Oli
Cucc

A mai nap fárasztó volt, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó italokat szolgálni fel illuminált állapotban lévő kétes személyeknek, hogy szépen fogalmazzak. Igyekeztem nem csalódást okozni, de egy két ízesebb káromkodás kicsúszott a számon, amikor nem hagytak békén. Szívesen küldtem volna rájuk ártást, vagy bármit amivel ártalmatlanná lehet őket tenni, de sajnos: 1. Nem tudok varázsolni, ön és közveszélyes vagyok. 2. A pálcám valamelyik csomagom legalján van eldugva, előlem, biztos helyen. Sajnos nekem nem jutott annyi varázserő, amennyi az apámnak, vagy talán az anyámnak, akit nem is ismerek. Soha nem bánkódtam emiatt ennyire, mint most. A záróra közeledtével azonban elcsendesültek a népek, csak néhány sötét alak ült az egyik sarokban de ők meg rám sem bagóztak, így hát én is hasonlóan tettem. Leszedtem pár asztalt, fölsöpörtem az üvegszilánkokat, seprűvel, lapáttal és a tulajdon két kis kezemmel. Rendet tettem egy kicsit a belső pulton, helyrepakoltam az italokat. Ez már igazán több volt, mint amire vállalkoztam, de igyekeztem lelkiismeretes gyerekkén viselkedni, ha már egyszer bevállaltam, akkor csináljam normálisan alapon. Körbenéztem még néhányszor, majd mikor úgy ítéltem meg, hogy ez így rendben lesz, jóváhagytam magamnak egy kis pihenőt. Felpattantam a pultra, a fél lábam lelógott, a másikat felhúztam és azon pihentettem az államat. A semmitevésbe gyorsan belelehet unni és mivel én köztudottan nem vagyok egy nyugodt teremtés előkaptam az iskolaújság egyik hátrahagyott, eláztatott példányát és fellapoztam. Tele volt ismeretlen nevekkel és alakokkal, mégis szórakozottan olvasgattam, kicsit irigyelve azokat akik fent tanulnak a kastélyban. Nem mintha nem lennék elégedett az életemmel, az vagyok, csak valahol mélyen mindig is szerettem volna normálisan varázsolni, de képtelen vagyok rá, ez a rút igazság. Olyannyira belemélyedek a dologba, hogy halkan dudorászni kezdek és még a lábamat is ritmusra himbálom, ilyen hiperaktív vagyok.

Oli

Igyekszem jótékonyan eltölteni a fennmaradt időt, de semmi olyan nem jut az eszembe amitől az óra mutatója gyorsabban ketyegne. A percek lassan vánszorognak és úgy érzem, ahogy közeledik a záróra ideje, egyre lassabban. A két férfi, akik a sötét sarokban ülnek, felállnak és egy apró biccentés közepette elindulnak az ajtó felé. Viszonozom az apró gesztust, a tekintettem kikísérem őket, majd mikor becsukódik mögöttük az ajtó jólesően felsóhajtok. Nyilván Jamie nem fogja bánni, ha ma egy kicsivel hamarabb csönget ki a csárdában. Már épp készülnék beugrani a pult mögé, amikor az ajtó ismét kinyílik. Elfintorodom, arra gondolva, hogy egy iszákos öregember fog belépni, aki órák hosszat fog fárasztani a szerinte humoros dumájával, de csalódnom kell. Egy srác az, aki velem egy idős lehet, bár elég ramaty állapotban van. Lekapom róla a tekintetemet, végül is ez nem egy kifutó ahol nézni kell ahogy a delikvens végigbotorkál. Azonban amikor megérkezik a pulthoz kénytelen vagyok ráemelni a tekintetem. Nem játszik szószátyárost, fukaron kinyögni, hogy mi kell neki. Bólintok, beugrom a pult mögé, megpörgetem az üveget a kezemben - na ehhez például értek - a másikkal a pohár után nyúlok.
- Legyen dupla, ahogy elnézem rád fér.
Futólag végigpillantok rajta, majd mikor kitöltöttem a méretes italt leteszem elé. Mondanám, hogy egészségére, de azt hiszem, nem ez lesz az, amitől jobban lesz. Ráadásul az alkohol bizonyítottan lassan öli a szervezetet, és ha a drága jó gyerek ilyen italt iszik, bizonyára nem kispályás. Nem mintha én olyan szent lennék, nem vetem meg a finom italokat, de a whiskeytől  biztosan köhögnék egy sort, főleg, ha csak tisztán kellene inni. A gondolatmenet végén megigazítom a sapkámat, lekapom a külső pultról az újságot, nekidőlök a belsőnek és tovább lapozgatom, csak azért, hogy ne bámuljam őt. Az mégiscsak illetlenség, ráadásul nem úgy tűnik, mintha beszélgetésre vágyna, jobb is, mert én semmilyen lélekbalzsammal nem tudok szolgálni.

