Állia

Órái végeztével úgy döntött, hogy egy kis levegőváltozásra van szüksége, így ahelyett, hogy az iskola birtokán keresett volna magának egy csendes kis zugot, szokatlan módon a falu irányába indult meg. A hűvös időjárásra tekintettel vastag sálat, és kesztyűt is húzott - előbbit egészen az orráig -, úgy vágott neki útjának. Bogolyfalva felé menet nem találkozott egy ismerősével sem, amit egyáltalán nem bánt, nem volt kedve az értelmetlen bájcsevegésekhez.
Egy pillanatnyi hezitálás után a település határa felé irányította lépteit, hogy egy addig még általa be nem járt területet fedezzen fel. Érzéke volt a nyugodt helyek megtalálásához, így még csak meg sem lepődött, amikor kis idő múlva egy bájos kis tavacskánál lyukadt ki. Környéke kihalt volt, csak a természet hangjait lehetett hallani: a szél süvítését, az állatok motozását, a növények nyögését a szinte már dermesztő fuvallat alatt. Céltalanul bóklászott, megkerülte a víztükröt, hogy aztán az azt övező fák közé vesse magát, céljául egy vén fűzet tűzve ki. Ahogy közeledett a faóriás felé, észre kellett vegye, hogy társasága akadt: az ágak között egy másik lány üldögélt már. Egy pillanatra megtorpant, elgondolkodott, hogy megzavarj-e a másikat, míg végül úgy döntött, megér egy próbát a dolog, hátha nem küldik el melegebb éghajlatra alkalmatlankodása miatt.
Lépteit tehát az idegen felé irányította, és mikor már pár méteres közelébe ért, egy rövid torokköszörülés után meg is szólította.
- Szia! Bocsi, zavarok?
Meg sem várva a választ lépett közelebb, hogy jobban megvizsgálhassa a lányt, aki korabelinek tűnt - hamar arra a megállapításra jutott, hogy egy iskolatársával futhatott össze. Második pillantásra azt is nyugtázta, hogy életében nem látta még őt, így sem levitás, sem gólya nem lehetett. Következtetéseit igazolandó újabb kérdést tett fel neki:
- Jól gondolom, hogy te is bagolyköves vagy? Még nem láttalak a suliban, bár ez nem meglepő, tekintve, hogy elsős vagyok.
Megszólalását követően kicsit megemelte szemöldökét, ezzel jelezve, hogy egyben kérdésnek is szánta előző mondatát; kíváncsi volt, hogy ezúttal miféle diákkal hozta össze a sors.

Állia

Az ismeretlen lány továbbra is maga elé bámulva adta meg válaszát Lyrának, ami, meg kell hagyni, zavarta kissé a levitást. Már épp indult volna, hogy megkerülje és megvizsgálhassa arcát, mikor végül a rellonos megfordult, hogy felmérje társaságát.
Kíváncsian figyelte a lány vonásait, ám nem sokat tudott kiolvasni belőlük, a másik megmaradt az udvarias érdeklődésnél és ennél többet Lyra sem tudott megfejteni belőle. Első kérdésére tömör választ kapott, ami tetszett neki, nem volt híve a felesleges szócséplésnek. Az utána következő mondatokra azonban halványan összeráncolta szemöldökét, hiszen épp most mondta neki az idegen, hogy nem ismeri, mégis egyből eltalálta házát. Csak egy pillanatnyi töprengés kellett hozzá, hogy rádöbbenjen: minden bizonnyal a sáljára tűzött címer árulta el, hogy a kékek közé tartozik. Egyből szimpatikusabb lett számára a lány, kedvelte a következetes embereket. Ezen felbuzdulva egy bátrabb mosolyt engedett meg magának, miközben válaszolt.
- Igen, az vagyok. Benned melyik ház tagját tisztelhetem? Leülhetek?
Ismét csak költőinek szánta második kérdését, csak illedelmességből tette fel, nem hitte volna, hogy a lánynak bármi kifogása lesz ellene, így hát közelebb lépett és letelepedett mellé. Amint leült a földre, ismételten rá kellett döbbenjen, hogy bizony már hűvösre jár az idő, lassan beköszönt a tél. Egy pillanatnyi gondolkodás után előkapta pálcáját, majd halkan elmormolta az igét, amellyel egy apró, meleg lángocskát idézhet meg.
- Lacarnium Inflamare! Így ni, máris jobb, nem?
Rávigyorgott a másikra, majd pálcájával úgy irányította a kis tüzet, hogy az kettőjük között legyen, ezzel melegítve őket. Pár pillanatig csendben, gondolataiba merülve üldögélt, majd hirtelen villant agyába, hogy még be sem mutatkozott. Halvány pír jelent meg arcán, úgy fordult ismét a mellett lévőhöz.
- Egyébként Lyra vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.
Kinyújtotta kezét egy kézfogásra, közben szemeivel újra a lány - új ismerőse! - arcát fürkészte. Lehet, hogy mégse olyan reménytelen eset a barátkozásban?

