Asztrológia tábor, Budanekeresd
A terv, hogy elmegyünk táborozni egy kicsit és nem a tanoda falai között töltjük az időt a végeláthatatlan jegyzeteléssel, számomra maga volt a megváltás. Ugyan szerettem bent ülni órán és jegyzetelni, de néha bármelyik diák úgy érzi, hogy jobb odakint és miért ne lehetne egy órát odakint megtartania egy tanárnak, vagy távol a sulitól. Szóval ez az eset, hogy eljövünk a tanodából egyenesen ide, nagyon feldobta a napomat. Már előtte tudtam róla, hiszen Várkonyi tanár úrnak vagyok a tanársegédje, ezért nem volt meglepő dolog, hogy elsőként részesültem az ötletéről. Odáig voltam, na és vissza, hiszen még sosem voltam Budanekeresden és amúgy is egy remek ötlet volt a részéről. Már az indulás előtti napon is szinte visszaszámoltam a perceket, habár ezzel az izgalommal együtt járt egy másik is. Most voltam először jelen egy ilyen órán és még ráadás, hogy tanársegédként kell részt vegyek rajta, ami szerintem hatalmas felelősség volt. Egy kissé, hogy úgy mondjam paráztam, mert féltem, hogy elrontok valamit és akkor leégetem magam. Az indulás napján hatalmas idegesség lett úrrá rajtam attól a pillanattól fogva, hogy eldöntöttem felkelek. Egész egyszerűen szólva nem volt szép ébredés, mert az este alatt körülbelül egy órát aludtam békésen, a többiben hol fent voltam és hallgattam a macskám, a kiscicái és a szobatársaim halk neszeit, így reggelre olyan voltam, mint valami élőhalott. Időben akartam érkezni, ráadásul korán keltem, így volt időm, hogy végigsimítsam az én hatalmas szívű pajkos macskámat. A kiscicákhoz még nem értem hozzá, mert az lehet, hogy Sierra az én macskám, de néha kétséges ki a főnök kettőnk közül. Szórakozottan néztem a négy szőrcsomót a kosárkában és elléptem onnan remélve, hogy nem ébresztettem fel egyiket sem, mert akkor az egész szoba fel fog kelni, ha ezek nyüszögni kezdenek itt nekem. Az öltözködésben rekordot döntöttem magamhoz képest. Szórakozott mosollyal az arcomon szedelődzködtem össze és szedtem rendbe magam, majd végül amikor menni kellett a cuccaim felkapva siettem ki a szobából. Az utat elég különleges módon tesszük meg, mert a Hopp hálózatot használjuk. Már volt részem efféle utazásban, ezért emiatt nem aggódtam, maximum akkor fogok, ha Budakeszit mondok, vagy ilyesmit. Felnevettem és egy kicsit jobb kedvem is lett a gondolattól. Mondjuk vicces lenne, ha pont én lennék ennyire béna! Végül odaértem a találkozóhelyre és a tanár úrra néztem, majd mosolyogva odasétáltam hozzá és köszöntöttem. Miután megbeszéltük hogyan legyen, megkezdtük az „utazást”. Szerencsére senki nem ment Budakeszire, vagy Buda-akárhova ami jó volt! Meg is könnyebbültem, mikor Zoltán tanár úr is átért és ezzel egy kicsit oldódott az izgalmam is, mert ő róla biztosan tudtam, hogy kézben tudja tartani a helyzetet, ha arra kerülne a sor. Én lehet, hogy bepánikolnék... Amint átért rögtön azt mondta nekünk, hogy foglaljuk el a szobákat. Több se kellett! Nem akartam, sokat vacillálni a dolgon, ezért így is tettem és szépen lepakoltam a cuccaimat és elrendeztem úgy, hogy bármikor bármit megleljek, ha szükségem van rá. Szerencsémre nem az a típus voltam aki egy hétre elhoz magával annyi cuccot amellyel egy hónapot is átvészelhetne, ha akarna. Mikor végeztem a kipakolással eltűrtem egy előre hulló tincsemet és apró bólintás kíséretében hagytam el a szobámat, mert ki akartam ismerni a helyet, sőt meg akartam nézni mindent, ami belefér az időbe anélkül, hogy össze kelljen szedni valahol, mert sikerült eltévednem... Na és még beszélni szerettem volna azelőtt a tanár úrral, mielőtt mindenkivel találkozunk. De még volt időm, amit ki is fogok használni!

