27. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Kedves kavicsok,
kérünk mindenkit, hogy a gyorsabb és félreértések elkerülésére okot adó karanténból szabadulás és bekerülés, emlékezés érdekében levében vagy a témában tüntessétek fel a neveket, amennyiben több karakterről van szó. (Leírásban is szerepel.)
Navigátorok
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium

Oldalak: « 1 2 3 [4] Le | Téma száljai | Témaleírás
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 7. 21:57 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | az asztalok közt járva | x

Bizony, és milyen kellemes meglepetést okozott! Ez talán még sokkal klasszabb is, hogy egyszerűen csak beállított. Így nem töltöttem hosszú perceket azzal, hogy összeállítsam a fejemben, mit hogyan mutatok itt be neki meg miket magyarázok el. Ha számítottam volna a látogatására, biztos ez lett volna, aztán meg mikor eljön az idő, hogy körbekalauzuljam, úgyis belegabalyodtam volna abba, mit hogyan akartam. Így viszont csak adom, ami jön, kötetlenül.
- Hm? - vonom össze szemöldököm kérdésére.
- Ja, nem... - rázom a fejem, megint szám fölé nyúlva.
- Csak szórakoztam egy pennával olvasás közben és most olyan... - hogy milyen, azt mosolygó fintorgással fejezem ki, közben fel is véve a tollat és bemutatva, hogyan birizgáltam vele magam, de most nem érintem oda persze. Megpróbálok aztán nem is nyúlkálni már, mert persze pontosan tudom, hogy úgy tartják, ilyenkor hagyni kell azt a helyet. Akár ha viszketésről van szó, akár ha másról. De azért még nyúlmód mozgatom az orromat kicsit.
- Tádámm! - lépek egy hatalmasat a sarokban álló, rozoga, méretes nyomdagép felé, hogy széles terpeszben állva, karjaimat egyenesen felé nyújtva mutassam be, hol történik a varázslat. Bólogatok a legépelt oldalakat illetően, még közelebb húzódva a szerkezethez. Rákönyökölök, mintha csak egy barátom vállára tenném, lábaimat keresztbe rakva. Így felelgetek a további kérdéseire is. Szélesen elmosolyodom aztán.
- Igen, szeretem nagyon - nézek körbe jólesően a szerkesztőségben.
- Nem is tudom - vonom aztán össze a szemöldököm elgondolkozva, amikor arról kérdez, változtattam-e valamit az újságon, amióta én vezetem.
- Van pár új rovat - vonok vállat, merengőn, és folytatnám még, de elpillantok az egyik asztal felé, mikor egy jellegzetes hangra leszek figyelmes...
- Nem! - kiáltok hirtelen, persze nem túl hangosan. Lekapom karomat a nyomdagépről és spurizok oda. Lóhalálában kapok ki egy papírt az egyik írógépből, amelyik magától gépelni kezdett rá.
- Beszéltünk már pedig erről, azt hiszem - feddem a masinát, miközben fogok egy üres lapot és belefűzöm. - Na tessék, erre kedvedre alkothatsz! - ajánlok cserét ahelyett a papír helyett, amelyre az egyik szerkesztő már gépelni kezdett valamit. A félig kész művet félre is teszem. Még csak egy ó-t meg egy kötőjelet rakott hozzá.
- Néha elfelejtik kivenni a készülő cikket és a múltkor az egyik gép úgy teleírta, hogy el se lehetett olvasni, mi volt az eredeti szöveg - mesélem a balesetet, ahogy bandukolok vissza a lány felé. Szeszélyes szerkentyűk.
- Gondoltam már rá, hogy egyszer megjelentetek tőlük valamit - mosolyodom el szélesen. Ha egyszer ilyen lelkesek az írógépeink, miért ne használjuk ki? Hadd sütkérezzenek kicsit a hírnévben, nem igaz?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 8. 21:15 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Ha tudtam volna, hogy ilyen jó móka betoppanni ide, hát már jóval előbb össze-szedtem volna a bátorságomat hozzá. Mondjuk most se terveztem, teljesen random jött az ötlet, csupán nem hagytam időt magamnak ahhoz, hogy átgondoljam. Jó dolog ez a spontaneitás.
- Áh, bosszantó – bólintok egyet, majd fejcsóválva figyelem, ahogy demonstrálja az eseményt, ami a mostani állapothoz vezetett. Ez mondjuk rá vall. – Rossz volt a módszered. Az orr alatt sosem birizgálunk tollal, sőt inkább semmivel se, mert ez lesz belőle. Az arc többi része oké, bár ott is ki lehet ezt a hatást váltani.
Persze meg lehet úgy csinálni az orr és száj körüli érzékeny területnél a tollal piszkálást, hogy ne jöjjön rá az emberre a vakarózási roham. De nyilván csak pótcselekvésként tette, amit tett és nem szándékosan. Mint mikor én olvasás közben az ujjaim köré csavargatom a hajamat. Észre se szoktam venni, csak ha kizökkentenek a könyvemből. Nála is valami ilyesmiről lehet szó, úgyhogy inkább nem kezdek el kiselőadást tartani, bemutatót meg aztán pláne nem.
- Ilyen egy nyomdagép? Azta! – odasietek én is, és alaposan megszemlélem magamnak a masinát. Egyáltalán nem ilyenre számítottam, hanem valami hatalmas nagy, egy egész termet elfoglaló gépszörnyre. Hát ezen se nagyon látszik, hogy varázslattal menne. De ez nem változtat a lelkes csodálkozásomon, ami ’azták’ hadával fejeződik ki. Furcsa, hogy mennyire gyakori lett ez a szó nálam.
- Tudom, látszik rajtad – bólintok egyet miután körbenéz. Igazából nem számítottam arra, hogy válaszol a kijelentésemre, hiszen mindketten tudjuk mi a helyzet. Épp azon töprengek, hogy vajon kifejtsem-e, hogy mégis miből szűrtem én ezt de megzavarnak az események. Thomas elrobog az egyik asztalhoz és leszidja az írógépet. Állj, leszidja? Zavarodottan követni kezdem, de megállok amikor látom, hogy ő meg már felém jön. Rápillantok a masinára, amiben már egy üres lap van, aztán hirtelen megértem, hogy miért is beszélget a géppel. Mert az magától nekiáll írni! Azta!
- Ezek ilyet is tudnak? – kérdezem ámuldozva egy kicsit hangosabban, mint szeretném. Úgy tűnik a masinának nem tetszik a szóhasználatom, legalábbis a fej rögtön mozgásba lendül fülsiketítő hang kíséretében. Gyorsan kijavítom magam, mielőtt az önérzetes masina elküld melegebb éghajlatokra. – Bocsánat, ők.
Picit közelebb lépek a fiúhoz, hogy biztosan hallja, amit suttogok neki. Ha szerencsém van, akkor az írógép viszont nem fogja. Azért ahhoz már elég távol vagyunk tőle, ugye?
- Jókat szoktak írni? Mert akkor tényleg szuper lenne. Akár külön rovatot is lehetne szentelni nekik – ezt az ötletet teljes mértékben támogatom, eléggé különleges lenne. Lehet ugyan, hogy más sulikba is vannak önműködő költő-írógépek, de azt nem igazán hiszem, hogy publicitást kapnának a műveik. Vetek még egy pillantást a lázasan alkotó masinára, első ránézésre épp verset fabrikál. Visszasétálok Thomas asztalához, megkopogtatom az egyik irattartót
- Nos, főszerkesztő úr, dologra, mielőtt nagyra becsült vendége önjelölt szerkesztőnek képzeli magát megkockáztatva, hogy kárt tesz az írógépekben – rámosolygok, hiszen már megint furán beszélek. Ugyan azt kértem, hogy szórakoztasson el, azért annyira félteni nem kell engem, pompásan el tudom magam foglalni firkálgatással, rajzolgatással, amíg a fiú dolgozik. Vagy éppen azzal, hogy a reakcióit figyelem olvasás közben. A kis birodalmát már úgyis egész jól feltérképeztük és azért tényleg nem szeretném elvonni a feladataitól. Vagy legalábbis nem teljesen.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 10. 00:30 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | az asztalok közt járva | x

