán nem vagyok állatvédő és nem akarok a bagoly lelkekről papolni, de ha az a szegény pára egészen Angliából képes volt egymaga elhozni ezt akkor díjat érdemelne. Tőlem kapott némi csemegét a reggelinél de azt hiszem ez nem kárpótolhatja túlzottan, szóval remélem többet nem fut össze apámmal, vagy azt az öregem testi épsége bánhatja... Na meg én, mert hallgathatok egy újabb szidást. Esküszöm megoldaná, hogy rivallót küldjön nekem, bár elképzelésem sincs a kivitelezésről. De legalább csak a fél iskola értené... az a fele, akik elég műveltek ahhoz, hogy egy választékos angol nyelvű szidalmazás ne okozzon nekik problémát.
Mivel a napom a maratoni levél elolvasása után - melyben legalább 5 utalást találtam arra, hogy sürgősen vegyek egy saját baglyot, gondolom szeretné inkább azt kínozni - a lehetetlen mennyiségű laborjegyzet kibogarászásával és az apám által küldött unalom űző plusz feladatokkal telt, így az evéssel eléggé elvagyok maradva. Egyébként az nem zavar, hogy megosztja velem a kutatásainak haladását, ahogy alapvetően a feladatoknak is örülök, de nem tudom miért képtelen 14 év után felfogni, hogy: 1) Én nem felejtek, feleslegesek az ismétlések  2) Ha anyagot ismételtet, az inkább unalomhozó, mint űző. Mindenesetre egész jól elvoltam, bár még koránt sem vagyok a dolog végén, de elég tetemes mennyiségekről beszélünk most, csak a magam védelmében. A probléma csak ott van, hogy egyrészt rám esteledett és ha jól sejtem már tilosban járok, másrészt pedig megveszek az éhségtől, így mielőtt a szobámba mennék kénytelen vagyok vadászni valamit. Már csak a konyhát kéne megtalálnom...
Egy újabb kanyar és végre valahára elégtétellel nyugtázhatom, hogy célba értem. A hasam egy morranással dicséri az eredményt, majd, továbbra is amennyire csak lehet nesztelenül járva, belépek az említett helyre. Nem vagyok egyedül, egy lány is van bent, aki egy sötét üvegből iszik valamit. Eredetileg úgy terveztem, hogy evés közben olvasgatok még egy kicsit - ebből kifolyólag szorongatok a kezemben pár papírlapot - de igazodom a helyzethez, és miközben egy manótól kérek pár szendvicset, a hátizsákomba csúsztatom a szövegeket. Ha a másik tilosban járó nem igényli a társaságom, még újra előszedhetem őket, de egyébként amennyiben például egy prefektusba botlanék, úgy elég kellemetlenül jönne ki, ha őt figyelmen kívül hagyva csak úgy leülnék ide olvasgatni. Szóval biztos ami biztos kezdjük egy kis ismerkedéssel.
- Szia! Mit iszol?
Szólítom meg a lányt egy barátságos félmosollyal, csak hogy belevágjunk valahol. Nem tudom miként kell kommunikálni másokkal, amikor késő éjjel egymásba botlunk a konyhában, ahol eredetileg se nagyon kéne lennünk, pláne nem ilyenkor. Ez még egy új helyzet nekem.

A bál - Yvonne

Az álmatlanság, ami mostanában gyakran rám köszönt, az éjjel se nagyon hagyott aludni, így meglehetősen korán fent voltam már és inkább a klubhelyiségben olvasgattam, azzal az idegesítő, levakarhatatlan szőrgombóccal a hasamon, amit macskának neveznek. Én nem aggattam rá egyéb jelzőket, mondván nem az enyém, de úgy tűnik a dög másképp gondolkodik, mert lehetetlen megszabadulni tőle, így hát kénytelen vagyok megtűrni. Azt mondanom se kell, mennyire meglepett mindkettőnket, mikor a rajtam lévő ruha hirtelen átalakult, csak úgy, minden előrejelzés nélkül. A nyávogógép rögtön le is vetődött rólam, aztán csak bambán bámult, míg az én figyelmemet a plakát vonta magára, mely mindenre magyarázatul szolgált. Csak egy fejrázással és sóhajtással díjaztam az ötletet, majd egy fintorral végig mértem az öltözetemet és visszamentem a szobámba, hogy megtekintsem milyen más lehetőségem van, mert ez határozottan túl csicsás volt az ízlésemhez.
