K.
8 éves volt. Meg persze én is. Ahogy pirospozsgás, gyermeki arcunkat a fehér fajanszban álló – az állandó orvosi fertőtlenítés miatt – kékre színezett víz felé fordítottuk, érezni lehetett, ahogy kettéválunk. Először, de nem utoljára, fájdalmasan, sorsfordítóan – mármint Kendének neki biztosan fájdalmasabb volt, ahogy az aprócska koktélvirslire emlékeztető ujjaim nekicsapódtak a tarkójának. Sosem szerette, ha megütöm, én viszont szerettem megütni. Szeretetből.
Na de, vissza a porcelánhoz - amiről már messziről kiabált, hogy egy nagykörúti, túlárazott dizájner fürdőszoba berendezést áruló üzlet egyik topterméke -, meg a benne álló kék vízhez, aminek a felszínén a fehér tabletták úgy lebegtek, mint a legszebb tavaszi égbolton békésen úszó cifra szélű vattacukorfelhők. A napi adagom; iskolai szorongás, fáradtság, túlzott aktivitás, elhízás, túlzott fogyás ellen, három különböző vitaminbomba, vastabletta és egyéb, emlékeim kósza útvesztőjében elveszett nevű és felhasználási területű, feltehetőleg elenyésző fontosságú falatka, amelyeket akkor már egy hónapja elhagytam.
Erre sarkalltam volna Kendét is, akinek parányi, remegő tenyere az ítélet kezeként lógott be a vécécsésze felé, de nem nyílt ki. Az istennek nem nyílt ki, én meg ugyan nem akartam türelmetlen lenni, de voltak ennél fontosabb dolgaim is – például megenni a párnám alá eldugott csokoládé maradékát -, így hát rávertem a kezére, amiből hirtelen potyogni kezdett az ő adagja is, mintha óriási hópelyhek hullanának alá, épp csak cukorka formájában, amolyan karácsonyi ajándékként a gyerekek számára. Apró csobbanás, szinte hallani sem lehetett, ahogy leérkeztek.
Kende arcán akkor megjelent valami, amit akkor láttam utoljára. Ijesztő volt – bár egy nyolc éves számára mi nem ijesztő? -, úgyhogy ráhagytam. Többet nem próbáltam rávenni, hogy csatlakozzon hozzám.
Abban a pillanatban viszont, ahogy beléptem az ajtón, megint láttam az arcán. Párszor már megjelent, amikor az egyetemen hagyta a a bogyóit vagy csak nem abban a zsebében kereste, amelyikbe rakta – amennyire pedáns volt, annyira szétszórt is tudott lenni, talán pont a gyógyszerei nyomták el ennyire -, de sosem volt tartós. Viszont most tudtam, hogy tartós lesz. Na nem azért, mert ennyire ismerem – ami persze egyébként igaz, ennyire ismerem -, egyszerűen csak tudtam, hogy nem fogja megtalálni, amit keres. Vagyis, ha nagyon akarná, megtalálná, puha, visszataszító masszává olvadva a csatornában.
Az ajtón belépve egyenesen a konyhába megyek, hogy elkészítsem a vacsorára szánt turmixainkat. Kende nyugtalan szöszmötölését és az ilyenkor megjelenő, felemás légzését még a csöppet sem környezettudatos műanyagzacskók otromba zörgése sem tudja elnyomni.
Na de, vissza a porcelánhoz - amiről már messziről kiabált, hogy egy nagykörúti, túlárazott dizájner fürdőszoba berendezést áruló üzlet egyik topterméke -, meg a benne álló kék vízhez, aminek a felszínén a fehér tabletták úgy lebegtek, mint a legszebb tavaszi égbolton békésen úszó cifra szélű vattacukorfelhők. A napi adagom; iskolai szorongás, fáradtság, túlzott aktivitás, elhízás, túlzott fogyás ellen, három különböző vitaminbomba, vastabletta és egyéb, emlékeim kósza útvesztőjében elveszett nevű és felhasználási területű, feltehetőleg elenyésző fontosságú falatka, amelyeket akkor már egy hónapja elhagytam.
Erre sarkalltam volna Kendét is, akinek parányi, remegő tenyere az ítélet kezeként lógott be a vécécsésze felé, de nem nyílt ki. Az istennek nem nyílt ki, én meg ugyan nem akartam türelmetlen lenni, de voltak ennél fontosabb dolgaim is – például megenni a párnám alá eldugott csokoládé maradékát -, így hát rávertem a kezére, amiből hirtelen potyogni kezdett az ő adagja is, mintha óriási hópelyhek hullanának alá, épp csak cukorka formájában, amolyan karácsonyi ajándékként a gyerekek számára. Apró csobbanás, szinte hallani sem lehetett, ahogy leérkeztek.
Kende arcán akkor megjelent valami, amit akkor láttam utoljára. Ijesztő volt – bár egy nyolc éves számára mi nem ijesztő? -, úgyhogy ráhagytam. Többet nem próbáltam rávenni, hogy csatlakozzon hozzám.
Abban a pillanatban viszont, ahogy beléptem az ajtón, megint láttam az arcán. Párszor már megjelent, amikor az egyetemen hagyta a a bogyóit vagy csak nem abban a zsebében kereste, amelyikbe rakta – amennyire pedáns volt, annyira szétszórt is tudott lenni, talán pont a gyógyszerei nyomták el ennyire -, de sosem volt tartós. Viszont most tudtam, hogy tartós lesz. Na nem azért, mert ennyire ismerem – ami persze egyébként igaz, ennyire ismerem -, egyszerűen csak tudtam, hogy nem fogja megtalálni, amit keres. Vagyis, ha nagyon akarná, megtalálná, puha, visszataszító masszává olvadva a csatornában.
Az ajtón belépve egyenesen a konyhába megyek, hogy elkészítsem a vacsorára szánt turmixainkat. Kende nyugtalan szöszmötölését és az ilyenkor megjelenő, felemás légzését még a csöppet sem környezettudatos műanyagzacskók otromba zörgése sem tudja elnyomni.