Oli

A kérdésre felemelem a fejemet és végigvezetem a tekintetemet szerencsétlenen. Nincs jó bőrben, ez tény, de nem gondoltam volna, hogy ekkora lehet a baj. Összevonom a szemöldökömet és nekidől a velem szemben lévő pultrésznek.
- Megengeded, hogy vessek rá egy pillantást?
Éppenséggel tudnék rajta segíteni, ha nagyon megerőltetném magamat. Mivel én gyakran szerzek sebeket, mindig van nálam bájital, de nem tudom, hogy az a mennyiség elengedő lesz-e. Tapasztalatot bőven szerezte az évek során az adagolásából, mivel az apám is gyakran állított haza a kocsmából felszakadt szemöldökkel vagy vérző szájjal. Ezek voltak az én mindennapjaim. Félszegen ránézek a srácra, mint aki attól fél, mikor zuhan itt előtte össze a kedves kuncsaft. De kitelik tőle egy mosoly, szóval belehalni nem fog, vagy legalábbis nagyon remélem, nem tenne jó a csárda hírnevének, ha valaki itt lehelné ki a lelkét, ráadásul az én jelenlétemben.
- Nekem minden érdekes, mivel egy név sem cseng még csak ismerősen sem, gondoltam nem árthat ha belelapozok.
Vállat vonok, nekem aztán édes mindegy, hogy mit olvasok, inkább haza akarok menni és ledőlni aludni, nem pedig itt tengetni a drága időmet, amiből amúgy rengeteg van, de nem ilyen dolgokra. Fölkapaszkodok a pultra, mert igen lusta vagyok körbemenni, esetlen tornász módjára átmászok és leugrok az ismeretlen mellett, készen arra, hogy megszemléljek egy valószínűsíthetően gusztustalan, vérző sebet. Nem voltam az a típusú lány, aki rosszul lesz, vagy fintorogni kezd, nem az én stílusom én kemény vagyok, mint egy szikla, legalábbis ilyen szempontból.
- Na rajta, nem akarom, hogy itt halj meg nekem, az én lelkemen a száradna.
Noszogatom és felvont szemöldökkel nézek rá. Én tényleg komolyan gondoltam amit mondtam, nem csak a gyomromat akartam hűteni.

Oli

Tudom, mit csinálok, de valami azt súgja, hogy a delikvens nem igazán bízik bennem. Nos, jól teszi, én sem bíznék magamban, de most nem rólam szó, szóval könnyebben kezelem a helyzetet. Ha a saját véremet látnám kicsorogni, akkor nem lenne ekkora a szám, valamiért a saját sérüléseimhez mindig máshogy álltam hozzá, mindenfélét beleképzeltem, ami nem is volt ott. Pedig elég sokszor este el, úgyhogy edződni tudtam volna.
- Most hazudjak? Nem mindegy az neked?
Felvonom az egyik szemöldökömet, miközben unottan nekidőlök a pultnak és várom, hogy végre előhúzza a nyulat a kalapból. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy meggyógyítom-e vagy nem, de így biztosan nem tud visszamenni a kastélyba, én pedig biztos kifogom rakni innen, mert nem fogok miatta egy kocsmába éjszakázni.
- Még nem.
Bizony, az utóbbi időben elgondolkodtam rajta, hogy talán visszamegyek tanulni. Na nem vetem bele magamat igazán, mert pálcát senki ne adjon a kezembe aki még szeretne élni. Csupán hiányzik egy közeg, ami soha nem volt meg igazán. Jamienek hála, ha minden igaz, most egy helyben leszek egy darabig, szóval akár ki is alakíthatnék bizonyos kapcsolatokat, mondjuk lehetnének barátaim, ebbe elég fura belegondolni, mert sosem voltak.
- Sokkal rosszabb lesz, ha itt játszod a félholtad.
Égnek emelem a tekintetemet, még egy horkantásra is futja az erőmből, majd közelebb lépek hozzá, lesegítem róla a kabátját, végül anélkül, hogy bármiféle engedélyt kérnék, visszalépek a fájós oldalához és felhúzom a pólóját. Az első amit a srác megpillanthat az arcomon, az egy fintor.
- Hát ez valami veszett gusztustalan, csodálom, hogy még talpon vagy.
Én tuti kidőlnék, már a gondolattól hányingerem lesz, hogy rajtam valahol lenne egy ilyen seb. Felsóhajtok, igyekszem moderálni magamat, visszaugrok a pultra a kutakodok a pult alatt majd előveszem a bájitalos fiolát és lerakom elé.
- Mivel akarod bevenni? Alkohollal inkább nem ajánlom.