Később a nap folyamán mindenhol az esti bál volt a téma, és a hihetetlen színkavalkád összes női képviselője a másik nemet leste, párt remélve. Persze nem egy fiú volt, aki élt a lehetőséggel. Némelyek a szerelmüket választották, mások lány barátaikkal mentek, a harmadik csoport pedig csajozási céllal új partnert választott. Én valahogy egyik kategóriába se tudtam sorolni magam, hisz barátaim nem nagyon vannak, egy barátnő pedig túl sok energiát igényelne, amit fordíthatok hasznosabb dolgokra is. Szóval úgy voltam vele, hogy minek nekem bál, inkább kihagyom, ám ahogy az este közeledett a véleményem lassan megváltozott. Mert bármennyire is próbáltam tagadni, azért viccesnek és hangulatosnak találtam az egész ötletet, ráadásul azon fiúk sorát bővítem, akik táncolni is képesek, mivel apám gondoskodott az ilyen nemű oktatásomról is. Nála ez volt a "szórakozás a gyereknek" kategória, amit néha be lehetett szúrni a szellemi oktatások közé, hogy ne meneküljek ki a világból. Eleinte utáltam, de később rájöttem, hogy azért egész jó mulatság tud lenni és a lányok is nagyon értékelik. Legalább tudok valamit, ami nem elriasztja, hanem lenyűgözi őket.
Amint az esti eseményen morfondíroztam, pár lány ment el mellettem, akik ugyanarról a témáról csevegtek. Az egyik lánynak - Yvonne-nak - nem volt még párja, de ahogy az elcsípett mondatokból levettem, akart volna menni, vagy legalábbis a többiek akarták, hogy ő is menjen, akár fiú nélkül is. Ehhez hasonlót már sokat hallottam ma, mert gyakorlatilag minden harmadik ember annyira lázban égett, hogy az összes környezetében fellelhető élőlényre át akarta ragasztani lelkesedését. Éppen tovább léptem volna a dolog felett, mikor rájöttem, hogy akár én is lehetnék Yvonne párja. Elvégre már csak pár óra maradt, szóval nagy a valószínűséggel belemegy, már csak azért is, hogy békén hagyják és talán azon se akad fenn, hogy egy alsóbb éves lesz a kísérője. Ekképp gondolkozva úgy döntöttem teszek egy próbát és egy virágot szakítva a Fénylő Lelkek Udvarából, a csoport után mentem, majd mikor megálltak - talán búcsúzkodni, talán más okból - odaléptem hozzájuk és Yvonne előtt meghajolva, odanyújtottam a lánynak az imént szerzett virágot.
- Lennél a hölgyem ma este?
Kérdeztem egy elbűvölő mosollyal. Ő beleegyezett és megbeszéltük, hogy a nagyterem előtt találkozunk kicsivel nyolc előtt.
Szóval valahogy így kerültem ide. Jó pár másik személlyel együtt ácsorgok a nagy ajtók előtt, várva, hogy a párom is megérkezzen. Kicsivel korábban jöttem, biztos ami biztos, mert nem akartam én lenni a második. A nap közbeni szimplább ruhámat egy elegánsan díszes példányra váltottam, melyben a sötétkék dominál. Véleményem szerint kicsit öregít is rajtam az öltözet, amit határozottan díjazok, mert eszem ágában sincs a zöldfülű kis gólya látszatát kelteni, még ha valójában az is vagyok. Most inkább mondhatnának egy nemes fiának, vagy akár hercegnek, aki olyan 17 év körül van. Tetszik ez a jelmezbálosdi.
