Dwayne Warren

Hiába laktunk az üvegházban Noellel és Opheliával, az nem azt jelentette, hogy korlátlan mennyiségben állt a rendelkezésünkre a zöldség és egyebek, így aztán étkezni a kastélyba jártunk fel. Most egyedül jöttem, azzal a céllal, hogy jól bevacsorázok, aztán viszek le a többieknek is valamit, nehogy felkopjon az álluk.
A konyhába érve az ismerős közeg fogadott, és mellé az ismerős manó is, aki szerintem már tökéletesen tudta, hogy mit szeretek enni, mert valahogy úgy esett, hogy folyton ő szolgált ki, mikor itt jártam. Így aztán biccentettem felé egyet köszönésképp, aztán előálltam a kívánságlistával.
- Pizzát szeretnék, sonkásat ha van, és ha megtennéd, hogy csomagolsz nekem belőle, azt is megköszönném - aztán mikor a manó elsietett leültem a sarokban álló asztalhoz.
Hát igen, voltam annyira paranoiás, hogy a fő cél az legyen, hogy lássam az ajtót, és senki se lopózhasson mögém.
Nem sokkal később a manó visszajött, és a pizza mellé még üdítőt is hozott, a becsomagolt szeletek pedig egy szatyorban landoltak az asztal alatt, arra várva, hogy majd a másik két illegális lakótársam elfogyassza. Jó volt a szünet, mert senki se felügyelte, hogy mit is csinálunk, ráadásul én a végzett diák és a mestertanonc közötti határvonalon éppenséggel teljesen kívül estem a szabályrendszereken.
Megköszöntem hát a vacsorát, és elküldtem a manót, hagy folytassa a dolgát, és lassú falatozásba kezdtem. Nem túl nőies kézzel enni a pizzaszeleteket, de komolyan, azt tőlem senki se várja el, hogy késsel és villával egyek ilyesmit. Nem és nem, nem vagyok én sznob.

Dwayne Warren

Mostanában már nyugodtabb voltam, lassan lecsendesült bennem minden, ami nemrégiben történt, ha éjszakánként egyedül a sötétben még mindig kísértett is néha. Kívántam olykor, hogy bár lennék érzéketlen, akit nem érdekel ez az egész, de tudtam, hogy érzések nélkül kár lenne élni is. Na igen.
Aztán nyílt az ajtó, és egy férfi jött be a konyhába, amivel először nem is foglalkoztam, hiszen bizonyára csak vacsorázni jött, és teljes nyugalomban eszegetettem tovább, aztán amikor leült megláttam a ruháján a címert, és azzal a lendülettel félrenyeltem az ételt.
Köhögve próbáltam nem megfulladni, aztán mikor úrrá lettem a dolgon, inkább elkezdtem a pizzát bámulni, miközben mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben. Mit keres itt a minisztérium embere? És vajon milyen pozícióban dolgozik ott? Akaratlanul is az volt az első gondolatom, hogy egy auror, aki valahogy a nyomomra akadt, de aztán rögtön kapcsoltam, hogy akkor nyilván nem vacsorázna itt nyugodtan. Ettől függetlenül a félelem kígyója lassan körbefonta a lelkem, és valahogy már nem is volt kedvem enni. Viszont az feltűnő lenne, ha csak úgy felpattannék, amint meglátok valakit a minisztériumból, úgyhogy inkább haraptam egy újabbat, és lassan elkezdtem rágni a falatot. Mi legyen, mi legyen? Néha lopva a férfira néztem, hogy mit csinál, de azért nem túl gyakran, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. Miért is nem maradtam szépen nyugton az Üvegházban, vagy inkább Kahlil szobájában?!

Dwayne Warren

- Igen, jól... - válaszoltam sietve, talán túl gyorsan is a feltett kérdésre, miközben próbáltam elérni, hogy ne szúrjon a torkom. Remek, ennél jobban fel se hívhattam volna magamra a figyelmet. Ügyes vagy Lyra, felettébb ügyes.
Miközben figyeltem és folytattam az evést a férfi is megkapta a vacsoráját, úgyhogy kezdtem lassan megnyugodni. Nem vagyok normális, hogy ennyire megijedtem, igazán lehetne több eszem is ennél... Azonban alig sikerült elkalandoznia a gondolataimnak a jövevényről, az újból hozzám szólt.
Felkaptam a fejem a hangra, és bólintottam egyet.
- Rendben.
Nem volt szokásom ilyen csöndben beletörődni dolgokba, de komolyan, ha ezen múlik a nyugalmam, akkor tényleg fent fogok enni. Különben is, örülök, hogy végre múlik a méreg rossz hatása, és nem vagyok rosszul minden falattól.
Ennek ellenére a helyzetet jónak találtam arra, hogy megtudjam, hogy mit is keres itt valójában ez az ember.
- Ön esetleg... egy új tanár? - kérdeztem végre egészen felemelve a fejem, a férfire nézve. Volt, hogy minisztériumi dolgozók órákat tartottak nekünk, és ilyenkor az új év előtt könnyen lehet, hogy egy ilyen emberbe futottam bele. Talán jobb már most tisztázni.

Dwayne Warren

A választ hallva kedvem lett volna belefejelni a tányéromba. Aurorkiképző. Hát ennél jobb ember keresve sem ülhetett volna be ide, ez igazán remek. Azonban mivel szinte nem is foglalkozott velem, már nem féltem attól, hogy utánam kutat, ami rendkívül pozitív fordulat volt számomra, ráadásul azt is megmagyarázta, hogy miért nézegeti az ételt, mielőtt megenné. Paranoia, teljesen ismerős, Seren mellett jócskán ragadt rám belőle.
Egy darabig azon méláztam, hogy micsoda fordulat volt az így hirtelen számomra, hogy végül mégsem auror szakra mentem, annak ellenére, hogy Seren tökéletesen felkészített rá, ráadásul az utóbbi egy évben az SVK tanórák zömét is én tartottam, amíg ő távol volt. Persze tisztában voltam vele, hogy az aurorság innen még sok-sok kilométerre volt. Egy kicsit azért sajnáltam, hogy végül nem tartottam ki a szándékom mellett, de nem kenyerem a rablóból pandúr módi.
Viszont hogy lehet a legjobban védekezni? Úgy, ha megismerjük az ellenséget. Ezt pedig úgy tehettem meg most, hogy beszélgetni próbáltam.
- Mondja csak, az óráit csak a leendő aurortanoncok látogathatják? - kíváncsiskodtam végül, jobb ötletem nem lévén. Ráadásul, ha ereklyekutató is leszek, attól még akadhat olyasmi az aurorok óráin, ami hasznos lenne számomra. - Nem baj, ha közelebb ülök? Kényelmetlen kiabálni - mondtam aztán, felszedve a földről a szatyrot, és ha engedték, akkor valamivel közelebb ültem le.