Oli

Egyelőre. Aztán ki tudja, mi lesz holnap. Mostanában bőven akadt szabadidőm és azt nem akartam ezen a szent helyen tölteni. Ez Jamienek való hely volt ő élvezte, hiszen az övé volt, sok munkája van benne. Én is szívesen voltam itt, ha csak őt kellett néznem, maximum segítettem neki egy kicsit, ahogyan most is. Azt viszont régóta fontolgattam, hogy tanulnom kellene valamit. Soha nem voltunk elég időt egy helyen ahhoz, hogy normálisan tudjak tanulni. Ráadásul a varázsbéli képességeim igencsak hagynak kivetnivalót magam után, pedig elvileg aranyvérű vagyok, bár erről mélyen hallgatok.
- Soha nem lehet tudni.
Megvonom a vállamat, meghagyva annak a lehetőségét, hogy esetleg holnap összefusson velem a kastély folyosóján. Nem holnap talán mégsem, ugyanis biztos, hogy ezután délig ki sem fogom kelni az ágyból, jöhet fölém imádkozni bárki. Egy pillanatra eltűntem a pult mögött, hogy egy pohárral és egy üveg vízzel bukkanjak föl ismét. Ráérősen csavartam le róla a kupakot és lassan öntöttem bele a vizet a pohárba. Nem nagy titok, egy kicsit azért élveztem, hogy itt szenved előttem és én vagyok az egyetlen aki jelen pillanatban segíteni tud rajta...elég kellemetlen lehet ennyire kiszolgáltatottnak lenni.
- Lexi.
Mondom futólag, még egy gyors vicsorgós mosolyra is futja, majd kihúzom a bájitalos fiola dugóját és beleöntöm a tartalmát a vízbe. Mindezek után villámsebesen előveszek egy másik poharat, töltök bele egy kis whiskyt és koccintásra elemem a poharat.
- Egészségedre, és ezt most tényleg egészségügyi szempontból közelítem meg, mármint...érted...
Megvonom a vállamat, összekoccintom a poharainkat és egy az egyben lehúzom az italt, amúgy sem volt benne kibírhatatlanul sok, épp megfelelő mennyiség volt egy kis vadóc számára.

