Bálint
Tekintetem nyúzott, hasított perifériáján alakok mozognak, ujjak lendülnek a levegőbe, íveket követnek le vakon, ál-műértőn, miközben ajkaimhoz emelem a keskeny pezsgőspohár száját. A pezsgő fáradtan mossa keserűre számat, pillantásom színpamacsokról vándorol vékony ecsettel húzott vonalakra, minden véletlen csuklómozdulat is az egész része, egy bonyolult, átláthatatlan kompozícióé, amit nem tudok megfejteni, és nem is igénylem olyanok társaságát, akik úgy gondolják, tűhegynyi festékpászmák mélyére látnak. A festő kivehetetlen írással szignálta, oldalra kell húznom tekintetemet – mert valamiért mégis nehéz elszakadni az egész egységétől, mintha vonzana, magába próbálna olvasztani – egy fehér téglalapra, melyre alig kivehető betűkkel gépelték a festő nevét és a mű címét. Lassan olvasom. Most kellene megvilágosodnom. A címnek jelentést illene rendelnie a látottakhoz, igen, most, ebben a pillanatban, de helyette csak megforgatom az aranycirádás, apró buborékos italt egyestés poharamban, hüvelykujjammal letörlök egy szám sarkában bujkáló cseppet, és újra az élmény materializálódott, keretbe tuszkolt tulajdonosára marok pillantásommal.
Pedig az este nem így indult, az este kortárs versekkel hullámzott körbe, Instavers és búspoéták, felolvasások, kötetlen beszélgetés, a posztmodern ráncosra gyűrt dekonstrukciója, ezredszerre is miszlikbe aprítva, formára, rímre, jambusokra köpve, egy lehetetlen világ tagja vagyok, mégis ott érzem magam otthon igazán, mintha engem is bármikor széthordhatnának így – a szobában ülnék, és a lét feszített ezüsthúrjait megrántanák, szétperegnék semmit sem jelentő falaimmal együtt, és felkapkodnának, mindig csak egy darabot, aztán azt mondanák, valahogy nem egész, cserélnének, megpróbálnának összeilleszteni, ez túl nagy, ez túl kicsi, de ne konstruáljuk, mert mi lesz az arcrontással, meg mindenféle elmélettel. Hirtelen kicsinek és füstösnek éreztem a nem dohányzó helyiséget, és arra eszméltem, hogy egyetlen kavicsot rugdosok végig a Lánchíd hosszában. Most ez… a festészethez nem is értek, a képhez sem, vizualizálok, de mások vetített valóságát képtelen vagyok kibogozni. Csak húz magába, oda kéne mállani, bele a közepébe, ennek az ostoba festménynek. Csak az a baj, hogy nem ostoba, hanem gyönyörű.
Azt hiszem azért, mert nem értem.
Pedig az este nem így indult, az este kortárs versekkel hullámzott körbe, Instavers és búspoéták, felolvasások, kötetlen beszélgetés, a posztmodern ráncosra gyűrt dekonstrukciója, ezredszerre is miszlikbe aprítva, formára, rímre, jambusokra köpve, egy lehetetlen világ tagja vagyok, mégis ott érzem magam otthon igazán, mintha engem is bármikor széthordhatnának így – a szobában ülnék, és a lét feszített ezüsthúrjait megrántanák, szétperegnék semmit sem jelentő falaimmal együtt, és felkapkodnának, mindig csak egy darabot, aztán azt mondanák, valahogy nem egész, cserélnének, megpróbálnának összeilleszteni, ez túl nagy, ez túl kicsi, de ne konstruáljuk, mert mi lesz az arcrontással, meg mindenféle elmélettel. Hirtelen kicsinek és füstösnek éreztem a nem dohányzó helyiséget, és arra eszméltem, hogy egyetlen kavicsot rugdosok végig a Lánchíd hosszában. Most ez… a festészethez nem is értek, a képhez sem, vizualizálok, de mások vetített valóságát képtelen vagyok kibogozni. Csak húz magába, oda kéne mállani, bele a közepébe, ennek az ostoba festménynek. Csak az a baj, hogy nem ostoba, hanem gyönyörű.
Azt hiszem azért, mert nem értem.