Návay bácsi
Hétvégi kocogás közben
Outfit

Sportolással ütöttem el azt a szabadidőt, ami vizsgaidőszakban felgyülemlett, és tanulás mellett adódott. Néha muszáj volt kimozdulni a könyvek mögül, ezt nem tagadhattam, sokkal jobban esik utána leülni és olvasni őket, újult erővel, kitisztult fejjel.
Az utóbbi időben megnöveltem az edzések számát, hogy a karácsonyi, téli időszakban rám rakódott nehezéket leadjam a fenébe, és könnyebb legyek. Minél nehezebb az ember, annál nehezebben mozdul meg. Sose kívántam vissza a roxforti duci-juci külsőmet, ami miatt csúfoltak, pedig csak tíz kilóval nyomtam többet a normálisnál.
Mostanra elértem ugyan az elégedettséget, a vágyott számot-alakot, hogy kedvenc ruhadarabjaimról ne kelljen lemondanom, de a sportolással és a diétával képtelen voltam leállni. Annyira beleitta magát az életembe, hogy már-már függőség felé tendáltam.
Kellett. Szükségem volt a sportra, és arra, hogy tartani tudjam a szintet, hogy mosolyogni tudjak, és főleg tükörbe nézni.
Lefutottam pár kört, idestova fél órája nem is számoltam, mennyit, de csak most álltam meg újra, immár másodszorra, hogy az elvesztett folyadékmennyiséget pótoljam bogyósgyümölccsel ízesített víz formájában.
 - Oh, jó napot, tanár úr. – Kis elfoglaltságom közepette azért észrevettem magam körül az embereket is, köztük a főnixek HVH-ját. Na hát, talán ő is sportolni merészkedett ki a fűtött kastélyból? Meglehet.

Piros tanár bácsi
Hétvégi kocogás közben

És tényleg sportolt. Jó látni, hogy a mozgáskultúra olyan területté vált, ami sosem megy ki a divatból, bár igaz lenne ugyanez az egészséges táplálkozásra is varázslóéknál.
- Rendben – bólintottam, feleletem megerősítéseképp a tegezés kérdésére. Sose szoktam tegeződni felnőttel szemben, egész addig, amíg ő maga fel nem ajánlotta, számomra ez volt a természetes, engem még neveltek illemre a szüleim. Viszont ez már igazán nem az én bajom, bőven volt nekem mit változtatni saját terepemen is. Például a külsőm, hogy észrevegyenek végre. Hogy már nem az a pufók kislány vagyok a Hollóhátból, akit maximum a tantermekben és a könyvtárban látni.
 Megpróbáltam elképzelni a tanár urat hófehér, térdig érő szakállal, és valahogy muszáj volt megráznom a fejem, mert sehogy se állt össze a kép, nem tudtam összeegyeztetni őt a szakállal. Talán azért se volt túl jó képem az öregekről, öregségről, mert a nagyszülői támogatás az én életemből kimaradt. Megint csak azért, mert annak születtem, ami: boszorkánynak. Itt meg a tisztavérűekkel szóba se lehet állni, csak ha magad is az vagy. És most talált ki, hova is tartozol, te mi vagy ebben a kutyult állapotban?
Kínosan felnevettem a tegnapi konyharablás esetére, sajnos megjegyzendő, a manók maradtak a helyükön, de hogy elejét vegyem a dolgoknak, úgy döntöttem, látogatni fogom azt, amelyiket kinéztem. Túl édi, mint egy kiscica, bár a visítós hangját azt kihagynám néhanapján.
- Igen, ez is onnét van már – mutattam a vizes palackomban leledző folyadékra, benne a gyümölcsökkel. Nyamm. Én már csak levezető gyakorlatokat végeztem, s a karnyújtásnál vettem észre, hogy egy számmal mintha nagyobb lenne rám a felsőm, ami nem is olyan rég még pont passzolt, kényelmesen. Ejha, ezek szerint eredményes volt, hogy télen is tartottam a mozgást, az időjárási nehézségek ellenére. Muszáj, karácsonykor mindig minimum a dupláját-tripláját akarják az emberre sózni, ami a kajamennyiséget illeti. – És a tanár úrnak is sikerült megszerezni a forrócsokit?

Piros tanár bácsi
Hétvégi kocogás közben

Igen, tényleg remek, hogy nem kellett este megint lemásznunk a konyhába a kényelmes Levita-toronyból azért, hogy táplálékhoz jussunk. Azért sajnáltam, hogy Zitu manót ott kellett hagyni a nevezett helyiségben, de megnyugtatásomra ma is találkoztam vele.
- Az csúcs – mutattam fel hüvelykujjam, jelzésként, hogy örültem a helyzetnek. – Nem vagyunk ám mi olyan rosszak, csak éhes levitás nem válogat a helyszínben.
Aztán a könyörgés, hogy „hagyjam a Tanár úr, kérem c. számot” szöveg, és hogy még nincs harminc se következett, amin jót vigyorogtam. Általában a nők jobban szoktak problémázni a kor, meg a magázódás-tegeződés kérdésén, az viszont eléggé új infó volt még nekem is, hogy a pirosak HVH-ja egykor kék színben pompázott, mármint na, nem szó szerint, hanem levitás volt.
 - Tényleg? – Remélhetőleg nem hagytam nyitva a szám a csodálkozástól, nem lett volna túl udvarias gesztus, és nem hinném, hogy sportolás előtt a tanerő fogorvosi vizsgálatoat szeretne végrehajtani, azt amúgy se engedném… meg is borzongtam a fogorvos gondolatára.
Na, ilyen szempontból kimondottan örültem, hogy a varázsvilághoz tartoztam inkább, semmint a muglikhoz. A rettegett fogászati kérdés…
- Inkább fejezem be, vár a vizsgára készülés, még van hátra néhány vizsgám az időszakból – feleltem. A gyomrom korgása egyértelmű volt, hogy ideje lenne ennem, de inkább figyelmen kívül hagytam. Ráér az még. Dolgozzon meg a szervezetem a porciójáért.

Návay tanár úr
Hétvégi kocogás közben

- Másképp nem is bírnám ki, csak úgy jönnek az emberre ilyenkor a kalóriák. Meg az undok pluszkilók, pfuj – grimaszoltam. A külsőmre igényes voltam, hogyha már belül unalmas voltam, legalább kívül legyek valamennyire érdekes(ebb).  
- Ú, megnézném – vigyorogtam, a tablókép említésén. Tényleg, ez tök buli, és új infóval gazdagíthatnám az amúgy is tudásra szomjazó agyam.
A kérdésére félig meddig elhúztam a szám, nem mondanám, hogy kikapcsolódásként tekintettem a mozgásra, inkább egyfajta kötelező egészségmegőrzés, illetve mozgás, hogy ellenálljak a téli időszakban nagyon is az emberre tapadó súlyfölöslegnek.
- Inkább csak súlyfelesleg-üldözés. Nehezült gyomorral nem lehet koncentrálni. Éppenséggel elkísérhetem, ha gondolja, de mi már betankoltunk, most, hogy újra működik a konyhánk – ajánlottam fel a kíséretem, ha már invitált. A főnixek legalább olyan szerencsések voltak, mint mi a mi házvezetésünkkel. Valami fantasztikusan fergeteges színt hoztak az életünkbe a különféle közös programokkal is, bár legutóbb önállósítottuk magunkat a konyhafosztás ügyében.

Návay tanár úr
hétvégi kocogás közben

- Feltétlenül – bólintottam. Szerettem bővíteni a tudásomat, és érdekesnek hangzott a tény, hogy az Eridon mostani házvezető-helyettese egykor az én házam tagjai között volt. Néha tényleg elképesztő, hogy mennyire nem lehet csak egy helyre beskatulyázni egy-egy embert, mert mindegyik személyiség-típus megvan mindenkiben, kérdés, melyik az erősebb, na meg a mikor és mennyire?
A tele gyomor pedig, ahogy a tanár úr is egyet értett, tényleg a tanulás ellensége, ilyenkor az ember mindig álmosabb a kelleténél, és kellemetlen, mikor lefejelem a tankönyvet, vizsgaidőszakban tilos a bóbiskolás, muszáj, hogy jó jegyeket szerezzek.
- Ó, ezek szerint nem csak mi tudhatunk magunkénak egy csemegecsárdát – vigyorodtam el arra, miszerint nekik is csordultig van a konyhájuk. Eddig teljesen abban a tudatban léteztem, hogy ez a kiváltság egyedül az éhes szfinxeké.
- A Roxfortban csak egy konyha van. És kik vannak hozzá legközelebb? Hát persze, hogy a borzok, nem tudom, hogy nem tűnt még fel a tanároknak, hogy ők dézsmálják fel a legtöbb kaját – vontam vállat, megosztva ezt az aprócska tényt, hiszen onnét kerültem én át a Bagolykőbe, amit nem bántam meg, de még mindig jobb lenne, ha belebotlanék angol ajkú nebulóba-tanerőbe. Ez a nyelvi megszokás kemény dió, de reméltem, hogy jövőre könnyebben boldogulok majd, és váltok egyik nyelvről a másikra.
Otthon már sikerült ezt megszokni, hogy ott csak magyarul beszélhetek, könnyebb érthetőség kedvéért.
 - Persze, aztán még én is visszajövök, mielőtt kísértésbe esek, és megint kifosztom a gyümölcskészletet – billentettem ártatlanul oldalra a fejem. Legalább konyhafosztogatónak jó lennék, ha már a kviddics, meg úgy a repülés abszolút nem az én hatásköröm. És akkor még szépen, szóvirágosan fogalmaztam, khm.

Zója tanárnő

Ott ültem az udvaron, kezembe a jeggyel. Olya döntés volt ez, amit rég óta halogattam. Meg kellett tennem, vagy életre bánni fogom, hogy elhalasztottam. Általában ódzkodtam attól, hogy olyasmit tegyek, amit a többi ember, aztán ebből a nagy kiemelkedési tervből az lett, hogy semmilyen se lettem. Csak elzárkóztam, és szorongtam, a könyveim mögött, mert azok nem nyújtottak hosszútávon megoldást.
Fel akartam keresni a tanárnőt, de valahogy egy pszichológusi irodában nem tudtam megnyílni, képtelen voltam. Még az ízléses berendezés ellenére is úgy éreztem magam, mintha bűnöző lennék egy vallatáson.
 - Tényleg elnézést, hogy kirángatom, tanárnő, de az irodája feszélyez – kértem elnézést a szokásos köszönési formulák után.

Zója tanárnő

- Thank you – váltottam váratlanul angol nyelvre. Idegességemben még mindig ezt szoktam tenni, ha valami nem stimmel belül. – Elnézést, még mindig szokásom a nyelvkeverés.
Megkönnyebbült mosolyt eresztettem a tanerő felé, és kimondottan hálás voltam, amiért segített még így is, hogy kicsit elviselhetetlenül süni voltam néhanapján.
- Hát, nem is tudom. Nem érzem magam a helyzet magaslatán. Már eltelt egy teljes tanév, és még mindig szokatlan itt, hiába ez az alapkultúrám, mégis úgy érzem, az angol jobb – fejtettem ki, hogy miért is éreztem szükségét ennek a beszélgetésnek.
- Illetve mondott valamit egy régi ismerősöm. A Roxfort óta idén találkoztunk újra először. Durva volt, mint mindig. A fejemhez vágta, hogy attól, hogy azt a bizonyos terméket becsomagolják, még nem lesz belőle édesség. Tényleg unalmas lennék? Egy kívülről szép, de belül üres dísz? Példát kell mutatnom a húgomnak, úgy félek, hogy nem vagyok még mindig elég jó.

Zója

- Köszönöm a megértést – reagáltam a mondatára, miszerint külföldi a választottja. Az orosz nyelvre inkább csak ingattam a fejem, ahhoz nem értettem, és a kultúrájuk is távol állt tőlem. – Az nem menne, sajnos nem volt szerencsém a tanulásához. De garantált, hogy a lengyelt se fogom most már megtanulni. Inkább görögül tanulnék szívesen
Azt már nem fűztem hozzá, hogy mi erre az indokom. A rossz élmény, ami a repülés elleni érveimhez is társult, tett róla, hogy ne akarjam megtudni, vajon milyen kifejezéssel hagyott ott a tisztáson az a bizonyos úrinak nem nevezhető személy. Soha ne akadjak vele újra össze. Rühellem a kviddicset. Ő meg túlságosan mániákus. Nem férünk össze, ez van.
- A rellonosokkal semmi bajom, ők jó fejek. Egyikük még úszni is megtanított, de az Edictum cikke után félek vele is találkozni. A barátnője kitekerné a nyakam, ha nem engem is ütővel intézne el – szisszentem fel. Ja, a Roxfortban hallottam arról a csúnya balhéról, de azért még láttam egy jó esélyt arra, hogy talán annyira mégsem vészes az a leányzó. Csak tudnia kell, hogy a cikknek nincs alapja, és a párja teljes mértékig az övé.
Nem szándékozom senkit megfosztani az övéitől.
- Hát… sajnos én mégis azt látom, hogy igaza van. Egész nap a könyvtárban vagyok, néha úgy kell kirugdosni engem onnét zárásnál, alig csinálok közben valami mást. Szinte nem is nagyon látni engem, hogy léteznék. De jobban zavar, hogy a bántásai ellenére mégis kedvelem őt. Szeretnék a barátja lenni, de tudom, hogy esélytelen. Ő megközelíthetetlen, tipikus zenész– vallottam be Zójának, hogy mégis mi a nagy dilemmám oka.
Aztán a téma rögtön a testvéri felelősségre terelődik, ami jogos félelmem. Szeretném, ha a húgom azt látná, hogy törődöm vele, és igyekszem jó példával előjárni, de ez sokszor nem könnyű úgy, hogy nem együtt nőttünk fel. Azt a döntést, hogy őt választottam, azt viszont soha a büdös életbe nem fogom megbánni. Ő a kishúgok tökélye, és kész.
- Ó, igen, ő a legjobb kistesó. Kicsit megviselte, hogy iskolaváltás lesz, már nem előkészítős, de én majd itt leszek, hogy segítsek neki beilleszkedni. Próbálja csak meg valaki bántani, nem ússza meg következmények nélkül.