Oli

Összekoccantom a poharainkat és szó nélkül leborítom a torkomon az italom tartalmát, aminek bizonyára kellemesebb izé van, mint az övének, holott, nem szeretem a whiskyt, bár tény és való, hogy elég embereset tud ütni, ha a delikvens elégséges mennyiséget tölt magába. Bár nem vagyok az nagy ivós, van egy kevés tapasztalatom és nem azért, mert sokat vagyok a csárdába. Figyelem az arcát, amint hamarosan meg is látszik az bájital eredménye. Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, ahogy figyelem, ahogy megissza a borzalmas ízű löttyöt. Leginkább dínó pisihez tudnám hasonlítani, legalábbis ha valaha valaki kóstolna ilyesmit, szerintem pontosan ilyen íze lenne. Bár erre nem sok esélyt látok, azt viszont tudom, hogy nem épp a legkellemesebb bevenni az ilyen bájitalokat, mert a legtöbbnek borzalmasan rossz íze van. Viszont én már gyakorlott vagyok benne, orrot befogni és még csak véletlenül se érjen a nyelvedhez, szimplán csak le kell önteni a torkodon. Talán elmondhattam volna neki, de ezért a fintorért bőven megérte a dolog. Figyelem ahogy ledobja a poharat, gyorsan magam elé húzom, whiskyt töltök bele majd a sajátomba is, visszalököm felé a poharat majd ismét a pultra ugrom majd onnan mellé.
- Úgy nézek ki, mint valami mocskos díler?
Azt gondoltam, legalább egy kicsit bizalomgerjesztő vagyok, de erre a megjegyzésre nem tudok másként reagálni. Ha megakartam volna ölni, egyszerűen csak hagytam volna elvérezni itt a csárda közepén, mégsem tettem. Megfogom a pólója alját, felhúzom és a seb elé teszem a kezemet.
- Csiribí meg csiribáá...abrakaradabra...
Próbálok komoly fejet vágni hozzá, mintha iszonyatosan koncentrálnék, majd színpadias mozdulattal elrántom a kezemet, hogy megnézhesse a sebet, ami olyan mintha több hetes lenne. Vágok egy lekezelő grimaszt, felhajtom az italomat és nekidőlök a pultnak, csak lazán.
- Nagyon szívesen.

Lilla

Nem gondoltam, hogy így megtud az emberrel fordulni a világ órák alatt. Hát velem mégis megtörtént. Néhány napja próbálom feldolgozni a dolgokat, elrendezni magamban az ügyes-bajos dolgaimat, de ez nehezebben megy, mint gondoltam. Túl fiatal és felelőtlen voltam azokhoz a dolgokhoz, amiket tisztába kellett tennem. Reggel rögtön egy kiadós hányással kezdtem, csak a megszokás kedvéért. Utálta rókázni, de hát, ki szeret? Nem jelentett megkönnyebbülést, egy kicsit sem. Viktor nem tudott velem mit kezdeni, azon kívül, hogy hozott nekem vizet és sajnálkozó pillantásokkal ajándékozott meg. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy lesz majd jobb is, csak az volt a probléma, hogy nem hittem el. Ugyan mitől lenne jobb? Egy ilyen remek reggel után szedtem össze magamat és csörtettem fel a kastélyba, ugyanis nekem ma óráim voltak, s bár nem igazán tudtam figyelni, becsületemre legyen szólva, hogy megpróbáltam. Ki akartam élvezni, hogy még a kastély falai között lehetek, találkoztam egy-két ismerőssel, felmentem a klubhelyiségbe, egyszóval lefoglaltam magamat. Délután azonban már kezdtem megéhezni. Valami édességre vágytam, lehetőleg töménytelen mennyiségben. Tőlem aztán jöhetett volna vénásan is, de inkább fogtam magamat, visszaindultam a faluba és a cukrászda felé vettem az irányt. A terv az volt, hogy degeszre eszem magamat mindenfélével, hogy aztán összeszidhassanak érte. A kisördög már összedörzsölte a kezeit, mondván jöhetnek a kilók, nekem már úgyis mindegy.
Ilyen és hasonló gondolatokkal tértem be cukrászdába. Nem volt túl nagy a forgalom, de azért volta bent páran. Nem zavartatva vágtam le magamat az egyik asztalhoz, mellettem egy szintén magányosan üldögélő idegen. Jó ideje itt vagyok már, laktam a faluban, laktam a kastélyban, de őt még egyik helyen sem láttam. Nem mintha annyira lekötnének az emberek, de azért arcról már mind ismerős. Amint kijön a pincérlány, rögtön elkezdem darálni a rendelést.
- Szeretnék egy puncsszeletet, és egy dobostortát...várj, legyen inkább kettő és egy kókuszgolyó, ja és őszibaracklevet is szeretnék.
Na ettől tuti hányni fogok, a gondolatra el is fintorodom. Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Unottan malmozok, amíg várom, hogy megérkezzen az édesség és akkor a tekintetem megakad a mellettem ülő lány ruháján.
- Csinos a ruhád.
Bukik ki belőlem. Bár én magam soha nem viselnék ilyesmit, mindig irigyeltem azokat a lányokat, akik tudták hordani a szoknyákat és a szép cipőket.

