A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=576598#post576598][b]Tormay Lénárd - 2016.03.23. 21:34[/b][/url]

A legutolsó kis apróság is a bőröndömbe kerül. Egy hosszú és mély sóhajtás után feltápászkodom a földről, majd végignézek a szobámon. Tudom, hogy sok ilyen sóhaj fogja még elhagyni a számat. Hiányozni fog. A kastély, a falu, a táj. És mégse. Azóta se sikerül megértenem, mi ennek a furcsa kettősségnek az oka. Talán a jó és a rossz emlékek egyszerre, de az összkép ennél jóval összetettebb lehet. A teaházas összejövetelünkön fejtettem ki igazán, amire készülök. Biztos voltam benne, hogy meg fog érteni, és abban is reménykedtem, hogy velem tart majd. Belefáradtam ebbe a hatalmas távolságba, ami még mágikus közlekedéssel is embert próbáló kínszenvedés évek múltán is. Magyarország még mindig egy szürke folt az életemben. Hiába Bagolykő, meg minden, de mégiscsak ide születtem, itt hagyott el minket apa, aztán ide kellett visszajönnöm a válás után. Nekem ezek olyan momentumok, amiket el szeretnék felejteni. Mindenesetre így alakult, egy jó iskolába jártam és megismertem életem szerelmét. Hónapok alatt megszületett a gondolat, hogy menjek ki. Hogy menjek haza, a családomhoz. És hogy anya mit szól ehhez? Nem tudom... Valószínűleg belátja, hogy felnőttem már, ha nekem így a jobb, akkor menjek. Nem tarthat itt örökké, a legutóbb pedig már arra is utalt, hogy esetleg ő is új életet kezdene kinn, mert Budán nem egészen úgy alakulnak a dolgai, ahogyan tervezte. Szóval abban bízom, hogy szépen lassan minden jóra fordul.
Utolsó simítás a kiürített bútorokon, majd elindulok a csarnokhoz, magam után húzva tértágítóval kibővített bőröndömet, hátamon egy megtelt hátizsákkal. Csatlakozom Tanjához, majd együtt vesszük az irányt az állomásra. Nincs nehéz dolgunk megtalálni a vonatot, hiszen csak egyetlen szerelvény közül választhatunk. A jegyek a zsebemben, úgy tűnik minden készen áll a felszállásra.
- Igen... De még időnként eljöhetünk ide látogatóba - meredek a vonatra, s vigasztalom magam és barátnőm ezzel a gondolattal - Segítsek? - nyújtom ki karom a cuccáért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=576686#post576686][b]Tormay Lénárd - 2016.03.23. 22:40[/b][/url]

A beszálláshoz közeledve úrrá lesz rajtam az izgalom. Leírhatatlan érzés magam mögött hagyni ezt a korszakot. Egyszerre vagyok szomorú és a jövő felé bizakodó. És egy kicsit sem érzem magam rosszul amiatt, hogy ebbe az egészbe Tanját is belekevertem. Elég jól kijövünk, az évek alatt nem volt különösebb vitánk, az új környezet pedig minden bizonnyal feldobja egy kicsit a kapcsolatunkat. Ha nem is maradunk együtt örökké, neki is nagyon jó lehetőség lesz ez a világ felfedezésére. Nekem pedig a tanulmányaim szempontjából lesz más. Ha minden igaz, a következő évtől átvesznek az ottani egyetemre. Az ausztrál állat- és növényvilág egyedülálló, az első kézből szerzett tapasztalattal a hátam mögött még sokra vihetem a későbbiekben. Persze nem olyan egyszerű átállni az itthonitól teljesen eltérő rendszerre. A pályázatban elnyert ösztöndíj után több mint valószínű, hogy lentről kell kezdenem, s újra levizsgáznom, ha munkát is akarok. Szerencsére állampolgárként könnyebb dolgom van, ez legalábbis megnyugtató. Tanja azonban vendégként fog a kontinensre érkezni, neki nincsenek ott rokonai.
- Még meggondolhatod magad, ha szeretnéd... - fordulok felé, hiszen látom, hogy ez az egész neki sem könnyű. Megpróbálok higgadt és rettentően komoly maradni. Szinte kifejezéstelen arccal állok előtte, mintha már semmi sem érdekelne. Rajtam ez így jön ki, én ilyen vagyok. Megölelem, majd feltuszkolom mindkettőnk bőröndjét, ami alaposan kimerít. Amíg szusszanok, a falu irányába fordulok.
- Készen állsz? - nyújtom ismét jobbomat, ezúttal a lány kezéért. Vele együtt szeretnék a vonatra lépni, de mivel elég szűkös az ajtó, a felvezetéssel is megelégszem - Hamarosan indul, pont időben vagyunk. Semmit se hagytál itt? Bár mindegy, majd utánunk küldik... - legyintek elgondolkodva, szememmel a felszállingózó utasokat nézve. Nincs nagy tömeg, legalább helyünk lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=576714#post576714][b]Tormay Lénárd - 2016.03.24. 01:02[/b][/url]

Legszívesebben én is könnyeztem volna, de eleget készültem már rá erre a napra ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon. A döntésemet biztosnak akartam láttatni. Aztán persze beletemetkeztem a szedelődzködésbe. Ahogy a cuccainkat pakoljuk fel, majd együtt lépünk fel az egyik kocsira, már nincs is annyi ideje az embernek a múlton rágódni. A sorsunk most már végleg megpecsételődött. Bólintok, sóhajtok, majd fenn elfoglaljuk a számunkra kijelölt helyet. A berendezkedéssel, mely a bőröndök megfelelő helyre tolását és a kabáttól való megszabadulást jelenti, már el is telik egy csomó idő. Leülök Tanjával szemben, majd egyetértően bólintok.
- Így van. Hajrá nekünk! - biztatóan mosolyogva adok egy pacsit, s a vonat már ki is gördül az állomásról. Lassan és komótosan. Ünnepélyes pillanat ez. Mindketten az ablakhoz tapadunk, melyből még utoljára meglátni a kastély tornyait. Hamarosan a világ másik végén állva gondolhatunk vissza erre a pillanatra. Együtt integetünk, felszabadultan, immár megállíthatatlanul egy új kezdet felé robogva...

...Az út átlagosan telt. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, túl friss volt még az elszakadás élménye. Hosszú út várt még ránk, mielőtt végleg megérkezhettünk régi-új hazánkba. A ház előtt sorakozott fel a fél család, s az itt hagyott háziállatok. Az örömködés után kifutottam az óceánpartra, s a víztömeg felől süvítő langyos széláramlatnak üvöltve ujjongtam. Úgy éreztem, hogy valami olyan tért vissza az életembe, amit már nagyon régen elveszítettem. És hogy mi van velem azóta? Tanulok és élem az életem - Tanjával. Nem hiszem, hogy ilyen szempontból különleges lennék. Nem sokat változtam, talán csak nyugodtabb lettem. Nem könnyű váltani... Hosszú küzdelem vár még rám, amíg sikeresen el nem végzem a szakjaimat, aztán munkába nem állok. Mégis azt hiszem, megéri olykor kockáztatni és egy nagyot álmodni. Azt hiszem ez volt az egyik legbátrabb döntés az életemben. Ami pedig a kastélyt illeti... Örülök, hogy a részese lehettem. Néha még eszembe jutnak az itt eltöltött évek, s olykor belegondolok abba, hogy jó lenne felkeresni néhány ismerős arcot, vagy csak ellátogatni a tavacskához, a cukrászdába vagy az erkélyre. Addig is... kenek magamnak egy vegemites kenyeret...