Záró/nyitó

Tolland az igazgató beszéde után fellélegzett. Hát vége...-gondolta. Egy korszak lezárult. Mindig furcsa volt az ilyen élményeket megélni. Jelen esetben a szó jó értelmében, hiszen elvileg ez az utolsó alkalom a kastélyban, amikor a legkisebbek közé tartozik. Jövőre már másodikos lesz! Bár csak találkozhatnék a jövőévi önmagammal... -ábrándozott. Gyakran merengett el azon milyen lesz majd később, és gyakran gondolt bele milyennek látja majd a jelenbeli magát később. Az idő az egyetlen dolog ami a muglik számára is olyan varázslatos és megfoghatatlan, mint a boszorkányok és varázslók számára...
Egyetlen dolgot sajnált, de azt nagyon. Fédra professzor-asszonyt, aki jövőre már nem tanítja majd. Nagyon fog neki hiányozni, hiszen ő volt a kedvenc tanára, és egyben a segítője is. A kedvenc professzorát és tantárgyát is elvesztette... Szerencsére elég jó passzban volt, és nem hagyta magát elsodródni a lemondó hangulattal. Belegondolt, hogy sok új lehetőséggel jár majd a következő év, amikkel ha él, kárpótolják majd az idei veszteségekért... Talán...
Ahogy körülnézett az asztalán nem látott ismerős arcokat. A Levitában épp elég ember tanul ahhoz, hogy ne ismerje őket. Egyébként is nagyon magába-forduló típus. Azért azon csodálkozott, hogy Alexet nem látja... Hátha csak nem vagyok elég figyelmes! - volt benne valami. Nagyon éhes volt. Egész nap az ünnepi vacsorára készítette gyomrát, ami nagyon lassan érkezett.
Közben figyelme megakadt a rellonosokon. Nem sikerült különösen jó kapcsolatot teremtenie velük az év folyamán, de véleménye szerint viszonylag így is rendben volt a viszonyuk. A navinesekkel és eridonosokkal annál kellemesebben töltötte az időt. Valahányszor megismerkedett valakivel az év folyamán, mindig megegyezte magának, hogy akármilyen kedves és színes karaktereket lát, nem véletlen tartozik a kékekhez. Háztársai nem várták el tőle, hogy energikusabb legyen, mint az jól esik neki.
Hiányoztak neki barátai. Várt rájuk.