Komolyan, szinte hozzáértőn bólogatva hallgatom előadását arról, hogyan is érdemes művelni ezt a tollal arcbirizgálást. Eldöntöm hát, hogy egyszerűen a számat fogom birizgálni akkor legközelebb. Azt különben is szeretem.
Bizony, nagyon úgy tűnik, hogy az aztám ragadós. Nem csoda, amennyit alkalmazom. Szerintem én is mondtam ezt a nyomdagépre is, mikor megláttam. Meg az egész szerkesztőségre. Rögtön beleszerettem a helybe. A romanc azóta is töretlenül tart.
Visszanézek kicsit a felháborodott írógépre, ami aztán leáll a zörgéssel, mikor Laura javítja magát. Olyannyira leáll, hogy igazából meg sem mozdul aztán. Biccentek a lánynak, hogy húzódjunk kicsit asztalom mögé. Ott folytassuk a beszélgetést.
- Van, amelyikük csak össze-vissza ír betűket meg egyéb karaktereket, van, amelyikük ilyen mindenféle formákat hoz létre és olyan is akad, amelyik egész szavakat vagy mondatokat gépel, viszont mindegyiket a szerkesztőktől veszik - mesélem el neki, milyen művekkel szolgálnak a mi kedves, öntörvényű írógépeink. Ettől függetlenül tényleg elgondolkozom azon, hogy ki kéne adni valamit tőlük.
- Igen, hercegnőm - tisztelgek a lánynak, ahogy munkára utasít. Bár egy királyi felségnek valószínűleg inkább meghajlás illene, hiszen mégsem egy ezredesről vagy egy aurorról van szó, de ez most mindegy.
- Átolvasom ezt meg egy másikat és megvagyok. Addig ülj le nyugodtan, ha gondolod. Egyél, igyál, amit szeretnél - intek a kanapé felé, ami előtt az asztalon egy-egy tálcán gyümölcslevével teli kancsó meg némi ropogtatnivaló, gumicukor kínálja magát. Odalépek és el is marok egy krumplipálcikát, jó példát mutatva. Miközben majszolom, visszahuppanok székembe és szabad kezembe veszem a félbehagyott olvasmányt. Elmélyült ábrázattal fogadom be a leírtakat, aztán a rágcsa elfogyta után pennát ragadok és fűzök néhány megjegyzést, aláhúzok pár részt. Ezt követően egyszerűen feldobom a levegőbe a lapot, mint valami konfettit, ám ahelyett, hogy visszahullana asztalomra, kacskaringósan ellebeg egy másik munkatérre, puhán landolva rajta. Fogom a következő papírt, most a Kész cikkek fakkból. Ez egy interjú. Miközben olvasni kezdem azt is, nekilátok cirógatni a számat a tollal. De most csak a számat. Kellemes érzés. Akkor hagyok csak fel vele és pillantok fel a cikkről, amikor az imént dolgozó írógép megint beindul. Elcsigázva kezd neki, majd egyre jobban belelendük. Laurára mosolygok.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 10. 20:46 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Ha jobban belegondolnék, akkor bizony észrevehetném, hogy rengeteg dolgot átvettem már a fiútól. Az aztázás csak az egyike a soknak. De mivel nem igazán figyelem, hogy mire hogy reagálok így nem tűnik fel. Meg olyan természetes már, hiszen rengeteg időt töltünk együtt, milliószor hallok vagy látok dolgokat tőle. Biztos neki is van olyan, amit tőlem vett át, vagy ki tudja.
- Tehát teljesen maguktól még nem tudnak. Csak az ismert szavakkal szórakoznak – bólintok egyet a fiú asztala felé haladva. Kicsit kiemelem a még szót, elvégre nem lehet kizárni azt, hogy majd fejlődnek az írógépek. Meg úgy egyáltalán a gépek. Aztán majd jól átveszik az uralmat az emberek felett. Egy rakás mugli-film szól erről a témáról. Hogy mennyire állja meg a helyét ez az elmélet a varázsvilágban, na az már más kérdés.
Egy elégedett bólintással veszem tudomásul a szalutálást. Igazából egyáltalán nem parancsnak, vagy utasításnak szántam. Csupán amolyan emlékeztetésnek, hogy még dolga van, és nem venném a lelkemre ha miattam úszna el a feladataival. A szórakozásra bőven van időnk utána is. Amíg ő ecseteli, hogy mit is fog most csinálni pontosan, meg szabad kezet ad, hogy csináljak amit akarok – amúgy is az volt a tervem – addig már el is indulok a rágcsálnivalók felé, és némi szemlélődés után elveszek pár vaníliás-csokis karikát. Hasonlítanak azokra az isteni mugli csemegére, valószínűleg az ízük is hasonló.
- Tedd, amit tenned kell hercegem - válaszolom amint visszaérek az asztalának rövidebbik oldalához. Persze arra figyelek, hogy ne legyek útban neki. Egy pennát meg egy pergament csórok magamnak és halkan dúdolgatva rajzolgatni kezdek. Illetve először csak firkálgatni, összevissza tekergő vonalakat, amik nem hasonlítanak semmire se. Aztán egyre inkább kezd hasonlítani egy szobára. Pontosabban egy részletére, mivel a rajz központja a hatalmas nagy ablak és a mögött látszódó táj. A szobából legfőképp az ágy látszódik csak.
A levegőben szálló papír kizökkent szerencsére, hiszen amúgy sem akartam ezt lerajzolni. Összegyűröm a papíromat, amíg mosolyogva végigkövetem az átnézett dokumentum útját. Kérdőn nézek vissza Thomasra, lemaradtam a mozdulatsor elejéről, így nem tudom, hogy ő lebegtette-e oda, vagy ez valami szerkesztőségi trükk volt-e. El tudom képzelni, hogy az utóbbi. Meg azt is, hogy tele van a hely és papírok repkednek a levegőben mindenfelé, anélkül, hogy bárki is irányítaná őket. Mennyivel gyorsabb megoldás!
A pad fölé hajolás viszont hosszútávon eléggé kényelmetlennek bizonyul, így szép csöndesen az olvasó fiú mellé sétálok, majd felülök az asztalra. Nem túl közel persze, hogy ne zavarjam meg, meg ne legyek útban, ha hirtelen nekiállna csapkodni mindenfelé. Hogy ezt miért tenné arról fogalmam sincs, de ki tudja, hátha. Lábaimmal kalimpálni kezdek miközben nekiállok az utolsó sütimnek. És Thomast figyelem, ahogy olvas. Majd a tollat, ahogy az arca felé mozdul. A sütiről meg is feledkezem, ahogy a toll ide-oda siklik a fiú ajkain, szépen, lassan. Olyanoknak kéne eszembe jutnia, hogy ez a technika vajon már megfelelő-e, vagy hogy egyáltalán nem illik a másikat bámulni. Vagy legalábbis nem így! Meg, hogy abba kéne hagynom. De eszembe jutnak-e ezek? Hát persze, hogy nem. Mi jut eszembe? Hogy vajon milyen érzés lehet? Mert bár úgy hangzott, mintha én nagyon profi arcbirizgáló lennék, de igazából egyáltalán nem szoktam ezzel szórakozni, amikor viszont mégis sikerült, akkor az rögtön feltűnt, hogy a technika bizony nem mindegy. Néha azért sikerül fókuszt váltanom, és a fiú egész arcára koncentrálni, de ez elég nehéznek bizonyul, a tekintetem folyton visszavándorol a penna felé. Csak tudnám miért?! A sütim csokiborítása immáron teljes mértékben az ujjaimat borítja, de ezt persze észre se veszem.
Végül a transzszerű állapotomat az szakítja meg, hogy Thomas kizökken és felpillant. Ó hála a jóistennek! Máris sokkal jobb, hogy a szemeibe tudok nézni. Legalábbis már felfogom a környezet hangjait is. Eddig fel sem tűnt, hogy csend van, most meg kattog a gép. Rögtön el is fog a kíváncsiság, hogy vajon mit írhat, de tudom, ha odamennék rögtön abbahagyná. Meg amúgy se nagyon akaródzik innen lemásznom. Úgyhogy lóbálom tovább a lábamat, elmajszolom a sütimet – anélkül, hogy feltűnne, hogy már nincs is rajta csoki – és mosolyogva nézek bele azokba a barna szemekbe. Egy picit közelebb hajolok, mert észreveszek valamit, ami eddig sose tűnt fel úgy igazán.
- Csoki. Olyan színű a szemed, mint a csoki pudingnak – ahogy kimondom kicsit elkerekedik a szemem. Ezt most komolyan én mondtam? Jól van Laura, nyugodtan hasonlítgasd csak az embereket kajákhoz, nem gáz az. Nem, ezt még én sem veszem be.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 13. 00:33 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | az asztalomnál | x