Lilla


Nem mondanám, hogy olyan beszélgetős kedvem voltam, a nőket valamiért messzire kerültem, a srácokkal sokkal könnyebben megtaláltam a hangot, pedig most igazán szükségem lett volna egy nő tanácsára. A probléma persze ott kezdődött, hogy az igazat senkinek nem mondhattam el, így egyeztünk meg. Bár nehéz volt és végigbőgtem ez egész beszélgetést, de úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb, mindenkinek. Ettől persze a tény, hogy terhes vagyok és érzelmileg labilis és a biológiai rendszerem is felborulni látszik, nem változik. Teljesen ki voltam készülve, mint fizikailag, mind szellemileg. Ezt persze nem mutattam, mert felesleges lenne, amúgy sem igazán érdekelt senkit, kivéve persze az érintett személyeket.
- Ahh nem, csak terhes vagyok..
Legyintek, majd mikor rájövök, hogy mi is mondtam összepréselem a számot és elkerekednek a szemeim. Na remek, ennyit a nagy titoktartásról. Szánom-bánom, de egyszerűen csak kicsúszott a számon. Fura volt kimondani, de mégis olyan természetesnek hatott. Félve pillantottam a lányra, most tuti odébb ül vagy két asztallal. Az ilyen dolgokat nem szokták csak úgy benyögni, ez nem olyan semleges téma, mint az időjárás. De ahogy tovább hallgatom, úgy tűnik, hogy a témaválasztással neki sincs problémája, azonnal láttatni enged egy kis szeletet az életéből és ezért igencsak hálás vagyok, legalább nem csak én csaptam ilyen botor módon a közepébe. Legalább kijelenthetjük, hogy szimpatikus nekem a csaj, határozottan.
- A verekedés szakaszon mát túl vagyok, nem volt túl célravezető, tekintve, hogy alacsony vagyok és gebe.
Fintorogva vonom meg a vállamat. Tényleg megütöttem Olivért, amennyiszer csak tudtam, de egyáltalán nem hatotta meg és mivel a pálcámhoz nem igazán értek, így nagy fájdalmat nem tudtam okozni, de azért nagyon jólesett.
A bemutatkozás meglep. Soha nem lány sem ajánlotta fel, hogy öntsem ki neki a szívemet. Nem az a fajta lány vagyok, akivel a többiek szívesen barátkoznak. Hálásan rámosolygok és már most fáj, hogy hazudni fogok neki.
- Lexi vagyok és nagyon rendes tőled. Megpróbálom kiérdemelni a gesztust.
Felsóhajtok és elkezdem bökdösni a villával az éppen elém került puncsszeletet, már nem is vagyok annyira éhes.

