Hümmögő alak lapul a csárda egyik pulthoz közeli, dohányfüsttől átitatott sarkában. A félreeső zugot javarészt az itteni alkalmazottak használják, ha a konstans ácsorgásban talpfájdalmaikat szeretnék csillapítani a koszos falnak való támaszkodással, alsóbb végtagjaik részleges tehermentesítésével. Diák még a kölök, és azért, de csakis azért sertepertél itt órákat, hogy önerőből meg tudjon állni a saját lábán, amit a közeljövőben egyáltalán nem szeretne visszeresen, feldagadva, szakrendelői törzsvendégnyugdíjasokat megszégyenítően viszontlátni. Maximum majd azt is televarratja, hogy bőrhibák helyett a festéken akadjon meg a kíváncsiskodók tekintete.
Összetehetné a kezét a vendégek mennyisége láttán. Nevetni tudna helyzetén. Egy újabb nyugalommal teli műszak, kevés vendéggel, de annál is több unalommal. Kollégáival ritkán elegyedik szóba, többnyire azért, mert valahogy nem találják szimpatikusnak a tenyérbemászó stílusát. Szerinte csak az akcentusa miatt ítélik el, pedig a szamárlétra ugyanazon fokán állnak. Ha csevegne is velük, rögtön leszólják, hogy szövegelés helyett tegye inkább a dolgát, és hogy kirúgják őket, ha a tulaj nem látja elég szorgalmasnak a személyzetet, meg hasonlók. A belga nem tehet mást, minthogy derék legény módjára felveszi a kesztyűt az álmosság ellen, s vár. Hogy neki miért kell általában hajnalig fennmaradnia, azt ilyenkor ezerszer megbánja, amíg le nem csukódnak szempillái. Aztán csak arra rezzen fel, hogy lefejelte a falat, és megint...
Addig folytatódik ez, amíg végre valaki oda nem teremtődik a bárpulthoz. Látván, hogy más is szemet vetett a csinos kis felszolgálónénire, kikecmereg menedékéből és megpróbálja átvenni tőle a rendelést. Erről már lekésett. De attól még kitölthet magának némi töményet, ha szerencséje van... Főnöke csak nem méri ki centire, hogy miből mennyi fogyott, s számol el vele minden záráskor, galleonostul és még ki tudja hogy, hiszen honnan a fenéből kellene tudnia, hogy miképpen jár el egy vezető. Szóval egy óvatlan pillanatban előránt a deszka alól egy mosatlan korsót, túlbillenő kezével pedig sikeresen meglöki az éppen akkor ivó vendéget. Ennyi lendülettől csak nem ejti ki a poharat a kezéből, de ha túl közel tartja a szájához, hát ha nem is a fogát veri ki vele, az orráig felcsapó hullámokkal biztosan pofán önti magát. Szép munka.
Csendben megtorpan, fülei elvörösödnek, ártatlan báránykát megidéző tekintetével pedig ítéletet váróan tárja szét karjait.
Összetehetné a kezét a vendégek mennyisége láttán. Nevetni tudna helyzetén. Egy újabb nyugalommal teli műszak, kevés vendéggel, de annál is több unalommal. Kollégáival ritkán elegyedik szóba, többnyire azért, mert valahogy nem találják szimpatikusnak a tenyérbemászó stílusát. Szerinte csak az akcentusa miatt ítélik el, pedig a szamárlétra ugyanazon fokán állnak. Ha csevegne is velük, rögtön leszólják, hogy szövegelés helyett tegye inkább a dolgát, és hogy kirúgják őket, ha a tulaj nem látja elég szorgalmasnak a személyzetet, meg hasonlók. A belga nem tehet mást, minthogy derék legény módjára felveszi a kesztyűt az álmosság ellen, s vár. Hogy neki miért kell általában hajnalig fennmaradnia, azt ilyenkor ezerszer megbánja, amíg le nem csukódnak szempillái. Aztán csak arra rezzen fel, hogy lefejelte a falat, és megint...
Addig folytatódik ez, amíg végre valaki oda nem teremtődik a bárpulthoz. Látván, hogy más is szemet vetett a csinos kis felszolgálónénire, kikecmereg menedékéből és megpróbálja átvenni tőle a rendelést. Erről már lekésett. De attól még kitölthet magának némi töményet, ha szerencséje van... Főnöke csak nem méri ki centire, hogy miből mennyi fogyott, s számol el vele minden záráskor, galleonostul és még ki tudja hogy, hiszen honnan a fenéből kellene tudnia, hogy miképpen jár el egy vezető. Szóval egy óvatlan pillanatban előránt a deszka alól egy mosatlan korsót, túlbillenő kezével pedig sikeresen meglöki az éppen akkor ivó vendéget. Ennyi lendülettől csak nem ejti ki a poharat a kezéből, de ha túl közel tartja a szájához, hát ha nem is a fogát veri ki vele, az orráig felcsapó hullámokkal biztosan pofán önti magát. Szép munka.
Csendben megtorpan, fülei elvörösödnek, ártatlan báránykát megidéző tekintetével pedig ítéletet váróan tárja szét karjait.