Dwayne Warren

Leültem hát a férfi mellé, egy mosollyal megköszönve, hogy a széket is kihúzta, aztán a szatyor újból a földön landolt, én pedig vártam a választ, ami csakhamar meg is érkezett. Persze jogos volt a kérdés, miért is akarna valaki plusz órákat is bevállalni a sajátjai mellé? Azonban még ha költői is volt a kérdés, akkor is volt rá egy tökéletes válaszom.
- Ereklyekutatónak fogok tanulni jövő évtől, azonban mellé átoktöréssel is foglalkozni akarok. Serent, vagyis Weaver profot már megkértem, hogy ebben segítsen - helyesbítettem, hátha nem ismerik még egymást. - Azonban ha az ember terepre akar menni, akkor úgy vélem, vannak olyan dolgok, amiket nem biztos, hogy tanítanak az ereklyekutatóknak, de hasznosak lennének, és lehetséges, hogy van ilyesmi az aurorképzésben is - fejtettem ki az álláspontom, miközben a férfi reakcióit figyeltem. Így közelről mást mutatott az arca, nem láttam ellenségesnek, de biztos voltam benne, hogy éles a szeme, és kiszúrja a gyanús dolgokat. Korántsem voltam benne biztos, hogy valóban szándékomban áll-e valaha is betenni a lábam egy auroroknak szóló tanórára, de beszéltetni szerettem volna, hogy rájöjjek, miféle ember ő. Mondja bárki, hogy túlzottan óvatos vagyok, de még ha a hatóságok nem is tudnak a gyilkosságról, koránt sem biztos, hogy ez így is marad, hiszen mit tudhatom én, hogy Iwan nem akar-e újra ellenemre tenni? Márpedig most közel és távol ez a férfi volt az egyetlen auror.

Dwayne Warren

Miközben beszéltem, jött a manó az üres tányéromért, amit oda is nyújtottam neki, aztán a felelet közben újra a férfire néztem. Beletelt pár másodpercbe, mire feldolgoztam, hogy épp le lettem sírrablózva, de a pislogás után akaratlanul is felnevettem.
- Na igen, ez a szó igen jól összefoglalja a tanulmányaim célját - jegyeztem meg, aztán igyekeztem moderálni az arcom, hogy abbahagyjam a vigyorgást. - Bár őszinte leszek, nem a szervezett része vonz.
Ez nagyjából azt akarta jelenteni, hogy nem fogok régésznek menni, és nem fogok csapatban dolgozni, mert arra röviden és egyszerűen: nem vagyok képes. Tulajdonképpen valahol ez a szak csak afféle mentőöv volt számomra, mivel nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal az után, hogy eldöntöttem, hogy nem leszek auror. Hát igen, akkor menjünk arra, ahol a képességeim ki tudom használni, de nem kötelező a hivatalokkal együtt működni, és pláne nem kell senkit sem üldözni. Ez volt a legfőbb érv.
- Egyébként én Lyra Castle vagyok - nyújtottam kezet, hogy az illendőségnek is adjak némi helyet. Egy kastélyban összezárva úgyis könnyen megtudhatta volna a nevem és én is az övét, ha egyszer úgy hozza az élet, szóval akár most is meg lehet ezt ejteni.

Dwayne Warren

- Hát igen, ebben is van valami - bólogattam szórakozottan. - Igazából az is lehet, hogy végül valahol egészen máshol kötök majd ki.
Sok lehetőségem volt, hiszen a jegyeim jók voltak, és sokféle dologhoz értettem, ráadásul a melodimágiám még egy löketet adott a dolognak. Igazából bármi lehettem volna, aminek nincs nagy köze az emberekhez és a kommunikációhoz.
- Nagyon örülök - mosolyodtam el a bemutatkozás után, bár még ha szimpatikusnak is találtam a tanárt, odabent mélyen azért még mindig ott világított a félelem és a gyanakvás egy szikrája. Valójában talán épp ebben láttam a férfi legnagyobb veszélyét. Ugyan elsőre riasztó, de mégis valahogy képes volt majdnem elaltatni a figyelmem, márpedig ha ennek az ismerkedésnek most tétje lenne, akkor pórul is járnék. Talán nem szép tőlem ez a lavírozás, de valahogy nekem is túl kell élnem, és nem vagyok egy naiv kislány, aki nem látja meg, ha valaki egyszer még ellenség lehet.
Noha reméltem, hogy nem lesz az.
- Látom önnek sem jön be a magyar konyha - jegyeztem aztán meg a tányérjára pillantva. - Én az első hetem a gyengélkedőn töltöttem - idéztem fel ideérkezésem emlékét. Ugyan voltak időszakok, amiket idehaza éltem előtte is, de akkor már olyan régen Londonban voltam, hogy a visszaérkezésem után a gyomrom felmondta a szolgálatot.

Dwayne Warren

Az étel kapcsán érkező válaszból újabb következtetést vontam le - a férfi nem szívesen van itt. Mondjuk valahol meg tudtam érteni, hiszen aurorként valószínűleg nem az minden vágya, hogy gyerekeket pesztráljon, mikor ennél sokkal érdekesebb és élvezetesebb feladatokat is elláthatott volna, ráadásul otthon, nem pedig egy idegen ország földjén.
- Na igen, még jó, hogy itt mindent megfőznek... - feleltem kissé elkalandozva, aztán úgy döntöttem, hogy elég is lesz mára az ismerkedésből, jobb, ha elhúzom a csíkot, mielőtt véletlenül valami gyanúsat kotyogok ki. Azért milyen ironikus az élet, a tanár nem tudhatja, hogy épp egy köztörvényes bűnöző mellett vacsorázik. Na nem mintha büszke lettem volna a címre, sokkal jobban éreztem volna magam, ha nem kell ilyesmikkel törődnöm. De kellett.
- Nos, engem várnak, úgyhogy megyek is - álltam fel aztán az asztaltól, felkapva a többiek leendő vacsoráját. - További jó étvágyat, és a viszont látásra! - köszöntem el egy halvány mosollyal, és elindultam, hogy a lehető legrövidebb úton lejussak az üvegházba. Ez a találkozás azért egy kissé felzaklatott, jó lesz a békés zöldségek között ücsörögni, míg a többieket hallgatom.

Tanévzáró/Tanévnyitó

Változnak az idők. Kicsit idegesen érkeztem a tanévnyitóra, és nem azért, mert annyira izgultam volna az eredmények miatt, hanem azért, mert ez volt az első hivatalos megjelenésem rellonosként. Zöld nyakkendő, rellon jelvényes talár - valójában kifejezetten jól éreztem magam benne, de ahogy közeledtem a nagyterem felé, kicsit aggódva tekintgettem körbe. Csak remélni mertem, hogy lesznek olyan belátók a zöldek, hogy nem akarnak majd meglincselni. De különben is, én mától már mestertanonc vagyok, nincs is közük hozzám! Félni persze nem féltem, ismertem én őket egytől egyig, majdnem egy évig tanítottam is őket, amíg Seren nem volt itthon, sőt, a Rellon-táborban felügyeltem is rájuk, de talán épp ez volt a problémám. Kicsit ciki csak egy diák lenni köztük, na!
Mikor beértem a terembe, szétnéztem, és a rellon asztala felé indultam. Kétségtelen, nem voltam feltűnésmentes, mert egészen az végéig lejtettem mellette, közel a tanári asztalhoz, hogy legalább közel legyen pár barát. Azt nem tudtam, hogy Noel vagy Oph is eljön-e a tanévnyitóra, gondolom volt nekik bajuk elég, de ha igen, akkor majd idehívom őket is, elvégre mi az, amit csak kevés diák tud? Hogy a tanárok legkevésbé az első padban ülőkre figyelnek. Nos, ez érvényes az ünnepélyekre is.
Ez volt az első alkalom, hogy nagyobb tömegbe jöttem, mióta visszaértem a kastélyba, de nem sokkolt annyira, mint amennyire hittem, hogy fog. Igazából jó is volt kicsit eltűnni a többiek között, nem gondolni rá, hogy mi történt. Ez csak egy átlagos nap volt, és kész.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem, unaloműzőként a többieket kezdtem figyelni. Ott volt Yar, aki ezek szerint legalább idén nem akart nagy felhajtással berobbanni ide, meg az az undok srác a párbajszakkörről. Most is úgy nézett ki, mint akit majd szétvet az önbizalom. Remek.
Aztán míg vártam, hogy olyasvalaki is feltűnjön, akivel szót tudok érteni, öntöttem magamnak egy pohár vizet, és elkezdtem azt kortyolgatni.