Vanda (söprájz evribádi  )
gönc

Miközben magam előtt rugdostam egy tenyérnyi kavicsot, újra végig gondoltam azt, hogy normális vagyok-e. Bár eredményesebb nem lettem, még mindig ugyanolyan rossz ötletnek tartottam a dolgot, mint előtte, de a kíváncsiságom fölülkerekedett a józan eszemen. Mivel úgy nézett ki a dolog, hogy Olivérrel hosszútávú biológiai szerződést kötöttünk, gondoltam nem árt, ha kicsit utánajárok a dolgoknak. Még csak gyenge tippem sem volt arra, hogy Viktor és ő min vesztek össze ennyire, de a szálak valamiért egy emberhez vezettek. Mivel azonban egyiküket sem mertem megkérdezni arról, hogy mi a szitu valójában, kénytelen voltam ahhoz fordulni, akinél a szálak összefutottak, ez az ember pedig nem volt más, mint Vanda. Tartottam egy kicsit a találkozástól, érthető okok miatt persze, de koránt sem volt annyira durva a dolog, mint amennyire a faluban és a kastélyban felfújták a dolgot. De azt nem tudhattam, hogy ő vajon hogy áll hozzá ehhez az egészhez. Vajon túllépett a dolgon? Mi lesz, ha magyarázkodnom kell majd? Ha nem fog nekem hinni, ha átlát rajtam. Fog majd gyanakodni? Annyi kérdés kavargott a fejemben az utóbbi időben, hogy úgy éreztem felrobbanok, ha legalább a töredékére nem kapok választ. Így küldtem egy levelet Vandának, mivel tisztában voltam vele, hogy külföldön tartózkodik, ez tűnt a legjobb megoldásnak. A válasz nem váratott sokat magára, megírta, hogy amúgy is hazalátogat, így nincs akadálya annak, hogy találkozzunk. A levélváltás teljesen személytelen volt köztünk, se nem hideg, se nem meleg. Csak reménykedhettem benne, hogy nem küld el melegebb éghajlatra, mert végül is ezzel nem csak a srácok életébe kotrok bele, hanem az övébe is. Joga van a privát szférához, és nem kötelezhetem arra, hogy elmondja amit tudni akarok. De most már mindegy, mivel megbeszéltük a találkozót, ami el is érkezett, talán túl hamar.
Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból, úgy éreztem magamat, mint akin átment két traktor, de erőt vettem magamon, végtére is én hívtam. A helyszín, és persze Vanda kedvéért hajlandó voltam előkotorni a szekrényem aljából az egyetlen ruhámat, ami bár iszonyat csálén állt rajtam, nem akartam újrakezdeni a procedúrát, szóval csak legyintettem a tükörképemre. A hajamat kiengedve hagytam (de rókázás esetére a kezemre csúsztattam egy hajgumit, biztos ami biztos alapon), majd szandált vettem és kiléptem a kora esti langyos időbe. Így kerültem hát oda, hogy a követ rugdosva szerencsétlenkedtem az étterem előtt, majd mivel már ciki lett volna tovább húzni a dolgot, bementem, helyet foglaltam a felkínált félreeső asztalnál, és vártam. Szándékosan nem akartam rendelni, bár az illatokra farkaséhes lettem, de úgy voltam vele, hogy megvárom Vandát, az a biztos.

Lilla

A reakció valahogy nem lepett meg, de megmosolyogtatott. Vigyorogva figyeltem, ahogy küszködik a kávéval. Egyáltalán nem éreztem kellemetlennek a szituációt, hasonló helyzetben én is valahogy így reagáltam volna, ugyanis én voltam az utolsó a faluban, aki a közeljövőben babázni akart. Amikor bocsánatot kér, továbbra is vigyorogva oldalra billentem a fejemet és felsóhajtok.
- Ugyan már, én is tudom, hogy egy szívás a helyzet, felesleges szabadkoznod.
Na hát gratulálni meg pláne nem kellene, nem vagyok abban a helyzetben, hogy eldicsekedhessek vele és megköszönjem a gratulációt, így nem is teszem. Számomra a gyerekvállalás most leginkább kínszenvedés, mintsem öröm, így nem tudom a szavait őszintének hallani, bármennyire is szeretném. Jobb esetben később biztosan lett volna gyerekünk Viktorral, ha elrendeződik az életünk. Nyilván úgy egészen másként állnék a dologhoz, de Olivér gyerekét titokban kihordani nem egy leányálom. Fiatal voltam még anyának lenni, és mind a hárman fiatalok voltunk ahhoz, hogy szülők legyünk. De hát, ezt dobta a gép.
- Persze, olyan leszek, mint aki lenyelt egy görögdinnyét egészben, fenomenális.
Égnek emelem a tekintetemet, miközben kiül egy fintor az arcomra. Nem akartam kegyetlennek tűnni, de utáltam az egészet. Minderről persze a baba nem tehetett, nem ő kérte, hogy megszülethessen.
- Hát akkor ezért nem voltál ismerős. Sokáig lent laktam a faluban, aztán felköltöztem a kastélyba fotózást tanulni, de most nagyon úgy tűnik, hogy ezt nem tudom befejezni.
Pedig anno örültem, hogy találtam amivel leköthettem magamat, miután Blanka és Doug fogták magukat és visszaköltöztek Angliába, kérték, hogy menjek én is vissza velük, de inkább maradtam, jobbnak láttam, ha a mi hárman inkább külön utakon folytatjuk.
Elgondolkodtam azon, mit mondhatnék neki. Nyilvánvaló okokból kifolyólag az igazat nem mondhattam el, mivel így állapodtunk meg, de nem szerettem hazudni, és soha nem voltam benne igazán jó.
- Az információmegosztás, hogy mit szeretnél tudni. Szívesen mesélek, de csak akkor, ha tényleg érdekel, feleslegesen nem terhellek vele, annyira nem érdekes a helyzet.
Belekortyolok az italomba, hogy ne horkantsak fel. Hát már hogy a viharba ne lenne ez érdekes? Soha életemben még csak filmben sem láttam hasonló helyzetet, mint amibe a mi kis triumvirátusunk belekeveredett. A fedősztori persze teljesen unalmas és hétköznapi, így sokat nem lehet róla szájat jártatni.
- Úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy.
Megvontam a vállamat, felkaptam a villámat és bekaptam egy falat süteményt. Édes volt és ragacsos a cukormáztól, pont tökéletes.
- Miért jöttél pont ide? Van valami konkrét terved, vagy esetleg valaki miatt?
Érdekelt, hogy valaki miért jön pont ide. Már csak azért is, mert én is hasonlóan keveredtem ide. Bár nekem konkrét célom ne volt, azonkívül, hogy Blankára jöttem vigyázni.

