Róma, Loveguard Birtok, a házban egy szobában
2014. 06. 14. 14:15
Nos, itt vagyok. Nem is tudom, milyen szóval lehetne jellemezni a lelki állapotom ebben a percben; azt hiszem, a sokk hatása alatt állok. Sikerült szinte egyedül megszerveznem ezt az egészet, hogy Mira a gyerekekkel tudjon foglalkozni és ne idegeskedjen - sikerült egy kicsit az ő fejével gondolkodnom, hogy minden úgy legyen, ahogy ő azt elképzelte (ez már a színeknél is látszik). Aztán sikerült megbékélnem a szüleivel, sikerült nem elhívni az enyéim - tény, hogy anyám nemrégiben hunyt el, így hát nem is nagyon lett volna kit, hisz Antalt semmi pénzért sem hívnám. Egy szóval ezek sikerültek. És most itt vagyok.
Tudom, hogy nekem kéne a határozottnak lenni, hiszen én vagyok a férj, a pasi, meg minden ilyesmi, de ebben a szobában állva, kerülgetve a találkozást a tükörképemmel valahogy olyan földöntúli idegesség fogott el, mint még soha. Hirtelen rájöttem, hogy mi vár rám, azt hiszem. Huszonkét éves vagyok, hamarosan huszonhárom, és ma van az esküvőm. Erre sosem számítottam volna - hogy találok egy ilyen nőt, mint Amira (illetve hamarosan már csak Mira, Földesyné Mira), akivel össze tudom kötni az életem. Rendben, tudtam, hogy egyszer el fog jönni. De hogy ilyen hamar...
Itt állok huszonkét évesen kétgyerekes apukaként és vőlegényként. Ez azért kicsit durva. Nagyon meredek. Erre rájönni egy életérzés. Izzad a tenyerem a szemem pedig teljesen fekete, nem tudom, miért van ez, hiszen nem ideges vagyok, mármint nem abban az értelemben, inkább csak feszült.
Alapjáraton fel-alá járkáltam a szobában, mint valami ideges hisztis nő. De mikor megtorpantam, találkozott a tekintetem a tükörképemével, hiszen a szobában egy hatalmas tükör állt a sarokban, lehetetlenség volt nem belenézni. És amikor megláttam magam, öltönyben és puccosan - szinte sosem volt még rajtam ilyen öltöny - akkor egy kissé ideges lettem. Nem mérges, csak ideges. Annyira még sosem voltam feszült, hogy remegni kezdjen a kezem, de most megtörtént. Nagy sóhajjal néztem a reszkető ujjaim. Kristóf, szedd már össze magad az ég szerelmére!
Leültem az ágyra, hogy megnyugodjak kicsit. Szemeimet lehunytam, megpróbáltam rendet rakni magamban. Koncentrálni, koncentrálni.
Mikor jön már Dave?! Neki kell szólnia, hogy mikor mehetek le az átkozott emeletről, mikor nem látom már Amirát. Mirát. Mert hogy a menyasszonyt a férjnek nem szabad látnia addig, amíg. Átkozott szabályok. Tudom, hogy csak akkor nyugszom meg, ha Mira már ott lesz mellettem. Elvégre ezt az egészet együtt csináljuk. Ez a lényege az esküvő-dolognak.
Megérintettem a nyakláncom, a lyukas kört, amin az ötös szám található. Öt, mert Amira neve öt betűből áll. Fogalmam sem volt, hogy a nyaklánc párja, a teli kör a kővel és a hetes számmal ott függ-e kedvesem nyakában; az enyém is csak az ing alatt volt, amolyan jelzésszerű, magamnak. De hamarosan lesz még valami, ami összeköt minket. E gondolat hatására eltűntek a ráncok a homlokomról.
Tudom, hogy nekem kéne a határozottnak lenni, hiszen én vagyok a férj, a pasi, meg minden ilyesmi, de ebben a szobában állva, kerülgetve a találkozást a tükörképemmel valahogy olyan földöntúli idegesség fogott el, mint még soha. Hirtelen rájöttem, hogy mi vár rám, azt hiszem. Huszonkét éves vagyok, hamarosan huszonhárom, és ma van az esküvőm. Erre sosem számítottam volna - hogy találok egy ilyen nőt, mint Amira (illetve hamarosan már csak Mira, Földesyné Mira), akivel össze tudom kötni az életem. Rendben, tudtam, hogy egyszer el fog jönni. De hogy ilyen hamar...
Itt állok huszonkét évesen kétgyerekes apukaként és vőlegényként. Ez azért kicsit durva. Nagyon meredek. Erre rájönni egy életérzés. Izzad a tenyerem a szemem pedig teljesen fekete, nem tudom, miért van ez, hiszen nem ideges vagyok, mármint nem abban az értelemben, inkább csak feszült.
Alapjáraton fel-alá járkáltam a szobában, mint valami ideges hisztis nő. De mikor megtorpantam, találkozott a tekintetem a tükörképemével, hiszen a szobában egy hatalmas tükör állt a sarokban, lehetetlenség volt nem belenézni. És amikor megláttam magam, öltönyben és puccosan - szinte sosem volt még rajtam ilyen öltöny - akkor egy kissé ideges lettem. Nem mérges, csak ideges. Annyira még sosem voltam feszült, hogy remegni kezdjen a kezem, de most megtörtént. Nagy sóhajjal néztem a reszkető ujjaim. Kristóf, szedd már össze magad az ég szerelmére!
Leültem az ágyra, hogy megnyugodjak kicsit. Szemeimet lehunytam, megpróbáltam rendet rakni magamban. Koncentrálni, koncentrálni.
Mikor jön már Dave?! Neki kell szólnia, hogy mikor mehetek le az átkozott emeletről, mikor nem látom már Amirát. Mirát. Mert hogy a menyasszonyt a férjnek nem szabad látnia addig, amíg. Átkozott szabályok. Tudom, hogy csak akkor nyugszom meg, ha Mira már ott lesz mellettem. Elvégre ezt az egészet együtt csináljuk. Ez a lényege az esküvő-dolognak.
Megérintettem a nyakláncom, a lyukas kört, amin az ötös szám található. Öt, mert Amira neve öt betűből áll. Fogalmam sem volt, hogy a nyaklánc párja, a teli kör a kővel és a hetes számmal ott függ-e kedvesem nyakában; az enyém is csak az ing alatt volt, amolyan jelzésszerű, magamnak. De hamarosan lesz még valami, ami összeköt minket. E gondolat hatására eltűntek a ráncok a homlokomról.