Bianca

Na most ha azt vesszük alapul, hogy évente egy olyan ünnepség van a kastélyban, amire eljövök, Edictumot nem olvasok, és egyébként se figyelem az embereket, akkor szerintem talán nem is olyan meglepő, hogy csodálkozva néztem azt, hogy ki kivel üldögél, vagy hogy micsoda változások történtek a mi kis társadalmunkban. Igaz, mindez csak unaloműzésnek szolgált, mert ha őszinte akartam lenni, akkor nem érdekelt.
Még nem birkóztam meg egészen a gondolattal, hogy ezek után már mestertanonc leszek. Hiába voltam így is ugyanolyan diák, mint a többiek, mégis más volt, mert más szabályok vonatkoztak rám, másféle óráim lesznek, és cseppet sem voltam benne biztos, hogy jól választottam pályát. Gyorsan kellett leadnom a papírokat, hogy egyáltalán tovább mehessek, és hirtelen döntés volt az egész, csak egy megérzés alapján firkantottam be az ereklyekutatást a rubrikába. Innen már csak remélni mertem, hogy nem döntöttem rosszul.
Meglepődtem, mikor hozzám szóltak, és felemelve a fejem egy ismeretlen lánnyal találtam magam szemközt. Na ő biztos elsős lesz.
- Ülj csak le nyugodtan - biccentettem egyet felé, aztán folytattam a bámulást. Nem voltam én ahhoz hozzászokva, hogy idegenekkel csak úgy nekiálljak beszélgetni, meg hát mit is kérdezhetnék tőle? Legalább kezdene már el az ünnepség, annyira azért nem vagyok oda az ilyenekért, hogy ennyit várjak rá.

Alexa, Yar, Oph

Ahogy nézelődtem, egyszer csak Alexa jött oda hozzánk, és elsőre nem is értettem mit szeretne a másik lánytól a zsebkendővel, de aztán leesett. Ja, hát persze, a smink. Nekem ez nem volt magától értetődő, mert igen lustának bizonyultam ezen a téren. Aztán a hozzám intézett kérdésre mosolyogva feleltem.
- Igen, minden - bólintottam, aztán figyeltem, ahogy a nő az emelvényhez megy, minek következtében elsőre észre sem vettem a közeledő Yart.
Meglepődve kaptam oda a fejem, mikor megszólalt mellettem, és bár először egy nem túl kedves pillantást küldtem felé, aztán a szavai hallatán megenyhültem.
- Magam is így vélem. Köszi - biccentettem egyet felé, aztán a figyelme a mellettem ülő lányra terelődött, én pedig nem tudtam megállni, beleszóltam. - Rosszcsontka? Már első előtt hírnevet szereztél? - mosolyogtam a lányra. Kár, hogy nem ismertem őt, de hát ez most már így lesz az elsősökkel, mert nem látom esélyét annak, hogy továbbra is órákat tartsak olykor. Pedig milyen jó is lenne!
Aztán megérkezett Oph is, nekem pedig leesett az állam.
- Nahát, te is? - vigyorodtam el. - Akkor ezennel hivatalosan is megszületett a legújabb rellonos triumvirátus. Már csak Noel kéne, és teljes a csapat. Ugye nem zártad be a... tudod hova? - kérdeztem félrebillentett fejjel Ophtól, cinkos pillantással, hiszen nem kívántam szétkürtölni, hogy az üvegházban lakunk.
Örültem neki, hogy a lány is nálunk van. Lassan oda lyukadtunk ki, hogy mindenki, aki számít nekem, az rellonos lesz, amit egy kicsit sem bántam.
Aztán az igazgató elkezdte a beszédet, én pedig rá figyeltem, készen arra, hogy meglegyintsem bárki orrát, aki karnyújtásnyira van, és nem hallgat el. Ennyi tiszteletet meg lehet adni az iskola vezetőjének ugyebár.
A Levita eredményét megtapsoltam. Nem tagadhatom le, hogy magam is oda jártam, tehát örültem a sikereiknek, a kviddicses hírek viszont teljesen hidegen hagytak. Csendben figyeltem hát, hogy mikor jön valami érdemleges közlemény.

Ejnye, gyerekek!

Az, hogy rellonos prefektus lettem, olyan tipikus derült égből villámcsapás eset volt számomra. Akkorát fordult velem a világ pár hét alatt, hogy hihetetlen. Először is, már csak három nap választ el attól, hogy mestertanonc legyek, két szakkal, a nyakamba vettem a prefektusságot is, közben még mindig az Üvegházban lakom, és a lelki problémákról és az ingatag hangulatról ne is beszéljünk.
Noellel együtt indultunk a kastélyba, hogy eleget tegyünk a kötelességünknek, így menet közben neki mondtam a magamét.
- … mert nem hiszem, hogy csak az az egy könyvük volt. Szóval vehettem meg azt a félig szétrágott példányt, de azért mikor nem látta a pénztáros, vissza is csentem a fele pénzt. Vagyis… - néztem egy pillanatra a fiúra, mikor leesett, hogy elárultam magam, de aztán egy vállrándítással elintéztem az egészet.
Nem voltam jó kedvemben. Egész nap a falut jártam, hogy beszerezzem a holmikat a következő évre, és ez teljesen kiborított, már csak azért is, mert például a kastély területének az elhagyása is olyan problémákat vetett fel bennem, amikről inkább senkinek se beszéltem. Mindenesetre szerepelt köztük Iwan neve.
A Bejárati csarnokba érve viszont érdekes kép fogadott minket. Két lány egymásra tartott pálcákkal állt, miközben az egyikük egy fiúnak mondott valamit. A másik lány Amira volt, felismertem őt, hála annak, hogy minden diákot ismertem második fölött még abból az időből, mikor nekem volt szerencsém az SVK órákat tartani, és így persze azt is tudtam, hogy ő prefektus. Le mertem volna fogadni, hogy meg tudja védeni magát, de azért jobb lett volna, ha nem alakul ki párbaj a csarnok közepén. Ráadásul voltam annyira szörnyű hangulatban, hogy ne tűrjem el az ilyesmit.
- Gyere - villant a szemem Noelre, bár eddigre valószínűleg már maga is kapcsolt, aztán határozott léptekkel és zsebre dugott kézzel oda sétáltam a hármashoz.
- Mi folyik itt?! - kérdeztem komoran és végképp érzelemmentes arccal. - Pálcát leengedni! Mindketten - tettem hozzá végül, bár Amirára nézve csak a pillantásommal jeleztem, hogy ne vegye sértésnek, de ha ő nem hajlandó rá, a másik se fogja megtenni.

