Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Tudhattam volna, hogy rögtön őt kellett volna megkérdezni, és nem össze-vissza bolyongani a kastélyban. Ahogy megosztom vele a legnagyobb óhajomat, máris tudja a megoldást, és elmondja, hogy hova lehetne menni. A kívánságok termében még nem jártam, nem is tudtam, hogy van ilyen.
-  Kívánságok terme? Jónak hangzik, bármivé átalakul, amit én szeretnék? Még akkor is ha soha nem jártam ott? Vagy ha teszem azt egy tízméteres csokitortát szeretnék, akkor az is megjelenik benne, ehető változatba? Vagy odáig nem terjed ki a varázslata? – árasztom el kérdések tömkelegével a segítőmet. Érdekesnek hangzik nagyon az a hely, főleg ha bármivé alakul, függetlenül attól, hogy ismert hely-e vagy sem. Mindenesetre a célunknak most teljesen meg fog felelni, pontosan tudom, hogy mit kérnék tőle, minden apró részletet pontosan fel tudok idézni. Azért nem sietek annyira, jelenleg pont tökéletes itt ücsörögni az ablakban, majd ha elültük a fenekünket akkor útba ejthetjük. Meg is osztom vele az elképzelésemet.
– Majd megnézhetjük később.
Egy darabig fészkelődök, aztán úgy döntök kipróbálom az elképzelt pózt, és háttal helyezkedem a falnak. Így legalább szemtől szembe vagyunk Thomassal, ami sokkal kellemesebbé teszi a beszélgetést. A lábaimat meg szépen keresztezve kinyújtom a párkányon, éppen hogy elfér a fiú mellett. Furcsa, de ettől sem tör ki a frász, hogy beszorult így az ablak és a hozzáérő lábaim közé. Hihetetlen, hogy mennyi mindent meg tudott változtatni bennem, bár mások közelsége még mindig nem elviselhető számomra.
- Sejtem, főleg azok után. – mosolygok én is, egyrészt a vigyorát látva, másrészt mert végre kényelmesen ülök. De inkább a jókedvét látva, az mindig fel tud dobni. A mosolyom marad, de a felvetést hallva kis híján kinyögöm az első eszembe jutó dolgot: He? Szerencsére azonban az utolsó pillanatban visszanyelem a felettébb értelmetlen megnyilvánulást, amit a megdöbbenésem okozott. Amit olyan öröm vált fel, hogy legszívesebben ugrándozva a nyakába borulnék, nos, körülbelül a fél iskolának.
- Szívesen átmegyek. – bármikor – Még soha nem voltam egy suli társamnál se. Úgyhogy majd igyekszem jól viselkedni. – vigyorom szinte a fülemig ér, biztos hogy mindenre úgy rá fogok csodálkozni, mint egy kisgyerek a világra. Ha az embernek saját szobája van, akkor az az ő kis birodalma, amibe hatalmas nagy megtiszteltetés bebocsájtást nyerni. És Thomas érdemesnek tart, hogy bepillanthassak az ő bensőséges kis zugába, engem! Eddig is ilyen gyönyörűen sütött a nap, vagy csak most? Az meg pláne izgalmas, hogy nem is itt lakik, hanem … óó. A kandalló.
- Igen, helyünk az van. – felelem neki még egy kicsit a kandallós utazáson rágódva, amit végül egy vállrendítés kíséretében le is zárok magamban. Lesz, ami lesz, lesz ahogy lesz. Nem lesz gond.
– Csak hárman vagyunk szobánként, szóval elég tágas terünk van. Ha meg nem lenne, vagy nem jönnék ki jól a szobatársakkal, akkor még ott a klubhelyiség, vagy ezernyi rejtett zug. Megválaszthatjuk? – kérdezek vissza meghökkenve. Tényleg?
– Hát, azt látod nem tudom, anno nem az iskolakezdéskor jöttem, hanem később, így gyorsan az igazgatóiba átestem a beosztáson, megkaptam az órarendem, a körletet már nem is tudom, hogy ki mutatta meg. A szobát is megmutatták, hogy ez lesz az enyém, és ennyi. Szóval én nem választottam semmit. – valószínűleg őket választottam volna mondjuk, tehát végül is minden oké.
- Fiúk lányok vegyesen, vagy ez csak fiú otthon volt? Gondolom voltak gonoszkodóak is. – érdeklődve figyelem, ahogy visszaemlékezik a korábbi életére, hiszen olyan ritkán mesél róla. Ami nem is csoda. A zsúfoltságot azt sejtettem, túl sok gyerek a rendszerben, kevés hely, sajnos alap, hogy egy nagy szobába beraknak annyi emeletes ágyat, amennyi befér. Sok mozgásterük nem is marad. Biztos vannak olyan otthonok, ahol jobbak a körülmények, bár én még nem hallottam ilyenről. Félrebillentem a fejemet szokásos módon, amikor megkérdezem egy korábban felmerült kérdésem. Csak nem akartam felhozni a témát. – Mond csak, van bármi, ami azért hiányzik abból a korszakból?
Kellemesen meglepődök, hogy van egy gitárosunk is. Ugyan nem vagyok benne biztos, hogy az a Márton, akiről ő beszél az az-e, akire én gondolok. Egyszer szívesen megnézném, ahogy játszik, bárki is legyen az. Nem meghallgatnám, megnézném. A gitározáshoz is hosszú ujjak kellenek, mint a zongorázáshoz, de valahogy nekem az sose ment. Igaz, hogy a kölyök gitáromat a sarokba is raktam, ahogy megkaptam a zongorámat. De nézni attól még szeretem az ujjak táncát a hangszeren.
- A navinés, akinek ikertesója van? Sose tudom, hogy melyikük melyik. De lassan saját bandát alapíthatnánk. A billentyűs megvan, gitáros megvan. Hiányzik még a dobos, az énekes, és a basszeres, ha Márton nem azon játszik. Melyiket vállalod be? – kérdezem tréfálkozva. Egy banda sose szerepelt a terveimben, ahhoz emberek között kellett volna lennem. Meg a hobbinál több energiát kellene belefektetni.
- Ha több rendbontót szeretnél éjszaka látni csak egy szavadba kerül, bontok én neked rendet bárhol bármikor. – ugratom tovább a fiút. Igazából csak félig tréfálkozom, még meg is tenném ha kérné, vagy szeretné, bánnám is én a büntetőmunkát. De pont úgy a jó, ahogy most van, kevés rendbontó, kevés konfliktus. Lehet, hogy a legcsintalanabb rendbontót éppen most szerveztem be mellé. Még ő se volt kinn sose éjszaka, ráadásul még mással sem volt kóvályogni. Emiatt sem merem azt mondani neki, hogy holnap hozza vissza a kastélyba a cicát, nem tudom, hogy hogy viselkedne, gondot meg nem szeretnék okozni Thomasnak.
Az is épp elég fejtörést okoz neki, hogy hirtelen váltok a témák között, szegény nem mindig tud azonnal követni. Aminek most egy levitás itta meg a levét, legalábbis ő kapott kis híján szívinfarktust. Bocsánatkérő mosolyt villantok rá, hiszen én okoztam a „felfordulást”, de ő csak legyint egyet és vigyorogva sétál tovább. A végén még mindenki megszokja, hogy mi ilyen közveszélyes népség vagyunk.
- Bocs, legközelebb jelzem ha ilyen hirtelen váltok témát, hogy ne legyen gubanc. – mondom Thomasnak nevetve amikor már kettesben maradtunk, legalábbis az ablakunknál, hiszen a folyosón azért még vannak rajtunk kívül.
- Jól hangzik. Otthon tettétek vagy moziba? – kicsit előrébb dőlök hiszen izgalmas dolgokról van szó – oké, eddig is azok voltak, de olyan jó hallani, hogy milyen szuperul alakulnak a dolgai a nevelőjével. Meg is érdemli.
- Áh, semmi érdekeset. Megtanítom magam úszni. – egy sejtelmes mosoly a szám sarkába, ennyi jelzi csupán, hogy ez igen is érdekes dolognak ígérkezik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Egyre jobban fellelkesülök a magyarázatát hallva, hiszen ezt a helyet akkor nekem találták ki! Hogy nem fedeztem én még fel?! Bár ha megtettem volna, akkor valószínűleg állandóan ott lebzselnék, talán még az órákról is megfeledkeznék néha. A kaja kérdés nem is annyira érdekes, ha lehet bent enni, akkor szuper, ha nem, nos akkor legalább megvan a jó okom arra, hogy ki akarjak jönni.
- Hát ez csúcs! – teljes lelkesedés, csillogó szemek. Komoly nehézséget jelent nyugton maradnom, bár ezt ügyesen leplezem a helyváltoztatásommal. Thomas szerencsére nem kap frászt attól, hogy hozzáérek, nem tudnám elkerülni a dolgot így ha igen. Így viszont végre kényelmesen ülök. Az viszont határozottan furcsa, hogy érzem a teste melegét a lábamon. Mármint az a furcsa, hogy szó szerint melegnek érzem. Amióta vízmágus lettem azóta feltűnt, hogy a megszokottnál kicsit alacsonyabb a hőmérsékletem, így nyilván mindenki más meleg hozzám képest. De mivel nem szoktam érintgetni az engem körülvevőket, így ez eddig csupán egy elméleti feltevés volt. Bele se merek gondolni, hogy milyen lenne egy pyrohoz érni.
- Kell valami külön kérvényt benyújtani, vagy simán elhagyhatom a birtokot? – kérdezem meg a látogatással kapcsolatban. Eddig ugye csak otthon voltam, az gondolom rendben is van, de most egy számomra teljesen ismeretlen helyre megyek. Még mindig annyira keveset tudok az ilyen dolgokról.
- Nem? Az jó, sokáig úgyse menne. Benito örülni fog, hogy nem kell úri-macskaként viselkednie. – ami szintén nem menne, nem hogy sokáig, egyáltalán. Fel se merül bennem, hogy a meghívás esetleg nem vonatkozik a kisállatomra, hiszen Thomas annyira rajong érte. Bár ettől még a bácsikája lehet allergiás rá, vagy állatgyűlölő is. Ezt mondjuk elég nehéz elképzelni.
Követem Thomas tekintetét, ahogy kipislog az ablakon, majd nekiállok egy kicsit kidekorálni az üveget. Szerencsére egy kis nedvesség még rajta van a külső felén, így elegendő azt felhasználnom. Nem mozdítom a kezem, hiszen ezt igyekszem gyakorolni, így nagyon lassan, de biztosan a víz elkezd felfelé vándorolni, majd szétágazik, mígnem egy pici virágos képet nem ad ki. Egy újabb gondolat és már rá is fagy az ablakra, jöhet a színezés. Zöld szár, sárga maga a szirom, narancssárga porzórésszel. Nem a legtökéletesebb, de szerintem határozottan hasonlít egy nárciszra. Mire elkészülök vele, addigra Thomas is befejezi a rosszabb emlékek felidézését magában.
- Ismerős taktika, én is azt alkalmaztam. – azokban a ritka esetekben amikor egyáltalán észrevettek. Egyáltalán nem tartom emiatt kevesebb embernek. És sokszor ráadásul tényleg ez a legjobb megoldás. Ha nincs érdekes reakciója a bántottnak, ami miatt érdemes lenne folytatni, akkor előbb otthagyják. Azt viszont sosem fogom megérteni, hogy miért jó másokat bántani. Bármilyen téren.
