Anna, Mesélő

Beköszöntött a tél, végre itt is. Már rengeteget hallottam ebben az évben anyától, hogy náluk annyi hó, meg ennyi, meg különben is. Alig vártam, hogy itt legyen, és mivel most teljesült a kívánságom, meg is nézem így a falut, meg körbesétálok mindenhol.
Meleg bakancs, fekete vastag szövetkabát, hozzá sapka, sál, és még kesztyű is, akármennyire hihetetlen tőlem. Bebugyolálva magam indulok le a toronyból, le a lépcsőkön, át a bejárati csarnokon, egészen a kapuig, ahol gyorsan kiszökkenek. Talán lehet, talán nem, de most nem is érdekel.
Lassú sétával leérek a faluba, a Fő Utczára, elhaladok a sok bolt, és otthon mellett, mígnem megpillantom álmaim helyét, egy játszóteret. Mikor a kapujába érek, nem leszek egyedül, mert amíg nem láttam ide valaki szintén bejött.
Kicsit megtorpanok, de aztán bemegyek. Nem tudom, ki az, de majd most megtudom.
Ugrándozva közelítem meg, és egy mellette lévő havas hintára ülök le, anélkül, hogy leporolnám. Kabátom érintkezik vele, és nem telik bele pár másodpercre, le "izgem- mozgom" a havat róla. Sokkal bulibb így, mintha lesöpörtem volna.
Valami azonban nem hagyott nyugodni...
- Miért lógatok az orrod?
A hanglejtésem a mondat vége felé emelkedik meg, így olyan hatást kelthet, mintha két éves volnék. Pedig nem annyi vagyok. Már betöltöttem a 15- t is.
A kérdésem után megfogom a hintám két fogódzóját, és én is meglököm magam egy kicsit, aztán besegítek a testemmel is, hogy aztán szálljak, mintha csak nyár lenne, és jóval fiatalabb lennék.
Bár nyikorog, most jó hallani ezt a hangot. A természet, és ez a hely is pihenni szeretne, de én nem hagyom. Vagyis mi nem hagyjuk, csak a másik, nem tudom, hogy ki ő, na szóval ő enyhébben feszeget a fémet, mint én...

Anna és a Mesélő
/fogalmam sincs, miért hittem, hogy nem én jövök?! bocsánat a késésért/

A kérdésem úgy hat a lányra, mint derült égből villámcsapás. A viccelődést szeretem, és most pont meg tud nevettetni az orros dologgal ő, akit nem tudom, kicsoda, de a hangja már ismerős. Amikor a nevemen szólít, akkor kicsit nézek, igen, biztos, hogy ismerem, de tényleg fogalmam sincs, ki ő.
- Ismerjük egymást?
Cincogom, mert egyszerre szégyellem magam és várom kíváncsian, hogy kivel is találkoztam. És ezen amíg nem válaszol nem tudok napirendre térni, ami pedig elég hosszadalmas folyamat lehet, ha rajtam múlik.
Hogy mit is keresek a játszótéren, csak egy vállvonást ér meg számomra, meg egy nagyon rövidke mondatot, de semmit többet.
- Jó időnek nézett ki, és hiányzott már a levegő.
Ha még nem tudnám meg a nevét a lánynak, hirtelen leesik. Ő volt, akinek hála majdnem feldobtuk mindketten a talpunkat, aztán még jót vihorásztunk a gyengélkedőn, míg a bácsi helyrehozott mindkettőnket. Nem fogom sosem elfelejteni, az biztos. Első nagyobb volumenű esemény az itteni életemben, amikor se szülők, se nagyszülők, rosszabb esetben pedig se a testvéreim.
- Már nem akarok meghalni, és a kedvem is egyre jobban javul az itt töltött időm alatt. Már vannak ismerőseim, és kezdek beilleszkedni is. Bár ettől még messze vagyok. És te lemondtál már a hirtelen, ellenőrizetlen kóstolásokról?
Vigyorodom el, mikor az egyébként kellemes hidegben felkerekedik a szél, hogy felkapva a hópelyheket keringőzzön velük. A hajam még szerencse, hogy össze van fogva, most biztos, hogy a számból kéne kiszedni minden egyes szálat.
Megigazítom a sálam, mert kezdek fázni, amikor is a szemem sarkából látom, hogy papírcetli repül ki a hinta egyik csövéből. Nem akarom megfogni, még csak nem is izgat a dolog, mert ismerem én ezeket a cserfes kis papírokat. Nem akarok még egyszer ráfázni sem, így csak magamban könyörgöm, hogy vigye el innen messzire azt a pergament, papírt, tudom is én, hogy mit.
Felkapja egy újabb szellő, meg még egy, ami az ölembe hullajtja. Becsukom a szemem, nem akarom látni, mi fog történni, aztán csak az egyiket hunyorogva mégiscsak meglesem, mi van rajta. Hiába, a kíváncsiságom győzedelmeskedik, vesztemre. Csak annyit látok, hogy álmok, meg teve, aztán máris olyan érzésem támad, mintha valaki a szemhéjamra akasztott volna egy kötelet és húzná lefelé. Az érzés, ami ekkor körbevesz, rémisztő. Az előbb még fáztam, most meg már melegem van. Elaludtam, és álmodom?
Lassan nyitom ki a szemem, mert túlságosan tisztán látom magam előtt a napot, aztán mikor ez be is bizonyosodik, egy nagy puszta, sivár, kopár homoktenger felett, akkor az első dolgom, hogy leveszem a kabátom és a téli kiegészítőim, amiket aztán a kabát ujjába teszek, a kabátot meg a karomra fektetem, hátha meg akar viccelni ez az izé.
Magam mellé pillantok, és jééé, tényleg Anna van mellettem, bár lehet, hogy ez csak a képzeletemben van így, a játszótéren viszont nem ő volt velem. Felé fordulok, a távol nem érdekel, a hangom pedig kissé megfáradt, kissé aggodalmas, meg kissé izgatott. Utóbbi csak egészen picit.
- Már megint életveszélybe kerültünk? Vagy most kivételesen megússzuk?
Nevetem el magam, de csak kényszeres "hisztis nevetés"- sel, és remélem, hogy nem olyan lesz ez az esemény, mint a múltkor, amikor majdnem távoztunk e földről.
Csak Annára figyelek, hátha neki van ötlete, hogy mi a fészkes fenét kellene most csinálnunk, mert nekem bevallom, most halvány lila gőzöm sincs.