Néha odapillantok rá, mit firkálgat, azonban egy idő után már nem látom, mit csinál, mert csak reflexszerűen nézek oda, különben viszont gondolataimba vagyok merülve. A cikken töprengek, amit olvasok. Miután útjára engedtem, látom a lány csodálkozását.
- Csak rá kell írnom, kinek szánom és a papír odarepül az asztalához - magyarázom neki, miként működik ez. Igazán klassz és praktikus bűbájokkal van tele a szerkesztőség. Mint annyi minden más is a kastélyban.
- A következőnél megmutatom - lobogtatom meg a másik anyagot, amit át akarok nézni. Hiszen azt is el kell majd küldenem a megfelelő helyre. Neki is látok az olvasásnak. Közben olykor felpillantok a helyezkedő Laurára. Örülök, hogy ilyen közel van. Bár a koncentrálást nem feltétlen könnyíti meg. Hiszen így szívesebben foglalkoznék vele. Ám a kötelesség az kötelesség és ő se érezné jól magát, ha miatta félredobnám ezeket. Nem ezért jött. Hanem azért, hogy annyira figyeljen engem, hogy a csoki az ujjára olvadjon. Ja nem, ezért sem, ez viszont megtörténik. Mondjuk én nem veszem észre, mert csak sikerült kicsit visszafeledkeznem a munkámba. Mígnem persze az írógép közbeszól. Összemosolygunk a lánnyal, aki aztán közelebb hajol. Megemelem szemöldököm, aztán jólesően elvigyorodom, mikor megosztja velem felismerését. Nekem tetszik az összehasonlítás. Éppen azon morfondírozok, az ő szemeit milyen színűnek lehet nevezni és ehhez persze alaposan megfigyelem őket, ám a szemem sarkából észreveszem kezei furcsaságát. Éppen csak odapillantok.
- Vagy mint az ujjaidnak - bólogatok szinte komolyan, aztán szélesen elmosolyodok. Tiszta csokisak lettek a karikától, amit eszegetett.
- Lenyaljam őket? - ajánlom jókedvűen segítségemet az ügyben. Reflexszerűen jön, hiszen én a sajátjaimat nagyon szeretem leszopogatni, ha összemaszatolom valami kajával. Főleg, ha édességgel. Azonban leolvad kicsit vigyorom és zavartan lesütöm a szemem, ahogy rájövök, hogy talán ezt nem kellett volna mondanom. Túlságosan gyakran feledkezem meg róla, hogy a lány mennyire tart a testi közelségtől és bár tudom, hogy velem azért elvan, lehet, egy ilyen felvetés még tőlem is sok. Hiába csak tréfa. Olyan tréfa mondjuk, amit nem átallnék megtenni sem. De akkor is. Csak remélni tudom, hogy nem mondtam most nagyon rosszat.
- A tied olyan színű, mint a viharos tenger - viszonzom inkább gyorsan a megállapítást, egy természetből vett összehasonlítással élve, amely akár még közhelyesnek is hathat, azonban én nem foglalkozom ilyenekkel. Csak azt mondom, amit gondolok. Ami eszembe jut.
- Vagy mint Benito bundája - vigyorodom el, ahogy beugrik puha kis barátom. Mégpedig azért ugrik be, mert rájövök, hogy nyugodtan kijelenthetjük, Laurának víz színű a szeme, ami elég jellemző ugyebár.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 13. 19:34 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o


Hamar fény derül a levegőben repdeső papírok titkára, a csodálkozást felváltja hát a kíváncsiság. Főleg, amikor rájövök hogy a következő lapot is így fogja elküldeni. Egy tétova gondolat ötlik a fejembe és a szám szélét kezdem el harapdálni, ahogy azon töprengek hogy is fejezzem ki magam.
- Vajon akkor is működik a dolog, ha nem te írod rá az illető nevét, hanem mondjuk én? – felcsillanó tekintetemből azonnal kiolvasható a tényleges kérdés, vagy inkább kérés. Amit fel is tennék ha tudnám azt, hogy ez a módszer csak a szerkesztőségi tagoknál működik-e vagy sem. Abban az esetben valószínűleg nekiállnék páros lábbal ugrálni Thomas kezét szorongatva és azt skandálva, hogy légyszi-légyszi legközelebb hagy csináljam én, légyszi! Mindkettőnk szerencséjére azonban sikerül megőriznem a látszatot, hogy nem vagyok infantilis kislány. Csak néha. De akkor nagyon.
Elégedetten szusszanok, amint sikerül kényelmesen elhelyezkednem az asztalon. Nem, az eszembe sem jutott, hogy az egész szoba tele van kényelmesebbnél kényelmesebb ülőalkalmatossággal, például azzal a kanapéval valahol ott a hátam mögött. Vagyis inkább az nem jutott eszembe, hogy azok bármelyikét foglaljam el. Nekem így tökéletesen megfelel. Ő se adja jelét annak, hogy neki baja lenne ezzel. Bár amikor közelebb hajolok akkor látom a kérdő tekintetét, nyilván nem tudja mire vélni a dolgot. Nem szoktam vagyis nem szoktunk ilyeneket csinálni. De a kajás hasonlatom úgy tűnik szerencsére tetszik neki, szóval minden oké. Rezzenéstelen tekintettel nézek továbbra is a szemeibe, pontosan tudom, hogy ő miért vizslat ennyire. Hátrébb se húzódok, csak akkor amikor másfelé néz. Összeráncolom a homlokomat és én is a kezemre nézek. Hoppá, tényleg csupa csoki az egész.
- És tényleg! Hogy mi…hogy…hm? – a mosolyom gyorsan átadja a helyét egy döbbent arckifejezésnek.  Oké, ez kicsit furán hangzott. Thomas is zavarodottnak látszik, nem igazán gondolta át, hogy mit is mond. Nincsen semmi gond a felajánlásával igazából, nem fogok bepánikolni attól a két szótól, sőt még attól se ha elképzelem az egészet. Csak olyan nem is tudom. A saját ujjaimat persze lenyalom én is, de még eszembe se jutott soha, hogy máséról lefalatozzam a finom maszatot. Biztos, hogy ő se gondolta komolyan. Sőt, biztos, hogy nem.
- Úgyse mered megtenni! – ismét elvigyorodom és felé nyújtom a kezemet. Hogy mi lesz akkor, ha mégis merné, na arról fogalmam sincs … nem valószínű, hogy sokkot kapnék. Inkább vihogva elrántanám, hogy na ne már! Végülis ez nem olyan testi közelséges dolog, amitől félnem kéne. Csak, olyan, izé. De jó mókának tűnik belemenni a játékba. – Egyet tessék meghagyni nekem is!
Thomas végül csak elmondja, hogy mire jutott az előbbi farkasszemezés közben, és egyáltalán nem tartom közhelyesnek a megállapítását. Sőt, igazából tök jól hangzik.
- Igen? Én sima kéknek látom – tényleg nem tűnt fel, hogy bármi szürkeség lenne a szememben. Vagy zöld. Milyen színű pontosan az a viharos tenger?
 – Áh, na az látod lehet. Már túl régóta boldogítjuk egymást, el is kezdtem hasonlítani rá. – mondom mosolyogva majd tágra nyitott esdeklő tekintettel nézek a fiúra, pont úgy ahogy a csodacica szokott rá nézni, amikor simogatásra, dögönyözésre vágyik. Néha én is részesülök abban a megtiszteltetésben, hogy rám néz így a saját állatom. Néha. Mindenesetre elégszer láttam már így ahhoz, hogy tökéletesen tudjam utánozni.
- Bocsi, az írógép és én nagyon elvontuk a figyelmedet? – biccentek a papírja felé, mivel fogalmam sincs, hogy végzett-e vagy még olvasott volna tovább. Ha az utóbbi, hát ... őszintén? Egyáltalán nem bánom a dolgot. Én jól elücsörgök itt, amíg ő befejezi. Van időm.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 13. 21:07 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | az asztalomnál | x

