A legutóbbi edzésen becsomósodtak az izmai, és amúgy is eléggé ráfért már, hogy ne csináljon semmit, csak pihenjen. A forró víz pedig általában el szokta lazítani, meg megnyugtatja - szóval miután minden dolgával végzett, szépen fogta a cókmókját, és szépen legyalogolt ide azzal a tudattal, hogy úgy szétlazítja magát, hogy éppen csak ne essen szét. Hát nem sikerült. Miután egy negyed órát ücsörgött rá kellett jönnie, hogy ugyan olyan fáradt és kialvatlan, úgyhogy ő köszöni szépen, akkor ennyi elég is lesz. Sóhajtott, kiszállt, betekerte magát a törölközőjébe, és szépen meg is indult azzal a céllal, hogy visszasétál a kastélyba, aztán feltrappol az eridonba, és megkéri Norbit, hogy nyomkodja ki a csomókat a hátából meg a felkarjából. Ez eddig szép és jó is volt, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a másik Szentmihályit - akinek történetesen köze sincs ahhoz, akiről az előbb beszéltünk. El is kezdte rágni a száját rendesen, meg őt is a valamilyen érzés, elvégre csak nem mehet itt el, mintha észre sem vette volna - főleg azok után, amit levágott ott Svédországban. Pedig az tényleg nem az ő hibája volt, és istenére legyen mondva, ha még egyszer meglátja a szárnyas pelenkást, egyenként fogja beleállítani a nyilait. Apró sóhaj hagyja el ajkait, a franc meg tudja, az emberek újabban olyan csöppnyi dolgokon sértődnek meg, ő meg csak pislog nagyokat rajtuk. Mindezt végiggondolva el is döntötte, hogy akkor ő mégis marad egy kicsit. Letette törölközőjét a neki megfelelő helyre, kibújt a strandpapucsból, beszállt a vízbe, aztán igyekezve a lehető legészrevétlenebb maradni, közelíti meg háztársát. Szeret a meglepetés erejével élni. Aztán ha minden jól megy, és Ádám tényleg nem veszi őt észre, belekapaszkodik a vállaiba, és köszöni szépen, ő jól van.
- Csak nem fájnak?