Problémás kölykök

Rezzenéstelen arccal vettem tudomásul, hogy Noel megelőzött, és a zsebébe vándorolt a két kérdéses pálca, amire én hümmögtem egyet. Na igen, így is lehet ezt. Aztán mikor Amira visszavette a magáét, én még mindig nem szóltam, sőt akkor sem, amikor Noel átkozódni kezdett, aztán pedig Amira is. Egyszerűen csak zsebre dugott kézzel néztem, hogy mit művelnek, várva, hogy majd csak kicsinálják egymást, de még mielőtt újabb körbe kezdtek volna, meguntam a dolgot, és füttyentettem egy hangosat. Innentől fogva egy láthatatlan hangpajzs húzódott a két fél között, aminek az volt a legjobb tulajdonsága, hogy visszapattantak róla az átkok. Na így bántsátok egymást gyerekek.
Ezt azonban az érkező tanár nem tudhatta, így az ő átka is visszapattant egyenesen rá, de még mielőtt végképp hülyét csinált volna magából tudatlanságában, elővettem a pálcám, és intettem felé némán egy Finite Incantatemet.
- Asszonyom - nyomtam meg a szót a tanár felé fordulva, miközben hideg tekintettel a szemébe néztem. - Köszönjük a segítségét, de higgye el, nincs szükség a beavatkozására. Mint látja nincs itt semmi probléma. A kis navinés pedig egy büntetőmunkával gazdagabban azonnal távozhat is - böktem oda a gyerek felé.
Nem szerettem, ha valaki beleszólt a dolgomba, azt pedig pláne nem, ha egy ismeretlen. Az más kérdés, hogy szerintem sem kellene átkozódni csak úgy, de az ügyet én is meg tudom oldani, nem kell beavatkozás. Noelt pedig estére még lehet, hogy meg is agyalom, ha ilyen meggondolatlan.

Mindenki, de főleg a tanárnő

Elmebeteg bagázs. Ez a szóösszetétel jutott eszembe, ahogy néztem a többieket, és ezért is avatkoztam be, mielőtt komolyabb baj történt volna. Persze az érkező tanár nem vehette észre a pajzsot, és ennek megitta a levét, de nem nevettem ki, mert mit tehetett ő róla? Épp ezért szüntettem meg a varázslatot is.
Közben Oph is megérkezett, amit egy fáradt sóhajjal konstatáltam, mert éppen akkor sikerült betoppannia, mikor ennek a következménye nyilvánvaló büntetés lesz. És persze a száját se tudta befogni, bár magamban jót nevettem a megjegyzésen. Némán elvettem tőle a poharat a pálcámat visszadugva a zsebembe, mert valljuk meg, egyszerűen nem volt rá szükségem, és nagyot kortyoltam a kávéból, miközben Amira és a kis szöszi lelépett, aztán pedig Noel is a nyakába szedte a lábát, ráadásul még pár prefi jelent meg a színen. Hát igen érdekes fordulat, hogy épp az eredeti szabályszegőt pátyolgatják, ezek után ne várja senki tőlem, hogy ne a navinésekre utazzak.
- Jelentse csak - biccentettem a nő felé. - Alexa bizonyára boldog lesz tőle, hogy beleavatkozik a rellon ház dolgaiba. Mindenesetre ne várja, hogy elmenjek a büntetőmunkára, mert egyrészt ha nem vagyok itt ezek már szétátkozták volna egymást, mire maga ideér, ráadásul utána még most is a földön fetrenghetne. - Egy lépéssel közelebb léptem a nőhöz. - És hagy mondjak valamit. Ezeknél a gyerekeknél most intézte el, hogy gyűlöljék magát. Gondolom nem sokat foglalkozott még az ő típusukkal. Nem kívánok önnel összekapni, de egy tanácsot fogadjon el: Előbb érje el, hogy tiszteljék, aztán rendszabályozzon!
Ezzel megpördültem a sarkamon, és Oph felé intettem, hogy kövessen.
- A többieknek átadom az üzenetét, mert szerintem is helytelenül jártak el - vetettem még oda a tanárnak, aztán menet közben szóltam oda Ophnak is. - Remélem tudod, hogy te is büntetést kapsz - közöltem, de a szememben ott villant valami cinkosság, mert nem tehettem róla, de tetszett, ahogy viselkedett.

Tanárnők

Oph elszelelt, én pedig egy mély sóhajtással vettem tudomásul a dolgot. Valahogy ebben a pillanatban jóval öregebbnek éreztem magam, mint amilyen voltam, bár ez nem először jött elő az utóbbi időben. Mindenesetre már elindultam az ellenkező irányba, mint a fiatal tanárnő, mikor meghallottam az érkező Alexa hangját. Megálltam, és visszafordultam, aztán megvártam, hogy Alexa is odaérjen hozzánk.
- Jó estét - köszöntem vissza egy biccentéssel, és kivettem a kezem a zsebemből, már csak a tisztelet miatt.
Nem szóltam bele a dolgokba, csak hallgattam, amíg Alexa és a másik nő rendezte az esetet, és csak bólintottam egyet az idegen hozzám intézett szavaira. Nem volt több hozzáfűznivalóm a dologhoz, részemről elmondtam már mindent, amit akartam.
Igazából valahol érhető volt az is, amit az újonc tanár csinált, csak annyira rosszul fogott hozzá a megoldáshoz, hogy az valami hihetetlen. Még arra sem szóltam, hogy "rátámadtunk" volna a kölyökre. Majd Alexának szépen elregélem, hogy mi is történt.
Azt viszont már nem tudtam megállni, hogy ne kússzon egy mosoly az arcomra, mikor a házvezetőm igazat adott nekem. Lehet, hogy kifejezetten szemtelennek tűnhettem, de jól esett az elismerés.
Aztán a másik nő távozóra fogta, bár még utánunk szólt. Nyilvánvalóan nem tudja elviselni, ha másé az utolsó szó, de annyi baj legyen, hagy legyen jó napja. Én pedig elindultam Alexa oldalán a Rellon irányába, hiszen nyilvánvaló volt, hogy beszélni óhajt velem.

Alexa

Kávé, kávé, kávé! Kell, gyorsan, MOST, különben elalszom.
Szinte beestem a konyha ajtaján, kis híján feltaposva egy manót, ami az én lábméreteim tekintve igen érdekes mutatvány lett volna, de miután meggyőződtem róla, hogy a kis lénynek nem esett különösebb baja, rögtön szalasztottam is a fekete nedűért, majd helyet foglaltam az egyik asztal mellett. Letettem a kezemből a könyvet, ami az utóbbi napokban majdnem oda is nőtt, és nem enyhe undorral toltam odébb az asztallapon. Nem, még mindig nem szerettem meg a pedagógiát, és továbbra is az volt a véleményem, hogy ez abszolút felesleges nekem, tanár szak ide vagy oda. A fejembe verhetem, de nem szándékozom ebben az átkozott papírformában használni.
Közben odaintettem magamhoz egy másik manót is, mert ha már itt voltam, akkor akár meg is vacsorázhattam.
- Tésztát kérek, valami paradicsomos szósszal, de egyébként rád bízom, hogy mit hozol - mondtam neki a rendelést, aztán gyors váltásban már jött is az első a kávémmal. - Köszönöm - vettem át a bögrét, amiben épp az ízlésem szerint elkészített ital volt, hiszen annyit jártam ide kávéért, hogy már megtanulták hogy szeretem.
Ha nem kellett volna éjt nappallá téve tanulnom a holnaputáni dolgozatra, akkor sem hiszem, hogy sokkal többet aludtam volna, mint így. Újra meg újra eszembe jutott, ami ott lent történt az Üvegháznál, meg ami azóta, és még mindig olyan hihetetlennek tűnt, de azért valahol belül boldog voltam a dolgok ilyen fordulatától. Csak még nem nagyon tudtam, hogy ezt hogyan is mutassam ki.
Közben a vacsorám is megérkezett, szóval nekiláttam az evésnek, tüntetőleg rá se nézve a tankönyvemre, ami mintha még röhögött is volna rajtam, pedig nem a mozgó irodalom közé tartozott.