Töprengbe pislogok a papírra a kérdése nyomán.
- Hát... majd kipróbáljuk - jutok erre a megoldásra. Egy kísérlet eldönti, az ő írása nyomán is oda kerül-e a cikk, ahova kell neki. Szerintem különben igen.
Nyelek egyet, amikor látom döbbent arcát. Igen, ez meggondolatlan ajánlat volt. Azonban úgy látom, nem orrol meg rám érte és nem érinti igazán kényelmetlenül. Azt semmiképp sem akartam volna. Olybá tűnik, olyannyira nem baj neki a hülyéskedésem, hogy már nyújtja is nekem oda kezét. Mosolyogva megemelem a szemöldököm. Szóval szerinte nem merem megtenni? Valójában szinte alig tolja oda nekem maszatos kezét, már hajolok is rá. Éppen csak felszólít, hogy neki is maradjon, máris bekapom mutatóujját. Nem nagyon van ideje elkapni. Derűsen a szemébe nézve, finoman szorítom rá ajkaimat és már húzom is vissza a fejem, jóízűen nyalogatva a számat.
- Hmm - véleményezem bólogatva az ízt. Viszont a többit nagylelkűen meghagyom neki, nem hajolok már vissza repetára. Nem mintha ne lenne kedvem. Az meg fel sem merül bennem, hogy igazából talán nem akarta, hogy megtegyem ezt. Hiszen ő nyújtotta oda. Ő kínálta. Én meg szinte megkönnyebbültem, hogy ezek szerint nincs gond. Nem léptem át egy határt. Aztán lehet, pont ez után tettem meg. Viszont ez a félsz most tényleg nincs bennem. Természetesen és kedélyesen léptem meg azt, amit felajánlottam és amire aztán ő is bíztatott.
- Kicsit olyan sötétebb. Különleges - próbálom valahogy leírni, én milyennek látom a szemét, viszont a hasonlításoknál jobban ez úgysem fog menni.
- Aaawh - adom az olvadozás hangját a Benito utánzás nyomán.
- Jó cica - nyúlok az álla alá mosolyogva, hogy ujjaim oldalával megcirógassam, ahogy a sárkányleopárdnak szoktam, aki erre mindig jól kinyújtja a puha kis nyakát és még masszívabb dorombolásba kezd, laposakat pislogva. A lány bőre is finom selymes.
- Nagyon, de nem baj - bólogatok a figyelmem elvonására. - Mindjárt végzek - ígérem és ezzel visszamerülök az átnézendő cikkbe, kezem elhúzva a lánytól, kényelmesen hátradőlve ismét székemben. Szórakozottan nyalom még meg olykor a számat, érezve rajta a csokit.
- Oké - szólalok meg két-három perc hallgatás után, ami alatt olykor körmöltem valamit a papírra, amit most odacsúsztatok Laurának az asztalon és átnyújtom neki a pennát.
- Varga Nóra - adom meg neki a címzett lektorunk nevét és bökök ujjammal arra kis üres felületre a lapon, ahová feljegyezheti. Oda mondjuk jó lesz.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 13. 23:08 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Jókedvűen bólintottam a tervre, miszerint én címzem meg a lapot és vagy elrepül a helyére, vagy nem. Végül is a puding próbája az evés. Nagyon a pudingok körül forognak a gondolataim, lehet hogy le kéne lopózni a konyhába szerezni pár adaggal a manóktól.
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a reakcióimat lesi, biztos a legrosszabbra számít, vagyis inkább arra készül fel. Ez igazán aranyos tőle, majd idővel rájön, hogy azért ennyire nem rossz ám a helyzet. Egyre jobban alkalmazkodom az ő természetességéhez. Csak nekem szinte minden teljesen új. Ez a viccelődés is az ujjaim lenyalogatásról. És persze, hogy nem hiszem el, hogy meg merné tenni!
Hogy mekkora nagyot tévedtem! Az egyik pillanatban még a szemébe nézek, aztán a semmibe pislogok. Na nem mintha Thomas eltűnt volna, csupán az égadta világon semmit sem látok. Érezni viszont annál inkább. Nedves … és meleg … és. Hiába gondoltam én azt, hogy majd elhúzom a kezem, vagy hogy felvisítok hogy fúj … hát egyiket se sikerül megtennem. Az egyiket esélyem sincs megtenni, a másik meg valahogy nem jön össze. Az egész olyan magától értetődően jön Thomastól, hogy az is lehet, hogy akkor se kapnám el az ujjamat ha tehetném. És fújként se tudok gondolni az egészre. Döbbenten pislogok egyet mire újra megjelenik a látóterembe az a csokibarna vidáman csillogó szempár, sőt egyre távolodik is. Az érzés pedig megszűnik.
- Te … te… . Te. Tényleg. Te. Fúú – hát az összeszedettség az most nagyon távol áll tőlem, nem is sikerül kinyögnöm egy épkézláb mondatot sem, szóval inkább fel is hagyok vele és megcsóválom a fejemet. Hihetetlen, hogy tényleg megtette! Hihetetlen, hogy én bíztattam rá! Hihetetlen! Viszont tényleg nem kaptam pánikrohamot, ami szuper. Ettől a gondolattól meg az enyhe sokk elmúlásától lassan visszatér az arcomra a mosoly.
- Szóval ízlett? Jól is laktál? – kezdem el heccelni a fiút, de még mielőtt megint orvul lecsaphatna hátrébb húzom a kezemet és  a számba dugom az ujjaimat szépen lassan, egyiket a másik után. Hm, ez a csoki tényleg finom. - Sajnálom most már csak a sütin van csoki.
Hogy akartam-e, hogy megtegye? Nem tudom, mert tényleg fel se merült bennem az, hogy megteszi. Hogy akarnám-e, hogy megtegye újra? Hát ezt se tudom, és ez kicsit zavaróbb. Az emberek szokták tudni, hogy valami tetszik-e nekik vagy sem. Nem? Na mindegy. A lényeg, hogy nem volt gond. Csak olyan … nem is tudom. Mindegy, majd egyszer talán rájövök, hogy milyen is. Majd akkor kiderül, hogy átlépett-e bármilyen határt a fiú vagy sem.
Oh, szóval különleges színű szemem van! De jó! Mondjuk a macskám is különleges, szóval legalább összeillünk a fenevaddal.
- Mrrnyá – utánzom még tovább Benit, bár ez a hangja pont nem a cirógatásnál szokott megjelenni. Ez inkább dorombolva nyávogás, de most ez is jó lesz. Dorombolni meg amúgy is nehéz ha nem macska az ember. Egy picit fáziskéséssel jövök arra rá, hogy mi is történik éppen. Össze is szorul a gyomrom rendesen. Nem pánik, nem kellemetlen, sőt, csak ez új. Ez nagyon új. Az arcomhoz még nem ért senki eddig. Még Thomas se. És hát na, ezt még szoknom kell. Nem nyújtom hát a nyakamat semerre, várok egy picit majd a papírja felé biccentek. Így nem hozom rá a frászt megint, hogy valami nem stimmel, vagy hogy messzire ment. Mert nem, csak, na, új és kész.
- Rendben – felelem halkan, hiszen már belekezdett az olvasásba én pedig nyugodtan elmerenghetek az imént átélt érzéseken. Párszor megemelem a kezemet, hogy aztán visszakényszerítsem az asztalra, ahelyett, hogy az arcomhoz tenném. Meleg volt a fiú keze, puha és kedves. Lehet kedves az ember keze? Áh, hagyjuk. Most már legalább tudom mit érez Benito, és meg tudom érteni, hogy miért dörgölőzik folyton a fiúhoz simogatásért. Sok időm nincs ezeken töprengeni - szerencsére -, hamar feladatot is kapok: címezzem meg az átnézett lapot.
- Oké, akkor Nóra – bólintok egyet, felhúzom a térdemet, azzal rögtönzök magamnak pergamentámaszt - mivel se lemászni az asztalról, se félig ráfeküdni sem volt kedvem - és odafirkantom a kijelölt helyre a lektor hölgy nevét. Hát, írtam már ennél szebben is, de egész olvasható lett. Aztán visszaadom a gonosz pennát, ami bosszússá tette a fiút, és felcsillanó szemmel feldobom a lapot a levegőbe. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy vajon visszahull-e az asztalra, vagy elrepül.
- Nézd, nézd! Sikerült! De jó! Csinálhatok majd máskor is ilyet? – ez annyira klassz volt! Már el is képzeltem, ahogy kapok egy rakás papírt, mindre ráírok pár nevet, feldobom az egészet egyszerre és szanaszét repül az összes. Teljesen felvillanyozva hátrébb dőlök, kezeimmel megtámaszkodom a hátam mögött és félrebillentett fejjel mosolyogva nézek a fiúra.
- És most milyen mókás dolgot csinálunk?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 14. 00:34 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | az asztalomnál | x