Vanda

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem kényelmetlenül magamat. Túlságosan is átlátszó volt, na meg kellemetlen. Nem igazán értettem, hogyan is gondoltam azt, hogy minden előzetes nélkül, csak úgy felteszek neki egy kérdést, ami nyilvánvalóan felfogja húzni. Azon sem csodálkoztam volna ha itt rögtön nekem esik, amúgy sem vagyok a szíve csücske. Pedig nekem tényleg semmi bajom vele, fogalmam sincs, mi volt közöttük pontosan Viktorral, soha nem is kérdeztem, mert nem érdekelt. Annyit tudtam, hogy rövid volt és hamis, legalábbis az egyik oldalról. Arról persze fogalmam sem volt, hogy vajon Vanda hogy érzett. Soha nem voltam a tapintat mintaképe, de most azért igencsak szégyelltem magamat. Főleg, hogy a hír, hogy gyerek várok Viktortól, futótűzként terjedt a faluban, Viktortól...mekkora kamu, de legalább elhitték és ez volt a legfontosabb.
Amint belép az ajtón valaki, rögtön odakapom a tekintetemet, a zsigereimben érzem, hogy ő az. Mint mindig, most is elcsodálkozok rajta, hogy mennyire szép, nincs ember a földön, aki ne kapná meg a pillantását legalább néhány másodpercre. Én is szőke voltam, úgy ahogy ő, kék szemem volt, úgy ahogy neki, mégis fényévnyi távolságok voltak kettőnk között. Nem voltam soha irigy típus, igyekeztem azzal megelégedni amin van, de összeszorult a szívem, ha elképzeltem őket egymás mellett, Viktorral. Sokkal inkább hozzá való volt mint én.
- Szia.
Épp telik csak egy futó mosolyra, nem akarom tovább nézni a szükségesnél, így zavartan köhintek egyet, megvárom, amíg helyet foglal előttem. Nem kertel, rögtön rátér a lényegre, én azonban nem vagyok ennyire magabiztos. Az éhségem rögtön elszáll, így csak egy jeges teát rendelek a kiérező pincértől. Nem tudom, milyen hosszú lesz ez a beszélgetés, lehet, hogy szimplán csak föláll és itt hagy, ki tudja? Megvárom, amíg ismét kettesben leszünk és újfent ráemelem a tekintetemet. Kénytelen leszek improvizálni.
- Nos, talán kicsit furán hangozhat a kérdés, de nem fogok kertelni. Elárulnád mi közös ügyed van Olivérrel? Tudom, hogy valamit titkol és azt is tudom, hogy nagy bajban van. Felesleges tagadnod, elszólta magát, de nem kell félned, nem mondtam el senkinek.
Mély levegőt veszek, most jön a nagyobb hamu része a dolognak. Próbálok óvatos lenni, de ebben a helyzetben nem lehet tapintatosnak lenni, ha már belekezdtem befogom fejezni.
- Csak tudod, aggódom érte.
Felsóhajtok és terítő mintáját kezdem bámulni. Nem tudom, bevette-e, remélem, hogy igen. Próbálok tényleg aggódónak tűnni, pedig pont nem érdekel, hogy Olivér él-e vagy sem.