Állia

Miközben megindult társasága felé, az arrébb húzva sálját fényt derített a rejtélyre: egy sárkányos címer díszítette öltözékét. Szóval egy újabb rellonossal hozta össze a sors. Csak ennyi kellett, hogy gondolatai közé beférkőzzön egy bizonyos másik, hímnemű sárkány, ajkai közül pedig egy sóhaj szakadjon ki. Azonban nem álmodozhatott, figyelmét visszaterelte a lányra, aki szóban is megerősítette a zöldek közé tartozását, hogy utána maga mellé invitálja. Barátságos tanácsára csak egy újabb mosollyal felelt - hosszú kabátja lévén, ő lábai helyett arra ült, hogy elkerülje az esetleges kellemetlen fel- vagy épp megfázást.
A melegítőbűbáj elvégzését követően a bemutatkozásra került sor közöttük, majd kézfogásuk után Lyra szólalt meg ismét.
- Még nem is hallottam ezt a nevet, de nagyon tetszik.
Egy újabb, az előzőeknél szélesebb vigyort villantott Álliára, majd ráunva a némaságra még egy kérdést tett fel a rellonosnak.
- És téged mi szél hozott erre? Csak levegőzni jöttél egyet, vagy volt valami konkrét szándékod is itt, a tóparton? Ah, remélem nem vagyok tolakodó.
A pír visszatért arcára, félt, hogy túlzásba vitte a kérdezősködést, elvégre az visszás is lehetett, hiába, hogy ő csak érdeklődni akart. Szerencsétlenül érezte magát, hogy ennyire suta a beszélgetések terén, most érezte igazán kárát, hogy szívesebben töltötte idejét könyvek vagy állatok, mint emberek között. De hát minden rossz szokást meg kell törni egyszer - még ha nem is tartotta rossznak általános zárkózottságát -, és épp itt az ideje, hogy gyakorolja kicsit a társalgás művészetét. De hát, minden kezdet nehéz, ahogy mondani szokás.
Ez utóbbi mondást tökéletesen igazolta ő is, ahogyan száját rágcsálva, kezeivel kabátja ujját gyűrögetve ült, és vadul gondolkodott, hogy mégis mivel oldhatná a feszültséget. Általában nem zavarta két ember között a csend, de most érezte, hogy ez az a fajta kínos némaság, amely akkor van jelen, ha még nem sikerült megtalálni a közös hangot. Csak abban reménykedhetett, hogy kérdéseivel sikerült beindítania valamiféle beszélgetést, más esetben reménytelennek tetszett helyzete, ötletei kimerülőben voltak.

Állia

Miközben a tó partján üldögélt új ismerősével, öntudatlan kalandoztak el gondolatai eddigi itt töltött élete felé. Ahhoz képest, hogy teljesen új volt neki  mind a környezet, mind az emberek, már most otthonaként gondolt az épületre, és új családjaként háztársaira - no meg persze egy zöld is helyet kapott a kis femiliben. Megdöbbentette az a végtelen gondtalanság, amiben napjai teltek, szinte az volt az érzése, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Ez volt a helyzet most is: találkozik egy lánnyal a falu mellett, aki még véletlenül sem bunkó, nem piszkálódik, nem valami elvetemült félőrült, hanem tökéletesen megvannak. Gyanús volt neki, hogy eddig senkivel sem hozta össze a sors ittléte során, akivel nem ez lett volna a helyzet.
De ahelyett, hogy ilyesmin gondolkodik, illene örülnie szerencséjének, és visszairányítania figyelmét a beszélgetésre.
- Köszönöm. Hát nem túl gyakori, Magyarországon nem nagyon adnak eredeti latin neveket, ez apa mániája nálunk. Habár ha jól tudom, az iskolában pont van még egy Lyra, legalábbis nekem ezt mondták, de még nem találkoztam vele.
Egy perc sem telt el, és már meg is kapta a következő választ is, egy kérdéssel megtoldva, melyre elgondolkodva válaszolt.
- Csak sétálni akartam egyet a levegőn, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felfedezősdit játszottam. Még nem jártam eddig erre, és gondoltam, épp itt az ideje. Aztán megtaláltam a tavacskát és megláttalak téged is. A többit már tudod.
Egy újabb mosolyt küldött Állia felé rövid története befejeztével, majd eszébe jutott, hogy az esetleges szorgalmiról egy szót sem szólt még, így gyorsan folytatta is a beszédet.
- Most, hogy így mondod, nem ártana végre dolgoznom egy kicsit, de annyira semmi kedvem az ünnepek előtt nekiállni tanulni. Majd ráérek év vége előtt hajtani.
Felnevetett saját lustaságán, majd tekintete újra a messzeségbe zuhant, gondolatai azon jártak, hogy még mennyi idő jut neki, nekik, mielőtt kénytelen lesz a nyáron hazamenni. A lelke egy eldugott zugában persze hiányzott neki otthona, de jelenleg sokkal érdekesebb volt a kastély és a benne élők világa, mint a már megszokott napok Kolozsvárott.
A lány hangjára tért magához, aki egy újabb kérdést tett fel neki. Félig még mindig otthonára gondolva, szórakozottan válaszolt.
- Igen, igen, gólya vagyok. Tényleg, és te? Nem tűnsz sokkal idősebbnek nálam.
Arcát a másik felé fordította, majd nem kellett sok, hogy az most a szünete felől érdeklődjön.
- Szeretem, nem értem azokat, akik szerint unalmas, én élvezem, ha azt csinálhatom, ami érdekes. Még ha néha tanulni is kell - egy fintorra húzta el a száját, majd felnevetve folytatta válaszát - Nem megyek haza a szünetre, úgy voltam vele, hogy ez az első évem itt, akkor már legyen teljes és töltsem itt az ünnepeket is. Nem tudom egyébként, mi itt a szokás, körülbelül mennyien mennek haza? Kihalt lesz majd a kastély? Lesz valami különleges program szentestére?
Észre sem vette, hogy már szinte dőltek belőle a szavak, és tekintetét egy pillanatra sem kapta le a lányról, végig a szemeibe nézve beszélt. Befejezve a mondatot azonban hamarosan észbe kapott, és lesütve tekintetét dünnyögte el halkan egy időre az utolsó mondatát.
- Jaj, ne haragudj ha túl sokat beszélek, nem tudom, mi van velem.
Szemeivel újra a lányra tekintett és kíváncsian várta, hogy mit reagál majd a rellonos.

Állia

Ahogy lassan feloldódott, egyre könnyebbé vált a beszélgetés a számára, habár még mindig kissé kényelmetlenül érezte magát, ha sokáig csak a saját hangját hallotta. Ennek ellenére felbátorodva válaszolgatott és kérdezett újra és újra az idősebb lánytól, mivel más ötlete úgy sem volt, amivel elüthették volna idejüket.
- Hogy érted, hogy a szöges ellentétem? Mármint a szorgalmikra gondolsz? Én se vagyok ám mindig ilyen, csak utóbbi időben jobb dolgom is volt, mint a könyvek fölött görnyedni.
És a legmeglepőbb mindebben az volt, hogy tényleg úgy állt a dolog, hogy Lyra szívesebben töltötte idejét mással, mint imádott könyveivel, és nem is bánta ezt kimondottan. Az előző évekhez viszonyítva volt ez igazán furcsa, mert eddig az írott oldalakban találta csak meg igazán társát - no persze az állatok mellett -, de idén rá kellett jönnie, hogy egyes emberek társaságát is kimondottan élvezi. Szokatlan volt neki ez a változás, ahogy az eddigi zárkózottsága kezdett semmivé lenni. Persze még nem volt egy közösségi ember, de jó úton halad efelé, azt viszont már nem tudta, hogy ennek örül-e. Valahol mindig megvetette kicsit azokat, akik csak másokra támaszkodva tudtak meglenni, és büszke volt függetlenségére. Most viszont átkerült a másik oldalra, és kezdte más szemszögből vizsgálni a dolgokat, hogy nem is olyan kellemetlen, ha további emberekkel kell számoljon életében.
Gondolatmenete végére pont meg is érkezett Állia újabb válasza, amely megerősítette korábbi elképzelését a lány korát illetően. Megjegyzésére csak elmosolyodott és helyeslően bólogatva toldotta meg a lány szavait.
- Annak is szántam, szinte sugárzod magadból a fiatalságot.
Ez így volt, a lányból áradt a még gyermeki aura, habár nem tudhatta, hogy idősebb korában milyen lesz, egyelőre nyílt volt és vidám, a legtöbb korabelihez hasonlóan. Ezt az általános jókedvet lehetett kivenni szavaiból is, melyekkel a kastélybeli karácsonyról kezdett el mesélni a levitásnak. Az érdeklődve hallgatta, mindent tudni szeretett volna előre, amit csak lehetett. Nem viselte túl jól a meglepetéseket, főleg, ha azok negatívak voltak, jobb szeretett előre felkészülni az elkövetkezendő dolgokra.
- Miért lesz érdekes a vacsora? Mármint a menün kívül lesz valami más különlegesség is?
Minden részletet hallani akart, az sem érdekelte, ha ezzel lelövi magának a poént, egyszerűen túlontúl kíváncsi volt, hogy mit tartogathat számára az iskola a szünetben.
Elnézést kérése után a rellonos halkan felnevetett, feltehetőleg rajta. Ezen megint elszégyellte kicsit magát, azonban megelégelte az állandó pironkodást így megemberelve magát egyenesen a barna szemekbe tekintett és állta a másik pillantását. Attól függetlenül, hogy ő volt a fiatalabb, nem állt szándékában kisgyerekként viselkednie, egy határozott emberként tekintett magára, és ehhez akarta tartani magát, mindenkivel szemben.

Állia

Az emberi kapcsolatok terén lévő tapasztalatlansága lehetett az oka, hogy most is félreértette a rellonos szavait. Szemöldökeit megemelve hallgatta annak magyarázatát, hogy ő mire is gondolt, és csodálkozása csak nőttön nőtt, amikor az befejezte a mondandóját. Közvetlen? Ő? Ugyan, dehogy, csak próbált nem élhetetlennek tűnni új ismerőse előtt, tartva a felesleges bátorító szócsépléstől. Ennek szellemében, egy rövid, önmagát gúnyoló kacaj után válaszolt.
- Nem vettem bántásnak, de szerintem félreismertél. Nem hinném, hogy közvetlen lennék, sőt, ha tehetem, kerülöm az embereket.
Őszintén, nem nagyon érdekelte, hogy erre mit mondhat a másik, életfelfogásában nem szerepelt a többi emberhez való igazodás. Ő ilyen, és erről ennyit, változni nem valószínű, hogy nagyon változna. Ha valakit zavar, hát így járt, ő tökéletesen meg volt elégedve a helyzetével jelenleg.
Negatív gondolatai azonban hamarosan semmivé lettek, mikor Állia barátságos kérdései után rádöbbent, hogy valószínűleg kissé túlspilázta magában a dolgot. Idegességétől megszabadulva szusszantott egyet, hogy utána újra mosolyogva fordíthassa figyelmét a lány felé.
- Igen, nagyon szeretek, ha tehetem, mindig olvasok egy keveset. Furcsa lehet, de szeretem a szakirodalmakat, ha épp érdekel az adott téma. Főleg a mágikus bestiákról szóló kötetek érdekelnek, de újabban oda meg vissza vagyok az elemi mágiáról szóló tanulmányokért is. De persze mellette a könnyebb témájú könyveket is kedvelem, a mugli írók munkáit sem vetem meg.
Egy levegővételre hadarta el válaszát, mindig elragadta a lelkesedés, ha drága irományai jöttek szóba, magáról elfeledkezve tudott akár órákon át is mesélni az éppen olvasott műről. Azonban most hamar magához tért, így egy nyugodtabb levegővétel után visszadobta a labdát társának.
- És te? Egy másik könyvmolyhoz van szerencsém, vagy te inkább kerülöd az olvasást, amennyire lehet?
A tőle szokatlan bókáradat után a téma a közeledő karácsony felé terelődött, amely kimondottan felkeltette Lyra érdeklődését. Ez volt az első éve a kastélyban, így érthető volt, hogy tudni akarta, mire számítson a szünetben, ha már egyszer itt tölti. Azonban a rellonos lány nem mutatkozott túl közlékenynek, minden bizonnyal csak a levitást akarta megóvni attól, hogy elrontsa a meglepetését, nem tudhatta, hogy ezzel csak bosszantja a kéket. Ha egyszer ő tudni szerette volna, hogy mi lesz, akkor ne más döntse már el, hogy mi neki a jó. Ettől függetlenül nem akarta elrontani a hangulatot, így beletörődve a másik nemleges válaszába csak aprót bólintott.
- Hát jó.
Mikor a másik szemeibe pillantott annak rövid nevetése után, olyan kommentet kapott, amelyre a legkevésbé sem számított. Rellon? Most már egészen biztos, hogy félreismerte a lány. Rá is vágta volna rögtön ezt, azonban egy rövid belegondolás után rá kellett jöjjön, hogy talán van alapja a dolognak. Egyelőre nem akart azonban jobban belemenni ebbe, még csak elmélkedés szintjén sem, így inkább egy kitérő válasszal intézte el a meglepő szavakat.
- Nem sértettél meg. Ami a rellont illeti... Hát, ha így gondolod, biztosan, bár szerintem én tökéletesen beillek a kékek közé.
Egy apró mosollyal ajkain zárta le ezt a témát, helyette inkább pálcájával közelebb intette magához az azóta is szüntelenül lobogó kis lángocskát, hogy aztán belebámulva merüljön el újra csapongó gondolataiban.