Anna, Mesélő

Annával csak egymásra nézünk, meg a sivatagban gyalogló férfire, aki egyre közelebb jön hozzánk. Nagyon remélem, hogy abban igaza van Annának, hogy nem vagyunk megint halálközeli állapotban, és azt is, hogy ő kézben tartja a dolgokat. Hirtelen a kis fejembe szökik az a pár sor, amit utoljára olvastam, mielőtt idekerültem, majd elkerekednek a szemeim, pont akkorra, mire az a mogorva fószer elér minket és máris gorombáskodik. De előtte még a kezembe nyomja az egyik teve kantárját, merthogy kettő állata is van. Kicsit jobban megfigyelem az állatokat, és szegények úgy tele vannak pakolva, mint a szamarak nálunk. Az egyik oldalát kicsit tüzetesebben megvizsgálom, hogy van-e valami, amit esetleg elcsórhatnék, de a sok durva anyagon és egy darab papíron kívül semmit nem látok, így nem is foglalkozom vele tovább. A szememet inkább a férfire emelem, és elgondolkodom rajta, hogy ő biztos tudja, hogy mit ezen a helyen, hiszen elég gyakorlott lehet már.
Rögtön utánzom a mozdulatait,  Annát is odarántom magam mellé, hogy valamennyire fedjen minket a szárazságtűrő állat árnyéka, ha nem érti, miért tettem, akkor a napra mutatok, nem szólok semmit, hiszen a torkom majd kiszárad, de hát a kastélyban ittam... Ami azt jelenti, hogy emögött vagy mágia áll vagy csak szimplán piszok nagy balszerencsénk van. Az agyam is kezdi feladni a létezésének reményét, de azt inkább attól, ahogy Ghaffar, merthogy így hívják, a mi dolgainkra rá nem kérdez. De Isten látja lelkemet, tőlem semmit sem kap. De héééjjj! Lehet, hogy tudom a megoldást.
- Tudod mit? Akkor máris jössz egy kis vízzel, ami mindkettőnknek elég, mert a tevéd kantárját egy ideje már fogom. Én segítettem neked, akkor most te segíts nekünk. A többiről utána beszélhetünk.
Válaszolok vissza, remélve, hogy Anna nem fog valami szögesen ellentétes dolgot kitalálni. Ha meg igen, majd elmegyünk és közösen megbeszéljük, Ghaffar hallótávolságán kívül.
Most viszont csak várom, hogy akkor mi is lesz Ghaffar válasza a kissé lehet, hogy pimasz és botor megjegyzésemre.

Anna, Mesélő
(Bocsi, hogy nem viszem tovább, de egyrészt nem is akarom, másrészt nem szeretek sablon lenni)

Igazából remélem, hogy nem fog minket páros lábbal rugdosni a következő oázisig, amiért azt adtam neki válaszként amit, de szerencsére nem így történik. Kapunk pár korty vizet, ami tökéletes lesz egy ideig. Azonban ennyivel nem fogjuk megúszni, érzem előre, és nem kell csalódnom. Megint járni kezd az agyam, kissé feltűnésmentesebben, és megpillantom a kis papírt is, amit ezúttal körülbelül meglóbál előttünk. Csak a betűtípust látom, semmi egyebet, de a fantáziám meg sem mozdul.
- Mit szólnál ahhoz, hogyhaaaa.....
Ránézek Annára, hogy most rajta lesz a sor az alkudozáson, merthogy nekem semmim sincs, csak a kabátom, azt meg nem adom oda, otthon szükség lesz rá. Hacsak az egész kalamajka után vissza nem kapjuk mindezt. Ezt viszont nem vagyok hajlandó megkockáztatni.
- És ha azt mondom, hogy képesek leszünk nélküled boldogulni?
Fordulok a férfi felé, és megint csak remélem, hogy Annának lesz annyi telepátiája, hogy mellém álljon, és ne kezdje el pánikolni. Mást viszont nem teszek, mert nem tudom, ez milyen reakciót vált ki Ghaffarból. De nagyon remélem, hogy inkább megelégeli a dolgot, és segít, mintsem játszunk itt naphosszat.