Lendületesen lépdelek az utcán. Levágott ujjú kesztyűmről szedegetem a fantomszöszeket, hogy még véletlenül se kerüljek szemkontaktusba senkivel. Remek kedvem van, és nem kockáztatok, hogy bárki bármivel kizökkentsen ebből az állapotból. A tegnap estére terelődnek gondolataim. Úú, az elég jó volt. Bolondos félmosoly suhan át az arcomon az emlék hatására. Tisztában vagyok vele, hogy akár azt is megtehetném, hogy továbbgondolom az eseményeket, és a női észjárás tökéletes példájaként esetleges jövőbeni történéseket fantáziálok hozzá. De nem. Most csak lazán ellibegek az ajándékként kapott jókedvemmel az utcán a játszótér felé.
Odaérve eresztem le kesztyűs kezemet, hiszen itt már nincs szükségem védőfalra. A játszótéren senki nem fog zaklatni a tanulással, az időjárással és egyéb felesleges témákkal. Tekintetem célirányosan a hinták felé szegeződik, hiszen mikor kitaláltam, hogy ide jövök ábrándozni, konkrétan arra gondoltam, hogy a hintában ücsörögve vigyorgok majd magam elé.
Mi? Foglalt a hintám. Az én hintám. Amelyiknek az a kellemesen dallamos nyikorgása van. És az hagyján, hogy foglalt, de egy magam-fajta, játszótéri outsider lány ücsörög benne. Színes haja pajkosan libben, miközben löki magát a hintán. Önkénytelenül is összehúzom a szemem. A koncentrálás számlájára írható ez a mozdulat. Fürkészőre vált a pillantásom, és ebben a minutumban hasít belém a gondolat, hogy lehet, hogy most úgy nézek ki kívülről, mint egy vadászó T-Rex. Inkább magamra erőltetett "mindenmindegy" lazasággal átsétálok a kőpadokhoz, szemem sarkából figyelve a trónbitorlót. Egy másik helyzetben kifejezett szimpát tápláltam volna irányába, de ma akaratlanul is egy tervemet törte derékba. Mondjuk azzal, hogy pont az én hintámat találta ő is tetszetősnek. Ez megint egy pont a javára. Micsoda ellentmondások egy szimpla játszótéren.
Leülök a padra és gyorsan körbepásztázom a terepet, hátha akad még itt valami rendellenes. Ami nem úgy van, mint ahogy én ezt elképzeltem. Ó, anyukám mindig mondja, hogy leszokhatnék arról, hogy makacsul ragaszkodok az elképzeléseimhez. A játszótéren minden más megszokott. Így visszatér tekintetem a lányhoz. Pillantásunk összetalálkozik. Furcsa módon nem kapom el a fejem, és még egy "jó ez a hintázás, mi?" - féle együttérző, halvány mosolyt is megeresztek felé.
Odaérve eresztem le kesztyűs kezemet, hiszen itt már nincs szükségem védőfalra. A játszótéren senki nem fog zaklatni a tanulással, az időjárással és egyéb felesleges témákkal. Tekintetem célirányosan a hinták felé szegeződik, hiszen mikor kitaláltam, hogy ide jövök ábrándozni, konkrétan arra gondoltam, hogy a hintában ücsörögve vigyorgok majd magam elé.
Mi? Foglalt a hintám. Az én hintám. Amelyiknek az a kellemesen dallamos nyikorgása van. És az hagyján, hogy foglalt, de egy magam-fajta, játszótéri outsider lány ücsörög benne. Színes haja pajkosan libben, miközben löki magát a hintán. Önkénytelenül is összehúzom a szemem. A koncentrálás számlájára írható ez a mozdulat. Fürkészőre vált a pillantásom, és ebben a minutumban hasít belém a gondolat, hogy lehet, hogy most úgy nézek ki kívülről, mint egy vadászó T-Rex. Inkább magamra erőltetett "mindenmindegy" lazasággal átsétálok a kőpadokhoz, szemem sarkából figyelve a trónbitorlót. Egy másik helyzetben kifejezett szimpát tápláltam volna irányába, de ma akaratlanul is egy tervemet törte derékba. Mondjuk azzal, hogy pont az én hintámat találta ő is tetszetősnek. Ez megint egy pont a javára. Micsoda ellentmondások egy szimpla játszótéren.
Leülök a padra és gyorsan körbepásztázom a terepet, hátha akad még itt valami rendellenes. Ami nem úgy van, mint ahogy én ezt elképzeltem. Ó, anyukám mindig mondja, hogy leszokhatnék arról, hogy makacsul ragaszkodok az elképzeléseimhez. A játszótéren minden más megszokott. Így visszatér tekintetem a lányhoz. Pillantásunk összetalálkozik. Furcsa módon nem kapom el a fejem, és még egy "jó ez a hintázás, mi?" - féle együttérző, halvány mosolyt is megeresztek felé.