Alexa

Már a vacsorám felét megettem, mikor nyílt az ajtó, és hátrafordulva Alexát láttam belépni, akinek nagyon megörültem. Régen találkoztunk, pedig azt hittem, hogy miután a házvezetőm lett, többször fogunk összefutni, de talán mert még mindig nem a rellonban laktam, elkerültük egymást.
- Nahát, nagyon csinos vagy! - szaladt ki a számon, mikor jobban megnéztem őt, aztán bólintottam egyet, jelezve, hogy nyugodtan leülhet. Folytattam az evést, amíg ő is rendelt, aztán a megjegyzésre csak elmosolyodtam.
- Szerintem az évek során ez már megszokott lett, nem? De egyébként minden a legnagyobb rendben, csak ez - böktem a könyv felé -, keseríti az életem.
Leraktam a villát a kezemből, és a kávé után nyúltam, hogy kortyoljak egy kicsit, mielőtt Alexa szeme láttára belefejelek a tányérba.
- Egyébként te hogy vagy? Nekem úgy tűnik, majd' kicsattansz - mondtam neki, az arcát tanulmányozva, ami már rég tűnt ennyire gondtalannak.
Kedveltem a nőt, mert mindig kedves volt velem, még akkor is, mikor jogosan lehetett volna felháborodott és ellenséges, gondolok itt arra az incidensre a kviddicsmeccsen, miután is takarítani kellett utánam a navinéseket. De Alexa jólelkű ember volt, szerette a diákokat, és én is meglepően jól elvoltam vele. Kicsit néha úgy is éreztem, hogy olyan mint egy barát.
Közben a kávém is elfogyott, és miután egy darabig csak bámultam a bögrébe, úgy döntöttem, nagyon sürgősen kell még egy, hát oda is intettem az egyik manót, újratöltést kérve.

Alexa

- Nem, sajnos nem ismerem őket - ráztam meg fejemet. Már Alexa is tanár volt, mikor én ide kerültem, úgyhogy nem voltam tisztában azzal az évfolyammal, amibe ő járt. - De örülök, hogy ilyen jól érezted magad. Ne haragudj érte, de eléggé nyúzottnak tűntél az utóbbi időben, most viszont szinte szikrázik körülötted az energia - mosolyogtam a nőre, akinek az arcán látszott a vidámság.
A megjegyzésre aztán hangosan felnevettem. Én is olvastam az Edictumban azt az ominózus cikket, és ha a többi részét nem is értettem (Hát kitől is akarnék én jegygyűrűt, úgy mégis? Kész rejtély.), de ez határozottan tetszett, és dagasztotta a májam.
- Na igen, miután ilyen megtisztelő címet kaptam, bizonyára boldogok lesznek a diákok, ha a leendő átoktörés tanárukat viszontlátják a tankönyvben. Szegények, még nem is tudják mi vár rájuk!
Megállíthatatlanul vigyorogtam ezen a gondolaton, hiszen szép képet festett a jövőre. Igazából azt terveztem, hogy mivel jelenleg a mestertanoncoknak nincs SVK, így Seren tananyagának folytatásaként átoktörést és defenzív mágiát tanítanék a felsőbb osztályokban, természetesen csak ha fel is vesz az igazgató. Ha nem, akkor megyek ereklyékre vadászni.
Közben elfogyott a tésztám, és egy manó el is vitte a tányérom, én pedig újra a kezembe fogtam a kávésbögrét, ezt az adagot már lassan kortyolgatva. Az előző szerencsére volt olyan erős, hogy máris érezzem a hatását.
A kérdésre aztán újra megráztam a fejem.
- Seren továbbra is a munkájával áll szoros és rendkívül intenzív kapcsolatban, szóval maximálisan a tiéd. Meg persze Eiriané. Édes az a kislány, ahogy hallottam, még Kont is lefegyverezte, bár ezt azért igencsak feltételes módban hiszem csak el - vigyorogtam egyet a gondolaton.
Tulajdonképpen őrület, hogy mennyire más lett az életünk mostanra. Serennek lánya van, még ha csak fogadott is, Kon három éve van együtt Arviddal, és egy igencsak szép házban élnek együtt, én meg... Én meg az eridonosok legnagyobbjával folytatok kapcsolatot. Csak ne lenne ezt ilyen nehéz még gondolatban is kimondani.
És úgy tűnt, Alexa mindenről tud. Alig hogy úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet a beszédben, és iszok a kávémból, máris újabb pletykával jött elő, és volt olyan rellonos, hogy csak a legvégén mondja az alanyt, erőteljes fuldoklásra késztetve engem. Miután sikerült megelőznöm, hogy korai halálom egy korty kávé okozza, kissé eltűnődve néztem fel a nőre, azon gondolkodva, hogy vajon mennyit tud, és azt honnan? Nem hittem volna, hogy ennek ilyen gyorsan híre megy, de láthatóan igaz a mondás, hogy itt még a falnak is füle van.
- Khm....Ig..gen..? - nyögtem ki végül valami olyan hangszínben, ami jelenthetett helyeslést és kérdést is, attól függően, hogy ő mit hall bele, vagy mit tud eleve a dologról.

