- Az első -
Nem tudom, hogyan keveredtem bele ebbe az egészbe, csak segítettem szerettem volna neki, aztán itt lettünk. Nem is baj, valahogy vágytam a társaságra. Amióta visszajöttem, és amióta csak magam vagyok, azóta a néhány kötelező körön kívül csak Matildával, a könyvtáros lánnyal beszéltem, vele is talán háromszor pár mondatot. Nincsenek barátaim, amikor elmentem innen, mindent felégettem magam mögött, és amikor a környéken kívüli életem véget ért, szintén felégettem minden kapcsolatot. Nem akartam emlékezni sem arra, ami itt volt, sem arra ami ott.
Menekülhettem volna egy harmadik helyre, elkezdhettem volna egy következő új életet, mégsem hagyott nyugodni az apámmal való viszonyom, le kellett zárnom, vissza kellett térnem ide, és itt ragadtam. Nem tudom, hogy miért, talán a sors akarta, hogy szembenézzek a démonjaimmal. Olykor előjön ez a gondolat is, aztán továbblépek, mert mindig találok mást, amint gondolkozhatok, most például ezt a lányt.
Miközben kinyitom az ajtót és előreengedem, finoman megérintem a zsebem, ahol ki tudom tapogatni a kis fiolát. Nem akarom, de egyszerűen már nem bírok magammal. Nyelek egyet, és belépek a lány mögött a cukros illatok birodalmába. Aranyos lány, nem kéne ártanom neki, tudom, de talán ha kiadná magából a dühét, talán segíteni tudnék vele. Vívódom, és emiatt olyan érzésem van, mintha valami ki akarna törni belőlem.
~ Lélegezz!~
Figyelmeztetem magam, tekintetem egy pillanatra zavarossá válik, majd eltűnik belőle a másodpercnyi bizonytalanság, és újra tökéletesen olyan leszek, mint mindenki, aki körülöttünk van.
- Szomorú, ha valaki nem tudja értékelni az élet adta lehetőségeket, legyen szó szerelemről, állásról, barátságról. Ha valaki mindent, eldob, hátrahagy, szívtelen alak, aki nem foglalkozik senkivel és semmivel. Tudod, az ilyen emberek nem érdemelnek egy csepp könnyet sem.
Én sem tudom, hogy miről beszél pontosan, csak azt nem szerettem volna, ha az „azonnal ítélő bizottság” alias unatkozó öregasszonyok, azonnal pletykát indítanak ellene. Lenne szívem? Meglepne. Mindenesetre könnyen tudom jellemezni ezt az embertípust, hiszen csak leírom azt, amit szerintem rólam gondolnak az emberek, akiket hátrahagytam. Egy kávé és egy egyszerű citromos tortaszelet néz vissza rám, előbbit még hagyom, épp csak a tejszínhabot keverem el benne, utóbbiból azonban veszek egy falatot, miközben megfontolom a következő kérdésem.
- És ha bármit tehetnél vele, mit tennél?
Menekülhettem volna egy harmadik helyre, elkezdhettem volna egy következő új életet, mégsem hagyott nyugodni az apámmal való viszonyom, le kellett zárnom, vissza kellett térnem ide, és itt ragadtam. Nem tudom, hogy miért, talán a sors akarta, hogy szembenézzek a démonjaimmal. Olykor előjön ez a gondolat is, aztán továbblépek, mert mindig találok mást, amint gondolkozhatok, most például ezt a lányt.
Miközben kinyitom az ajtót és előreengedem, finoman megérintem a zsebem, ahol ki tudom tapogatni a kis fiolát. Nem akarom, de egyszerűen már nem bírok magammal. Nyelek egyet, és belépek a lány mögött a cukros illatok birodalmába. Aranyos lány, nem kéne ártanom neki, tudom, de talán ha kiadná magából a dühét, talán segíteni tudnék vele. Vívódom, és emiatt olyan érzésem van, mintha valami ki akarna törni belőlem.
~ Lélegezz!~
Figyelmeztetem magam, tekintetem egy pillanatra zavarossá válik, majd eltűnik belőle a másodpercnyi bizonytalanság, és újra tökéletesen olyan leszek, mint mindenki, aki körülöttünk van.
- Szomorú, ha valaki nem tudja értékelni az élet adta lehetőségeket, legyen szó szerelemről, állásról, barátságról. Ha valaki mindent, eldob, hátrahagy, szívtelen alak, aki nem foglalkozik senkivel és semmivel. Tudod, az ilyen emberek nem érdemelnek egy csepp könnyet sem.
Én sem tudom, hogy miről beszél pontosan, csak azt nem szerettem volna, ha az „azonnal ítélő bizottság” alias unatkozó öregasszonyok, azonnal pletykát indítanak ellene. Lenne szívem? Meglepne. Mindenesetre könnyen tudom jellemezni ezt az embertípust, hiszen csak leírom azt, amit szerintem rólam gondolnak az emberek, akiket hátrahagytam. Egy kávé és egy egyszerű citromos tortaszelet néz vissza rám, előbbit még hagyom, épp csak a tejszínhabot keverem el benne, utóbbiból azonban veszek egy falatot, miközben megfontolom a következő kérdésem.
- És ha bármit tehetnél vele, mit tennél?