Annelie Freya Blomqvist
Az előadás *__*

Sosem gondoltam volna, hogy egy nap eljövök ide, ráadásul Annelievel együtt, de most megtörtént és boldogabb nem is lehettem volna, mint most. Még sosem voltam egy előadásán sem, ezért nem volt meglepő, hogy izgultam, mivel ma ő lépett itt fel és én csak elkísértem és támogattam ahogy tudtam, ami azt jelentette, hogy jelenleg vártam, míg elkészül. Nem voltam teljesen türelmes, mert nagyon kíváncsivá tett a dolog, így tűkön ültem, hogy mikor fognak a végezni. Egy kis időre persze lefoglalt, hogy a cirkuszi tagokat néztem, de azért nem eléggé ahhoz, hogy ne tűnjön fel az idő múlása. Mikor az anyja elhúzta a függöny máris hegyeztem a fülem, de sajnos svédül egy szót sem tudtam volna kinyögni, nem hogy megérteni amit mondanak. Az alsó ajkam harapdáltam, majd újra az elhaladó embereket néztem és vártam, hogy Anne kész legyen végre és láthassam. Újra a függönyre emeltem a tekintetem és ő pont ekkor húzta el. Elmosolyodva pillantottam rá, majd csodálkozva néztem végig rajta. Persze rögtön megmondta, hogy ő az, de sejtettem még így is, hiába volt barna a haja, viszont ez így egyben egy mestermű volt. A smink, a ruházat! Minden elismerésem az anyukájának... Ha lesz időm megmondom neki, vagy megkérem Annet, hogy tegye meg helyettem.
 - Hűűű...! - ez volt az első amit ki tudtam nyögni, így megköszörültem a torkom és korrigáltam. - Szerintem szuper lett! Komolyan! Nagyon jól áll! - lelkesen és őszintén mondtam, mert így gondoltam. Kellett vetnem rá még egy pillantást és másodjára is úgy gondoltam, ahogy az előbb, sőt minnél többet néztem, annál jobban nézett ki. Ez az egész így tökéletesen állt neki, mintha rászabták volna! Elmosolyodva pillantottam rá és elkezdtem volna áradozni újra, de rákérdezett, hogy Máté hol van. Zavartan körbepillantottam, majd vissza rá és megráztam a fejem, hogy nem tudom.
 - Nem tudom... - mondtam őszintén, mert ez volt az igazság. Újra végigtekintettem a körülöttünk lévőkön, de nem láttam sehol. - Biztos itt van valahol a közelben! - mondtam megnyugtatásként, de azért újra körbekémleltem, hátha kiszúrom.

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

Nem éppen számítottam rá, hogy itt kötök ki a végén, de kerestem valami ajándékot a szüleimnek. Bagolyfalván már körbenéztem, de nem találtam a megfelelő ajándékot, így úgy döntöttem elutazok, de csak ezért, nem szórakozni, vagy valamelyik ismerősömhöz. Amint tehetem visszamegyek a kastélyba és megint a macskáimmal vagyok, akik biztosan várnak már rám. Megkértem a többieket, hogy vigyázzanak rájuk és mivel bíztam bennük, így nem kételkedtem abban, hogy a csöppségeknek, vagy Sierrának esetleg baja lesz míg távol vagyok. Mélyet sóhajtottam kilépve az üzletből egy táskával a vállamon, amibe az ajándékot rejtettem és körbenéztem. Persze, hogy még ekkor sem tudnak nyugodni az emberek... Most is tele volt velük minden. Nem szerettem közöttük császkálni, mert biztosan pórul járok és vagy fellöknek, vagy pedig elsodornak. Egy ideig figyeltem őket, majd határozottan indultam meg közöttük a táskám magamhoz ölelve, nehogy elhagyjam. Hiába a nagy határozottság a sok tolakodó rögtön másfelé sodort a tömegben, mint amerre terveztem, így egy idő után már hagytam, hogy sodródjak az embertömeggel. Ennek hála nekisodródtam a tizedik embernek is az utcán, aki kivételesen elkapta valaki másnak a kabátját és.. hirtelen teljesen máshol kötöttünk ki. Komolyan, eltűnt a zaj, az utca meg minden és egy nappaliféleségben találtam magam azzal a fickóval akinek nekisodródtam és azzal, akinek elkapta a kabátját. Egy kis hatásszünetem biztos volt, de aztán leesett az állam.