Mikor Yvonne megérkezik, néhány lépéssel elé megyek és egy elegáns meghajlással párosított kézcsókkal üdvözlöm, az est szellemiségéhez illően, majd az udvarias stílust tartva biztosítom róla, hogy gyönyörűen néz ki. Ha nincs ellenvetése, akkor csatlakozunk a Nagyterembe özönlőkhöz. A maszkot fölvéve immár tényleg senki se mondhatná meg, hogy csupán pár hónappal ezelőtt láttam meg ezt a kastélyt életemben először, ahogy abban is biztos vagyok, hogy hercegi mivoltomat is fenntartások nélkül elfogadnák, - persze csak ma estére - ha abba a szerepbe bújnék. Azt hiszem remekül fogok mulatni...

Yvonne - A bál

A partnerem érkezésével a napnak egy új fejezete nyílik meg, most elkezdődik a bál, ahol egy hölgyet kell szórakoztatnom, ha nem akarom felvállalni a kockázatot, hogy szégyenszemre faképnél hagy. Az elmúlt pár órában, ami az elhívás és a nagyterem előtti találka között volt, már átgondoltam minden lehetséges taktikát és megpróbáltam a lehető legjobb stratégiát kidolgozni, bár ez nem a legegyszerűbb, ha egy lány is benne van a képletben. Sajnos a másik nem a világ legkiszámíthatatlanabb változójának tekinthető, így elég nehéz megjósolni az este menetét, főleg mivel Yvonne-t igazából nem is ismerem. Az is csak később ugrott be, hogy talán kideríthettem volna legalább a házát, bár az se garantál semmiféle jellemzést, de legalább egy kis iránymutatóul szolgálhatott volna. Késő bánat. Bár igazából az a tény jobban zavar, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni, mikor teljesen evidens lett volna legalább ennyit hozzátenni a bemutatkozáshoz. Azt hiszem a nők tényleg csak megbonyolítják az életemet és hibákat generálnak az agyi működésemben, arról nem is beszélve, hogy bár úgy érzem mindent végig gondoltam és semmi se sülhet majd el rosszul, mégis az izgalom és némiképp a félelem jeleit mutatom. Zavarba ejtő, mennyire logikátlan és hétköznapi módon reagálok erre az egészre. Ennél én jobb vagyok.
Udvarias, a kor szelleméhez illő köszöntésemmel mosolyt csalok a lány arcára, amitől kicsit egyszerűbb megszilárdítanom a szám magabiztos és remélhetőleg némiképp sármos görbületét. Nincs mitől félni, menni fog ez!
Yvonne-nal az oldalamon besétálok a nagyterembe, majd még teszünk pár lépést odabent, így félrehúzódva, hogy helyet adhassunk a többi érkezőnek. Körbenézve elakad a szavam, mert a terem határozottan nem a megszokott képét mutatja. Ma este a középkorba pottyantunk és ehhez mérten olyan látvány tárul elénk, amit sose hittem volna, hogy látni fogok. Az a pár hónap ide vagy oda, még mindig meglepő, mennyi mindenre képesek a varázslatok. Teljesen olyan érzésem van, mintha egy mesében lennék, ahol lovagok, hercegek meg hercegnők vannak mindenütt. Anyámtól hallottam leginkább ilyen történeteket, mikor még élt. Az emlékeimben haloványan ott van a kép, amint én az ágyamban fekszem, ő mellettem ül és egy könyvből olvas, de amit kiejt a száján az megelevenedik előttem, valóban látom a szemeim előtt a nagy csatákat az udvari bálokat, a sárkányok legyőzését. Akkoriban azt hittem anyám tud ilyen tehetségesen mesélni, később pedig azt, hogy túl élénk volt a képzeletem és az egészet csak bemeséltem magamnak. Amióta tudok a varázsvilágról, már nincsenek kétségeim miként vált lehetségessé mindez, főleg mivel emlékszem is anyám "fadarabjára", amit mindig nagy becsben tartott, de apámnak nem volt róla szabad beszélnem.