- Áh, fura. Általában az emberek hajlamosak valami már elmúlt jó után vágyakozni. Még akkor is ha épp még annál is jobb nekik. – bölcselkedek mosolyogva. Viszonylag ritka ez a fajta hozzáállás, legalábbis én még kevés ilyennek voltam a tanúja. Mondjuk én sem vágyom vissza a szüleimhez, meg a kis nyugis életembe, oké, igaz, hogy életnek nem is nagyon lehet nevezni. Egyedül a zongora, de az meg egy tárgy.
- Táncolsz? O-oké! – elnyújtom a szót, jelezve hogy ezt megjegyeztem és a szaván fogom fogni egyszer. Mi zenélünk, ő táncol. Azt megnézném! Ha kell akkor akár egy egész álló nap zongorázok, ha ő végig táncol addig! A tánc nekem sose volt az erősségem, mivel általában két ember kell hozzá. Vagy egy parti. Vagy így ebben a sorrendben.
A legjobb barát dolgon egy csöppet elgondolkodom, hogy vajon az mennyiben más érzet, mint a szimpla barátság. Ahhoz, hogy megtudjam több barátomnak kéne lennie, akkor biztos tapasztalnám én is.
Persze abból a rendbontásból nem lesz semmi, nagyon is jól tudom, de azért megmosolyogtat a dolog. Egy időre hagyom közén leereszkedni a csendet, hiszen láthatóan jól elmereng az otthoni mozizáson. Amikor már látszólag kifelé halad az emlékeiből, akkor bedobom az úszásos témát, és ahogy sejtettem, rá is harap a csalira.
- Úgy, hogy nem tudok úszni. Soha nem voltam se tóban, se folyóban, se medencében se sehol, amiben normális el lehet merülni. – szerencsére az otthoni kádban nem lehet. Az itteni zuhanyzóban meg pláne. – És mégis hogy néz ki az a vízmágus, aki be se teszi a lábát a vízbe? Szóval úgy döntöttem, hogy megtanítom magam. A szünet első napján szépen beveszem magam az alagsorba, vagy barlangba, ahol épp nincsenek és addig nem jövök ki a vízből, amíg úgy nem úszom, mint a hal. Vettem ki könyveket a könyvtárból. – adom elő komolyan az elképzelésem. Tényleg reménykedem abban, hogy könyvekből meg lehet tanulni a mozdulatokat. A víz tetején maradás nem okozhat gondot, majd legfeljebb irányítom az elemem. Bele meg úgyse fulladok, amennyiben tényleg igaz, amit tanultam. Legszívesebben megkérdezném Thomastól, hogy nem akar-e velem jönni, de nem vagyok benne biztos, hogy szeretné nézni a bénázásom. Bár valószínűleg jót nevetne rajtam. Nem, ennyire bátor nem vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Ajaj, pont ez az a tanács, amit a legkevésbé kedvelek: kérdezzek meg egy tanárt. Nem olyan rég egy másik háztársam ugyanezt javasolta, teljesen más ügyben, de még amiatt sem sikerült felnőtthöz fordulni. Valószínűleg emiatt sem fogok.
- Körbekérdezek majd. – döntöm el végül. Nem, tanárhoz nem megyek ezzel, inkább az idősebb diákokat faggatom ki. Bár én is kétlem, hogy nagy feneket kéne keríteni a dolognak. Egy egyszerű látogatásról van szó, amit nyilván előre megbeszél a bácsikájával, ő biztos intézkedne ha úgy lenne. Biztos jelenteni kéne valahol ha teszem azt ott is éjszakáznék, de erről szó sincs…vagy…vagy igen? Nem biztos nem, biztos bármikor be lehet lépni a kandallóba, és nem úgy van mint a vonatoknál, hogy lekési az ember az utolsó járatot.
- És öhm, csak az az egy út van? A kandallón át? – teszem fel a kérdést annyira halkan, amennyire csak tudom. Abban azért biztos vagyok, hogy meghallotta, és abban is hogy kiérzi a hangomból az enyhe aggodalmat ezzel kapcsolatban. Hiába, félelmetesnek tartom a dolgot.
- Ha őrá is vonatkozik a meghívás, akkor persze. De ha gond akkor el lesz ő egész nap a takaróm alatt. – és engesztelhetem majd napokig, amikor megérzi rajtam a fiú illatát. Benito mindig tudja ha Thomassal találkozom, még akkor is ha csak a folyosó végéről integetünk oda egymásnak. Azt nem tudom, hogy hogyan, de ő tudja. Mindenesetre ha otthon kell hagynom akkor nem gond, megoldom a dolgot. Csak nekik ne okozzak kalamajkát. – Kérdezd meg, aztán majd igazodunk.
Igen, ez nagyon érett hozzáállás tőlem, egy pillanatra büszke is vagyok magamra. Majd aztán még inkább, amikor a minta úgy kezd el kirajzolódni az ablakon, ahogy én szeretném. A szemem sarkából észreveszem, amikor Thomas újra a jelenbe kerül, és onnantól kezdve csak őt figyelem, miközben a gondolataimmal irányítom a képességem. A mosolyát, a csillogó szemeit, amiben felfedezem a meglepődést majd az elismerést. Legszívesebben teljesen kihúznám magam és önelégült vigyorgásba kezdenék, mindenkire rámeredve, aki csak a közelünkbe kerül, hogy ’látjátok, halljátok…megdícsért’. A szám sarka máris elkezd felfelé görbülni, hogy ezt meg is valósítsam, azonban ekkor egy váratlan dolog történik. Eddig mindig a tenyeremből éreztem a vizet kiindulni, de most olyan érzésem van, mintha az egész alkaromat egy nagy lavórba mártottam volna. A művet elkészültnek is nyilvánítom, pedig még egy madarat is szerettem volna először, de annyira meglep ez a reakció, hogy inkább elfojtom magamba a vizet. És elhatározom, hogy amint tudom felkeresem Westwood profot. Mindenesetre az attrakció másnak is felkeltette a figyelmét, megáll mellettünk pár elsőéves lány és olyan gyorsan és viháncolva kezdenek el hadarni a művemre mutogatva, hogy egy kukkot se értek belőle. Kissé szégyenlősen rájuk mosolygok, majd vetek egy kétségbeesett pillantást a fiúra. Ez már túl sok figyelem nekem, de nagyon nagyon nem lenne illendő elküldeni őket. Úgyhogy feszengve ülök, és várom, hogy kigyönyörködjék magukat és elmenjenek végre. Pár perc után felvisít a szőke csitri majd egy újabb szóáradat és elrohannak a folyosón.
- Hé, ne szaladjatok! – csúszik ki a számon a kiáltás utánuk. Hozzátenném még, hogy így el fognak esni a szőnyegben, de felesleges, már ők is rájöttek. Legalábbis az egyikük tényleg közelebbről is megszemléli magának a mintáját. Mintha mi se történt volna felpattan, majd egy kicsit visszafogottabb tempóban eltűnnek a szemem elől. Hangos sóhaj szakad ki belőlem, ahogy szép lassan napirendre térek a dolog felett.
- A "jól" az olyan relatív. Ha te az adott szituációban jól érzed magad és úgy érzed, hogy ezt kifejezésre juttatod azzal, ahogy mozogsz, akkor jól táncolsz. Még akkor is ha fel-le ugrálsz. – felelem elgondolkodva. Azt nem várom tőle, hogy versenytáncosként lejtsen fel s alá, bár ha megtenné, akkor se esne le az állam úgy mint aki nem nézné ki a másikból. Nem, biztos vagyok benne, hogy Thomas pont úgy fog táncolni, ahogy kell, olyan Thomasosan. Ez vajon hülyén hangzik? Eléggé….
– Szerintem jó leszel. Én cserébe megígérem, hogy soha nem fogok énekelni nyilvánosan. – ú bravó Laura, ez még hülyébben hangzott. Cserébe? Dinnye, te zongorázol, ő táncol, mit kell még itt a cserébe adásról szövegelni?
- Hogy mi? – nevetek fel a furcsa ötleten. Uszonysegéd, ez oltári jó. Szerencsére sikerül viszont befognom a számat, mielőtt valami oltári nagy butaságot kezdenék el összehordani, mint az előbb, valamit valami átváltoztatásról vagy hasonlókról. Marad inkább az enyhe elpirulás, egyrészt a közös pancsi tervétől, másrészt a gondolattól, hogy ennyire átlátszó lennék, hogy így rájött mit forgatok a fejemben. – Elég lesz egy pár segítő kéz is, köszönöm. Mármint ha tényleg nem gond. De ugye tudsz úszni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Bármennyire is tartok a kandallóban utazástól az elgondolkodó arckifejezése láttán nehéz visszafogni a prüszkölve felnevetést. Ha lenne fényképezőm akkor ezt tuti meg akarnám örökíteni, hogy akárhányszor vacak kedvem van rápillanthassak és egy pillanat alatt felviduljak. Imádom ezt a fiúban, de a világ összes kincséért sem avatnám be ebbe.
- Oké, de akkor kérek részletes leírást, hogy mikor, hány megálló múlva kell leszállnom. Bár jó sztori lenne belőle később ha eltévednék. – és lássuk be, erre elég nagy az esély. A megfogalmazásból kiindulva egyedül tenném meg az utat, tehát az eltévedés és kalamajka szinte már a levegőben is lóg. Mindenesetre ez már egy szimpatikusabb megoldás. A felnőttel hoppanálás kapcsán viszont jócskán felszalad a szemöldököm. Nem az zavar, hogy eltűnök egy helyen és egy másikon megjelenek, az inkább izgalmas. Sőt, már várom is, hogy hoppanálhassak majd. Talán ha normális környezetben túl esek rajta, akkor a kandalló sem fog már zavarni, legalábbis már tudni fogom, hogy mire számítsak, nagyjából. Mert a sötét és korom és szűk hely az megmarad akkor is. Na meg a para, hogy egy teljesen idegen család konyhájában kötök ki, a világ másik pontján.
- Tehát, vagy elvonatozom, vagy Liam bácsi elugrik értem és elhoppanáltat? – foglalom össze a lehetőségeket. Kétlem, hogy bármilyen felnőttet megkérve odajuthatnék, szóval kénytelen lennék a bácsikájára hagyatkozni. Akit nem ismerek. Akinek a közeledését nem biztos, hogy túl jól fogadnám. Sokatmondó pillantással bámulok Thomasra, hátha leesik neki, hogy nem a legjobb ötlet az utóbbi. Először meg kéne ismernem és szépen lassan meggyőzni magam, hogy nemgond, ő okés, és akkor….nem, valószínűleg akkor sem tudnék fizikai kapcsolatot létesíteni vele. – Azt hiszem kezdetnek maradjon a vonat.
Halk sóhajjal dőlök hátra, ahogy átveszi a beszélgetés irányítását a megzavarónkkal. Épp egy hálás mosolyt akarok rávillantani, amikor elkezd arról beszélni, hogy mi a legjobb benne. Eddig nem foglalta szavakba a tetszését, így eléggé letaglóz azzal, amit mondd. Na meg persze bele is pirulok, nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy dícsérjenek. Szerencsére nem tart nagyon sokáig a dolog, és visszatérhetünk a normális kerékvágásba.
- Nem? Na ne! De hát, én … hé, te csak ugratsz! – lassan esik csak le a tény, hogy nem komolyan beszél a táncolás elmaradásáról. Kissé szemrehányóan nézek rá, hogy azért ez nem volt szép, de persze a mosoly az megmarad az arcomon. Ha egész nap így fogok vigyorogni, akkor estére iszonyúan fájni fognak az izmaim. De képtelen vagyok megállni a dolgot. Fejcsóválva meredek a fiúra miközben azon járnak a gondolataim, hogy mihez kezdjek én vele. Pocsék hangom van, legalábbis szerintem. És ő mégse akar táncolni, ha nem éneklek neki. Hiba volt megemlíteni a dolgot, de most már hiába sopánkodom ezen.