Igen. Igen, én tényleg. Kedélyesen figyelem csak helyes hebegését. Úgy tűnik, mégsem léptem át a határt. Vagy ha meg is tettem, bajt nem okoztam vele. Legfeljebb annyit, hogy eggyel kevesebb ujja maradt, amit lenyalogathat. Nem azért, mert a többinek nyoma veszett, hanem mert a csoki vált köddé róla, nyilván. Hamar le is csopogatja, ami maradt, én pedig mosolyogva figyelem.
- Semmi baj - rázom meg elnézően a fejem amiatt, hogy többet már nem kaphattam az ujján lévő csokiból. Mintha tényleg valami vajszívű károsult lennék. Dehát végülis az vagyok. - Nem az igazi, de megteszi onnan is - vonok vállat, elfogadva, hogy mostmár csak a sütik enyhíthetik édességhiányomat Laura összemaszatolt keze helyett. Aztán persze jól elvigyorodom.
Mosolyogva kerekedik el a szemem, ahogy ilyen remekül utánozza nem csak a cica tekintetét, de még a hangját is. Teljesen Benitos! A lány pedig olyan jól csinálja a papíromra tématerelést, hogy tényleg nem veszem észre, eszembe se jut, hogy már megint mit művelek szegénnyel. Így nekem sincs időm ráébredni, hogy ilyet még nem tettem. Mármint Laurával. Bár lehet, nem is jönnék rá, hiszen nem tartom számon ezt. Nekem természetes az emberi érintkezés. Néha túlzottan is, mint azt láthatjuk. Viszont mentségemre szóljon, nagyon tekintettel vagyok ám a lányra. Fele annyiszor sem érintem meg közvetlenkedek, mint szívem szerint tenném. Mindehhez pedig már erőfeszítésre sincs szükség. Elfogadtam, hogy vele óvatosabbnak kell lennem és azóta az vagyok. Nem taperolom folyton, mint azt teszem mondjuk Zsombival meg Mártonnal, Mersével, Rileyval, Annievel és sokszor Liam bácsival is. Utóbbihoz is szívesebben közelednék még jobban, mint teszem különben. De ez egy másik kérdés. Elég az hozzá, nem tehetek róla, hozzájuk kell érnem. Egyszerűen jön. A mindennapokban a legtöbbekhez hozzá érek, hozzájuk meg aztán főleg. Azonban tényleg úgy veszem észre, mindegyikőjük szívesen fogadja. Ez hozzám tartozik nekik.
- Kiváló munka - dicsérem meg őt, jó főszerkesztőhöz méltóan, miközben csillogó szemmel figyelem mind az útjára reppent papírt, mind Laura örömét. - Persze - bólogatok a kérésre, hogy majd máskor is ő juttathassa el a lapokat a megfelelő embernek. Miért is ne? Tökre szeretem én is mindig végignézni, ahogy ügyesen odasiklanak, ahova küldtem őket.
- Mókásat? - kérdezek vissza, felállva a székemről és indulva a rágcsákhoz. Szerzek egyet a legendás karikákból, elmajszolom, aztán iszom is valamit rá, közben morzsás kezemet nadrágomba törölve. Igazából kicsit még valahol az olvasott cikkekben járok talán meg egyáltalán, a következő szám körül forgnak a gondolataim, azért nem dobok be rögtön valamit, hogy mi legyen most. A visszakérdésem is inkább csak valami ilyen öntudatlan időhúzás, míg kikerülök az újság hasábjai közül.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 14. 20:21 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Oh remek, már fél szavakból is megértjük egymást. Vagyis döbbent dadogásból is. Mondjuk ez könnyen megfejthető volt, de szerencsére nem kell tesztelnem a nehezebbek mennyire mennek át.  
Azért nem igazán gondolom magam szegény vagy szenvedő félnek. Sőt igazából tök jó, ahogy így teljesen magától értődően átsasszézik a biztonsági zónáimon. Nyilván nekem se tűnnének fel azok a dolgok, hogy mikor meg hol meg hogy ér hozzám, ha nem teljesen új lenne az egész. Legközelebb már nem lesz ilyen hangsúlyos ha teszem azt az arcomhoz ér. Mert már nem először történne meg. Hogy mennyire fogja vissza magát azt persze nem tudom. Nyilván simán megszoknám ha ugyanúgy viselkedne velem is mint mindenki mással. Eleve, mintha erről már beszéltünk is volna, hogy ne változtasson semmin sem, ha valami nem oké úgyis szólok. Na mindegy. Végül is örülhetek annak, hogy ennyire tekintettel van rám. Szóval nekem így is megfelel, előbb-utóbb csak eljutunk a normális emberi érintkezéses szintre. Mint mondjuk egy ölelés. Hogy más emberekkel ezeket mikor fogom tudni megtenni, na az már más kérdés.
- Köszi, örülök, hogy hozzájárulhattam a következő számhoz – nevetek fel amikor úgy véleményezi a papírreptetésemet, mintha legalábbis valami cikket írtam volna vagy hasonló nagyobb dolgot tettem volna. Vetek egy hálás pillantást Thomasra, tuti a szaván fogom fogni! Én leszek a főpapírröptető! Micsoda pompás szakma!
- Hát … csak ha nem volt más terved ez utánra  – lemászok az asztalról és úgy mutatok körbe, különben nem is látná a sütit majszoló fiú, hogy mi is az az 'ez'. – Nekem este járőröznöm kell menni, az tuti.
Látszik rajta, hogy még egészen máshol jár gondolatban úgyhogy inkább úgy döntök hagyok neki egy kis időt. Ember tervez … Thomas nadrágba kéztörléssel végez.
- Chö. Ezt inkább ne – fejcsóválva sétálok oda hozzá. Vizes kezet beletörölni a ruhába az oké, de kajásat már nem annyira. Rosszabb esetben még zsíros is lesz, az meg hogy néz már ki? Egy prefektustól? Na ne! A végén még kiderül, hogy tényleg jobban járunk ha a kezemből, vagy a kezemről eszik. Legalábbis nem keni magát össze annyira.  
Most tiszta morzsa lett a nadrágod. Ejj-ejj, főszerkesztő úr! – vidáman hunyorogva dorgálom meg miközben lesöpörgetem a gonosz süti darabokat a nadrágról. Előkotrok egy textil zsepit a zsebemből, picit megtörlöm vele a szája szélét, mert mintha az is morzsás meg csokis lenne picit, majd odanyújtom neki, hogy inkább ebbe mancsikoljon a továbbiakban. Na, nekem meg ezek jöttek teljesen természetesen.
- Azt meséltem már, hogy a dilidoki nénim azt hitte rólad először, hogy egy kutya vagy? – kérdezem vigyorogva. Ettől a gondoskodási ösztönös megmozdulásomról jutott eszembe a dolog, bár abba se vagyok biztos, hogy azt mondtam volna, hogy végül elmentem oda. Vagy azt, hogy egyáltalán akarok. Mindegy, most már tutira tudja. Közben töltök magamnak valami beazonosíthatatlannak tűnő halványzöldes színű italt. Remélem tea! Belekortyolva azonban rögtön el is fintorodom. Hát nem tea. – Pfúj, kiwiszörp.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. június 15. 07:32 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 15. 23:40 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | a kanapé környékén | x