Az emlékek annyira elsodornak, hogy igazából meg se hallom Yvonne szavait, csak bámulok tovább egy messzi-messzi pontba. A szerencsém az, hogy egy nagyon minimális fáziskéséssel sikerül visszazökkennem a valóságba, és amint a lányra nézek, aki nyilván engem fixíroz, valami választ várva, összerakom a képet. Kérdezett tőlem valamit, én pedig elmulasztottam... Nos reméljük a lehető legáltalánosabb témát vetette fel, azaz azt, hogy miként kezdjünk neki az estének, máskülönben nagyon hülyének fog nézni, az pedig nem lenne jó indítás most.
- Öhm... Mit szólnál, ha innánk egyet? Most még úgy is sokan érkeznek és valószínűleg lesz valami nyitóbeszéd is, szóval addig nem nagyon érdemes táncolni menni... Éhes meg gondolom nem vagy még. Azaz hogy... Szóval megértem ha az vagy, és ehetünk is akár... Csak... Feltételeztem, hogy nem farkaséhesen jöttél ide, de semmi baj ha mégis.
A maszk miatt szerencsére nem látszik annyira, de határozottan érzem, hogy egyre vörösebb leszek. Ezt... Nem így terveztem. Csak egyszerűen annyira zavarba ejtett a lehetőség, hogy talán nem is a megfelelő kérdésre válaszolok és elkezdtem a logikai gondolatmenetemet hangosan kimondani - amit megfogadtam, hogy ma este nem fogok - és aztán rájöttem, hogy talán téves következtetésekre jutottam egy ponton, ettől pedig még kínosabb lett az egész. De talán még nem rontottam el mindent, esetleg cukinak találja az esetlenségemet... Szóval még van esély, hogy boldogulok ezzel a kihívással, amit a bál jelent.
- Hozok inni. Mit szeretnél?
Némi nyugalom magamra erőltetésével egész határozottan tudok ismét megszólalni, tovább siklani az iménti habogásom felett. Ha megmondja mit kér, már megyek is, így némi időt adva mindkettőnknek. Neki, hogy meglépjen - valószínűleg utolsó esélye anélkül, hogy teljesen megalázna, ez még viszonylag kíméletes módszer volna - nekem pedig némi erő és higgadtság gyűjtésére. Pár nevetséges mantrát ismételgetve magamban, visszatérek a páromhoz - ha még ott van - az italokkal, és egy sármosnak szánt mosollyal felé nyújtom az övét.
Ekkor veszi kezdetét a megnyitó, pár ismeretlen ember beszédével, bár legalább az igazgatót sikerül beazonosítanom. Egyébként hallottam én a tusáról, talán indultam is volna, ha rendesen, tanév elején kezdtem volna a suliban, de így lemaradtam. Talán nem is baj, egy mugli világból jött elsős amúgy se nyerhetett volna, az teljesen irreális lenne. Mindenesetre mint egy diák, akit teljesen nem érint a verseny, viszont rengeteg egyéb más dolga akad - például a mágia rejtelmeinek feltárása, na meg a sok-sok pótlás - nem igazán követtem az eseményeket, de azért a nyertesek nevét már hallottam itt-ott pár társam szájából. Most láthatom is őket, sőt - mint ahogy az az ünnepelteknek jár - tapsot is kapnak tőlem. Persze csak szolidan, hisz innivaló van nálam.
Mikor végre letudjuk a szükséges köröket, mindenki elmondta a magáét és az emberek figyelme ismét visszatér a társaságukra, én is Yvonne-hoz fordulok.
- Te követted a tusa fejleményeit? Esetleg szurkoltál valakinek?
Igyekszek valami beszélgetési témát feldobni, amíg itt ácsorgunk és iszogatunk. Közben a táncparkettre egyre többen lépnek és érdeklődve tanulmányozom, ki miként vezeti - vagy épp nem vezeti - partnerét. Úgy tűnik nincsen semmiféle külön varázslókra szabott báli tánc, szóval nem lesz ezzel probléma. Persze amíg mások mozdulatait analizálom, azért Yvonne-ra is figyelek és próbálom észrevétlenül űzni megfigyeléseimet. Mikor nyugtázom a tánctudásom elégségességét, ismét csak a lányé vagyok. Most az ő mozdulatait analizálom, és ha arra utaló jelet látok, hogy esetleg szívesen csatlakozna a táncosokhoz, akkor immár nyugodt szívvel felvetem az ötletet. Persze ha megelőz engem, vagy semmi érdeklődést nem mutat a dolog iránt, akkor csöndben maradok és szavaim nem hangoznak el.