Alexa

- Valójában ez még elég képlékeny, de gondolom abban egyetértünk, hogy nekem effélékhez van leginkább tehetségem - mosolyodtam el. - Amúgy ha nem jön össze, akkor úgyis elmegyek ereklyékre vadászni. És majd fohászba foglalom, hogy nem akarok Grósz Annával kerülni szembe - vigyorogtam a gondolaton. A lánnyal egyszer volt egy futó párbajunk, ami olyan sehogy se végződött, egyikünk sem nyert igazából, de azért valahogy úgy éreztem, ki tudnám hagyni az életemből az ellene való harcot.
- Ki? És hogy? - meresztettem nagy szemeket Alexára annak a bizonyos Áronnak a neve hallatán, akit felteszem ismernem kellett volna, de meg kell vallanom, hogy bár több jó barátom is a tanári karból került ki, sőt, most még a... Te jó ég, nagyon ciki lenne vajon megkérdeznem Kahlilt, hogy ezek után hogyan is hivatkozzak rá? Na de a lényeg az, hogy nem voltam tisztában a kastély pletykáival, és bizony azoknak a tanároknak a személyével sem, akikkel nem kellett beszélnem.
- Lopózz oda a Gamajun-ház ablakához, és ha egyik alkoholmárkáról elnevezett állat sem esz meg téged addig, akkor less be az ablakukon, mikor Arviddal van - javasoltam somolyogva Alexának, mikor említette, hogy szívesen látna egy aranyos Kont. - Szerintem ilyennel csak és kizárólag Arvid találkozhatott, ha egyáltalán.
A következő téma viszont mélységesen zavarba hozott, ami csak súlyosbodott a nő szavait hallva.
- Ne haragudj, én nem akartalak... - köszörültem meg a torkom, és éreztem, hogy hozzám annyira nem illően az arcomba szökik a vér. - Akkor ugye ne is kérdezzem, hogy honnan tudod? - pislogtam végül Alexára, még ha valójában nem is akartam inkább tudni, egyszerűen csak kellett pár pillanat, amíg összekaparom a gondolataim.
- Nem tudom mit mondhatnék - nyögtem ki végül, nem túl sokat lendítve a helyzeten. - Megkérdezte, hogy nekem mi a véleményem erről, szeretném-e, én meg igent mondtam. Hiszen most, hogy már nem tanít engem... - Folyton elharaptam a mondatokat, mert nehezen tudtam megfogalmazni a gondolataim ezzel az egésszel kapcsolatban. - De most jó nekem így, és azt hiszem, neki is.
Nem voltam egy elsőosztályú jelölt bármilyen emberi kapcsolatról is volt szó, de most tényleg igyekeztem, az ő kedvéért, és magamért is. Tudtam, hogy szükségem van valakire, Kahlil pedig jobb ember volt, mint amit valaha is kívánhattam volna magamnak, de éppen ezért néha fel is merült bennem, hogy talán nem pont egy magamfajtát érdemel, viszont örültem neki, hogy mégis így alakult. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a következő lépés, még arra sem tudtam volna válaszolni, hogy holnap mit csinálunk majd, de olyankor, mikor a karjai közé zárt valami furcsa boldogságot és felszabadultságot éreztem. Jó volt mellette lenni.

Alexa

- Ilyen egyáltalán lehetséges? - néztem nagyot a történetet hallva. Oké, nem voltam egy nagy szakértő gyerekek terén, pláne ha kisbabákról van szó, de mindeddig azt hittem, hogy ha valaki terhes, pláne ha két gyerekkel, akkor az látszik. Vagy legalább az anya észrevesz magán bizonyos változásokat. Ilyenkor azért örültem neki, hogy nekem nem kell effélétől tartanom, legalábbis egyelőre.
- Biancával? - kérdeztem aztán ismét vissza, újfent bebizonyítva, hogy mennyire nem vagyok képben, ha mások életéről volt szó. Már az is csodaszámba ment, hogy Ophról meg Noelről eljutott hozzám pár dolog, bár utóbbiról inkább csak a cselekedetei híre. Na igen, nagyon úgy tűnt, hogy alakulóban van a következő nagy rellonos generáció.
Aztán a visszakozást hallva elnevettem magam.
- Pedig tényleg nagyon szép házuk van, olyan otthonos. Sosem hittem volna, hogy Kont egy nap ilyen környezetben fogom látni, de illik bele, és örülök, hogy így fordult a sorsa.
Talán negyedannyit sem tudtam a fiúról, mint lehetett volna, ha többet kommunikálunk, de a hírek róla elsős korom óta elértek. Bajos életmód, sebesülések, és persze igencsak aljasnak mondható húzások szegélyezték az útját, én pedig nem voltam hülye, éppen hogy nagyon jól tudtam, hogy miféle előélet tud ilyet kiváltani az emberekből, már persze a hajlamon túl. De mivel a srác nekem már akkor is szimpatikus volt, mikor még nem tudtam, hogy rokon, őszintén tudtam örülni annak, ahogy most Arviddal vannak. Különös páros, azt meg kell hagyni, de szépek.
Aztán az elképedés és a visszakérdezésem után amíg Alexa beszélt, volt időm összeszedni a gondolataim, csak szórakozottan bólogatva arra, amit az informátorokról mondott. Persze hogy nem adja ki őket, nem is akartam igazán, de időt kellett nyernem. Az utána következő monológ pedig ismételten meggyőzött arról, hogy ő aztán nem bánja, hogy mit is csinálunk mi Kahlillal. Persze ez így volt jó, nem akartam, hogy bárki is azzal nehezítse a dolgom, hogy még el is ítél, vagy bármi hasonló, bőven elég volt a falak suttogását hallgatni. Örömmel jelenthetem viszont, hogy ennyi nem tudott eltéríteni a próbálkozástól.
- Hát szóval... köszi - mosolyogtam végül a nőre, lévén fogalmam sem volt, mit fűzhetnék még a dologhoz, hiszen mindent elmondott, amit lehetett, de aztán egy ponton megakadtam. - Jártál a tanároddal? - kérdeztem vissza kíváncsian. - Azt hiszem nekem egy kész rejtély a te életed - böktem ki, mert hát mindig mikor hallottam egy újabb részletet, azt sehogy se tudtam odapasszintani a többihez.

Alexa

Valójában nagyon elcsodálkoztam, mikor meghallottam, hogy az a szőke lány igazából Alexa gyermeke. Most, hogy így belegondoltam, valóban, hasonlítottak is egymásra, de igazán nem gondoltam volna... Ennek ellenére eszembe sem jutott, hogy elítéljem azért, mert olyan korán szült. Az ilyesmi megesik, és az alapján, amit elmondott, ő jó megoldást talált a dologra, sokkal jobbat, mint azt nagyon sokan tennék.
- Azt hiszem cseppet sem zavarja a tény, hogy a házvezetője egyben anyja is - somolyogtam a bögrém fölött, mert ahogy a gyerek viselkedett, az bizony azt mutatta, hogy nincs tekintettel semmilyen szabályra vagy józanész diktálta dologra, ami ebben a korban tulajdonképp még nem is akkora hiba. Ha pedig okos, akkor tudni fogja, hogyan kerülje el az igazán nagy bajokat.
Aztán a téma az újdonsült kapcsolatom felé terelődött, ami rendkívül zavarba is hozott engem. Mert hát oké, szép és jó, hogy mi együtt vagyunk Kahlillal, én igazán jól is érzem magam ebben a helyzetben, de valaki mással beszélni erről... Na az fura. És mikor már azt hittem volna, hogy letudtuk a témát, akkor Alexa újból kérdezett, méghozzá olyat, hogy újfent majdnem félrenyeltem.
- Hát... hogy milyen érzés? - kérdeztem vissza, próbálkozva az időhúzással, de hiába, a nő továbbra is a válaszra várt. - Öhm... jó érzés, tényleg - sütöttem le zavartan a szemeim. Még Kahlillal is nehéz volt beszélgetnem a kapcsolatunkról, nem hogy másokkal, bármennyire is kedveltem Alexát. Végül azért csak próbáltam magamon erőt venni, és pár szóval kiegészíteni a rövidke választ.
- Tudod, ő nagyon figyelmes, és kedves. És nagyon... magas - szaladt ráncba a szemöldököm egy pillanatra, mert még mindig nem tettem magam túl rajta egészen, hogy mellette állva éppen csak a mellkasáig érek. Ez önmagában nem is zavart volna, de jó pár egyszerű mozzanatatot is elég bonyolultá vagy kivitelezhetetlenné tett, noha ezt bőven ellensúlyozta a tény, hogy mennyire megnyugtató és kellemes érzés volt, mikor ez a hatalmas ember átölelt.

