Lénácska
Amint megnyílt az ajtó, rögtön odafordítottam a fejemet és azonnal hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, hogy láttam Zorát bejönni rajta. A világ ismét kerek lett, ahogy számomra, ahogy saját magamat is felfedeztem benne. Persze, máshogyan öltözött mint én, ahogy végignéztem magamon, megjegyeztem, hogy nekem biztosan nem állna ilyen jól. Vigyorogva figyeltem ahogy leül mellém. Szavak nélküli kommunikáció volt, éreztem, hogy a lelkem feltöltődik, azt is elbírtam volna viselni, ha szó nélkül ülünk egymás mellett egy ideig, majd mint aki jól végezte dolgát, továbbáll. De szerettem volna beszélni vele, több dolog miatt is. Ott volt rögtön a pletyka, ami még az én fülemet is megütötte, meg a nagy tervem, amit neki is prezentálni szeretnék, hiszen ő is benne van, sőt, ő az egyik főszereplője, mint ahogy általában a mindennapjaimnak is, akkor is, ha csak keveset látom.
Mikor azonban a hallgatás kezd kényelmetlenné válni, mert a kíváncsiság csak úgy mardos belülről, rögtön a közepébe vágok.
- Azt hallottam, hogy egy fiúval vacsoráztál, az étteremben. Igaz vagy Hamis?
A tűzbe bámulok de néha lopva, vigyorogva rápillantok, hogy figyelhessem a reakcióját. Bár nem hallgatok a pletykákra, az utóbbi időben meg aztán pláne nem, de ez azért megütötte a fülemet. Két lány beszélgette az üzletben, miközben csokoládékat válogattak. Nem szoktam hallgatózni, de Zora nevét akkor is meghallanám, ha csak hang nélkül tátogná valaki.
- Mond azt, hogy nem tanár...és hogy nem akarsz hozzámenni.
Bár a kérdést csak viccnek szánom, azért egy kis komolyság mégis van mögötte. Azt igazság az, hogy féltem őt, jobban féltem, mint saját magamat. Ha pedig valaki bántani meri, az biztos, hogy velem gyűlik meg a baja és én elég rázós helyzet vagyok. Mindezt persze nem ecsetelem a ikertestvéremnek, hiszen tudja jól, na meg nem akarok szentbeszéded tartani, az a fontos, hogy boldog legyen és ez minden egyéb dolog felett áll.