Nem szeretem az idegeneket. Az olyan idegeneket, akik belemásznak a személyes terembe. Amikor meghallom a hangot a hátam mögül, hirtelen fordulok meg, majd hátrálok vagy két lépést, hogy kapjak rendesen levegőt. A kérdésre felvonom szemöldököm, szürkéim végigjáratom rajta.
- Attól függ, ki az a valamelyik? - jól megnyomom a csodálatos megnevezést, mert miért is ne. És amúgy nagyon is jogos a kérdés, mert ha úgy vesszük, akkor valamelyik sikongató idegesítő rajongójának vagyok a "barátnője", de halvány lila fogalmam sincs, hogy ő itt kire gondolt.
- Hát... A képeken nem így néztél ki - összefonom karjaim a mellkasom előtt, oldalra billentem fejem. Valahogy a képeken, amikre Noémi nyáladzott, tényleg másabb volt.
És akkor köszönöm szépen, én itt be is fejeztem a beszélgetést. Elvégre neki úgyis dolga van, kell menni autogrammot osztogatni, meg sztárkodni, meg nem is tudom, mennyi mindent kell csinálni egy ilyen híres embernek. Én ugyan fel nem szeretném tartani, se semmi.