Évnyitó - Kahlil

Hát ez is eljött. Újra megtelt a kastély a diákok zsivajával, nevettek, fecsegtek, én meg csak próbáltam minél inkább elzárkózni az egésztől, ki se lépni az ajtón, ha nem muszáj, mert akkor... Akkor megint éreztem a távolról terjengő égett szagot, ami beleette magát a falakba, vagy legalábbis én úgy képzeltem.
Nem akartam elmenni az évnyitóra, de mikor láttam, hogy Kahlil készülődni kezd, én is leraktam a kezemből a könyvet, amivel megpróbáltam elfoglalni magam, és odaálltam a szekrény elé, hogy keressek valami illőbb öltözetet. Végül feladtam - nem akartam a harsány dísztalárt felvenni, így alkalom ide vagy oda, egy farmert és fekete hosszú ujjú felsőt húztam, aztán leültem még a kandalló elé egy csupor kakaóval a kezemben, mielőtt elindultunk volna.
Zsebre dugott kézzel, némán lépdeltem Kahlil mellett, miközben gondolataimba merülve a szám szélét rágtam. Néha már jobb volt, mert ha nem is fakult a fájdalom, amit a legjobb barátom elvesztése okozott, kezdtem hozzá szokni, és olykor meg is tudtam róla feledkezni, de most újult erővel csapott rajtam végig a felismerés - nincs többé. Ha most bemegyek a Nagyterembe, akkor nem fog a tanári asztaltól biccenteni felém, vagy nem fogunk összenézni, ha olyasvalakit hívnak ki, akiről mi is tudunk egyet s mást, és... És mi van, ha valaki más fog a helyén ülni?! Féltem, hogy nem tudom megállni, hogy akkor fog belőlem kitörni ez az egész, pedig sírtam, sokat, Kahlil mellkasára bújva vagy egyedül, fent, az SVK teremben. De most ott fog ülni mindenki, akit ismerek, csak ő, Ő nem.
Valahol a lelkiismeretem is piszkált, mert úgy éreztem, nem törődtem vele eleget, miután Eiri meghalt. Féltem tőle, bevallom én becsületesen, életemben először féltem Serentől, mert volt valami hideg, nem emberi a tekintetében, és... És én gyáva mód megfutamodtam, ahelyett, hogy mellé álltam volna. Nem is érdemlem meg, hogy a barátjának nevezzem magam.
Kihúztam a kezem a zsebemből, és anélkül, hogy ránéztem volna, Kahlil ujjai közé csúsztattam a sajátjaim. Kapaszkodtam, és jól esett a hatalmas tenyér érintése, mert megnyugtatott, és bizonyítékul szolgált, hogy nem vagyok egyedül. Összetartozunk, és most már tényleg nincs senki más, akiben bízhatnék, hát azzal a tudattal fogok felvetett fejjel belépni a terembe, hogy ha majd megtudják, és összesúgnak, és megkérdezi valaki, hogy hol voltam mindeközben én, akkor majd talán válaszol nekik helyettem, mert én nem tudok. Újabban szokásommá vált a menekülés.

Nagyon hiányzik Seren.

Kahlil

Egyre nehezebb lett, ahogy közeledtünk. Mintha semmi sem változott volna, úgy zengett az élet a folyosókon, mert voltak azért késők jócskán, és már hallottam is a Nagyteremben zúgó tömeget. Lehet, hogy mégsem kellett volna eljönnöm, de... Talán így próbáltam a maradék gerincem összeszedni, ha már akkor nem voltam ott, amikor kellett volna, akkor legalább adjam meg neki a tiszteletet, ahányszor csak lehet.
Magamban halkan dúdoltam egy szomorú dalt, próbálva elnyomni a kinti zajokat. Hogy feledjem azt, akit gyerekkorom óta ismertem? Már több mint tíz éve... Már több mint tíz év telt el azóta, hogy először egymásba botlottunk, és szövetségesek lettünk. Mellettem állt, mikor hazajöttem Oroszországból, mindig mellettem volt, láttam az emlékeinek egy részét, ismertem a legjobb barátját, aki fogta a kezem, miközben meghalt. Először rémlett fel bennem, hogy talán szólni kellene valakinek... Azt hiszem, Lloydnak hívták azt a másik srácot, de vajon van jogom olyannak vinni meg a halálhírét, akitől ő maga is el akart szakadni? A válasz nem. Megint menekülök, holott tudom, hogy ha én egyszer meghalok, szeretném, ha valaki közölné az otthoniakkal, még ha oly kevés esély is van rá, hogy érdekelje őket, és Seren effélével nem is igen törődne. Most csak kiröhögne, hogy milyen hülyeségeken jár az eszem, meg ne próbáljak bárkit is megkeresni azok közül az alakok közül, mert nem érdemlik, hogy ennyi időt is vesztegessünk rájuk. De nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel.
Folyton az az érzésem volt, hogy szeretném visszapörgetni az időt, mert ha megtalálnám azt a döntő pontot, ahol minden elromlott, akkor talán ez nem történne meg, de a varázslat sem volt mindenre képes. Így maradt nekem pár üvegcsében őrzött kép, amiket újraélhetek, ha akarok.
Volt idő, mikor azt hittük, hogy együtt fog érni a halál, valahol odakint, mások keze által.
És az én áldott kedvesem, a drága, ebben a pillanatban ölelt magához, és én hálásan kapaszkodtam a ruhájába, hogy elrejthessen. Neki is nehéz volt, tudom, és annyira szerettem volna segíteni, hogy legalább neki jobb legyen, de hiába, a saját fájdalmam is legyűrt, Kahlil pedig, azt hiszem, erősebb volt nálam. Ijesztően gyengének éreztem magam, nem maradt a kezemben semmi, mert nem tudtam ránézni még a könyvekre sem, amiket addig olyan szívesen lapozgattam, mert Seren jutott róluk eszembe, és rövid időn belül másodszor éreztem azt, hogy nem akarom a pálcám. Most sem volt velem, abban sem voltam biztos, hogy hol hagytam. Nem kellett.
Nem tudtam elégszer megköszönni valami felsőbb hatalomnak, hogy Kahlil van nekem. Elengedett, én pedig a padlót kezdtem fixírozni, de a tanár említése ostorcsapásként hatott. Tudtam, hogy lesz másik, mert kell, hogy legyen, de ez most valóság lett. Nem, nem akarok bemenni, és látni. Nekem is jobb, és neki is, ha nem ismerem fel a folyosón.
- Kint maradok - válaszoltam halkan, majd Kahlilra néztem. - Nem lesz semmi baj - mosolyogtam rá halványan, felnyúlva és arcát simítva, legalább egy egészen kicsit próbálva neki is erőt adni, ahhoz, ami jön. - Nézd, leülök oda - mutattam az ajtófélfa mellé, és el is indultam, hogy letelepedjek. Innen mindent fogok hallani, és semmit sem látni, ez pedig a legjobb leosztás, ami ebben a helyzetben elképzelhető.
- Majd otthon találkozunk - engedtem meg egy újabb mosolyt, biztosítva, hogy ha hazaér az irodájában fogok várni rá, és nem kell aggódnia.