- Volna kedved táncolni?

Olivia


A lány nem vesz észre, míg rá nem köszönök, de talán még így is jobban járunk, mintha egyszerűen megfordult volna és csak úgy itt talál, minden előjel nélkül. A magam részéről legalábbis én nagyobb eséllyel kaptam volna szívrohamot az ő helyében, de hát kinek egér, kinek oroszlán. Egyébként érdekes, hogy mibe merülhetett ennyire el, elvégre csak ivott. Talán sok minden foglalkoztatja... Bár éjszaka a konyhában iszogatva én nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen mértékű figyelmetlenséget megengedni magunknak.
Diáktársam lenyel még pár kortyot, majd egy gyors szájtörlés - vagy legalábbis arra hasonlító mozdulat - után felém fordul. Mosolyogva tájékoztat a kezében lévő palack tartalmáról. Egy különös bájital... Érdekesen hangzik.
- És miért olyan különös? Milyen jellegű? Mire jó? Te készíte...
A kíváncsi kérdések meggondolatlanul törnek belőlem elő és egyszer csak azon kapom magam, hogy már a negyedikkel bombáznám meg az ismeretlen diákot. Zavarba jövök, elvégre valószínűleg nem ez a normális reakció az iméntiekre, én pedig tényleg nagyon próbálkozom a normális, hétköznapi gyereket játszani, főleg ha a másik még egyáltalán nem ismer, de... úgy tűnik nem nagyon megy ez nekem.
- Bocs.
Morgom oda, minden iménti lelkesedésemet elveszítve, bár azért az a bájital még mindig érdekel... Meg az is, hogy miért szorongatja annyira az palackot, amit azért kezdtem el fixírozni, mert nem akartam a lányra nézni. Most visszaemelem rá a tekintetem és valahogy... talán kissé feszültnek tűnik, vagy csak én képzelem, de a testbeszéde nekem erre utal. Vajon a kérdéseim miatt, a folyadék miatt, esetleg mert megzavartam? Talán több is közrejátszik itt.
- Mert te az vagy?
Tudom, hogy nem az. Már rég beazonosítottam az összeset, így kizárt, hogy egy legyen közülük. Mindettől függetlenül ő elhiheti, hogy a kérdésem valódi, mivel a viccelődés legkisebb jelét se mutatom. Még mindig zavarnak az iméntiek.
- Egyébként egy éjféli rituális áldozásra készülök, hogy holtakat idézzek meg. Gondoltam a manók segíthetnek az alapanyagok megszerzésében, bár, mint kiderült, nincs élő kecskéjük. Kiábrándító.
Teljesen komoly vagyok, a végén még fel is sóhajtok, csak hogy élethű legyen a dolog, ám ekkor odajön az egyik furcsa kis szerzet a szendvicsekkel, amiket még érkezésemkor kértem. Erre egy vidám félmosolyt eresztek meg a lány felé.
- Hupsz, lebuktam. Csak lemaradtam a vacsoráról, mert tanultam.
Tudom, hülye vicc volt, de engem elszórakoztat és más nem számít. Legfeljebb ezek után már tényleg hülyének fog nézni. Nem ő volna az egyetlen. Pedig okosabb vagyok mindegyiküknél... Ironikus, nem?
- Nem. Lazán leteszem őket.
Tényleg nem értem, hogy mi ez a nagy hiszti a vizsgák körül. Igazából az egész csak egy béna visszakérdezés, hogy biztosra tudhassák, megtanultuk-e amit igyekeznek a szánkba rágni. Nekem pedig sose volt ilyesmire szükségem. ösztönzés nélkül is kielégítem a kíváncsiságomat, ismételnem meg majdhogynem felesleges. Akárcsak ez az egész év végi felhajtás.
- Mert te parázol?
Kissé felvonom a szemöldökömet, kérdőn nézve rá, majd a válaszát hallgatva nekilátok a megkésett vacsorámnak.