Beszéltünk már arról, hogy nem kell korlátoznom magam, igen. Nem is teszem annyira, hogy attól feszengjek. Csak valahogy egyszerűen ráhangolódtam arra, hogy őt nem annyira támadom le ezekkel a dolgaimmal. Bár érdekes módon, mintha eleve sem tettem volna, amikor még nem tudtam, hogy érzékeny erre. Úgyhogy lehet, nem is ez teljesen az oka. Fogalmam sincs, nem szoktam agyalni ezeken. Azonban biztos nem az húzódik mögötte, hogy ne lennék a közelében szívesen. Sőt. Talán pont az ellenkezőjéről van szó.
- Részünkről az öröm - hajtok fejet, folytatva ezt a lovagkori, hajbókolós vonalat.
- Igazából nem volt - rázom a fejem. Nem terveztem mára már mást. Gondoltam, elintézem itt a dolgokat és megyek haza, viszont bácsikám ma se érkezik korán haza, úgyhogy nincs hova sietnem.
Értetlenül figyelem őt, mit ne. Azt látom, hová néz. Ám nem csak néz, már lép is oda, ciccegve és nekáll lesöpörgetni a nadrágomat. Én is tettem pedig előtte pár ilyen mozdulatot, dehát az nyilván nem ugyanaz, mintha ő csinálja. Figyelem, ahogy tisztogat, és már éppen magyarázkodnék, hogy dehát az csak egy kis száraz morzsa és tök nem vészes, simán lepereg, amikor még az arcomnak is nekiveselkedik. Csak pislogok rá lefelé közben, megadóan. Átveszem aztán a kendőt és megtörölgetem kezemet, bár már tényleg nincs ám rajta semmi. Úgyhogy az egész vége az lesz, hogy némán tűröm a rendberakásomat.
- Miért hitte, hogy az vagyok? - vigyorodok el.
- Na várjunk csak... - ráncolom aztán a homlokom.
- Jársz dilidokihoz? - kérdezem lelkesen. Nem említette, hogy megy, viszont örülök neki, ha teszi, hiszen voltam én is és nagyon jó dolog.
- Megigyam? - ajánlom már megint azt, hogy majd én elfogyasztok valamit a lány helyett. Ilyesmikre aztán főleg mindig kapható vagyok. Szeretem a kiwiszörpöt.
- Gyere, pihenj meg az őrjáratod előtt! - huppanok le a kanapéra, aztán paskolom meg magam mellett a helyet. Hátradőlök és elégedetten kulcsolom össze kezeimet tarkómon, belelazulva a heverészésbe.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 16. 20:50 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o



Az tény, hogy ez most csak száraz morzsa. Szerencséje van, hiszen bőven van csoki is azokon a karikákon. Bár az előbbiből kiindulva ha csoki lenne a kezén, akkor azt nem törölgetné sehova se. Ez nem jutott eszembe korábban. Most már mindegy. Thomas morzsátlanítva. A némasága és a furán pislogása megzavar, vidámságom el is tűnik és zavarodottan nézek rá, miközben az jár a fejemben, hogy valami nem jó, talán túl messzire mentem. De hát nem gondolkoztam. Na, lehet hogy pont ez volt a baj.
- Öhm, bocsánat. Nem kellett volna ezt csinálnom – hátrébb lépek pár lépést, és megcsóválom a fejemet, magas nekem ez az egész. Miért ilyen iszonyat bonyolult nekem minden?
Szerencsére találok egy értelmesebbnek tűnő gondolatot, ami újra felvidít és megment a további kínos pillanatoktól meg a negatívabbnál negatívabb gondolatoktól. Ez pedig nem más, mint a kutya-Thomas.
- Hát, egy félreértés miatt azt hiszem – eltűnődöm, hiszen nem egészen emlékszem már a beszélgetésnek ezen részére. De mielőtt folytathatnám a sztori elmesélést kiderül, hogy tényleg nem mondtam neki a doki nénis látogatásomat. Igazából kicsit necces néniként hivatkozni rá, de mivel olyan alakban ismertem meg, így ha utalok rá, hát nőneműként teszem. Bólogatok csupán, hogy igen, hiszen éppen a zöld italt kortyolgatom. Ez egy kicsit hosszabb választ kíván, és bár isteni finom a vaníliás karika de muszáj rá inni valamit ugyebár. Csak nem éppen a kiwit.
- Ühüm, a poharamból is jó lesz? – már nyújtom is a fiú felé miközben elvigyorodom. Úgy néz ki ez a nap ilyen, minden maradék ételem-italom ő fogyasztja el. Hogy pontosan hogy, na az már egy jó kérdés. Viszont most nézhetek valami értelmes innivaló után. Az az ásványvíz pont jó lesz, kétlem hogy a színtelen folyadék olyan sok minden más lehetne. Oké, lehetne, de most nem a navine buliba vagyunk, úgyhogy nem lehet. Víz és kész. Leülök a kanapéra én is, jólesően kinyújtom a lábamat. Egy ideig forgatom a kezemben a poharat, amíg be nem ugrik, hogy hol is hagytam abba a sztorit.
- Igen járok, és egész jó. Szóval most próbálunk-próbálok megoldást találni az egészre. A kutyás meg úgy volt, hogy a biztonságérzetem került szóba. Öhm, hát, nem is tudom már, hogy de megemlítettem a neved, és azt mondta ha jól nevelt meg szobatiszta vagy, akkor jöhetsz te is – magyarázom, majd összeráncolom a homlokom, mert ez így nagyon nem hangzott értelmesnek. Rásandítok Thomasra és belekortyolok a vizembe.
- Rápihenni az őrjáratra meg tuti rá kell. Benito majd megint azzal fog szórakozni, hogy előrerohan, eltűnik és a legváratlanabb pillanatokban elém ugrik a sarkok meg páncélok mögül a frászt hozva rám. Ilyet veled is csinál vagy csak engem szivat?

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 17. 22:20 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | a kanapén | x

Jól összevonom a szemöldököm, ahogy zavartan hátralép tőlem.
- Nem. Semmi baj - rázom a fejem, elmosolyodva. Nem mondom, hogy nem lepett meg, ahogy így kezelésbe vett. Talán az is okozta a döbbenetemet, hogy nem ő szokott nyitni felém. Hozzám érni semmiképp. Mindez persze nem tudatosul bennem, nem jut eszembe, ám valószínűleg ez húzódik a megszeppentség-féleségem hátterében. Mindennek ellenére viszont jól esett. Jól esik, ha törődnek velem.
- Jól van, hát nem nagy gond. Igazából megtiszteltetés, ha kutyának hisznek - derülök ezen tovább, ám közben újabb és újabb beszélgetések futnak le bennem, amik elhangozhattak Laura és a doki között, amik nyomán én valahogy egy blöki lettem. De inkább felhagyok az ezen való töprengéssel. Majd csak eszébe jut háztársamnak, hogy történt ez és akkor megoszthatja velem.
- Persze - veszem is át a poharat és kortyolgatom a kiwiszörpöt.
- Az egészre? Mármint arra, hogy... nem szereted, ha hozzád érnek? - kérdezek azért rá, pedig mást nem nagyon tudok elképzelni. Végülis mi is erről beszéltünk. Csak hát nekem ugye változatlanul furcsa, hogy ez a probléma létezk a lánynál, hiszen én nem tapasztalom.
Felnevetek, mikor a jól neveltségemről és szobatisztaságomról van szó.
- Ennek örülök - bólogatok rá, hogy ezek szerint jöhetek.
- Rileyhoz... öhm... Dr. Meyershez jársz? - kérdezek rá, ki is pontosan a dilidokija. Ő az iskolapszichológus, dehát Lau ettől még felkereshetett bárki mást. Miközben hallgatom őt, iszogatom a szörpömet meg még majszolok egy kis édességet, elvéve egy-egy darabot előlünk az asztalról. Aztán mindig kényelmesen hátradőlök ismét.
- Nem, velem nem szokott - mosolygok Benito játékán.
- Mármint el szokott tűnni, de azt várja, hogy megkeressem. Nem nehéz, túl hangosan dorombol - mesélem a lánynak, nálunk hogy megy ez.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 18. 19:29 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o