- Mi a... én. - becsuktam a szám és körbepillantottam. - Hol vagyunk?! Kik vagytok? Jézusom, hogyan kerültem ide! - néztem körbe újra, majd a fickóra kérdőn akinek nekimentem, mert ő talán érti ezt a helyzetet, de én biztosan nem. Hátrább léptem tőlük, pontosan egy lépést ám még mindig értetlenül álltam a helyzet felett. Hogy fogok innen kikeveredni? Kik lehetnek ezek? Mibe keveredtem már megint?! Ezek voltak az első normális gondolataim a kezdeti enyhe sokk után.

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

A helyzet az volt, hogy leteremtettek. Hát, nem pont erre számítottam, mert jobban örültem volna egy egyszerű magyarázatnak, hogy mégis mi az istenbe keveredtem bele, de arra várhattam. Mire válaszoltam volna, vagyis őszintén szólva megmondtam volna a magamét, addigra visszafordult a fickó felé. Oké, ha figyelek felfogom azt, hogy miről is van szó, ezért vártam a leteremtésével. Annyi esett le, hogy valamit vissza akar szerezni a srác a fickótól és hogy nem tud hoppanálni, így a fickónak kellene visszavinnie minket, csak az meg nem akart, ráadásul azt mondta, hogy tűnjünk el. Na hát ez remek... Lehiggadtam viszonylag hamar és éppenséggel előszedtem a pálcám. Én komolyan elátkozom ezeket, én komolyan... Ez járt a fejemben, de sajnos újabb problémába ütköztünk, vagyis csak én. Az első az volt, hogy beszólt, már megint.
- Ha még egyszer azt mondod, hogy idegösszeomlást kapok én esküszöm elátkozlak! Nem fogok idegösszeomlást kapni, csak meglepett a dolog, oké? Bocsi a kiakadásért, de nem vagyok egy olyan lány, aki sipítozik, csak mert...mert na! -mérgesedtem fel, mert nem sipítoztam az előbb sem, hiszen teljesen normális reakció volt, szerintem legalábbis. - Ami pedig ezt a helyzetet illeti... -emeltem a srácra a pálcát, habár nem sokat tudtam volna csinálni vele, de ők ezt nem tudják és ez csak jó. Blöffölni azért még tudok és ha nem olvasnak a fejemben akkor még lehet nyert ügyem. - Szóval most szépen... - kezdtem volna bele abba a nagy mondókámba, amikor még négy ember jött be és háromnál volt pálca, na meg eléggé izmosak is voltak ahhoz, hogy ne akarjak hősködni. Ó mamám... kezd ez az egész eldurvulni.
- Komolyan. Mégis mibe kevertél bele? - sziszegtem elfojtott dühvel a pálcát elrejtve magam mögé, majd egy lépéssel félig meddig a srác mögé kerülve tettem el, de úgy, hogy könnyen elő tudjam kapni, ha szükségem lesz rá. - Én innen ki akarok jutni, szóval remélem van valami briliáns ötleted. - tettem hozzá, majd a tekintetem az újonnan érkezőkre emeltem. Ha kell én kiverekedem innen magam, ebben biztos voltam. Nem itt és nem most fogok más buta üzletei miatt meghalni. Felmértem a környezetemet jobb ötlet híján, de azért minden rezdülésre próbáltam odafigyelni, nehogy lemaradjak valamiről. Az adrenalin persze ilyenkor jól jött, szóval eléggé küzdött bennem az élni akarás ösztöne, pedig még nem történt semmi, ám a három fickó jelenléte elég volt hozzá, hogy ez megtörténjen. A srácra pillantottam, hogy mégis mihez is fogunk így kezdeni, mert nekem nem sok ötletem volt és mivel ez az ő sara, így jobb ha megvárom mit lép, mert azért mégis csak egy nálam idősebbről volt szó, aki több varázslatban jártas mint én. Legalábbis reméltem, hogy előáll valami remek és erős varázslattal, habár ki tudja, nem igazán tudtam eldönteni, hogy miben jártas és miben nem. Még csak a nevét sem tudtam...

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

Na, tényleg slamasztikában vagyunk és az még nekem is leesik, hogy nem egy kisebb fajta kis összeröffenésre jöttem el véletlen, hanem egy nagyobbra és veszélyesebbre. A fiú válasza pedig nem éppen kielégítő.
- Egyszerű? - kérdeztem fojtottan. - Ha nem vennéd észre három izomember kivont pálcával akar minket elátkozni és ez a te munkádnak köszönhető. Mindegy, csak jussunk ki élve. - sóhajtottam egy aprót, majd összeszedve magam valamennyire a kopasz fickóra emeltem a tekintetem, aki méregetni kezdett. Tudja kit méregessen... Jobb ötlet hiányában a fiúra pillantok újra félig meddig a takarásában és megkérdezem, hogy esetleg nincs egy frappáns ötlet a tarsolyában, de nem tudja befejezni a mondatot, mert egy átok csapódik felette a falba. Nem rezzenek össze, már rájöttem, hogy ezek itt nem lesznek olyan kedvesek és csak úgy kiengednek... Mivel nem sokat tudok tenni a fickóra emelem a tekintetem aki közben megszólalt. Az a mosoly egy hétig a rémálmaim főszereplője lesz, az tuti! Már éppen szólásra nyitnám a számat, hogy akkor se mondanám meg a nevem, ha megpróbálna megölni, amikor a srác kijelenti, hogy ő a bátyám. Mázlimra sikerül semleges arckifejezéssel elfogadnom az új helyzetet. Szóval Kovács Gabriella vagyok... szuper. Mondjuk nem is olyan rossz név! Elrendezve magamban a dolgot a fickóra tekintek aki aranyomnak hív. Biztosan meg fogom fojtani!... Elmosolyodok halványan, magamra erőltetve egy teljesen ártatlan arckifejezést, olyat amivel megszoktam győzni a szüleimet, hogy én abszolút jó kislány vagyok, nem fiúzom, nem rosszalkodom.
- Hát tudja... - mondom és a „bátyámra pillantok” - Igazából csak véletlen keveredtünk ide, mert a nagy tolongásban nekünk jött az a fickó. - mondom és arrébb lépek amit nagyjából mindenki figyelemmel követ. A fickó megint elkezdett vizslatni, ami zavar, de amennyire lehet figyelmen kívül hagyom és rápillantok, majd a többiekre. - Muszáj ezt? - kérdeztem a rám szegeződő pálcákra mutatva. - Igazán, nem akarunk mi rosszat. - mondom abszolút őszintén előadva az ártatlant, pedig ha közelebb jön akkor szívesen középen küldöm úgy, hogy biztosan érezze a sarkaimat. Mivel a kopasz fickót nem zavarja arrébb sétálok újra felérve a helyet és arra nézek, akinek hála idejutottunk, de ő meg se mukkan. A kopasz is ráemeli a tekintetét, majd int az embereinek, akik elvesznek tőle egy kesztyűszerűséget. Aha, akkor tényleg az amire gondoltam, valami értékes ereklye lehet... most komolyan, egy kesztyű miatt kerültem bele ebbe az egészbe. A kopasz elveszi a kesztyűt, majd intett az embereinek azok pedig körülállják a férfit. Én az előzőn tartottam a tekintetem és kíváncsian néztem a kezében lévő tárgyat. - Az micsoda? - érdeklődtem csak úgy semlegesen, de ezzel újra magamra vonom a vezetőjük figyelmét és kapok egy elég érdekes pillantást mellé. Nem mond semmit, csak felém lép, én pedig egyet hátra. Végül megáll és felnevet, majd az eközben siránkozó ember felé tekint és csak annyit mond. - Öljétek meg! - na itt volt az a pont, amikor újra a bátyuskám felé tekintettem, mert nem sok ötletem volt. A három el volt foglalva az üvöltő férfivel, a kopasz meg újra velem. Remek, lehet nem volt jó ötlet ennyire rám terelni a figyelmét. A kesztyűre pillantok a kezében, aztán vissza az arcára és hátrálok még egy lépést. Már csak egy lépésem van, aztán a fal és közé szorulok. Gondolkodj Cat!...

Belgium - Tomorrowland
A szünetben † A nagy meglepetés! † Viselet

A szünet az egyik legjobb dolog a világon, pláne ha egy fiú elhív magával, hogy töltsétek együtt. Na persze csak akkor, ha az a fiú valami romantikus, vagy éppen valami... ehhez hasonló dologra gondol. Nos ez egy kicsit másképp volt. Dorian egyik nap feltűnt a küszöbön, én meg pizsiben, totálisan kócosan Sierrával a kezemben nyitottam ajtót. Az anyám éppenséggel el volt foglalva azzal, hogy kioktassa a dolgozókat, így ezért kellett nekem kinyitni azt az ajtót. Na hát, elég nagy meglepetés ért mikor ő állt ott. Még Sierrát is leejtettem, mire fújtatva menekült a helye felé.  Egy ideig próbáltam kinyögni valamit, de végül rájöttem, hogy be kéne engedni szegényt, így elhúzódva az ajtóból intettem, hogy jöjjön be, pont akkor, mikor felhangozz anyám kiáltása, hogy ki jött. Na hát törtem a fejem, mert nem tudtam hogy mutassam be.
- A... suliból az egyik barátom! - kiáltottam oda neki, mire beviharzott, mintha valami olyat mondtam volna, hogy ég a ház. Jó, nem szokása senkinek sem felkeresni engem, szóval nem volt meglepő, de azért hé! Persze az lett ebből, hogy halálra faggatta szegény Doriant, nekem meg égett a buksim, így elfutottam rendbe szedni magam, remélve, hogy nem áll neki mutogatni a gyerekkori  képeket rólam, vagy cikis történeteket mesélni rólam. Olyan gyorsan öltöztem át, hogy megdöntöttem a rekordomat, az egyszer biztos. Gyors rendbe kapva a hajam szinte levágódtam a lépcsőn, pont akkor, mikor anyám belekezdett volna egy történetbe arról, hogy hat évesen milyen butaságokat csináltam...  Gyorsan felvetettem, hogy menjünk a társalgóba, mire anyám összecsapta a kezét és beinvitálta Doriant. Ezután hárítottam a krízishelyzeteket nagy nehezen, így hamarosan megtudtam, hogy a fiú mit keres itt. Volt ott meglepetés, elég nagy. Elkért anyámtól, hogy töltsem vele a szünetet! Úgy néztem rá, mint aki nem hisz a fülének, majd anyámra lestem döübbenten, aki felém pillantott kérdőn. Mivel nem volt ötletem mit nyögjek ki, sőt arra sem, hogy anyám mit fog mondani, így néma csendben ültem, próbáltam láthatatlannak tűnni. Egyrészt teljesen sokkolt, hogy csak így lazán előadta mit akar, másrészt anyám rávágta miután nem válaszoltam, hogy jót tenne neki, ha egy kicsit kimozdulna. Most ez egy igen?... Zavartan ráncolva a buksim néztem egyikről a másikra és felkaptam az elhaladó Shilát a földről, aki dorombolva összegömbölyödött az ölemben. Nem szóltam bele, de ők egészen szépen megbeszélték a dolgokat nélkülem, hiszen felnőttek. Jó, én sem voltam fiatalka már, de azért... na. A végén persze megbeszélték én meg lemaradtam a beszélgetés nagy részéről, mert a gondolatmenet a buksimban lefoglalt elég rendesen. Úgy tudtam meg, hogy megyek vele, hogy közölte velem, hogy akkor készüljek össze. Na hát így kerültem ide, vagyis Dorian mellé és bámultam kifelé az ablakon. Ő döntötte el mivel megyünk, mivel ő volt az a nagyon koncertes srác, így tudta mivel és hogyan érdemes menni, hogy ne kelljen sokat utazni. Sosem hittem volna, hogy egy nap mellette fogok ülni és együtt megyünk valahova, kettesben. A suli az más... Na hát megint visszakanyarodtam az otthoni gondlatmenethez, ezért nagyjából le is tudtuk az utat zökkenőmentesen. Most itt állunk, megérkezve a helyre és őt figyelem.
- Hát... tudod. Megleptél. - nyögtem ki végre valamit. Nem tudtam mit hozzáfűzni a dologhoz, vagyis de, tudtam volna, viszont akkor itt álltunk volna míg be nem sötétedik. Szóval inkább kérdeztem valami mást, nehogy belekezdjek a szövegelésbe.
- Azt... gondolom hogy ez egy koncert helyszíne vagy mi... - mutattam az elhaladó furcsán kinéző tömegcsoport felé. - De azért világosíts fel kérlek, hogy kik is lesznek, vagy mik, vagy... érted. - nevettem fel zavartan. Valójában ötletem sem volt, hogy kik vagy mik játszanak. Annyit tudtam, hogy a fiú imád egy csomó bandát, de ennyi. Eléggé kezdő vagyok ebben a témában, tehát lesz mit mesélnie.

Belgium - Tomorrowland
A szünetben † A nagy meglepetés! † Viselet

Ez az elkérős dolog eléggé viccesen zajlott le. A meglepetés, hogy Dorian fogta és idejött mikor,  nem is tudta hol lakom, nos ez eléggé meglepett. Azért a meglepettség mellett volt öröm is bőven, habár mikor kijelentette, hogy tetszik az új szerkóm, akkor teljesen és végérvényesen is elpirultam. Behívtam, majd anyám letámadása után sikerült a társalgóba keverednünk ami jó pont volt. A beszélgetésük alatt nagyjából csak annyi történt, hogy próbáltam láthatatlanná válni és egy újabb sokk ért, mikor Mr. Green kijelentette, hogy ő aztán el fog engem vinni magával. Anyám rögtön belement, valószínűleg azért mert mióta hazautaztam még a szobám is alig hagytam el és magamba zuhantam. Végre nem kellett tartanom attól, hogy összefussak a fiúkkal a suliból, nem kellett félnem, hogy... ez az egész olyan bonyolult volt. De erre itt Ő. Az egyik, aki miatt törtem a fejem éjjel nappal és csak úgy elkért anyámtól. Örültem neki, szerettem volna vele lenni, de közben bűntudatom is volt és ilyenkor örültem volna, ha valaki fogja és arcon csap, hátha észhez térek...  Amint anyám belement, mármint tényleg belement, akkor valahogy jókedvem lett. Boldog lettem, hogy elszabadulok itthonról, valakivel akit kedvelek. Ráadásul ő volt az első, akinek ez az eszébe jutott. Régen nem igazán voltak barátaim, sőt mondhatni egy sem Sierrán kívül, de ő egy macska.  Amint befejezték az erről való beszélgetést, a mászókalakó olyat mondott, hogy piroslott a buksim, megint. Cicám?! Úgy néztem rá, mint aki megint szellemet látott, de sajnos a fehér arcszín helyett teljesen vörös voltam. Hát, legalább illett a hajamhoz!
- Oké! - sprinteltem fel a szobámba és összedobáltam magamnak pár göncöt, de a fiút nem hívtam fel, mert ezután még pár percem arra ment, hogy összeszedjem magam. Ez a fiú teljesen kikészít néha... Ezzel a gondolattal sétáltam le a lépcsőn a cuccaimmal és amint ránéztem, már megint sikerült teljesen zavarba jönnöm csak attól, hogy néztem. Jó anyám is tehetett róla úgy negyven százalékban, mert úgy nézett rám, mint aki már elkönyvelte a fiút a leendő vőlegényemnek. Ő olyan gyorsan túljut egyes gondolatokon, hogy az embernek ideje sincs feleszmélni az egyik meglepetésből, mert rögtön jön a másik. Persze tudott Dióról is, szóval.... Áh, majd megbeszélem vele ha hazahozott a fiú. A srácra néztem, majd egy boldog mosollyal sétáltam oda hozzá. a szünetben először, igazán boldogan néztem ki.
- Szerintem megvagyok. - mondtam neki, majd a búcsúzkodás után el is indultunk. A vonatúton végig kifelé néztem és ezernyi gondolattal a fejemben próbáltam lecsendesíteni a szívverésemet. Akárhányszor lestem felé titokban, annyiszor éreztem ezt, így a végén próbáltam nem ránézni. Egy idő után elértük a célállomást, így kénytelen voltam újra rátekinteni. A leszállás után meg is jegyeztem neki, ami először az eszembe jutott. Mennyire tipikus!