– Jó, akkor majd egyszer meghallgathatod, ahogy énekelek. De figyelmeztetlek: az összes üveg ki fog törni, ami a közelünkben van. – mondom nagyon komolyan. Arra ugyan jó sokat kell majd várnia, hogy betartsam a most adott szavamat, de ha tényleg ennyire szeretné, akkor ám legyen.
- Nya, pont azt szeretném megtanulni én is. Akkor majd küldök tollast, hogy melyik hely lesz a befutó. – a vizsgaidőszak miatt egyáltalán nem biztos, hogy személyesen meg fogjuk tudni beszélni, bár lehetséges. Szuper, megvan a stressz-levezető programunk is. Majd előtte le kell mennem a faluba fürdőruhát venni, mert persze, hogy nem hoztam. És eddig nem is nagyon kellett. De ezt magányos tevékenységnek tartom, szóval meg se említem. A hümmögése kizökkent az előttem álló legborzalmasabb feladat időpontjának kitalálásában. Félrebillentett fejjel pillantok rá, és már épp visszahümmögnék, amikor folytatja a gondolatot. És ekkor valami nagyot puffan bennem. Együtt, haza, pénteken. Együtt, haza, pénteken. Képtelen vagyok megbírkózni az elhangzott szavakkal, látom a felém nyújtott tenyerét, ami nyilvánvalóan egy gesztus, de nem tudom hirtelen, hogy mit akar jelképezni.
- Oké, jó. – mondom szinte állomittasan, kinyújtott tenyerébe téve a kezemet, elfogadva azt. Gőzöm sincs, hogy mi történik. Mintha transzba lennék. Hipnotizáltak? Ahogy hozzáérek a bőréhez vízcseppet érzek az arcomon. Egy csepp, majd még egy. Kissé megrázom a fejem, amitől legalább „felébredek” és eljut a tudatomig a gondolatmenet folytatása. Együtt, haza, másnap, reggel. Újabb vízcseppek az arcomon. A szabadon lévő kezemmel teszek egy gyors mozdulatot, mintha előrenyúlnék valami láthatatlanért és azt az öklömbe zárnám, így legalább a valahogy kiszökött vizet meg tudom szüntetni. Bárcsak a fejemben kattogó ’mit tettél’ skandálást is sikerülne ilyen könnyen befejezni. Immáron másodszor vesztettem el az irányítást a mágiám felett.
- A korán kelés lehet, hogy problémás lesz. Vagy inkább az ébren maradás az órákon. Úgyhogy ha így csináljuk, akkor egy lightos napot válasszunk, amikor nem gond a dolog.  A szünet lehet, hogy szerencsésebb lenne. – nagy nehezen sikerül újra működésképessé tenni az agysejtjeimet, túl lendülve az enyhe sokkon, hogy nála alvósra kell készülni.  De viszonylag hamar napirendre térek a dolog felett és mosolyogva nézek a fiúra. Enyhe izgatottságot érzek a dologgal kapcsolatban, biztos vagyok benne, hogy szuperul elleszünk. Mikor ne lettünk volna el szuperul?! Talán még a lakásban sem teszünk kárt, bár ahogy nézem ez korántsem biztos ha nem tudom jobban uralni a vizet. Rápillantok a jelre a kézfejemen … a kezemre, ami Thomas kezén van. Felvonom a szemöldököm, mert nem emlékszem, hogy ez mikor és hogy is történt. Biztos így fogadtam el a meghívást, de akkor miért nem kezet rázunk?
– Öhm, pirospacsizunk? – kérdezem, majd megemelem egy kicsit a tenyerem, hogy éppen csak súrolja az övét, és a tekintetem az övébe szúrom, hogy ha valami mozgásra utaló jelet fedeznék fel benne azonnal el tudjam kapni a kezem. A tudatom mélyén motoszkál valami, valami, amitől zavartnak érzem magam, de akárhogy pörgetem vissza a dolgokat nem jövök rá, hogy mi is az.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Hiába várom a megértés szikráit felcsillanni a szemeiben, azok csak nem akarnak megjelenni. Nem tudom, hogy vajon tényleg nem jön-e rá, hogy mire utalok, vagy csak egyszerűen nem akarja előhozni a témát. Nem merül fel bennem, hogy nem is értette meg már korábban sem a helyzetet. De mivel én kifejezetten berzenkedek a téma ellen, így nem hozom fel a dolgot, nem mondom ki kerek perec, hogy defektes vagyok.
- Ahha, Riley. – halvány lila gőzöm sincs róla, hogy kire utal a fiú. Viszonylag kevés fiúval állok szóba a suliból, azoknak tudom a nevét, de szerintem még a mi házunkban lévőket sem ismerem mindet név szerint. Ránézésre igen, de mégse kérhetem meg, hogy valami képet mutasson vagy fessen le a megemlített emberekről. Végülis mindegy. Úgyis a vonatozás lesz a nyerő, még ha sok idő el is megy majd vele. Ami külön egy kaland lesz, de azért majd idővel jó lenne valami egyszerűbb közlekedési utat használnom. Megkönnyíteni a dolgot. – Talán majd hazafelé igénybe veszem a hoppot.
Hátha majd legközelebb – már ha lesz legközelebb – bele fogok merni lépni a kandallóba, amikor a fiú arra „kér”. Valahogy ért hozzá, hogy a belső falaimat szépen lassan az alapjaiig lerombolja, vagyis leromboltatja. Úgy, hogy nem indítja be a riasztó rendszerem, úgy hogy én is akarjam az eltávolításukat. És jó érzés kikukucsálni a világba, amíg ő ott van a túloldalon. Nem vagyok biztos benne, hogy tudja-e, hogy mennyit építek vissza amikor másokkal vagyok együtt. De ezeknek az újbóli eltüntetése nem kerül több energiába, mint egy függöny elhúzása.  Megjelenik a képben, rám mosolyog és kész, újra olyan a mentális védőrendszerem, mint amikor legutóbb elváltunk.
Néma csend borul ránk egy darabig, amiben nem létezik más, csak mi. Én nézem, ahogy ő mosolyog, ő néz, ahogy hadonászom, ahogy kicsit bosszúsan grimaszolok, ahogy próbálok megbírkózni a szavakkal. Nem szól egy szót sem, de nincs is rá szükség. Így is értem a lényeget. Nem tervezgetjük tovább a látogatásomat, nem is lenne értelme. Hiszen még több tényezős a dolog. Nyilván függ a bácsikájától is, hogy lesz-e egyáltalán, meg hogy mikor. Ráérünk majd megbeszélni akkor, amikor ezek kiderülnek.
- Áh. Jó, nem szívesen ütögetnélek. – mosolygok rá továbbra is. Rápillantok a kezeinkre hiszen érzem, hogy sántít a mondatom. Az ő keze van alul, tehát ő ütne engem, amennyiben akarna játszani. Valószínűleg fájna, mert képtelen lennék eléggé gyorsan elrántani a kezem. Hiszen, hiszen, így olyan kellemes. Még ha nem is ütne nagyot, akkor is fájna. De nem bánnám a dolgot, nem siránkoznék érte. Viszont tényleg nem értem, hogy hogy kötöttünk ki akkor így, ebben a helyzetben. Megvonom a vállamat, ahogy eldöntöm, hogy igazából nem is érdekel. Amikor megérzem a levegőt a tenyeremen, majd újra a fiú bőrét akkor meg aztán pláne nem érdekel.
- Egyszer feltettek nekem egy találós kérdést, amire a mai napig nem tudtam a megfejtést. Hogy hogy kell egy kézzel tapsolni. Azt hiszem így. – osztom meg vele a gondolatomat, miközben ritmust igyekszem adni a tenyerek találkozásához. Néha begörbítem az ujjaim, hogy csak az ujjhegyeink érjenek össze, azok a lágyabb hangok. Egész mókás kis zenét hozunk össze.
- Viszont el kellene indulnunk lassan a terem felé, ha nem akarok lekésni a vizsgáról. – sóhajtok egy nagyot. Amit csak azért nem akarok megkockáztatni, mert akkor jöhetek egy másik napon, és tovább tart ez az egész felkészülésdi, várakozósdi, stresszes időszak. Ha most hamar túl esek rajta, akkor kész is leszek, és jöhet a felhőtlen szünet! Thomas rábólint az ötletre, így hamarosan ismét a folyosón állunk. Legszívesebben nyújtóznék egy nagyot, de majd a mosdóban átöltözéskor megteszem, és újra megfelelő mennyiségű vért juttatok a lábamba. Ahogy elhaladunk az ex-zsonglőr portréja mellett, mintha azt dünnyögné hogy 'turbékoló fiatalok' de nem fordulok már vissza meggyőződni erről.
Az egész mosdós átöltözést, és vizsgázást rekord idő alatt bonyolítottam le. Annyira siettem, hogy a pergamenre majdnem elfelejtettem ráírni a nevemet. A tanárnő csodálkozó mosollyal nézett rám, de én már rohantam is kifelé, hogy Thomasnak ne kelljen túl sokat várnia rám. Nem hiszem, hogy az egész egy negyed óránál tovább tartott volna. A teremből kilépve már sugárzó mosollyal kezdtem bele, hogy mi is volt a feladat. Lehet, hogy nem lett volna szabad beavatnom, vagy legalábbis nem a teremhez ennyire közel kellett volna.
 - Akkor most kóválygunk? Megmutatom a kedvenc helyem ebben a szárnyban! – halkítottam le kicsit a hangomat, mert biztos vagyok benne, hogy az előbbi mondandómat odabenn is lehetett hallani. El is indultunk a megszokott irányba, fel a másodikra, majd onnan a kis szűk melléklépcsőre, hiszen arra kell menni az elemisekhez. Nem hiszem, hogy járt már ott Thomas, de ha járt is, biztos nem látta még úgy, ahogy én. Miután ott végzünk majd megkérem, hogy mutassa meg ő is a kedvenc helyeit. Bőven van még mit felfedezni mielőtt ő elindulna a prefektusi dolgait intézni. Talán még egy kis Benito dögönyözés is belefér az időnkbe…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Már napok óta nem találom a helyemet, valami úgy hiányzott. Már vagy ezerszer körbemászkáltam a szokásos helyeimen, egyik könyvet a másik után tettem a szekrényemre olvasatlanul. Semmi nem volt jó. Semmi nem kötött le.
Ma is ezen agyalva sétálgatok a kastélyban, oda se figyelve, hogy hova is vezet az utam. Nagyot pislogok, amikor üvegfalakat veszek észre magam körül. Megvan! Tudom már mi volt a baj! Gyorsabban kezdem el szedni a lábamat, hiszen már rájöttem, hogy merre is tartok, mit fogok csinálni. Elemi mágia terasza reszkess! Gyakorolni fogok, nagy tömeg irányítását, átalakítását. Pompás napom lesz.
Ahogy a terembe érek meghökkenek, ugyanis az nem üres. Sőt! Igaz, hogy tanórákon kívül nem nagyon szoktam ide járni, de eddig egy esetet leszámítva még sose találkoztam itt mással. Kicsit furcsa érzés is, hiszen ez a hely volt az én kis magányos mentsváram, ahol teljesen elengedhettem magam, és kedvemre szórakozhattam anélkül, hogy bárki beleszólt volna, vagy kinevetett volna amikor valami nem sikerült. Persze nem akarom kisajátítani a helyet, de valljuk be arra azért nem sok esélyt láttam, hogy valaha is itt legyen egy egész csapatnyi ember. Az azonnal világos volt számomra, hogy nem csupán diákok, hanem mindannyian elemisek.
- Sziasztok! Laura vagyok. Zavarok? – szólítom meg őket. Nem tudom, hogy milyen céllal jöttek, lehet hogy mindenki csak úgy gyakorolni jött, vagy összebeszéltek és már összeszokott társaság és rendszeresen találkoznak. Még nem úgy tűnik, mintha bármibe is belekezdtek volna, van aki itt beszélget, van aki ott. Mindenesetre nem szeretnék útban lenni nekik, ezért elhaladok a mellettem beszélgetők mellet és a víz terme felé teszek pár lépést, hogy gyorsan eltűnhessek ott, ha a kérdésemre igenlő választ kapok. Már a puszta gondolat, hogy hamarosan beléphetek oda is elég ahhoz, hogy nedvesség járja át a tenyerem. Mindig abban az egy pontba koncentrálódik először. Szabadon engedem az elemem, hagyom hogy összegyűljön egy kisebb labdára való, amit aztán a kisujjam felé terelek, majd végiggörgetem az ujjaim között. Ide-oda, ide-oda. A vízlabdámra oda se figyelve érdeklődve szemlélem a többieket, próbálva rájönni, hogy ki milyen elemű. Azt már megtanultam, hogy nyíltan nem bámulok másokat, hátha meglátom a jelet. Idővel úgy is kiderül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Egy újabb járőrözés vár rám, aminek őszintén szólva nagyon örülök. Eddig sem volt vele semmi bajom, vannak helyek ahova kimondottan szeretek este ellátogatni rendbontók után kutatva. Helyek, amik vagy szebbek mint nappal, vagy pedig végre teljesen üresek. Amiket nyugodtan van lehetőségem felfedezni. Persze keresem én a szabályszegőket, nem arról van szó, hogy járőrözés címszóval betelepszem a kandalló elé relaxálni.
Uniformisban hagyom el a klubhelyiséget, hiszen mégis csak így illik, így a szabályos. Amúgy, amint tehetem ledobom magamról ezt a ruhadarabot, jobban szeretek a saját stílusomat kifejező ruhákba mászkálni. De azért kibírom ha pár estét ebben kell töltenem. És, hogy miért örülök annyira, hogy ismét keveset alhatok? Hát azért, mert végre csinálhatok valamit. Kezdem nagyon szűknek érezni a körletet. Idekinn sokkal többet lehet sétálni, töprengeni, vagy csak úgy kiszellőztetni a fejemet. Meg közeleg a nyár is, ilyenkor már nem szeretek négy fal közé bezárva lenni sokáig. Benito sem szereti, most még sem akart elkísérni utamra. Furcsa, de hát ilyenek ezek a macskák, nem?
Az északi szárnyat már végigellenőriztem, úgyhogy most a másik rám bízott terület felé haladok, a lehető legrövidebb úton, az előcsarnokon át. Picit felszalad a szemöldököm, amikor lépteket meg pálcafényt látok a másik oldalról közelíteni felém. Csak nem egy rendbontó? Jaj ne!
- Szia Masa! – köszönök rá a prefitársamra egy nagy sóhaj után. Jól van, szerencsére csak ő. Nem kell szabályokat sorolnom, büntetőmunkát kiszabnom, vagy elcipelnem innen a vonakodó rendbontót. Kicsit problémás az utóbbi úgy, hogy nem érek hozzá. Rámosolygok a lányra, hiszen örülök neki. Amúgy is kedvelem, de még jobb végre valakivel találkozni. Általában Benitoval szoktam társalogni őrjáratokon, szóval már egy ideje nyomaszt a csend.
- Na, te szerencsével jártál? Találtál valakit? – kérdezek rá érdeklődve az eddigi kalandjaira vagy éppen azoknak a hiányára. A boldog mosolyom tanácstalan arckifejezésnek adja át a helyét, ahogy látom, hogy elkomorul. Valami rosszat mondtam volna? – Történt valami?
Óvatosan puhatolózom a kérdésemmel, hiszen fogalmam sincs, hogy miért néz így rám a lány. Valaki szemétkedett volna vele? De ugyan ki merne beszólni Masának? Még ha meg is akarja büntetni az illetőt! Tűnődve nézem, majd felkapom a fejemet, ahogy valamiféle csattogást-kattogást hallok a közeli terem felől. Felvonom a szemöldökömet, ahogy arrafelé fordulok.
- Ezt te is hallottad? – súgom neki oda, fejemmel az erőnlét terme felé biccentve. Lenne benn valaki? Ilyenkor? Ki az az elvetemült, aki az éjszaka közepén áll neki kondizni? Egy tompa puffanást vélek kiszűrődni, biztos hogy van benn valaki! Ennyire csak nem élénk a képzeletem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Észre bizony, nagyon jól észre tudok venni dolgokat. Kivéve amikor nem. De általában igen. Nem tudja, hogy talált-e? Hát ez meg milyen szöveg? Most vagy talált, vagy nem talált. Ha hall egy zajt akkor annak utánanéz, mert ha nem, hát az nem Masára vall.
- Most activityzünk? Ki kéne találnom, hogy mit találtál? – enyhén félrebillentett fejjel figyelem az elmutogatott gömbszerű valamit. De még ez is jobb, mint egyedül mászkálni a kastélyban órákon át éjszaka, úgyhogy el is mosolyodom gyorsan. Felőlem játszhatunk ilyet.
De sem a játékban, sem abban nem jutok előrébb, hogy mi lehet a lánnyal. És egy kicsit sántít is nekem amit mond. Ha tudja, hogy van ott benn valaki, akkor miért köszönt rám akkora hanggal, és miért kezdtünk el csevegni? Rögtön jeleznie kellett volna, hogy pszt ott egy rendbontó. Mindenesetre bólintok egyet, rendben, akkor legyen hát csend. Dolgozzunk.

Követem naná, lábujjhegyen én is. Még a kezeimet is széttárom, ahogy egyensúlyozok. Nehogy véletlenül elessek a saját lábamban, és elmeneküljön a gaz rendbontó.
- Mit csinálsz? – tátogom a lánynak, amikor az a kulcslyukon át les be. Nem benyit, hanem bekukkol. Ez is furcsa. Odébb húzódik ugyan, de nem megyek közelebb. Ismerem én magam, biztos hogy nagy zajt csapnék. Nem tudok én csak úgy lopakodni, meg hallgatózni. Kukkolni meg aztán pláne nem. Szóval kérdő tekintettel pillantok Masára.
- Remek, akkor a te asztalod – bólintok egyet, hogy felfogtam, hogy ki van benn. Kviddicses, remek. Akkor pláne ijesztő tud lenni az illető számomra. Tényleg örülök, hogy itt van Masa, minden további nélkül adom át neki a komolyabb prefektusi szerepkört. Udvariasan intek az ajtó felé, hogy nyithatja és fáradjon előre. Nagyon rám ragadt ez a régimódi stílus, határozottan mókás.

Kicsit megnyikordul az ajtó, ahogy kinyílik, de hogy szándékosan van-e elhanyagolva, vagy direkt azt nem tudom. Mindenesetre Béla azonnal visszaakasztja a súlyzót a helyére, még mielőtt belépünk. Nem tűnik túl aggódónak, pedig tilosban jár.
- Hello Béla! Látom nagyon készülsz a következő meccsedre – bizony, udvariasan köszöntöm a rendbontót. Masa arcát elnézve úgysem én fogom megbüntetni. Szóval semmi szükség rá, hogy rögtön lekapjam a tíz körméről. Meg amúgy is, nem vagyok én olyan. Részemről egy sima figyelmeztetéssel megúszná, és meggyőződnék róla, hogy most azonnal visszamegy a körletébe. Ha feleselni kezdene akkor esetleg egy takarítást rásóznék valahol. Mondjuk a bagolyházba. A baglyok is megérdemlik a tiszta szálláshelyet vagy nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Lehet, hogy másnak nem tűnne fel, hogy szokatlanul viselkedik, nekem azonban nagyon is. Amúgy is állandóan figyelem az embereket, analizálom őket, még akkor is ha nem is ismerem őket. Sőt, akkor a leginkább. De nem akarom nagyon forszírozni a dolgot, egyrészt nem rám tartozik, másrészt meg úgy is elmondja ha akarja.
Oké, azt értettem ám, hogy kukucskál, rájöttem. Nem kell itt böködni meg kézzel - lábbal hadonászni. Csak a miértjét nem értem. De megvonom a vállamat, felőlem aztán. Én is tudok furcsaságokat csinálni, mostanában meg aztán pláne. Hajajaj de még mennyire! Szóval ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam a kulcslyukon kukucskáló prefektust.

Kérdő tekintettel pillantok Masára, amikor szóba elegyedik a sráccal. A kérdéseket még értem, de utána?! Nem tudom ki lehet az Iza, de hogy Béla nem örül annak, hogy felhozza őt a prefitársam az is biztos. Ez a felállás amúgy nekem is szimpatikus, Masa megy elől, én utána, pálcám a zsebemben. Nem számítok semmiféle ellenállásra. És ekkor követem el az első hibát. A másodikat pedig akkor, hogy nem a büntetendő egyént nézem, hanem a környezetet. Így nem veszem észre időben, amikor Masa odébb lép, és Béla felém nyúl. Az egyik pillanatban még sehol sem volt, a másikban meg már itt tornyosul előttem. Közel, túl közel. Élesen beszívom a levegőt, a fejem lüktetni kezd, a gyomrom görcsbe rándul. Aztán hozzáér a karomhoz. Szédülni kezdek, a tüdőm kiürül, ha ez így megy tovább el fogok ájulni. De még is történik valami váratlan, valami szokatlan. Hátrahőkölök, először csak a fejem húzom hátrább, majd egy icipici lépést is teszek az ajtó irányába. Megdöbbenve nézem a jelenet többi részét, de nem fogom fel.
Megmozdultam! Pánikba estem de mégis megmozdultam. Lázasan pörgetem le újra magamban a jelenetet, a reakcióimat, a gondolatfoszlányaimat –bármilyen kevés is volt belőlük - hát rájövök mi is történt. Hogy sikerült ez most?

Béla nem igazán fogadja jól, hogy kapott egyet a könyökére, bár kétlem, hogy annyira fájhatott volna neki. Egyre dühösebbnek tűnik, ami nagyon nem jó. Teszek még egy lépést hátrébb és előveszem a pálcámat. Könyörgöm hadd ne kelljen használnom!
- De bátrak vagytok ketten egy ellen! Mondjuk tőled másra nem is számítottam Masa. Tudod, ha én bénáztam volna úgy a meccsen, mint te … menj, keress inkább egy sötét zugot magadnak és bőgd ki magad. Még hogy terelő, eszem megáll! – hangzik a gúnyos felelete a rendbontónak, majd lazán visszasétál a gépekhez. Persze nem a cuccaiért, hanem, hogy leüljön egy evezőgéphez. Ránk pillant mielőtt maga felé húzza a kart. – Ja és vidd magaddal a szöszit is, ne álljon itt mint egy dekoráció.
Felszisszenek és teszek egy mozdulatot a lány felé, hogy megfogjam a karját. Nem kell nagyon ismernem ahhoz, hogy tudjam ettől teljesen felmegy benne a pumpa. De nem éri meg Masa, hidd el. Ha nem jön önszántából hát annál rosszabb neki, de ne csinálj semmi meggondolatlant. Némán szugerálom, hátha meghallja a gondolataimat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Más esetben talán még mókásnak is tartanám azt, hogy pont amikor én visszaszerzem egy kicsit a lélekjelenlétem, Masa akkor veszíti el a sajátját. Engem a fiú mondandója egyáltalán nem érint, sőt, fogalmam sincs, hogy miről is beszél. Volt kviddicsmeccs, hát körülbelül ennyit tudok. Talán ha nagyon meg akarnám erőltetni magam akkor fel tudnám idézni, hogy melyik két csapat játszott. De semmi egyebet nem tudok. Amit meg rám mond a srác, hát tegye. Nem volt túl bántó igazából, meg amúgy is hidegen hagy a véleménye. Egyetlen egy fiú van, akinek számít a szava, és ő most nincs itt.
Masát viszont nagyon földhöz vágja az, amit Béla elmond. Tehát tényleg volt valami nagy gubanc a meccsen, amit a lány okozott vagy ilyesmi. Úgy néz ki szegény lány, mint aki menten összetöri a pálcáját. Nyúlok utána, hogy visszatartsam, és legnagyobb meghökkenésemre gond nélkül elérem őt. Meg se moccan. Azt várom, hogy minden izma görcsbe álljon az elfojtott idegességtől, hogy szabályosan reszkessen az ugrásra kész állapot miatt. De semmi. Olyan, mintha egy rongybabának a karját fognám, teljesen elernyedt, szinte élettelen. Mi van veled Masa? Ennyire betaláltak Béla szavai? Mi történt azon a meccsen?
Aggódó tekintettel nézem a lányt, továbbra is megmaradok a ’dekorszöszi’ségnél. Próbálom felmérni a helyzetet, Masa állapotát, hogy Béla mennyire tettrekész esetleg, hogy hogyan tudnánk ebből kikeveredni anélkül, hogy bárki megsérülne. Fizikailag vagy éppen lelkileg.
Béla gúnyosan mosolyog sőt cicceg is egyet Masa alig hallható szavaira, és folytatja tovább az edzést. Biccentek egyet a lánynak köszönetképpen, hogy kiáll értem. Legalább egy kicsit erőteljesebb a hangja ekkor. Érzem az enyhén megfeszülő izmokat a lány karjában, elengedem hát, hiszen mozogni szeretne. Nem akadályozom meg, kétlem hogy nekiugrana a fiúnak. Emeli ugyan a pálcáját, de nem történik semmi sem, mert Bélának már megint gúnyolódhatnékja támad. Kezd elegem lenni, nem is kicsit.
- Hallottad Masát! Vagy velünk jössz szépen önszántadból … - szólalok meg határozottan, felvíve a hangsúlyt az utolsó szónál, jelezve hogy folytatni fogom, ám mielőtt ezt megteszem szépen bevonom vékony jégréteggel az evezőpadot. Kellemetlenül hideg, de kárt nem tesz a fiúban. Nem fagy oda, hacsak nem akar ott ücsörögni még órákon át - … vagy itt is maradhatsz hűsölni egy csöppet. Ó igen, és Invito!- suhintok egyet gyorsan a pálcámmal a fiú táskája és cuccai felé, amik szép lendületesen a kezembe is repülnek. Elmosolyodom, majd Masa kezébe nyomom az egészet. Most már fegyvertelen a fiú, fogalmazzunk így, a pálcája a táska oldalzsebéből kandikál kifelé. Buta Béla.
- Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogy mi most megyünk, az ajtót lezárom jéggel is, kívülről és belülről. Csak hogy még kellemesebb legyen itt neked, nehogy túlhevülj, érted. A házvezetőd pedig majd jön érted kiszabadítani és hidd el, ha ő oszt ki neked büntetőmunkát, biztos hogy nagyon rosszul jársz. – finoman megbököm Masát a vállammal, hogy indulás, mi itt végeztünk. Amikor hátat fordítunk akkor eltátogom neki a kérdésem, miszerint minden rendben van-e. A fiú döntése meg szó szerint hidegen hagy. Nem támadtam meg őt, nem teszek benne kárt, ő sem tud kárt tenni magában a jegemmel, szóval én nem kerülhetek bajba. Pár lépés után visszafordulok Béla felé.
- Na, akkor hogy döntessz: jössz vagy maradsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Ez az este tele van meglepetésekkel számomra. Tudtam kontrollálni az eseményeket, amin ugyan még mindig nem gondolkodtam el. Most meg átveszem a vezető szerepét és én teszem helyre a rendbontónkat. Ennek az okára mondjuk már rájöttem, tudok én nagyon határozott lenni ha a helyzet úgy kívánja meg. Meg ha valaki a védelmemre szorul. De még így is rossz érzés, hogy elemi mágiát alkalmaztam. Hiába nem támadásra, de akkor is. Eddig csak szórakozásból használtam mások előtt, lehűteni az italokat meg ilyenek. Ez, ez most más volt.
Nem látom, ahogy a fiú próbál felállni, de így is tudom, hogy nem könnyű neki. Eleve nem egyenletesen idéztem elő a jeget, hanem enyhe lejtéssel lefelé. Tehát ahogy megmozdul csúszni fog. Hogy végül milyen elegáns, vagy éppen nem elegáns mozdulattal áll talpra azt számomra homály fedi. De amikor visszafordulok már áll és bizonytalanul pislog ránk. Biccent csak egyet és elindul, talán nem mer megszólalni. Nehogy még rosszabb helyzetbe kerüljön. Helyes! Jól teszi! Masírozzon szépen csendben előttünk.
Egy darabig némán terelgetjük az iskola folyosóin Bélát, aki néha-néha visszanéz ránk. Nyilván picit aggódva várja az ítéletet, amit a két felbosszantott prefektus – vagyis mi – fog rá kiróni. Hagyom nyúlni a pillanatot, és ráhagyni Masára, hogy ő hozza fel a dolgot. Őt alázták meg, hát mondja ki ő mi legyen a sorsa a fiúnak.
- Határozottan könnyen is ment – súgom vissza a lánynak. De tényleg, nem számítottam arra, hogy ennyitől meghunyászkodik Béla. Már pedig nagyon be van rezelve. Az a tekintet, amit ránk vet amikor Masa felveti, hogy érjük el, hogy eltiltsák a kviddicstől … hát tényleg retteg. Elkapom ugyan Masa jelzését, hogy csak szórakozik, de már belekezdtem a válaszadásba.
- Hát, eléggé későre jár. A büntetést ez biztosan súlyosbítja. Az főleg, hogy ellenállást tanúsított. Kviddicstől? Hát, nem tudom, te jobban képben vagy ez ügyben, de lehetséges – töprengő hanglejtésem nem sok jót ígér szegény fiúnak. Pedig nem hiszem, hogy el lehetne tiltatni egy ilyen kihágás miatt. Ha bántaná egy játékostársát, na az már valószínűleg ezt  a szankciót vonná maga után.
- Tanárhoz? Inkább ne. Lehet, hogy túl könnyű büntetést osztanának ki rá – már pedig Masa ezt biztosan nem szeretné. Béla leszegett fejjel bandukol, csak hallgatja a beszélgetésünket. Mi pedig belekezdünk egy néma párbeszédbe, próbáljuk eldönteni, hogy mi is legyen a fiúval. Végül megegyezünk, és mivel Masa nem úgy fest, mint aki képes lesz röhögés nélkül elmondani a dolgot, így végül én szólítom meg Bélát.
- Állj csak meg egy kicsit! – megvárom míg visszafordul, megsemmisült ábrázattal az arcán. – Mivel kviddicses vagy így a témába vágóba büntetést szabunk ki rád: a lelátó padjairól kell lekapargatnod az összes rágógumit. Körömreszelővel, csak hogy megkíméljük a kezedet és ne kelljen az undorító ragacsba nyúlkálnod – kegyesek vagyunk, egy szót nem szólhat. Még eszközt is kap hozzá. Vagyis majd fog, mert nálam nincs ilyesmi. – Holnap keresd fel Masát reggeli után, átadja neked a felszerelésed és neki is kezdhetsz a feladatnak. Ha elkészültél szólj és leellenőrizzük. Na, innen már csak betalálsz a körletedbe, ugye? – biccentek egyet Masának, hogy adja vissza a cuccait a srácnak, aki egy szó nélkül elsiet. Kicsit fehér ugyan az arcra és papírvékonyra préselte össze az ajkait az ítélet kinyilvánításakor, de legalább befogta azt a nagy száját. Megvárjuk a lánnyal, amíg Béla végre az övé közé nem kerül, majd gyorsan Masára sandítok.
- Nya, ez is megvolt. Viszont nekem most vissza kéne mennem a konditerembe. Elfelejtettem megszüntetni a jeget. Elkísérsz? – hát igen, mindenre nekem sem sikerült figyelnem. Nem kérdezek semmi mást, faggatózni nem fogok. Látszólag már egész jól van, majd elmondja, hogy mi is volt ez az egész ha akarja. És úgy tűnik akarja, ugyanis velem tart. Hamarosan már a terembe vagyunk, a jég közben olvadásnak indult. Egyetlen intéssel eltűntetem az egészet, szeretek néha kézmozdulatokat tenni elemi mágia alkalmazáskor, bár már egyáltalán nem szükséges. De mókás tud lenni. Majd leülök az egyik zsámolyra és csendesen figyelem a prefitársamat. Figyelek, mondhatja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

A mosolyra mosollyal reagálok, még akkor is ha nem teljesen őszintén boldog az a mosoly Masától. De mosoly, és az is valami. És nem, valóban nem sajnálom Bélát. Nagyon nem volt fair, amit tett, szóval nem érdemli meg sem a sajnálatomat, sem az együttérzésemet. Igaz, hogy haragudni sem haragszom rá. Mondhatni semleges.
Szerencsére hamar elválunk a fiútól, vagyis ez inkább neki szerencse. Ki tudja, lehet hogy még tetéznénk azt a büntetést valamivel. Esetleg olyannal, hogy egy szál kötényben tegye mindezt, vagy hasonló cikis dolog. Mondjuk én inkább csak asszisztálnék az ilyen ötleteknél. Ahogy bandukolunk visszafelé abban van valami szokatlan. Hallgatunk mindketten. Vagyis inkább az a szokatlan, hogy Masa milyen hallgatag. Már nem is mosolyog egyáltalán. Nem szólítom meg, nem különösebben zavar a némaság. Szeretek a csöndes kastélyban barangolni. Pedig mennyire féltem én ettől régen! Most meg annyira élvezem, hogy sehol senki.
Zavaró tényező? Hát az nehezen lehetne a lány. Nem vagyok túlzottan fellegek felett járó állapotban lelkileg, úgyhogy gond nélkül koncentrálok a teendőimre. Ha mellettem állna, vagy teszem azt a jeges padon ülne, hát akkor sem okozna gondot, hogy mindent a normális állapotába hozzak. Anélkül, hogy bármi baja esne Masának. Csacsoghatna is nyugodtan, akkor sem zavarna. Ahogy elkészülök helyet foglalok és a terem berendezését csodálgatom időnként a lányra pillantva. Persze a szemem sarkából mindig nézem a vonásait, próbálom felmérni a hangulatát. Leül és nem tud nyugton maradni, kezeivel piszkálgat mindent, amit ér. Zavarban van. Az nem jut az eszembe, hogy amiatt is, hogy én nem szólalok meg. De nem akarom lerohanni igazából. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen.
Enyhén félrebillentem a fejem, amikor végül megszólal, elraktározva magamban azt is, amit mond és azt is ahogyan mondja. Megrázom a fejemet, amikor Bélát említi. Nem kell bocsánatot kérnie azért, hogy nekem kellett elintéznem azt a majmot.
- Semennyire. Nem vagyok valami nagy kviddics rajongó. Valakik játszanak valakik ellen. Az egyik csapat veszt, a másik nyer – vonom meg a vállamat. Számomra ez bőven elégséges információ a sportról. Ennél több úgysem marad meg bennem. Se a pontállás, se az, hogy ki sérül meg, vagy ilyenek. Ha mondjuk Danka játszik akkor azért ennél kicsit jobban figyelek, legalább annyira, hogy azt tudjam, hogy őneki nincs baja. De pár nap alatt elfelejtem akkor is, mindent amit addig megjegyeztem a meccsről. Szóval most sem tudom, hogy mire utal a lány. – Mindenki hibázik néha. Van, hogy csak kisebb hibákat követnek el, van hogy nagyobbakat. De itt vagy, élsz. Gondolom senki más sem halt meg, vagy került nagyon durva állapotba. Szóval olyan oltári nagy gubancot nem csinálhattál.
Persze ezt lehet, hogy ő máshogy látja. Meg a csapattagjai is, ha például miatta veszítettek el egy meccset. De az csak egy meccs, még bőven van esélyük megfordítani az állást meg minden. Azt hiszem nagyon naiv vagyok ezzel a sporttal kapcsolatban.
- Gondolom akkor az Eridon ellen játszottatok. Nem volt szép Bélától, hogy ilyen övön aluli ütést mért rád. Úgy, hogy rajtakaptuk a szabályszegésen – megcsóválom a fejemet, hiszen ez tényleg nem fér bele a fejembe. Mit képzelt? Hogy majd megúszhatja ha a porba tiporja a prefektust? Iszonyat peches napja volt akkor a fiúnak, hogy én is pont itt voltam. Ezen a ponton viszont eszembe jut, hogy pontosan mi is történt és finoman remegni kezdek. Hozzám ért a fiú! És mégis, képes voltam megőrizni a józan eszemet, és helytálltam ebben a helyzetben. A megfutamodás lett volna pedig az alap reakcióm. Eddig zubogott az ereimben az adrenalin, de most, hogy már megoldódott minden, már kiürült teljesen és én majd’ megfagyok a hirtelen ürességtől.
- Hogy érted, hogy félre akartál vezetni? – teszem fel a kérdést, hogy eltereljem a figyelmemet. A tényleges kérdés inkább az lenne, hogy miért. Jobb kezemmel szórakozottan babrálni kezdem a köves karkötőmet, bár nem szükséges lenyugtatni magamat, pusztán megszokásból teszem. Hogy csináljak valamit. Néha-néha rápillantok Masára, de már nem kielemzős célzattal, csupán érdeklődően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Talán ha nem lennék annyira reménytelen eset seprűnyélen ülve, akkor lehet hogy meglátnám a kviddics szépségeit. Így nem igazán. De ettől még megértem azt, hogy másoknak igenis fontos, mások szeretik, élvezik csinálni. Ha a barátaim vannak így vele akkor persze támogatom is őket, meg szívesen végighallgatom a meséjüket egy-egy meccsről. Hogy később mennyi marad meg belőle a fejemben? Hát nem sok. A lényeg az igen, főként az, hogy ők hogyan vélekednek, hogy éreznek az adott eseménnyel kapcsolatban.
Annál nagyobb baj pedig szerintem nem történhet ha valaki életét veszti egy meccsen. Szerintem. Mások szerint egy elhibázott ütés is tragédia. De attól tényleg nem kell tartania Masának, hogy kinevetem, csináljon bármiféle bajt is. És máris sikerült kicsit oldanom a hangulatát azzal, hogy ennyire tudatlan vagyok. És még meg sem kellett erőltetnem magam hozzá.
- Gurkót? De hát azok nem arról híresek egy egyenesen arrafelé repülnek amerre ütik őket az emberek, nem? – kicsit elbizonytalanodom, bár valószínűleg jól tudom. Megütnek egy gurkót, az megy egy ideig abba az irányba amerre ütik, aztán irányt váltanak. Nekem teljesen belefér a dologba, hogy visszafordul arrafelé, amerre ütötték. Az már más kérdés, hogy Masa esetleg nem vette észre, hogy megint őt célozza az a gonosz. De ez akkor sem akkora nagy tragédia. Öngólt rúgni, vagyis dobni. Na az sokkal nagyobb szégyen. Ezt nem osztom meg vele, ahogy nézem ő már nem kíván erről beszélni. Bátorítóan rámosolygok, hiszen ez még tényleg nem a világvége.
Nem, tényleg nem csak őt figyelem. Viszont ennek nincs köze az ő hangulatához. Sokkal inkább ahhoz, hogy tényleg most kezdek csak rádöbbenni, hogy mi is történt. Nem éreztem úgy eddig sem, hogy gorombán viselkedett volna velem. Másképp, mint szokott az tény. De nem volt annyira más, hogy szembetűnő legyen, hogy arra gondoljak hogy én okozom a dolgot. Amikor azonban beszélni kezd akkor felpillantok rá. Érdekes, amit mond. Szóval tulajdonképpen csak mázlija volt, és jól jöttek ki a dolgok. Velem van a baja. Fel is vetődik rögtön a kérdés bennem, hogy mit tettem? Még a szemöldököm is felszalad enyhén. Legjobb tudomásom szerint semmit nem követtem el ellene.
Sok időm nem jut sem az önmarcangolásra, sem pedig a töprengésre hiszen már folytatja is tovább. Próbálja valahogy elmondani az egészet. Azt világosan látom, hogy nem könnyű erről beszélnie. De hogy mi van a háttérben, hát arra nem jövök rá. Talán nem is jönnék rá sose. Így hát amikor kimondja Bence nevét azonnal eltátom a számat és csodálkozó arckifejezéssel nézek Masára.
- Bence? Mi van Bencével? – teszem fel reflexből a kérdést. Jóban vagyok a fiúval, szoktunk beszélgetni, elhülyéskedtünk. Csereüzletet bonyolítottunk le. De mi van vele, ami miatt ő … áá. Csak nem? Töprengve szemlélem a lányt, még mindig azon gondolkodva, hogy vajon jó-e sejtésem. De ez csak egyféleképpen derülhet ki. – Nem tudom, hogy esetleg mit láttál vagy hallottál … de … engem nem érdekel Bence. Csak barát.
Képtelen vagyok megállni, hogy el ne mosolyodjak, annyira emlékeztet ez a beszélgetés egy másikra. Egy régi beszélgetésre, amikor én voltam abban a helyzetben, mint most Masa. Kicsit mások voltak ugyan a körülmények, de ez a ’csak barát’ téma az teljesen megegyező. Nyílt és őszinte tekintettel keresem a lányét. Az igazat mondom. Soha nem is érdekelt engem az a fiú. Vajon jó a megérzésem? Masának többet jelentene Bence?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

- Megsérültél? – teszem fel a legfontosabb kérdést végre. Oké, a gurkó rossz, csúnya gonosz aljas módon nekiáll megtámadni Masát, ahelyett, hogy az ellenfelet célozná. Az oké, hogy a lány nem figyelt, de lehetett volna annyi tisztesség abban a labdában, hogy elugrik az útjából. Na, van még valakinek kérdése, hogy miért is nem kviddicsezem?
Tudja? Bence is azt mondta? Miért kerültem én egyáltalán szóba közöttük? Most már az összes pénzemet fel merném tenni arra, hogy igazam van: Masa féltékeny. De pont rám? Jó, mondjuk a féltékenység nem válogat, én aztán tudom. Én is az voltam. Tudom milyen pocsék. Csupán én egy fotó miatt. Ő meg látott is a fiúval. Igaz, hogy egy fél kviddics-csapat elfért volna kettőnk között, hiszen nem én pacsiztam meg ilyesmiztem Bencével. Az Dana volt. Szóval, miért pont rám?
- Tehát elhitted neki, de mégse tudtad kiverni a fejedből a gondolatot – szűröm le a lényeget az elmakogott történetéből. Nem veszem sértőnek, hogy nem feltételezte, hogy bármi közöm lenne Bencéhez. Igaza van. Abban mi a sértő?
Na álljon meg a menet! Mielőtt összejöttek? Elkerekedik a szemem, ahogy felfogom ezt az információt. Ez új nekem. Teljesen. Jó, nekem sok minden új az tény. De a lényeg, hogy nem hallottam eddig róla, se Bencétől se mástól. Nem szokásom belemászni mások magánéletébe, belekérdezgetni sem, még ha észre is veszek dolgokat akkor sem.
- Örülök nektek! – mosolyra húzódik a szám, ahogy gratulálok neki. Hiszen ez jó! Majd sóhajtva mesélni kezdek neki. – Egy ideje már nem találkoztam Bencével. Mármint persze sokszor látom, meg köszönünk, de körülbelül ennyi. Amúgy sem beszélgettünk sose az érzelmi dolgainkról – vonom meg a vállamat, ahogy kifejezem azt az egyszerű tényt, hogy nem mondott nekem semmit a fiú.
- Meg igazából, el is voltam foglalva a saját szerelmi életemmel, amiről persze ő nem tudott. Különben biztos mondta volna, hogy nagyon kedvelek valakit – most én hadoválok össze-vissza. Hiszen az addig rendben van, hogy a lányoknak elmondtam a dolgot … kénytelen is voltam. Ahogy kinéztem az Udvar után, hát még szép, hogy kiszedték belőlem. De nem mondtam el még senkinek rajtuk kívül. Főleg nem úgy, hogy én hozom fel a témát. Viszont szeretném egyszer s mindenkorra letisztázni Masával azt, hogy tőlem azt nem kell félnie. Se most, se máskor. Veszek egy nagy levegőt, és lesütöm a szememet, majd kibököm.
- Szóval nekem már jó ideje tetszik Thomas. Nemrég meg … hát … szóval. Együtt vagyunk – még így is csak kinyögni sikerül, na nem azért mert annyira nehéz beszélni róla. Inkább azért, mert a ’járunk’, ’összejöttünk’ és egyéb szavak olyan furcsán hangzanak nekem. Még nem sikerült a megfelelő kifejezést megtalálnom, ami leírja a dolgokat úgy, ahogy szeretném. Felpillantok Masára, enyhe pírral az arcomon. Ez most a vallomások estéje úgy néz ki. De hát mi mást csinálhatna két prefektuslány az őrjáraton? Megbüntetnek valakit, majd átbeszélik a szerelmi életüket.
- Amúgy, én is voltam féltékeny. Tudom mennyire pocsék, és mennyire irracionális az egész – vonom meg a vállamat, jelezve, hogy nem vettem magamra a dolgot. Azt azért remélem, hogy ezek után kikerülök majd a képből, és nem lesz többé rám féltékeny. Hiszen tényleg semmi oka nincsen rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Annyi eszem azért igazán lehetne, hogy rájöjjek magamtól is arra, hogy a találkozás a gurkóval nem éppen kellemes és fájdalommentes dolog. És hogy valami minimális sérüléssel jár egy ilyen ütközés. De nem, persze ez csak akkor jut az eszembe, amikor felnyüszít Masa. Úgy tűnik viszont, hogy komoly baja nem lett. Még szerencse.
- És, ahogy most megláttál az felidézte benned azt az estét – bólintok egyet jelezve, hogy értem mire gondol. Nem tudnám ugyan megfogalmazni én sem annál jobban, ahogy ő tette. De értem miről beszél. És mivel Masát mindig is bírtam, és tényleg nem szeretném, ha a jövőben bármiféle gubanc adódna köztünk, így kénytelen vagyok nyílt lapokkal játszani. És elmondani neki mindent. Bármennyire is ódzkodom attól, hogy szavakba öntsem az érzéseimet. Először csak a barátjával kapcsolatban. Aztán rátérek a saját kis dolgaimra. Nem azért, mert mindenáron világgá akarom kürtölni, ugyan dehogy. Hanem pont azért, hogy tényleg értse meg a lány, hogy soha, de soha nem fog történni semmi olyan, ami miatt tényleg oka is lenne féltékenykedni rám. A legkézenfekvőbb okot viszont nem közlöm vele: miszerint szabályosan rosszul lennék, ha Bence közelítene hozzám, hozzámérne. Vagy akárki más.
- Ezen nem lepődöm meg. Mi egy kicsit, hát … mondjuk úgy, hogy visszafogottabbak vagyunk – felelem egy halvány mosollyal. Meghagyom neki, hogy azt higgyen, amit akar ennek okáról. Ha eléggé ismeri a fiút, vagy észrevette esetleg az én érintéses problémámat az imént, akkor biztos, hogy tiszta sor neki minden. Idővel úgy is megtudja mindenki, ha máshonnan nem is, hát a pletykás portréktól. Kérdés, hogy mennyire száll el a fantáziájuk. Tartok tőle, hogy nagyon.
- Ó, igen! Arra tényleg nagyon jó! – bólogatok egyetértően nevetve egyet. Nem kerüli el a figyelmemet az sz-betűcske, és a szó hirtelen visszaszívása. Teljesen meg tudom érteni a dolgot, eddig én sem mertem használni, de még a gondolataimba sem nagyon. Túlságosan, túlságosan … nem tudom megmondani, hogy milyen. Egy biztos, még nem vagyok felkészülve rá, hogy elhangozzon az a szó a számból.
Visszakérdez, hát persze, hogy rákérdez. Elhúzom a számat, mert eléggé furcsa egy eset volt. Nem mintha Masáé nem lett volna az, ha jobban belegondolunk. És ő is elmondta őszintén, szóval talán nekem sincs okom szégyenkezni, talán.
- Annie-re. Tudod, a Brightmore lányra. Igazából pár fénykép miatt – csóválom meg a fejemet, miután halkan felelek. Nem is azért, mert személyesen láttam volna valamit. Nem. Hanem pár fotó miatt. Én tényleg teljesen hibbant vagyok. Még most is eléggé felzaklat, ahogy erre gondolok, neki is állok csavargatni a hajamat. Rossz szokásom. Most én szeretnék menekülni, vagy inkább a föld alá bújni. Bár voltaképpen, ha nem látom meg azokat a képeket, akkor most nem tartanánk itt. Akkor ki tudja, hogy mikor jöttem volna rá, hogy nagyon kedvelem őt. Szóval, ha így nézzük hálás lehetek Annienek, meg a fotóinak. Csak nem könnyű így nézni, sokkal könnyebb úgy, hogy idióta vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Észreveszem az enyhe pírt az arcán, viszont nem töprengek el azon, hogy vajon mitől. Rájött volna-e, hogy miért? Vagy mert eddig azt hitte, hogy ugyanúgy – ha nem még jobban – egymáson lógunk, mint minden más pár? Vagy mert ők nem azok? Igazából teljesen mindegy, hogy melyik az ok, mert abban biztos vagyok, hogy nem szeretnék erről beszélni. A haja mögé bújó Masát figyelve ő sem. Szóval akkor hagyjuk is. Így is épp elég rendhagyó ez a beszélgetés.
- Tényleg? – kérdezek rá hitetlenkedő hangsúllyal. Úgy gondolja? Illünk egymáshoz? Ezen sem gondolkoztam el. Nem tudom, hogy így van-e. Az biztos, hogy Ő illik hozzám. De hogy én hozzá? Hogy én lennék neki a legmegfelelőbb társ? Hát ebben már nem vagyok annyira biztos. Remélem, hogy igen. Sajnos elég jól kitűnik a szavaimból, a hangsúlyaimból hogy mennyire önbizalom hiányos is vagyok. Jó lenne ezt is leküzdeni, majd rákérdezek a dokinál, hogy erre van-e valami tippje.
Masa láthatóan egyre jobban visszatér a megszokott stílusához, bármilyen szokatlan és furcsa is ezekről a dolgokról beszélgetni, jót tesz neki. Reménykedtem ugyan abban, hogy a fotós szösszenetemre nem reagál, de mivel csak egy részét mondtam el a történetnek, így persze, hogy másképp jön le neki az egész. Végighallgatom a szavait majd sóhajtok egy nagyot megrázva a fejemet.
- Ők fotóztak. Nem más. Annie akkor kapott fényképezőt, és felavatták – semmi pletkya keltési szándék nem volt ott. Csupán egyszerűen megörökítették a hangulatot, a pillanatokat. Veszek egy nagy levegőt, majd folytatom. – Ez az egész csak azért röhejes, mert ismerem Thomast. Ha Annievel ők úgy lettek volna, elmondta volna. És ezt tudtam is, de mégis. Álltam ott a szobájában a faliújság előtt, ahol egy rakás kép ki van rakva a számára nagyon fontos emberekről. És jó páron a szemembe vigyorognak Annievel. Kiakadtam. Azt hittem, hogy a barátnője, és ő valamiért mégsem mondta el nekem. Nem volt milyen pillanatot elkapni Masa, se fényképen, se személyesen – rázom meg a fejemet a padlót figyelve. Igen, fájdalmas volt. De nem igazán a látvány, hanem az érzés, ami elöntött akkor. Meg utána a kavarodás. Te jó ég, az nem volt semmi mire kibogoztuk, hogy ki miről beszél. Természetesen azt nem veszem észre, hogy új információval láttam el prefitársamat. Mondjuk ez még elég ártatlan kis hírmorzsa, jó hogy nem említettem meg, hogy ott is aludtam.
- Bence mit szólt, hogy féltékeny voltál? Tudja egyáltalán? – emelem fel újra a tekintetem a lányra. Ha minden igaz, akkor Thomas tudja, hogy én az voltam. Igaz, nem mondtam így ki, de szerintem tudja. De ennek tuti, hogy nem fogok utánajárni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Félig önkéntelen a visszakérdezésem, maradjunk annyiban. Az tényleg önkéntelen, hogy ki is mondtam, ami a fejembe járt. De a bólogatás is elegendő válasz, úgyhogy eszem ágában sincs tovább erről beszélgetni. És igen, tuti zavarba jönnék a nagyszülős témától. Az annyira biztos, mint hogy a Föld a Nap körül kering.
Kétkedve szalad fel a szemöldököm, amikor arról győzköd, hogy teljesen logikus volt a féltékenységi rohamom. Egy jó fenét volt az. Hiszen tényleg, ismerem a fiút. Marhaság volt az egész. De megtörtént, és szerencsére nem lett belőle nagy baj. Nem igazán veszem észre, hogy Masa úgy osztja a tanácsokat és véleményeket, hogy körülbelül annyira új ez az egész neki, mint nekem is. Nem mintha nagyon zavarna amúgy az, hogy ő sem tud ám többet. Elég az, hogy egy másfajta véleményt, másfajta megközelítést tár elém. Ettől még az én meglátásom egy szemernyit sem változik, mindazonáltal jól esnek a szavai.
A kezének mozdulását azonnal észreveszem, egy pillanatra össze is szűkítem a szememet, már csak megszokásból is. Ezzel szoktam jelezni első körben, hogy talán mégsem kéne. Már az olyanoknak, akik ismernek ennyire. Akik nem, azoknál rögtön a lehető legmesszebb vonulok. A vonásaim azonban hamar megenyhülnek, sőt egy leheletnyit a lány felé is mozdítom a kezemet. Oké, rendben, egy icipici baráti érintés belefér. És valóban csak egy apró kis kedveskedésről, alig érezhető simításról van szó és már kucorog is vissza a helyére. Kellemes így üldögélni. Kellemes cseverészni ezekről is. A zavarba ejtőségén és furcsaságán kívül kellemes. Ez kicsit oximoronnak tűnik, de sebaj.
Már-már kérdeznék, hogy mi az, hogy Bence látott mindent, de még ki se nyitom a számat, már el is mondja. Á, legilimentor. Na akkor ezentúl jó messziről kerülni fogom azt a fiút. Néha még én is sok vagyok a saját fejembe, nem hiányzik, hogy más is belelásson. Nem-nem. Ekto gamat. Csendesen hallgatom a történetét, nem mutatva azt, hogy észrevettem ám azt a bizonyos szót. Bár ez így teljesen más, így egymás között kimondani, mint mondjuk annak a fiúnak a szemébe mondani, akit sze…khm szóval igen.
- Fú, én biztos, hogy nem mentem volna bele! Így akkor remekül megmutattál neki mindent. És még ki se kellett mondanod! – kommentálom a dolgot boldogan mosolyogva a lányra. Elmotyogok még pár aztát is lelkendezve. Örülök, hogy örül. Örülök, hogy jól alakultak a dolgai. Meg, hogy szerencsés lett a végkimenetele a Masa-mozinak, amit Bence láthatott. Az meg, hogy ki se kellett mondania az érzelmeit, hát nem semmi. Na, nem mintha ezzel nekem akkora nagy gondjaim lennének. Minden további nélkül ki tud csúszni a számon minden, amikor a fiúval vagyok. Majdnem minden.
- És ilyenkor te is belelátsz Bence fejébe? – kérdezek vissza csillogó szemekkel. Látszik, hogy fogalmam sincs a legilimencia rejtelmeiről. Mindazonáltal izgalmas lenne, ha egy ilyen oda-vissza csatornaként működne két ember között. És mennyire jó is lenne … így lefolytatni privát beszélgetéseket! Azta!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Semmi kellemetlen dolgot nem tapasztalok amikor hozzám ér. Talán amiatt, hogy én is mozdítottam a kezemet, így valamelyest az én irányításom alá is került a dolog. Talán nem. Mindegy, nem is érdekel most igazán. Azt, hogy nem vágta rá rögtön a beleegyezését az agyturkáláshoz … nos teljesen normálisnak tartom. Jézusom, még belegondolni is rossz, hogy miket látnának az én fejemben. Még én sem szeretném tudni. Finoman elmosolyodom azon, ahogy hadonászik. Aranyos, szemlélteti azt is, amit érzett.
- Eléggé ráérzett akkor – kommentálom a dolgot rögtön, anélkül, hogy a eljutott volna hozzám a teljes szöveg. Majd ez megtörténik és hirtelen tágra nyílt szemmel nézek rá vadul vigyorogva. Ó na ezt ismerem! Ezt a fürdőnadrágos figyelemelvonós. Nem is tudom megállni a nevetéssel küszködve, hogy meg ne kérdezzek valamit.
 – És … legalább megkérdezte, hogy tetszik-e neked a fürdőnacija? – nem mondom neki, hogy igen, ezt én is átéltem, sőt én ezt a kérdést is megkaptam anno. Picit komolyabbra és együttérzőre váltok és úgy folytatom. – Szerintem azért te is eléggé elvontad az ő figyelmét.
Nem mintha tudnám Masa hogy fest a talár alatt, és nem mintha különösebben érdekelne a dolog. Csupán a véleményem szerint valóban így lehetett. Bence nem tűnik olyan fiúnak, aki ne venné észre a lányok … hát … a lányokat. Mindenesetre elgondolkozom azon, hogy mennyire egyszerű az ő megoldásuk. Nem kell mondani semmit, kiolvassák egymás fejéből. Biztos jól tud jönni néha, de én túlságosan is szeretem a kis megakadásainkat, ahogyan kinyögünk dolgokat, kerülve a tényleges szavakat. Ó nem, nem nekünk való ez a nyíltan ’kimondásos’ dolog. Abba bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha én mondom el neki először mit is érzek. Jézusom, nem lett volna semmi. De nem így történt, szerencsére. Tökéletes volt az, ahogy történt. Nekem az volt.
Ismét elkerekedik a szemem, amikor tudomást szerzek arról, hogy Bence is így vallott, sőt így jelezte a szándékát is. Nem is tudom, furcsa. Nem az, hogy mondhatni engedélyt kér rá – mert ha egyszer látod a másik gondolataiban, hogy azt szeretné, akkor nyilván vissza tudsz reagálni időbe ha nem akarok  - , hanem … hát nem is tudom. Nem is az, hogy előre tudod, hogy az fog következni, bár jobban rá tudsz parázni, hogy úristen-úristen. Nem, inkább az, hogy egy ilyen dolgot szerintem ki kellett volna mondani hangosan. Meg azt az ominózus sz-betűs szót is. Szerintem. De hát nyilván az ő dolguk, tegyék ahogy jónak látják. Gyorsan kikormányozom a gondolataimat a veszélyes vizekről, mielőtt arrafelé eveznének, hogy vajon mi lesz ha … . Nem, nem szeretnék most ott zátonyra futni, vitorlázzunk csak a biztonságos sekélyesben.
- Tökéletesnek hangzik a sztoritok – mosolygok rá kedvesen, komolyan is gondolva. Igen, illik hozzájuk ez az egész. Majd csendesen figyelem, ahogy el-elmereng az emlékei között. Nem szeretném kiszakítani őt belőlük. Gyakran csinálom ezt én is.
- És randiztatok már? – kérdezem meg miután hosszú percekig nem szólalt meg egyikünk sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Változatlanul jót derülök magamban, szegény Masa is csatlakozik hozzám, pedig fogalma sincs, hogy mi is jutott az eszembe. Kicsit visszább fogom magam, és elgondolkodva bólintok a válasza hallatán. Persze a vigyort azt nem tudom ám letörölni az arcomról. Még akkor sem, amikor visszakérdez. Mert hát persze, hogy visszakérdez.
- Hát, mert egy ilyennel tuti hogy annyira elterelte volna a figyelmed, hogy csoda hogy még élsz – vonok vállat derűsen hunyorogva. Hát persze, hogy eszemben sincs elmondani, hogy ténylegesen hogy jutott ez eszembe. Az már más kérdés, hogy szerintem simán átlát rajtam a lány, és tuti nem hagyja annyiban. Áh, lehet hogy nem kéne megvárni amíg elkezd faggatni. Így most jó, hogy kötetlenül elmondjuk a dolgokat, de ha erőnek erejével próbálnánk kiszedni a másikból valamit…áh nem. – Legalábbis nálam így volt.
Halkan jegyzem csak meg, arcom szégyenlős, zavart kifejezést vesz fel. Tessék, csak elmondtam. De vajon tud-e egyáltalán a lány, hogy mi is voltunk medencézni? Hűha, lehet hogy nem. Na most már tudja. Félig. Vagyis inkább egy apró részletet ismer.
Érdeklődve hallgatom, hogy nekik mi számít randinak és el is mosolyodok a dolgon. Na igen, úgy is lehet nézni, hogy minden együtt töltött pillanat egy randi amikor is jól érzik magukat. Hát, ha így nézzük … akkor mi kb mindig is randiztunk. Nem igazán tudnék felidézni egy olyan másodpercet sem, amikor ne éreztem volna magam vele. De nyilván kell valamiféle érzelmi dolog is, különben az egész világ randizna, nagyjából a fél világgal egyszerre. Egy pillanatra még elgondolkodom azon, hogy ténylegesen mitől is nevezünk randinak egy randit. De hamar feladom, szerintem én ezt sose fogom megtudni. Mindenesetre úgy hangzik, hogy jól alakulnak kettejük dolgai.
- Hát, mi is csináltunk mindenféle szokásos dolgot, amit korábban is. Meg voltunk a Pillangó-varázs étteremben vacsizni, meg utána elsétáltunk a kis tavacskához a faluban. Nagyon romantikus volt – idézem fel egy hatalmas nagy sóhajtással. Tekintetem elréved, most én teszek egy kirándulást a múltba. Azóta nem volt ilyen ennyire speciális alkalom, de én ezt egyáltalán nem bánom. De tényleg. Ha csak ülünk egymás mellett némán a tisztáson, hát nekem az is elég. Az is tökéletes. Az a lényeg, hogy együtt legyünk, a hely és a körülmények nem számítanak. Próbálok kitörni az emlékek mindent elöntő hullámai közül, hogy ismét a jelenbe lehessek és folytathassam a társalgást. De nehéz, nagyon nehéz. Hiszen az egyik kis képkocka után bevillan egy másik. És eléggé végtelennek tűnik a dolog.
- Kaptam lótusz-csokrot is – nyögöm ki nagy nehezen, két kézzel belekapaszkodva egy emlékbe, amit szeretnék megosztani, így sikerül valahogy kikecmeregnem a saját fejem fogságából. Egy bocsánatkérő mosolyt villantok a lányra, hiszen ez eltartott egy darabig. De hát ő biztosan megért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Meglepődik? Miért lepődik meg? Oké, és miért pirul így el? Mi történik itt? Mi az hogy hoppá?
- Jól vagy? – kérdezek rá gyorsan, mert tényleg nem tudok másra gondolni, hogy mint nem is tudom, rosszul lett vagy valami. Igaz, akkor elsápadni szoktak az emberek, de soha nem lehet tudni. Hála a jó istennek fogalmam sincs, hogy mi jár a lány fejében. Nem is szeretnék róla tudni, de tényleg. Köszönöm, de inkább kihagynám.
- Igen, meg akartam tanulni úszni, és felajánlotta, hogy segít – bólintok határozottan. Ezt azért nem nevezném fürdésnek, hiszen tényleg úgymond dolgozni mentünk oda. Csak alig-alig volt szórakozás a dologban, egy kis fröcskölés. De ez is éppen elég zavart pillantásokra adott okot a részemről. Főleg, amikor … ó te jó ég. Elpirulok én is, ahogy eszembe jut az újabb kérdés miatt valami.
– Hát öö, közöltem vele, hogy olyan navinés, meg … hát … - akadok meg, majd a tenyerembe rejtem az arcomat és úgy hadarom el a folytatást. - … mondtam neki, hogy ha ennyire divatbemutatózni akar, akkor legközelebb forduljon is meg, hogy meg tudjam mondani … ho-ho-hogy há-há-hátulról is ugyanolyan jól néz-e ki, mint előlről.
És most akarok elsüllyedni a föld alá. Most ebben a pillanatban. Teljesen elfelejtettem már ezt a zseniális megnyilvánulásomat. Biztosan szándékosan, de most, hogy ennyire megnyílunk egymásnak Masával előjött az egész. Hosszú percekig maradok így elbújva, majd erőt veszek magamon és leeresztem a kezemet az arcom elől. Tuti, hogy pirosabb, mint egy jelzőlámpa. Tuti. Erre a színre már szerintem szó sincs.

Kifejezetten kellemes továbblendülni a témákban, egy kicsit lazábbra véve a dolgot. A romantikus élmények felidézése meg pláne jól esik. És őszintén hálás vagyok a lánynak, amiért hagy elkalandozni. De tényleg. Nehéz ugyan visszatérni a beszélgetés fonalához, de végül csak sikerül feltekernem az egyre terjedelmesebb gombolyagunkra.
- Igazából csak meglepődtem és nagyon elérzékenyültem. Nem számítottam ilyen gesztusra, nem is vártam volna el amúgy. De nagyon örültem neki. Annyira … tökéletes volt az egész – sóhajtok egy nagyot ahogy befejezem a történetet. Ha eddig nem is tudta Masa, most már ezer százalékig biztos lehet legalább két dologban. Egy: a fiú teljesen levett vele a lábamról. Kettő: fülig szerelmes vagyok. Ez van.
- Azt hiszem még életemben nem beszéltem ennyit ennyire … szóval ilyen … szóval még senkinek nem mondtam el ennyi mindent erről az egészről – biccentem félre a fejemet tűnődve végignézve prefitársam arcán. Mert tényleg nem. Nem nyíltam meg így még senkinek se, Thomast leszámítva nyilván. És ahogy erre ráébredek rögtön jön a következő gondolat ezzel kapcsolatban: jól esik, jó érzés vele megbeszélni ezeket, megbízom benne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Így visszagondolva én sem értem, hogy voltam képes egyáltalán megszólalni akkor. Azt meg aztán pláne nem, hogy tudtam egy olyan szöveget mondani, te jó ég. Mondjuk nekem mindig is voltak fura kijelentéseim ha Thomasszal beszélgettem. Néha mintha tényleg válogatás nélkül kimondanám mindazt, ami az eszembe jut. Eddig nem volt belőle semmi baj, remélem ez után sem lesz. Ó és igen, nem szívesen válaszolnék egy olyan kérdésre, ezt teljesen jól sejti a levitás leányzó.
Masa zavarba hoz azzal, amit mond. Nem is a szavaival, sokkal inkább azzal, ahogy mondja, amit jelentenek ténylegesen. Őszintén örül, velem együtt örül. Ahogy én is vele együtt. Hálásan pislogok hát rá, miközben olyat teszek, ami nagyon ritka nálam. Előrébb kúszok egészen ki a zsámoly széléig, majd kissé esetlenül de megölelem a velem szemben ülő lányt. Rövid ideig tart csupán a dolog, de mindenképen nagy szó ez a részemről. Csupán ennyivel kommentálom a dolgot. De, szerintem többet mond minden szónál. Pont mint a Raffaello.
Visszaülök a helyemre és ekkor már sikerül valamelyest megfogalmaznom azt, ami bennem van. Masa is biztosít róla, hogy ő is hasonlóan érez ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban. Tény, hogy ne indult a legjobban, aztán még jött az a fiaskó is Bélával, de végül sikerült valami egészen rendkívülit összehozni belőle.
- Masa, azt hiszem ez egy gyönyörű barátság kezdete – idézem neki kicsit átírva a filmtörténet egyik leghíresebb mondatát. Pont tökéletesen le is írja azt, amit érzek. Ki gondolta volna, hogy találok olyan embert, sőt lányt, aki egy cipőben evez velem és még jól ki is jövünk egymással? Hát én nem.
- Én is. Nem értettem volna, hogy mit csináltam, amiért ennyire haragszol rám, ha nem beszéljük át. Így mindenkinek jobb – felelem csendesen. Rögtön tudom ám, hogy mire gondol, amikor felhozza ismét a félreértés dolgot, hiába volt órákkal ezelőtti téma. Hirtelen összeráncolom a szemöldökömet, ahogy erre rájövök. Már órák óta itt bújkálunk és csak beszélgetünk. Jó, megbüntettünk egy embert, szóval nem mondhatja senki sem, hogy nem csináltunk semmit sem. De tény, hogy hamarosan kénytelen leszünk indulóra fogni a dolgot. Hosszú percekig csak halogatom magamban a pillanatot, majd sóhajtok egy nagyot.
- Lassan mennünk kellene, nem igaz? – kérdésem tökéletesen kifejezi, hogy mennyire nincsen kedvem kitenni innen a lábamat, de a kötelesség az kötelesség. Még pár kör belefér, aztán vége is a műszaknak mára. Szomorkás arcot vágva tápászkodom fel, majd egy nagy nyújtózás után az ajtó felé indulok. Ott megállok és visszanézek Masára. Megvárom őt.