Szusszanok egyet megnyugodva, hogy nem csináltam semmi rosszat. Meglepte, hogy hozzáértem? De hát, szoktam! Vagy, várjunk csak. Hm, oké, szoktam volt. Egy ideje viszont valóban nem nyúlok felé. Érdekes, de vajon miért? Azt tudjuk, hogy nekem nem okoz gondot, de lehet, hogy attól tartok, hogy neki az nem jó ha megérintem? Nem reagálja le rosszul, csak nem tudom. Talán mert ő se teszi ezért én se.  Ez azért egy kicsit vicces, belegondolva, hogy ő az egyetlen ember, akivel gond nélkül tudnék normális fizikai kontaktust kialakítani és tessék, még se.
- A szemeid meg vannak hozzá. Aztán ember legyen a talpán, aki ellen tud állni a könyörgő tekintetednek – nevetek fel és igen, biztos vagyok abban, hogy profin tudja adni azt a fajta pillantást, amit a kutyák (vagy más egyéb cuki állatok) szoktak, és nincs az az épeszű ember, akinek ne folyósodna el azonnal a térde. De tényleg, aki egy olyan pislogásnak ellen tud állni azzal tuti valami baj van. Én nem tudnék, az biztos.
- Igen, azzal kapcsolatban mindenre. Tudod, le kell ásni a mélyre, megtalálni a probléma gyökerét – ez mondjuk nem valami bonyolult nálam. – meg rájönni, hogyan tudok változtatni. És ez nehéz lesz, nagyon nehéz.
Tartok egy kis szünetet ezen töprengve amíg a rengetegféle nassolnivalóból próbálok választani valami jót. Végül egy zacskó ropi mellett döntök, bár meg szokott gyűlni a bajom a kibontásával. Most is szerencsétlenkedek vele egy sort mire sikerül kiszakítanom, a pálcikák egy része szanaszét repül, a többi a csomagolásban marad. Mondjuk mindegy, a földről is feleszem majd gond nélkül.
- Azt azért nem merném kijelenteni, hogy nem szeretem. Egyszerűen nem bírom elviselni, rosszul leszek tőle. A legtöbbször még az előtt, hogy ténylegesen hozzám érnének – egy ideje nem került szóba ez a téma, viszont most már egy kicsit összeszedettebben tudok róla beszélni. Úgy látszik hatásos terapeutához járni. – Szóval, hogy mondhatnám valamire, hogy nem szeretem, ha egyszer nem is igazán tudom milyen? Ha csak a Te példádat nézzük akkor szeretem. De az ugye egy a millióból …
Igen, az ő érintését szeretem, a többiekét meg nem tudom elviselni. Ennek vajon van értelme? Megvonom a vállamat, majd kényelmesen hátradőlök abbahagyva a pohár forgatását, amit beszéd közben kezdtem el.  Elropogtatok pár ropit, aztán észbe kapok, és a fiú felé nyújtom a zacskót, hogy ha szeretne akkor csak tessék, vegyen nyugodtan.
- Igen, hozzá. Ezek szerint ismered – bólintok a név elhangzása után. Riley … komolyan irigylem Thomast, hogy csak így ki lazán a keresztnevét tudja használni a dokinak. Én legszívesebben doktornőnek, vagy doktorúrnak mondanám, de túl bonyolultnak találtuk ezt a nemhez kötött megszólítási módot. Majd hirtelen Thomas felé fordulok meglepett arcot vágva, mert sikerült megértenem, amit korábban mondott. – Miért, eljönnél velem?
Miféle terápiára megy az ember többedmagával? Meglehetősen keveset tudok erről a témáról, szóval tényleg fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De úgy képzeltem el, hogy a terápia az a beteg és a doki közötti dolog. Nincs megfigyelő, nincs segítő, nincs semmi és senki más. Még a dilis macskámat se vinném el, mondjuk abból gyengélkedős eset lenne, nem beszélgetős.
- Hihetetlen! Az a bársonytalpú téged jobban szeret, mint engem! De komolyan! Ha te is tudnád szórakoztatni a vízzel, akkor szerintem engem már rég faképnél hagyott volna – mosolyogva csóválom a fejemet, hiszen igazából nem zavar a dolog. Benitoval a kapcsolatom kicsit másfajta, mint egy rendes háziállat-gazdi kötelék. – Hogy csinálod?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 19. 22:06 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | a kanapén | x

Ha már ő bevetette a Benito pillantást, akkor már én is megpróbálkozom a kiskutya szemekkel (KATT), ha úgyis erről van szó. Mindezt úgy teszem meg, hogy igazából csak elképzelem, hogy nagyon szeretnék valamit. Nem akaratosan, nem vágyón, hanem szívből. Mint egy blöki egy falatot, egy sétát, törődést. Ahogy pedig ebbe beleélem magam, mindez kiül tekintetemre. Olyanná lesz ettől arcom, hogy ha bőrig ázva, csuromvizes bundával ülnék így kint az esőben valaki küszöbe előtt, akkor is beengedne, ha különben allergiás. Ilyen könyörgő szemekre gondolt?
Bólogatva, most épp burgonyás pálcikát rágcsálva hallgatom, min dolgoznak a dokival. Azt hiszem, tényleg nem csoda, ha akaratlanul is visszafogom hát közvetlenkedésemet a lány közelében. Hiszen olyasmi ez a fóbia, amivel még pszichológushoz is elment. Azt pedig hiába mondta el nekem, kért meg rá, hogy ne viselkedjek másként, azért ezek ott motoszkálnak bennem mégis. Ettől persze távolságtartó koránt sem vagyok vele. Alap természetem, hogy ne legyek, vele meg főleg nem akarok. Láthatja, bármikor bekapom az ujját is, ha egy pillanatra nem figyel. Hát kell ez neki?
- Jaj - véleményezem nem túl ijedten a ropik repülését. Nézem, segítsek-e összehalászni őket, de úgy látom, elvan vele. Akkor nem fogdosom össze őket. Mondjuk valami bűbájjal is megoldható volna. De nem érdekes. Inkább figyelek rá tovább és ahogy azt mondja, az én érintésemet szereti, jólesően elmosolyodok, odanyúlok a kezéhez és csak finoman ráteszem az enyémet. Csak egy pillanatra. Utána már húzom vissza, és töltök magamnak még inni. Éppen belekortyolok, már vehetek is a kínált sós pálcikából. Hajaj. Egyik rágcsa a másik után. Ilyenkor van az, hogy nem tudsz leállni.
- Igen, mi... elég jóban vagyunk - felelek, közben kicsit megakadva, hiszen nem tudom, hogyan kéne kifejeznem, hogy állandóan Rileynál lebzselek, meg hogy gyakran találkozunk, megyünk el együtt helyekre. Elég bensőséges a viszonyunk. Sokak szerint túlságosan. Félreérthetően.
- Liam bácsi barátja - teszem ezt is hozzá, igazából miből indult az, hogy egyből közel kerültünk. Valószínűleg idővel úgyis megtörtént volna, ez a tény azonban mindenképp katalizátorként szolgált.
- A terápiára? Menjek el veled? Szeretnéd, ha elmennék? - árasztom el kérdéseimmel, egy ropit szorongatva a kezemben, ami még nem most fog a számba kerülni, mert túlságosan el vagyok gondolkozva mindenen. Valószínűleg egy ideig szórakozottan fogok hadonászni vele, amíg beszélgetünk.
- Dehogyis! - kerekedik el a szemem mosolyogva. Kikérem magamnak, hogy engem Benito jobban szeret, mint Laurát. Nem mintha nem melengetné a szívem változatlanul a gondolat, hogy kedvel engem a csodacica, de álljon meg a menet! A gazdája az első.
Utoljára módosította:Thomas Middleton, 2019. június 22. 22:25 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Harmadikos diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 990
Írta: 2019. június 20. 19:38 | Link

