Amint megláttam a felém repülő baglyot először meglepődtem, majd elhúztam a számat. Egyrészt általában nem szoktak hasonló módon keresni engem, másrészt utáltam a bagolypostákat, vagy akármilyen más emberi írással írt üzeneteket. Sosem tudtam normálisan kibogarászni a földiek abc-jét, és alaposan nem is tanultam  meg sohasem. Csupán annyit tudtam, amennyit az itteni világban rám ragasztottak az évek. Odahaza csak a legbölcsebbek voltak képesek írni és olvasni az emberek nyelvén, nekem elég volt a saját nyelvemen tudni a dolgokat. Bár a sellőféle ékírás sem volt igazán könnyű. Még szerencsém, hogy  az írás és a beszéd nem kapcsolódott össze olyan szorosan, míg az egyik teljesen eltért a sellők és emberek világában addig a másik majdhogynem azonos volt. Mintha az ember szerb lenne és horvátul kellene megtanulnia beszélnie, de kínaiul írnia.  Az egyik könnyű, a másik szinte lehetetlen.
Legalább nem volt hosszú a szöveg, ezért hálás voltam a feladónak, bár ránézésre nem tudtam megállapítani ki küldte, az majd a csattanó lesz a hosszú szenvedésem után, az utolsó mondatban.
Talán kicsivel több mint tíz perc kellett ahhoz, hogy az utolsó betűt is sikerüljön a helyére raknom. Az üzenet egy meghívó volt a csárdába, Gwentől. Ha jól emlékszem akkor azt a szőke, macskás lányt hívták így, akivel először találkoztam a faluban. Szép lány volt, de nem volt Lotti. Viszont pontosan ezért kellett elmennem arra a találkára. Megijesztett a tény, hogy pusztán pár gondolat, melyben Lotti is szerepelt, képes volt megváltoztatni a szívverésemet, az érzelmeimet, a fejemet. Ha vele voltam egyszerre éreztem magam jól, és bolondul, amiért olyasmiket érzek iránta, amiket lehet ő nem irántam. Eddig még nem volt nekem egy nő sem fontos, és nem is szabadott, hogy az legyen.
Beléptem a csárda ajtaján, sokan voltak, túl sokan ahhoz, hogy elsőre kiszúrjam Gwent. Arrébb álltam kicsivel, és nyakamat nyújtogatva próbáltam kikeresni a szőke tincseit. Mikor végre megtaláltam elindultam felé, átverekedve magam a tömegen.
Nem számítottam ekkora nyüzsgésre, az iskolában szünet volt, közeledett a karácsony is, a család ünnepe, azt hittem ilyenkor aki csak teheti hazautazik és megölelgeti akije van.
Kihúztam a széket a lánnyal szemben, és kedélyes vigyor kíséretében ültem le, azonnal köszöntve őt.
- Szép estét

Ha az ember fia hozzájut egy kis jövedelehez, még ha az ismeretlen, nem biztos, hogy megingathatatlan forrásból is befolyt pénzt jelent, az első dolga meglátogatni a legközelebbi, alkoholt felszolgáló kócerájt.
Amint beléptem az ajtón megütött az az ismerős, füst, alkohol és izzadt emberek szagának elegye, mely az ilyen helyekre úgy tapadt, mint sár az új csizmára, vagy mint lepke a neoncsőre. Elégedett félmosoly jelent meg arcomon, ahogy lapos tekintettel körbenéztem. Nem volt zsúfolt a csárda, nem mozgott benne annyi ember, mint mikor legutóbb erre jártam, pedig az sem volt rég, talán Gwen még emlékszik is mikor volt egész pontosan. Nem lehetett túlságosan elfelejteni azt az estét.
Azért néhány emberbe még így is sikerült belefutnom, mielőtt a pulthoz értem volna, onnan pedig egyenesen egy a sarokban lévő szabad asztalhoz furakodtam magam, amit elégedetten ki tudtam sajátítani saját magamnak.
Már rég nem ültem ilyen környezetem és kifejezetten tetszett kicsit visszatérni ahhoz, amiből néhány hónapja kiragadott a pénzhiány. Persze akkor sokkal többen vettek körül, de mára ez megváltozott, talán én is változtam valamennyit. Benőtt a fejem lányából néhány milliméternyi, viszont azt nem tudom, hogy elég-e ahhoz, amennyire jelen esetben szükségem volna.
Az embereket figyeltem, kerestem az ismerősebb arcokat, háta valakivel sikerül megosztanom ezt a néhány órát, hogy ne magányosan  iszogassak. Olyat csak a rossz alkoholisták tesznek. Én pedig nem vagyok azon tábor lelkes képviselője, voltak hibáim, te ott is társaságban ittam.