Hangos zakatolással, kattogással, zörrenéssel, döccenéssel stb.., megérkezett a vonat a vasútállomásra s velem együtt Bagolykőre .. vagyis na, ha jól tudom most még csak Bogolyfalván vagyunk. Egyre megy ..
Nem mondom, hogy nem élvezem, hogy itt lehetek, sőt nagyon is, hisz végre kiszabadulhattam az otthoni tökéletességből és hozzám hasonlóak társaságába kerültem. Viszont kicsit jobban fel lennék dobódva, ha Roxfortba írattak volna a fiúkhoz, nem azért mert a Bagolykővel nem vagyok megelégedve-csak jót hallottam róla-de azért a bátyámékkal kerülni egy iskolába az lett volna igazi buli. Habár lehet, hogy a Roxfort kevésbé örült volna .. mármint Anya így tartja. Szerinte nem tenne jót a családi névnek, ha mi rombolnánk le az ősrégi iskolát.
 Hoppá, le kéne szállni mielőtt tovább indul Isten tudja hová. Hátamra vettem a virágmintás táskámat, a másikat a vállamra akasztottam s a bőröndömet meg húztam magam után. A kedvesnek tűnni akaró kalauz bácsika a csomagjaimért nyúlt segítség gyanánt erre én egy csúnya morcos, mégis-kinek-nézel-te-engem-nem-vagyok-hercegnő nézéssel visszautasítottam. Kösz nem.
 Miután leszálltam üveges szemmel néztem a távolodó, üres vonat után, azon agyalva, hogy vajon most mi lesz .. egyedül egy ismeretlen helyen sötétedéskor. Nem szoktam ilyeneket mondani, mert amúgy elvagyok egyedül, de most jól jött volna valaki, aki eligazít, hogy mégis merre s hogyan.
De ha nincs senki akkor sincs nagy baj, egyedül is eltalálok a kastélyig, nem most jöttem le a szélvédőről, plusz nem hinném, hogy úgy el lehet dugni egy kastélyt.
 Egyre jobban sötétedett, én meg kezdtem megunni az álldogálást így hát a gondolatmenetet lezártam egy vállrántással, azzal sarkon fordultam és elindultam a kastély felé .. mármint remélem.