- Hát... elsősorban honnan tudtad hol lakom? - kérdeztem. Tipikus Cat dolog volt, elsőnek mindig kíváncsiskodjunk, aztán mondjuk meg a véleményünket. Van ami sosem változik, már ha rólam van szó. - Tulajdonképpen azzal, hogy elkértél anyámtól! Olyan könnyen ment bele, hogy még engem is meglepett. Szerintem azt hiszi, hogy járunk... - világosítottam fel anyám gondolkodásmódjáról, majd a karszalagos és a pecsétes dolog után feltettem még egy kérdést. Na persze, ő rögtön grimaszolt, aztán meg egy plakátot mutogatott. Nekem ez semmit sem mond.... Ahj Dorian! Zavartan néztem a fellépőket, de egyiket sem ismertem, így vállat vontam tanácstalanul.
- Tudatlanabb lettem mint ezelőtt, mármint amikor megkérdeztelek. - mondtam beharapva az alsó ajkam és tovább szemléltem a plakátot. Erre megint a cicámmal jött, én meg újra elpirulva meredtem rá, pláne a gyíkos kérdése miatt. Anya... Grimaszolva hagytam abba az alsó ajkam gyötrését és kinyögtem.
- Félek tőlük... Hatévesen az egyik a hátamon mászott fel a ruhán, én meg futottam vele zokogva amikor észrevettem, míg apám el nem kapta a kezem utánam rohanva és le nem szedte. Azután megpróbált megbarátkoztatni vele, de sikítottam, elütöttem a kezét és végül zokogva rohantam anyámhoz, hogy apu egy szörnyeteggel akar barátságot kényszeríteni rám. Azóta ha gyíkot látok, akkor is elfutok, ha messze van tőlem és nem a ruhámon. - néztem rá végre összekaparva magam. - De szerintem el akarta mesélni azt, amikor három napig nem mertem a szobámban aludni sem mást csinálni, mert láttam egyet. Apu kivitte, de én nem bíztam benne, sőt egy ideig minden nap felforgattam a szobám mielőtt aludni mentem volna. - sóhajtottam és nézelődni kezdtem.
- Most hogyan tovább? - néztem őt, majd eltűrtem az egyik kósza tincsemet. Legalább van aki tudja mit kell csinálni, remélem. Nekem ez az egész teljesen új dolog volt.

Belgium - Tomorrowland
A szünetben † A nagy meglepetés! † Viselet
A kérdésem elég logikus volt, azt nézve, hogy a fiúnak nem adtam meg a címemet. Viszont a kijelentése, miszerint vannak kapcsolatai és pénze eléggé meglepett.
- Ha küldtél volna egy baglyot elmondtam volna... - Felvont szemöldökkel méregettem a srácot, majd egy nagy sóhajjal hagytam rá. Most már úgyis mindegy. Egy kicsit zavart, hogy ezért az infóért lehet költött pénz, mikor bármikor elmondtam volna neki ha kéri, de nem adtam a tudtára. A következő szavaimra való reakciója viszont megmosolyogtatott.
- Szerintem az, hogy egy ismeretlen fiú jött a lányomhoz, aki sosem megy senkivel sehova, ráadásul sosem jönnek hozzá látogatóba... - mondtam és elgondolkozva meredtem magam elé egy ideig. - Hű... kimondva elég antiszociálisnak érzem magam. - Felé pillantottam, de aztán inkább az érkezőket kezdtem vizslatni, hiszen volt pár eléggé fura jelenség. - Amúgy... Köszi. - Azt nem tettem hozzá mit, de ha volt egy kis esze, akkor úgyis tudta, hogy azért mondtam, mert elhívott magával... Végül rátértünk a fő témára is, vagyis Dorian fő témájára, a koncertre, pontosabban erre a helyre és a bandákra. Őszintén megvallva egyiket sem ismertem, szóval nem tudtam mit hozzászólni a témához, ráadásul mikor megpróbált felvilágosítani, akkor a kezét a vállamra tette, én meg elfelejtettem levegőt venni és a szívem is egy pillanatnyi időre elfelejtett dobogni, hogy aztán egy őrült módjára kezdjen verni. Valójában semmit sem fogtam fel abból amit mondott, de nagyon ügyesen palástolva bólogattam, mintha érteném amit mond, pedig igazából elterelődött a figyelmem az egészről. Valami Lara... Vagy Lana? Körülbelül ennyi volt ami megmaradt abból amit mondott. Mikor ellépett, akkor fellélegeztem rájöve arra, hogy eddig elfeledkeztem róla. Őt néztem és az ajkam kezdtem rágcsálni, amikor szóba került az a kínos téma a gyíkkal. Végül bevallottam, mire ő elkezdte, hogy ne izéljek...
- Ha te mondod... - Egy mosollyal jutalmaztam amiért nem nevetett ki és még egy puszival is jutalmazott, de azért feltűnt, hogy nem sok kellett hozzá. Felkapta a hátitáskám, én meg megpróbáltam visszaszerezni tőle. - Hééé, nem vagyok olyan gyenge. Elbírom magam is. - mondtam neki, de amikor szóba került a sátrazás, akkor abbahagytam a hátizsákomért való küzdelmet. - Hogy mi? Sátrat? Mennyi időre jöttünk? - kérdeztem és a kezünkre pillantottam. Az az áruló szívem megint maratont rendezett, így már megint az alsó ajkam beharapva pillantottam el a kezünkről a tömeg felé.
- Igazából... még senki sem hívott el magával sehova... - pillantottam felé egy idő után, követve őt, mivel fogta a kezem. Életemben nem állítottam fel sátrat, így egy elég nagy kihívás elé néztünk, ha azt hitte, hogy nekem ez menni fog. Persze nem mondtam el neki, legyen meglepetés. Odaérve elkoboztam a hátizsákom és ránéztem mosollyal az arcomon.
- Szóval... Mászókalakó! - Szólítottam a becenevén amit én adtam neki. - Taníts meg sátrat állítani! - Vidám hangon mondtam, jó kedvem volt. Minél több ideje voltunk itt, annál jobban éreztem magam. Lehet ez a szünet végre segít egy kicsit ellazulni...

Belgium - Tomorrowland
A szünetben † A nagy meglepetés! † Viselet
Elgondolkodva meredtem rá, majd egy bólintással igazat adtam neki.
- Oké, butaságot mondtam. - Az arcát tanulmányozva mondtam ki ezeket a szavakat, majd elnéztem tőle, már megint. A füttyentő lányra csak felvontam a szemöldököm, de a szavaira még feljebb szaladtak. Csoda, hogy nem szaladtak le a homlokomról... bizarr lett volna.
- A kocsi húzza a... Oké Dorian, te is tudsz érdekes dolgokat is mondani. - néztem a csajszi után méregetve.  Kaptam egy szép magyarázatot, de semmit sem fogtam fel belőle, tulajdonképpen oda sem figyeltem rá igazán. Rákérdeztem meddig maradunk, amire egy olyan választ kaptam, amin teljesen ledöbbentem.
- H... Három? Ez komoly? Sátrazunk... három... napig. -  sétáltam utána, de azért ezen járt az agyam. Meg fogunk halni, legalábbis én. Sátorozni, három napig, vele. - Öhm, utoljára apámmal csináltam ilyesmit. - mondtam szórakozottan nézve rá, majd a pasim említésére zavartan néztem rá. - Dió nem bírja a meleget. - közöltem vele az alapvető tényt. - Amúgy meg... neki sem adtam címet. - mosolyogtam rá, a táskám ölelve magamhoz boldogan. Megvan, az enyém! A becenevével szólítottam meg ezután, amire olyat mondott, amitől sikerült fa hajamhoz illő színt imitálnom az arcommal.
- Meg...harapdálsz? Mi? Dorian, megsütött a nap? - kérdeztem felnevetve, majd előkapartam a pálcám letéve a hátitáskám. - Te nem tudod mire vállalkozol... - figyelmeztettem a srácot, de oké, csináljuk. Hát, ebből az lett, hogy rajta landolt a sátor. - Bocsiiiii! Nem volt szándékos! Tényleg nem... - ugyan ezt mondtam, de közben nevettem a helyzeten. - Én mondtam neked, én figyelmeztettelek! - Tovább nevetve dobtam le magam a fűbe, majd mikor sikeresen összeszedtem magam, akkor lerepítettem róla a sátrat. - Jól vagy? - kérdeztem most már aggódva miatta. Ugyan vicces volt, de azért nem akartam, hogy baja essen. Na hát odasietve mellé megöleltem ha hagyta és ártatlan kiskutyaszemeket meresztve néztem őt. - Ugye nem haragszol, tényleg nem akartam.... - Ezzel felkeltem a földről és a pálcámat felkaptam a földről.
- Oké, most már menni fog, koncentrálok. - mondtam és ránéztem. Megpróbálom én még egyszer ha azon múlik, de azért reméltem most nem csinálok megint rosszul valamit.