Thomas

egy áprilisi délután, ottalvós előtt| o


Lemaradok a tekintetének apró változásairól, hiszen nem egyfolytában őt nézem. Így teljes erejéből vág pofán az, hogy egyszer csak könyörgő szemekkel néz rám, amikor odasandítok. Ha végig figyeltem volna, akkor lehet, hogy felkészülten ért volna. De így?! Így nem. És igen, ilyenre gondoltam. Azonosíthatatlan hangot adok ki, valahol a nyüszögés és az olvadozás között. Ösztönösen emelem a kezemet az arca felé, de hogy pontosan mit is akarok csinálni, azt nem tudom. A mozdulat közepén meg is állok, aztán lassan visszaejtem az ölembe a kezem, hiszen nem tudom, hogy most mit is szeretne. Finomságot? Simogatást? Vigasztalást? Ezek mennének gond nélkül. Tengerparti házat? Még azt is megoldom, simán, rohanok is bankot rabolni, hogy teljesíthessem az óhaját. Vagy beállok pankrátornak katica jelmezben. De tényleg, simán, csak egy szavába kerül.
- Hű! – sikerül kinyögnöm valami „értelmeset”. Igazából ez nem a látványnak szól, sokkal inkább annak, hogy jobban hat rám vele, mint hittem volna. Bankrablás? Pankráció? Komolyan? – Nagyon hatásos!
Miután sikeresen visszavált normális tekintetűvé, és sikeresen újraindul a szervezetem szerencsétlenkedek egy sort a ropival. Hát persze, hogy nem jut eszembe pálcát használni az összeszedéséhez. A kajával meg egyéb házimunkával kapcsolatos dolgokban változatlanul mugli módon gondolkodom. Nem véletlenül vettem fel a varázsháztartástant. Tudom én, hogy tök jól meg tudnám könnyíteni magamnak a dolgokat egy-két bűbájjal, de valahogy sose az az első. Szóval szépen hajlongok és felszedegetem kézzel. És egyáltalán nem zavarna ha összefogdosná a kajámat. Végül is a földről szedem fel és eszem meg, szóval nem vagyok túl kényes. Meg amúgy is, az előbb nyálazta össze az ujjamat. Ahhoz képest ez igazán semmiség lenne. A mosolyára és érintésére hálás pislogással reagálok, majd rágcsálni kezdek egy ropit és elgondolkodva figyelem, ahogy a dokiról beszél.
- Öhm, értem … - felviszem a hangsúlyt jelezve, hogy nem, nem igazán értem. Értem, amit mond, és annyira rájöttem, hogy nem terapeuta-páciens kapcsolatról van szó. Viszont arról fogalmam sincs, hogy akkor mégis mi. Barátok talán? De akkor azt mondaná, nem?
- Áh, értem! Akkor sokat vagytok együtt! – felragyog az arcom, hiszen ezt végre tényleg értem. Így már értem a jóban létet is. Biztos sokat jár át hozzájuk, vagy ők hozzá. Semmi kivetnivalót nem találok a dologban, félreérthetőt meg pláne nem.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy szokott ez zajlani. Csak Riley azt mondta, te meg … nem tudom – most már határozottan frusztrál ez az egész terápiás dolog. Megrázom a fejemet egy vállvonás kíséretében, jelezve, hogy inkább ne erőltessük a témát, hagyjuk. Ha szükséges lesz, hogy ő is jöjjön majd visszatérek rá, megkérem meg minden.
- Benito nem olyan, mint egy sima házikedvenc. Ő amolyan, hogy is mondjam. Katalizátor, edzőpartner, társ, aki segít összpontosítani meg mindenben. Aki kiköveteli, hogy gyakorolj az elemeddel. Ettől még persze megvan a szeretet is, meg a kötődés, ragaszkodás. De nem csak móka meg kaland meg szórakozás, hanem munka is. Te 100% szórakozást adsz neki, én meg vegyesen mindent. De, oké igazad van, nem lehet összehasonlítani, hogy kit hogy szeret  – próbálom valahogy elmagyarázni, de szerintem sose fogom tudni teljesen. Ebbe benne kellene lennie, és hiába is lenne ő is elemi mágus, akkor sem biztos, hogy értené. Mert az ő állatkája nem Beni lenne, mert belőle csak egy van.  De igazából teljesen elégedett vagyok a felállással így. Bár meg tudnám szokni, ha nem akarna folyton frászt hozni rám az éjszakai portyázásunkkor.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Harmadikos diák


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 223
Összes hsz: 1505
Írta: 2019. június 22. 22:55 | Link

LAURA
hétköznap délután még az ottalvós előtt | a kanapén | x

Elvileg nem szeretnék én semmit, csak be akartam mutatni kiskutyaszem tudományomat. Gyakorlatilag viszont minden jöhet a felsoroltak közül. Finomság, simogatás, vígasztalás, tengerparti ház, katica jelmezes pankráció... Kérem szépen őket. Jó lesz. Akár ebben a sorrendben, akár bárhogy máshogy. Szélesen elmosolyodom a reakciójára, véleményezésére. Siker!
Hogy mi nekem Riley? Végülis barát. Mondhatom barátnak. Csak valahogy nem teljesen annak érzem. Inkább, mint egy bátty vagy nővér. Vagy más rokon. Ezért nem mondtam úgy, hogy barát. Ezért nem adtam nevet a kapcsolatunknak. Bólogatok neki arra, hogy sokat vagyunk együtt. Így van. Viszont arról nem tudok, hogy ő ezt másképp képzeli, mint ahogy van. Sokkal kevesebbet találkozom Rileyval úgy, hogy Liam bácsi is ott van, mint kettesben.
- Elvisz ide-oda. Meg néha csak beugrom hozzá - mesélem könnyeden, hogyan is van ez velünk és nem is sejtem, hogy ezzel már megint alakítok majd Laura elképzelésein. Hiszen nem tudom, hogy jelenleg más van a fejében. Ám még ebben sem fog talán kivetnivalót találni. Mások mondjuk már ebben is látnak. Hiszen miért tölti kettesben az idejét egy bagolyköves diák az iskola dolgozójával a terápián, a kastély falain kívül? És akkor azt még nem is tudják, tényleg milyen közel állunk egymáshoz. Talán addig jó.
- Jól van, majd szólj, ha már tudod! Szívesen elkísérlek - zárom ezzel én is a terápiás témát, biztosítva őt a támogatásomról mindenképpen. Rajtam nem múlik.
Bólogatok, hallgatva, amit Benitoról mesél, azonban látszik rajtam, hogy érteni ezt nem teljesen értem. Mármint logikusan értem, viszont érezni nem érzem. Érzelmileg nem fogom fel. Nem nagyon tudom megemészteni, pedig jól magyarázza. Valószínűleg akkor sem tudnám megérteni és felfogni, ha a részese lennék a dolognak. Vagy csak nem érdekelne? Kiskutya természetem lehet ennek is az oka. Nem szoktam azon töprengeni, ki mennyire szeret. Elég nekem az, hogy én odavagyok értük és a saját érzelmeim vezetnek abban, ahogyan gondolok rájuk és törődök velük.
Elbeszélgetünk, eliszogatunk, elnassolgatunk még egy ideig itt a kanapén Laurával, aztán úgy döntünk, mostmár menni kéne. Ellépek még asztalomhoz, megnézni, mindent rendben hagyok-e ott. Feltűzök még valamit a parafatáblára egy jól irányzott pálcalendítéssel, aztán magunk mögött hagyjuk a szerkesztőséget, ahol az a bizonyos, virgonc írógép közvetlen az ajtó záródása után vad alkotásba kezd a szoba magányában.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 3 [4] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium