37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bogolyfalva - Emily Dorothea Fisher összes hozzászólása (158 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 » Le
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2020. március 20. 18:06 Ugrás a poszthoz

Gréta

Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg meg fogja tudni oldani a dolgot, de ki vagyok én, hogy megmagyarázzam neki, amit ő ennyire magabiztosan kijelentett? Senki. Ugye. Szóval hagyom, hogy ha szeretné a holtakat felverni a temetőben, magára haragítani Bözsit, és elintézni, hogy Jolika feljelentse azért, mert megkaristolta a macskakövet, legyen. Bár, nem, ha megkaristolja a macskakövet, és azért feljelentik, az nem az én hatásköröm, bizottságin meg majd sóhajtok, hogy én szóltam neki, hogy ne csinálja, de hát ő erősködött.
- Elég messze, ami azt illeti. Az utca végén balra kell fordulni, át teljesen a téren, és az első lehetőségnél megint balra fordulva, az utca középtáján.
Nem tudom, hogy mit esznek annyira az emberek a kocsmában, mert büdös és tele van olyan emberekkel, akik sem az illemet, sem a szappant nem ismerik. Nagyon sok tulaja volt már, de valahogy egyik sem élte túl hosszan. Ebben a mostaniban van mindenkinek minden reménye, de nem tudjuk, hogy kellő kitartással megy-e neki.
- Szóval, azt mondtad, hogy ez a dolgod. Esetleg csomagkiszállító vagy?
Mert hát nem nagyon tudom hova tenni, hogy az élete árán is egyedül akar elvinni ez rozoga bőröndöt odáig. Hacsak nem drogot csempészik. Na onnantól meg az én dolgom is, mert akkor ez az egész települést érintő ügy, és igen, van annál fontosabb, mint, Jolika feljelentgetései. Én türelmes vagyok a nénikkel, de a múltkor éreztem, hogy megint úgy néztek rám, mint akik azon gondolkoznak, hogyan tegyék tönkre az életemet, persze puszta segítő szándékkal. Azt már tudom, hogy az olaszokba az ember ne bízzon, mert amilyen hangosak, olyan sunyik. Ezt azért valahogy Francesco-nak elfelejtettem megemlíteni, mert még a végén olyat tenne, hogy én magam is elkezdenék aggódni.
- Karola.
A kislány persze élelmes, amíg mi beszélgetünk, ő a bőrönd egyik cipzárját kezdi el kinyitni, de ahogy a nevét hallja, vissza is zárja, és visszasomfordál mellém. Mostanában igen érdeklődővé vált a gombok és cipzárak iránt.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2020. március 26. 10:21 Ugrás a poszthoz

Gréta

- És a csárdába költözöl?
Kérdezem egy kis aggodalommal a hangomban, mert nem értem, hogy egy ilyen rendes lány miért megy oda. Meg amúgy is, hogy miért jó nekik a csárda, miért nem mennek inkább társasházba mondjuk. Azok olcsóbbak és jóval tisztábbak, vagy, ha úgy van, a hivatal is rendelkezik házakkal, amiket bérbe lehet venni, minden utcában, és szerintem a havonta kifizetendő összeg igen méltányos.
Karola figyelmesen nézi a lányra, és egy adott ponton elneveti magát, így én is elmosolyodom azon, hogy mennyire könnyen vette, úgy tűnik a bohókás lány jól bánik a gyerekekkel. Az én példányom viszont fárad, ez látszik, mert a nevetés után megdörzsöli a szemét, hogy felém indul, és nyújtózva megáll előttem.
- Gyere te sószsák.
Emelem fel még mindig mosolyogva, és kuncogok, ahogy átölelve a nyakam, nekidönti a kis fejét a kulccsontomnak, nózija az érzékeny nyakbőrömet súrolja. Jobbomat a lány felé nyújtom én is, hogy kezet fogjunk.
- Emily Dorothea Fisher. Ismerős a neved, mintha olvastam volna már valahol.
Nem tudnám megmondani most hirtelen, hogy hol, ezzel a tanácstagsággal nagyon sok minden jött, már egy randit is le kellett mondanom, mert nem tudtam végezni a papírhaddal. Jól belevágtam az újrakezdésbe, egyből sztornóztam egy programot. De Maci még úgy néz ki, kitart még mellettem és a hülyeségeim mellett.
- Igazából, ha gondolod, eljöhetsz előbb hozzánk is, éppen ebédelni készülünk a kisasszonnyal a nagy délutáni szundi előtt. Megjavíthatnánk a bőröndödet, vagy adhatok kölcsön egy másikat.
Ilyen ez a fránya vidék, mindenki sokkal bizalmasabb a másikkal, és ha bajbajutottá válik, akkor beindul a megmentési ösztön.
- Abban a házban lakunk.
Mutatok a legközelebbi nagyobb lakásra, a Tündérmanó utca elején álló családira, aminek a titka, hogy társas, de mégis családias.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2020. július 24. 13:57 Ugrás a poszthoz

az ÉN emberem Love
Ruha

- Mindenképpen fontos, hogy most eldöntsük merre szeretnénk az osztálykirándulást, mert ha ottalvósat szeretnétek, akkor meg kell kérnünk egy-két tanárnénit vagy tanárbácsit, hogy jöjjön el velünk.
Tudom, hogy még korainak érzik, mert nem holnap megyünk, de sokukkal ez lesz az utolsó osztálykirándulásom. Mostanra mindannyian elérték azt a kort, hogy jövőre a Bagolykőbe menjenek, vagyis nekem újra kisgyerekeim lesznek majd, akikkel négy csodálatos évet töltünk együtt. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert a kicsikéim már ennyi idősek, furcsa már most is, hogy például Zina és pár lányka már egyenruhában jön velem szemben a folyosón. Hihetetlen, hogy ennyire érettek, és eljutottunk együtt ide, olyan furcsa lesz nélkülük, még akkor is, ha a legtöbben fent lesznek az iskolában. Persze van, akit külföldre visznek, de a többségük szerencsére marad, csak a kis osztályközösségünk bomlik fel, hiszen ott már a házak szerint élnek majd a lurkóim, és felesleges azzal áltatnom magam, hogy egy házba kerülnek majd, mert szerintem mindenhova besorolódnak, és vicces, de a legkisebb esélyt az Eridonra látom.
- Rebi...
Szólítom meg a kislányt, de ahogy kimondom a nevét azzal a lendülettel nyílik az ajtó, és annyira meglepődök, hogy hajszál híján fel is sikkantok. Jól indul a dolog nem? Meglátom Nico-t és sikítófrászba török ki. Riadtan nézek rá, mert nem nagyon szokása Niconak csak úgy beállítani, szóval nem tudom, hogy mi történhetett, amiért a tanóra közepén áll az osztálytermemben, de azt így is látom már, hogy Fehér Anna egyből stalkolja. Na nem. Ki van zárva, hogy azt a gyereket a közelébe engedjem. Az a kislány az oka, hogy bennem még nem éledtek fel az anyai ösztönök, vagy, ha néhanapján eszembe jut, hogy lehetne gyerekünk, akkor arra jutok, hogy mi van, ha utálni fog, mert egy undok kis béka lesz, mint Anna, szóval nem. Ha nem én lennék itt a felnőtt, akkor most radírral dobnám homlokon, hogy eszébe se jusson.
- Nico?
Minden rossz opció olyan gyorsan, mint egy pörgetett film játszódik le a szemeim előtt. Valami történt a szüleivel, vagy Cole-lal vagy Francescával. Baj van, leomlott egy fal a házban. Rájöttek arra, hogy a diákéveim alatt viszonyunk volt, és így visszavonják a diplomámat. Valamiért nem akar velem lenni többet, mert nem szereti a veszekszünk, vagy túlságosan sokszor bújok hozzá és csábítom az ágyba... na jó, ez ért talán nem akarna egy férfi szakítani. Ugye?!
~ Ma reggel. Úristen. Mi volt ma reggel? Jól indult a nap, reggel még marasztaltam kicsit, majd amíg fürödtem beszélge... nehogy azt gondolja, hogy megcsalom... vagy azt hiszi, hogy terhes vagyok?!?! ~
Aztán... csak állok és nézek. Nézem őt, és nem akarom elhinni, hogy ez a valóság. Komolyan azt mondta, hogy legyek a felesége?! Itt a lányok előtt? Letérdelve? ÚRISTEN, NICO LETÉRDELT! Mennyire gyönyörű az a gyűrű! Mennyire tökéletesen olyan, amilyeneket szeretek. Talán még néztem is nemrég az ékszerboltban. Szerencsésnek találtam a lányt, akinek egy nap az ujjára húzzák, de azt álmomban sem hittem volna, hogy én leszek az a lány.
- Nem ön az a pasi, aki megverte Barnit?
Érkezik a tökéletes pillanatba a tökéletlen kérdés, de most először a többiek végre lepisszegik Annát, ahogy én patakokba folyó könnyel az arcomon lépek közelebb Nicohoz, és érzem, ahogy a szívem olyan hevesen ver, hogy kiszakadna a helyéről, ha tudna. Elé lépve megsimogatom az arcát, miközben zokogva, de széles mosollyal, csillogó szemekkel pillantok le rá.
- Igen, szeretnék a feleséged lenni.
Hozzátenném, hogy akár már holnap, de azért megriasztani se kellene szerencsétlent, mert még a végén elfut, és az nem segít rajtam. Viszont mielőtt szegény gyűrűt húzhatna az ujjamra, letérdelek - a szoknya miatt két térdre ereszkedem -, és arcát a kezeim közé fogva, mélyen megcsókolom, és most az sem zavar, hogy a lányaim végignézik, hogyan kell megcsókolni egy férfit, akit igazán, tiszta szívedből szeretsz.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2020. augusztus 1. 16:43 Ugrás a poszthoz

az ÉN emberem Love
Meg az ő asszonykája leszek Love

Sosem hittem volna, hogy ennyire képes leszek kizárni a külvilágot, mint most. Most azonban senki és semmi nem létezik, csak Nico. Csak mi ketten, ahogy egymást átölelve, olyan szorosan bújva a másikhoz, mintha attól kellene félnünk, hogy most elrángathat mindenki bárki a másiktól, csókjainkkal adjuk egymás tudtára, hogy mennyire boldogok vagyunk. A felesége leszek. A társa. A párja egy életen át. Én leszek a nő, aki miatt boldog lesz. Én leszek a nő, aki miatt mérges lesz. Én leszek a nő, aki miatt ideges lesz. Boldog lesz, mert innentől életünk hátralevő részében maximálisan arra fogok törekedni, hogy egy egészséges, jó kapcsolat, boldog szereplője legyen. Mérges lesz, mert olykor szörnyen meggondolatlan vagyok, és az én szótáramban nagyon sok minden máshogy szerepel. Ideges lesz, mert hozzá kell majd szoknia, hogy azt mondja nekem, ötre megyünk valahova, és amikor hétre készen vagyok, még mindig lesz fél óránk arra, hogy ne késsünk el.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy nagyon mérges tud lenni miattam, tudom, hogy nem mindig vagyok az az ember, akit megérdemelne, de senki sem szereti úgy a világon, ahogy én, és senkit se lennék képes úgy szeretni, ahogy őt szeretem. Emlékszem, mennyire boldog és reményteljes voltam, amikor tervezni kezdtünk a jövőnkkel, hogy mennyire biztató volt már az is, hogy közös nyári programjaink vannak, mert reményt adott arra, hogy ha hazavinne, akkor akarna engem egy életre. Sosem vártam volna el, hogy feleségül vegyen, de most, amikor bólogatva, még mindig patakzó könnyekkel, remegő kezem felé nyújtom, tudom, hogy ez így lesz teljes. Hogy erre vágyom. A nevét viselni, a feleségének lenni. Nem azt mondani, hogy járunk, mint a tinik, vagy, hogy van közöttünk valami, hanem azt mondani, hogy ő a férjem, Francesco Nico Bianchi. Az életem szerelme, az érzelmi hullámvasutam kormányzója. Az egyetlen ember, akivel valaha boldog lehetek. Nehéz és főleg szomorú út van mögöttünk, de ami előttünk áll, az maga lesz a csoda. Hogy itt vagy máshol, nem tudom, de azt igen, hogy mellette állva, kéz a kézben, jöhet minden, amire a házasságkötésünkkor igent mondunk.
- Te leszel a férjem.
Szinte suttogok a meghatottságtól, ahogy csillogó szemekkel, az arcomat törölgetve nézek fel rá, sugárzó boldogsággal. Sosem akarom elhagyni, nem akarok már egyetlen napot se nélküle élni. Nekem mellette van a helyem, már akkor éreztem ezt, amikor először láttam őt, amikor pont olyan italt kért, amilyet szeretek, ahogy ösztönösen megbízva táncoltam vele. Akkor és ott, a múltamat jelképező ruhát széttéptem, és kellett ez az utolsó mozzanat, lezárni Adrian-t, tiszta, nyitott szívvel fogadni Nico-t. Fogadni a férfit, akit felborította az életem. Fogadni a szerelmet, amihez fel kellett nőnöm.
- Szeretlek, Nico!
Nem tudok nem mosolyogni, hangomban is ott bujkál a meghatott öröm, amivel újra és újra elmondom, hogy mennyire szeretem. El lehet ezt mondani? Van igazán szó arra a mélységre, amit az iránt az ember iránt érzünk, aki a másik felünk? Szerintem nincs. Ez egy olyan érzés, ami leírhatatlan, amitől erősen dobban a szíved, amitől akkor is mosolyogsz, ha a legbánatosabb érzések keringenek benned. Az, amit én érzek iránta erőssé tesz, felemel, fent tart, és csak remélni merem, hogy ő is érzi, amit én. Itt már nincs szükség szavakra, nincs szükség bizonygatásra, hiszen a gyűrű a bizonyossága annak, hogy egymásnak lettünk teremtve, a csók, ez a különleges, sosem tapasztalt érzékiség az, ami örökké emlékeztetni fog rá, hogy ez a férfi az életem értelme. Hogy legyünk fent vagy lent, legyen az út egyenes vagy beláthatatlan kanyarokkal tarkított, együtt mindenen átverekedjük magunkat. Régebben féltem a holnapoktól, most már legyőzhetetlen vagyok.
Ahogy ő, úgy én is elnevetem magam, ahogy elválva egymástól a vállára hajtom a fejem, tenyeremet mellkasára csúsztatva hallgatom a heves szívverését. Olyan, mint az enyém, olyan, amit érzel a torkodban, a füledben. de még a lábujjadban is lüktetni. Egyszerre vagyok izgatott és nyugodt. Már holnap a felesége lennék, de ha nem venne el sosem, akkor is tudnám, hogy akart. Hogy biztos bennem, hogy akar engem. Mégis, persze reménykedem benne, hogy én leszek a nő, aki a nevét viseli.
- Emily Bianchi... Mrs. Bianchi...
Pillantok fel rá boldogan, millió wattos vigyorral, mert még sosem mondtam ki, de először amúgy is úgy szerettem volna, hogy hallja. Mr és Mrs. Bianchi, mennyire tökéletes már. Viszont tanár vagyok, és hiába adtak a gyermekeim többnyire pozitív visszajelzést, mégis, mikor elmesélik otthon, ki fog derülni, hogy a tanárnéni tanóra helyett egy férfival csókolózott, és biztos vagyok benne, hogy páran aggódni fognak emiatt, míg Annának köszönhetően, nyilván a nyugdíjas maffia néhány órán belül válságstábot hív majd össze, hogy a pletykát továbbadják. Ki sem élvezhetjük rendesen, de nem baj, mert egy élet lesz rá.
- Mivel Nico megzavarta a tanórát, megfosztva minket a kirándulás megbeszélésétől, ezért most kárpótlásként elvisz minket fagyizni.
Gazdagságban, szegénységben ugyebár, és az ilyen ötletekkel jól haladunk a szegénység felé, mert nem csak a két gombóc, de az édestölcsér, a cukorszórás és a roletti is ki lesz harcolva. Viszont egy nő szívéhez az édességen át vezet az út, így a kislányok vidáman készülődnek, míg nekünk már aktuális felkelni a földről, viszont nem akarom elengedni Nicot, úgy szorítom a kezét, mintha attól félnék, hogy elszalad, pedig csak érezni szeretném őt. Ám így is elkerülhetetlen, hogy a másik kezére lecsapjanak, így mire kettőt pislogunk, már az osztályom legfélénkebb kislánya, Rebeka fogja Nico kezét. Ilyen az, amikor igazán mély hatással van valakire. Boldogan pillantok fel rá, és ha összeszedte magát mindenki, akkor akár indulhatunk is.
Bogolyfalva - Emily Dorothea Fisher összes hozzászólása (158 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 » Fel