Kath

Kahlil bement a terembe, ahol lassan csendesedni kezdtek az emberek. Elkezdődött. Elkezdődött a jövő egy új szelete, ami bár ne lett volna, amit bár ne kellene megélnem, ami... Szaggat és mar, és ha nem lenne nekem az a drága, aki szeret és figyel rám, és akit én is nagyon szeretek, akkor már nem biztos, hogy küzdenék. Nem, nem dobnám el magamtól az életem, annál többet tettem már érte, hogy megtartsam magamnak, de talán újra elindultam volna, ki tudja milyen utakra, csak a jó ég a megmondhatója, milyen véggel. Északi tenger, igaz?
Késő már miérteket keresni. Talán az az egy maradt, hogy miért nincs bennem annyi, hogy bemenjek, és szembenézzek például Alexával, aki megkérdezhetné, hogy hol voltam én eddig? Nem beszéltem vele év vége óta, és nem véletlenül. Nem akartam ezt az új évet, semmi változást. Bárcsak... bárcsak felébrednék! Bár lenne álom, megmagyarázhatatlan, fájdalmas, lelkembe markoló vízió, bár lennék őrült, hogy csak képzelném az egészet, de nem. Önző vagyok, mert csak azzal foglalkozom, hogy engem szaggat, de mással nem akarok törődni. Fáradt vagyok, azt hiszem.
A lépteket hallva pillantottam csak fel, és fanyar mosoly költözött az arcomra, mikor megláttam, hogy Kath közelít felém. Nem szóltam hozzá, és nem is kellett hozzáérnem, hogy tudjam, mindent hallott már. Az arcára volt írva az utolsó szóig az egész történet, és ahogy letelepedett mellém, újra a padlót kezdtem bámulni.
Nem voltam benne biztos, hogy akarom, hogy a lány itt legyen velem. Egyedül kellett volna megbirkóznom a tényekkel, és valami kifacsart gondolat született meg a fejemben, ahogy a lány felületes lélegzetét hallgattam. Nem kellene neki ez a mozgás, mert már halott, de mégis itt van, és beszél. Megmagyarázhatatlanul gyűlöltem ebben a pillanatban azért, mert túlélte a saját halálát, mert kivételezett vele a sors, és pusztulás helyett öröklétet kapott. Pedig nem tehetett róla, tudtam én jól, és mégis... Ő engem irigyelt, mióta ismertük egymást, én pedig most szíven tudtam volna szúrni a puszta létezéséért, nem konkrétan őt, hanem a fajtáját.
A fejemet a falnak döntöttem, és nem néztem rá, mert felejteni akartam ezt az esztelen késztetést, aminek semmi alapja nem volt, és amiről azt hittem, már rég kinőttem, így inkább a benti elhangzó szavakra kezdtem újra figyelni.

Kath

- Mit sajnálsz? Hogy még élsz, hogy nem a te kihűlt tested van valahol elhantolva? Vagy azt, hogy bár annyiszor mentettek meg téged, mégsem voltál te sem képes ott lenni akkor, amikor tényleg kellett volna? - kérdeztem sötét hangon, és a szavaimból szinte csöpögött a szívet szorongató méreg. Tudtam, hogy én is legalább annyira hibás vagyok, mint a lány, de mégis kellett valaki, akin levezethettem a dühömet, és vesztére most őt sodorta elém a sors.
Odabent sorra hangzottak el az eredmények, amiket a diákok az előző évben értek el, és egyre közeledett a pillanat, mikor be fogják jelenteni, hogy mi történt Serennel. Aztán eljött ez az idő is, és keserűen felkacagtam a szavakat hallva. Baleset, mi? Nem baleset, öngyilkosság, és erre a nyakamat mertem volna tenni. Nem vagyok benne maximálisan biztos, hogy Seren egyedül követte el, de még ha volt is segítsége, ez saját maga elpusztítása volt.
Nem vártam meg, hogy elmondják az új tanár nevét, hirtelen mozdultam, szembe fordulva Kath-tel, és hangelvonással burkot alkotva magunk köré, hogy ne is halljam, ki veszi át Seren helyét. Ráadásul az sem tartozott senki másra, amit Kathnek akartam mondani.
- Nem kell hogy hozzád érjek ahhoz, hogy tudjam, hogy valamire készülsz - sziszegtem villámló szemekkel. - De bármi is az, felejtsd el, mert ebbe NINCS JOGOD beleszólni. Lehet, hogy szeretted Serent, és bosszút akarsz állni, de árnyakat kergetsz, és nem érheted utol őket, bármilyen szuper képességeid is vannak. A saját érdekedben, gyászolj csak szépen csendben, ahogy más is teszi, mert bár nem tudom, mi történt valójában, de nincs szükségünk még egy hullára, vagy valakire, aki belebolondul a saját képzelgéseibe.
Ezzel megszüntettem a varázslatot, és feltápászkodtam a földről, egy pillanatra megszédülve, de aztán összeszedtem magam, és már mentem is, magára hagyva a lányt a padlón. Nekem itt nem volt már több dolgom, otthon pedig vár rám a kandalló melege, és egy bögre tea.

Kath és Oph

- Keresheted a kifogásokat, de te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy felesleges - néztem a lányra. - És ha egy kicsit is törődnél Seren emlékével, akkor nem tennéd semmissé az összes áldozatát azzal, hogy valami őrült bosszúhadjáratba kezdesz, talán nem is létező ellenség ellen.
Nem emeltem fel a hangom, de ennél gúnyosabban már nem is tudtam volna kiejteni a szavakat, és a szemem is hideg-kéken villant. Szúrt és elevenbe talált minden szava, de ha helyben megölnek, akkor sem mutattam volna ki, de azt akartam, hogy őt tépje a lelkiismerete, már ha van neki egyáltalán olyan, mert... mert valami gonosz bennem azt akarta, hogy másoknak is annyira rossz legyen, mint nekem, és mert Kath volt kéznél. És mert részben komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Hiszen ki tudja, ki ölte meg Eirit, nem volt-e köze azokhoz, akik Kathet üldözték, és akiktől Seren megvédte őt? Márpedig ha ők voltak, akkor a vámpír tehet mindenről.
Meglepetésként ért az új hang mellettünk, ami még épp azelőtt ér utol, hogy elindultam volna felfelé, és hirtelen Ophelia jelent meg mellettem, és ebben a pillanatban hihetetlenül hálás voltam a támogatásáért, és el kellett ismernem, hogy a lehető legjobbkor érkezett, mert ha a vámpír még egy szót szól, akkor nem álltam volna jót magamért.
Elkaptam az érkező kezét, és belekapaszkodtam, míg lehunyt szemmel próbáltam nyugtatni magam, és csak utána néztem újra Kath-re.
- Bele fogsz bolondulni a gyászba, ha miérteket kezdesz keresni. Én sem hiszem, hogy baleset volt, de te nem láttad a nyomokat. Seren intézte így, ahogy az igazgató is mondta, ő fékezte meg a tüzet, ez pedig azt jelenti, hogy ezt akarta. És még ha valaki segített is neki, hát akkor sem a te dolgod kiszabni a büntetést, elég volt megtenni azt annak a feltételezett valakinek, aki szerinted talán, mondom talán, létezik. És csak a miheztartás végett, ha véletlenül segített neki valaki, amit egyébként nem hiszek, akkor csak azt sajnálom, hogy nem én voltam mellette - sziszegtem oda még, mielőtt elengedtem volna Oph kezét. - Menj vissza, mielőtt megpróbál dühében és elvakultságában bántani. Én is megyek. - Mondtam a lánynak, remélve, hogy nem akar itt maradni és összeakaszkodni a vámpírral, aztán most már tényleg elindultam fölfelé, magam mögött hagyva ezt az őrületet.